CSABA GYÖRGY

A gyengébb és az erõsebb nem
Harmadik rész
Az áldozatot nem vállaló nõstény



 

Az állatvilág nagyobbik részében az utód az anya testén kívül fejlõdik ki, a szülõegyedek közremûködése nélkül. Az evolúció magasabb fokán, például a madaraknál, az anya testmelege szükséges az embrió kifejlõdéséhez. Az emlõsök megjelenésével létrejön egy különleges állapot, mely az embriónak, illetve a magzatnak az anya testén belüli kifejlõdését biztosítja. A különleges állapot kialakulásával egyrészt az anya és a magzat között a korábbiakban nem ismert mértékû intim kapcsolat fejlõdik ki, másrészt a magzat olyan anyagokat von el fejlõdése során az anyától, amelyekre neki is szüksége lenne. Ezzel a magzat, az utód érdeke a vemhes nõstényé elé kerül, vagyis a fajfenntartás fontosabbá válik az önfenntartásnál. Bár az esetek jelentékeny részében a hím is hozzájárul a jövendõbeli utód ellátásához, védelméhez, ha emberi fogalommal kívánunk élni, azt mondhatjuk, a nõstény áldozatot hoz a fajfenntartás (és evolúció) érdekében, hogy minél tökéletesebb utódot tudjon világra hozni. Ennek szolgálatában áll emlõsökben a méhlepény is, amely nemcsak az anya és a magzat közötti kapcsolatot biztosítja, hanem kiszûri azokat az anyagokat is, amelyek természetes körülmények között az anyából a magzatba kerülhetnének és hátráltatnák, vagy károsíthatnák fejlõdését.

A primitív körülmények között élt ember nõsténye sem volt kivétel az elmondottak alól. Alapvetõen megváltozott a helyzet azonban akkor, amikor az emancipációval a nõ is a férfiakkal egyenlõ helyet kért, és sok vonatkozásban kapott is a társadalomban, ami a férfiakra jellemzõ jogok és lehetõségek birtokbavételét is jelentette. Ebben a pillanatban egyrészt a terhesség valóban terhessé, társadalmilag hátrányossá vált, másrészt kiszolgáltatottá is azoknak a tényezõknek, amelyek korábban egyáltalán nem, vagy csak közvetve érintették. Az áldozatvállalás tehát más, társadalmi kategóriába (is) lépett. A nõnek már nemcsak azokról a természetes anyagokról (fehérjék, vitaminok, nyomelemek stb.) kellett volna lemondania terhesség alatt, amit a magzat automatikusan (korábban is és az állatvilágban is) elvont, hanem olyanokról is, amelyeket az anya az emancipáció révén szerzett meg. Ezek az anyagok a férfiakkal egyenlõ komfortérzetét, illetve annak hitét biztosították a nõk számára. Ezek közül elsõdlegesek az élvezeti szerek.

Ma körülbelül ugyanannyi nõ dohányzik, mint férfi. Tizenöt évvel ezelõtt az Egyesült Államokban még a 15-18 éves lányok 60-70 százaléka dohányzott. Napjainkban ez a szám némileg csökkent. Sajnos nem jelentõsen, amit az is mutat, hogy a falusi (!) populációban vizsgált terhesek 46 százaléka dohányzott a kilencvenes évek elején. A dohányfüstben lévõ káros anyagok (az ereket roncsoló nikotin, a rákkeltõ szénhidrogének és az oxigén elvonásával az agyfejlõdést gátló szén-monoxid) visszatartják a magzat fejlõdését, és ennek eredményeként növekszik a kis súlyú újszülöttek vagy koraszülöttek száma. Az Egyesült Államokban például a terhesség alatti dohányzás felelõs minden évben mintegy 80 000 spontán abortuszért, 45 000 kis súlyú újszülöttért és mintegy 20 000 olyan csecsemõért, akik inkubátorkezelést igényelnek születésük után. Ezen túl, a dohányzás felelõssé tehetõ közel 5000 születés körüli elhalálozásért. Ezzel azonban még nincs vége a bûnlistának. A terhesség alatt dohányzó nõk 7-8 éves korú gyermekeit vizsgálva azt tapasztalták, hogy átlagosan 4 centiméterrel kisebbek, mint társaik, 29 hónappal elmaradnak matematikai képességben, 14 hónappal olvasási készségben, és 18 hónappal társadalmi érettségben a nem dohányzó anyák gyermekeitõl, ráadásul memóriazavarok is mutatkoznak. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a dohányzó anyáknak nem születnek kiváló gyermekeik, csak az átlagot jelzik, ugyanakkor azt is, hogy a kiváló gyermek még kiválóbb lehetett volna az anya dohányzása nélkül. Még késõbb vizsgálva a dohányos anyák gyermekeit, kiderült, hogy esélyük a rosszindulatú daganatos megbetegedésekre 50 százalékkal nagyobb, mint a nem dohányzóké és bizonyos daganatoknál ez akár a 150 százalékot is eléri.

Napjainkban azonban a nõk nemcsak dohányoznak, hanem isznak is. (Érdekes módon a szegényebbek és mûveletlenebbek többet dohányoznak, a jómódúak és mûveltebbek többet isznak.) Néha többet is, mint a férfiak, bár ez inkább az ivási alkalmak számában mutatkozik meg, mint a fogyasztott alkohol mennyiségében. Angol statisztikák szerint az egyetemi hallgatók 50 százaléka fogyaszt 14-féle, illetve 21-féle alkoholos italnál többet hetente. Ez a mennyiség még éppen nem káros (a fogyasztásban, ha kevéssel is, de a nõk vezetnek). Az idõsebb populációban (negyven felett) tovább növekszik a nõk alkoholfogyasztása, ilyenkor sok az úgynevezett problem-drinker, tehát akik nem alkoholisták, de feszültségük oldására az alkoholt használják. Ennél is idõsebb nõi populációban, a menopauza után, a feszültségoldó gyógyszerek veszik át az alkohol helyét.

Úgy tûnik, a társadalmi változások nem kedveznek a nõk ivási szokásainak: például egy csehországi statisztika szerint a rendszerváltás után a nõk alkoholfogyasztása jelentõsen növekedett, évi 3,6 literrõl 4,8 literre. Lehetséges azonban, hogy ez inkább a fokozott emancipációs lehetõségeknek köszönhetõ. A gazdaságilag inaktív nõknél az alkoholfogyasztás ugyanis nem nõtt, a jelentõs többletet a valamilyen önálló pozíciót elfoglaló nõk itták meg. Ebbõl arra következtethetünk, hogy a nõk alkoholfogyasztása kizárólag modern korunk terméke. Vannak azonban olyan nézetek is, amely szerint ez a szokás mindig is jelen volt számos kultúrában, különösen a nem-indusztriális társadalmakban, ahol a nõk az alkoholos italok készítésében és elosztásában döntõ szerepet játszottak. Mivel azonban mérhetõ adatok csak a közelmúltból állnak rendelkezésre, az emancipáció által kiváltott tendenciákat reálisnak kell tekintenünk.

A túlzott alkoholfogyasztás nem tesz jót a nõ egészségének, de az a nõ, aki ehhez hozzászokott, általában terhessége alatt is fogyaszt alkoholt. Budapesten például a terhesek mintegy 30 százaléka iszik rendszeresen. Az alkoholista nõknek magzati alkoholszindrómás gyermeke születik az esetek 40 százalékában, ami kisfejûséggel, szellemi visszamaradottsággal, arc- és szívfejlõdési rendellenséggel, halláskárosodással jár. Az esetek 10 százalékában már napi fél liter bor, vagy ennek megfelelõ tömény szesz is kiváltja a magzati alkoholszindrómát. Tudjuk, hogy az anyai alkoholfogyasztással együtt jár az alacsony születési súly és nemegyszer a koraszülés, de az ennél sokkal kevesebb, az úgynevezett alkalmi ivászat is károsodást okozhat késõbbi életkorban. Az Egyesült Államokban minden évben 50 000 olyan gyermek születik, akinek valamilyen fejlõdési rendellenessége az anya alkoholizálására vezethetõ vissza, és a szellemileg visszamaradottak mintegy 20 százaléka köszönheti állapotát az anya terhesség alatti alkoholfogyasztásának. Vannak olyan megfigyelések is, amelyek szerint az utód örökölheti az alkoholizálási hajlamot.

Míg a magzati alkoholszindrómára már több, mint harminc évvel ezelõtt felfigyeltek, addig a kábítószerek kóros fejlõdést kiváltó hatását csak az utóbbi idõben kezdték vizsgálni. A kokain az alacsony születési súly mellett az agysúlyt is nagymértékben csökkenti, ami késõbb szellemi visszamaradottságban nyilvánul meg, de hozzájárul a rosszindulatú daganatok kifejlõdéséhez is. Az ópiumszármazékok ugyancsak csökkentik a testsúlyt, születés után elvonási tünetek lépnek fel az újszülöttben és maradandó idegrendszeri károsodásokat hoznak létre, éppúgy, mint a marihuána. Ami a kábítószer-fogyasztás gyakoriságát illeti, egyes vélemények szerint Amerikában a terhesek mintegy 20 százaléka fogyaszt kokaint, leginkább krakk formájában, de még a kevésbé vérmes statisztikák is 5-7 százalékra teszik a kokainfogyasztó terhesek arányát. Az eltérést valószínûleg az okozza, hogy városi körülmények között a kokainfogyasztás gyakoribb, míg vidéken elenyészõen csekély.

És akkor még egyáltalán nem beszéltünk az egyik leggyakrabban fogyasztott élvezeti szerrõl, a koffeinrõl, mely a kávéban, a teában, a kólában (esetleg a csokoládéban is) ott van. Arra, hogy a koffeintartalmú készítményeket a terhes nõk csak korlátozott mértékben igyák, gyakorlatilag még kísérlet sem történt. A koffein ugyanis önmagában nem vált ki látható fejlõdési rendellenességet (legfeljebb kissé alacsonyabb születési súlyt), ami azonban nem jelenti azt, hogy ártalmatlan. A terhesség alatt sok koffeint fogyasztó anyák gyermekein megfigyeltek például magatartási változásokat, és ami ennél is rosszabb, a kevés koffein is érzékenyíthet egyéb élvezeti szerek, például a dohányzás negatív hatására.

* * *

A nõ társadalmilag a férfivel egyenlõ jogokra és lehetõségekre vágyik és ezzel velejár az élvezeti szerek fogyasztása is. Szervezete ezeket éppúgy tûri, vagy nem tûri, mint a férfiaké, saját felelõssége annak eldöntése, hogy vállalja-e ezek pillanatnyi élvezetéért a tartós és visszafordíthatatlan romboló hatást. Az ember társadalmi megfontolásai nem csak ez esetben szorítják háttérbe a biológiai kívánalmakat, és bár a következmények az emberiség egészére is terheket rónak, az individuum jogai nehezen kérdõjelezhetõk meg, és nem mérhetõek eltérõen a férfi és a nõ esetében. Merõben más azonban a helyzet akkor, ha az anya jogait és felelõsségét nézzük. A méhben fejlõdõ magzat az anyának kiszolgáltatott: a méhlepény, mely természetes körülmények között szûrõként mûködik, nem tudja megvédeni a mennyiségénél vagy minõségénél fogva természetellenes behatásoktól, tehát a döntésképtelen magzat az anya döntésének következményeit életreszólóan köteles viselni. A terhes nõ tehát nem azonos a terhesség elõtti vagy utáni nõvel, nem társadalmi, hanem biológiai kötelességét teljesíti saját akaratából, de a faj érdekében is, döntései tehát utódát és az emberi fajt egyaránt érintik. És, bár a férfiak felelõssége is nagy az utóddal szemben, az anyáéval nem összehasonlítható. A nõ tehát, amíg nem lesz terhes, viselkedhet úgy, mint a férfiak, amint viszont terhes lesz, ezt nem teheti. A probléma azonban nem ilyen egyszerû.

A nõ, aki mint független személyiség dohányzik, iszik, vagy éppenséggel kábítószert fogyaszt, ha a terhesség alatt abbahagyja, akkor az utódnak semmi baja nem lesz. Ezt természetesen csak feltételezzük, mert elég kevéssé ismerjük ezen anyagok távhatásait. A terhesség alatt azonban az anya idegrendszere labilis és szervezete fizikailag is megterhelt, így ez az idõszak nem alkalmas arra, hogy szenvedélyeirõl leszokjon. Mindhárom említett szer függõséget okoz, amelynek megszüntetése a terhességtõl függetlenül is hallatlanul nehéz, a terhesség alatt viszont szinte lehetetlen. A három közül a legkisebb függõséget a dohányzás okozza. Ezzel kapcsolatban Angliában megkísérelték a leszoktatást: dohányzó terhes nõt ábrázoló öles plakátok jelentek meg, és leírták a már említett következményeket, reálisan, számadatokkal és egyidejûleg az érzelmekre hatóan. A plakátkampánynak meg is lett a következménye: a nõk a dohányzásról nem tudtak lemondani, de olyan idegesek lettek a gyermek várható károsodása miatt, hogy tömegesen szedték a nyugtatókat, melyek ugyancsak nem maradtak negatív hatás nélkül a fejlõdõ magzatra.

Mivel tehát az élvezeti szerek életreszólóan károsítják az utódgenerációkat, nem marad más hátra, mint hogy a fogamzásképes korban lévõ nõk lemondjanak fogyasztásukról. Ez kétségtelenül a személyiségi jogok csorbítása lenne, de nem tekinthetõ annak, ha önkéntesen történik. Kétséges azonban, hogy ez megfelelõ propaganda nélkül lehetséges-e, illetve, hogy lehet-e, szabad-e speciálisan a nõkre kihegyezett dohányzásellenes propagandát kifejteni, és ennek hatása nem éppen az ellenkezõje lesz-e. Pillanatnyilag a nõk a dohányipar elsõdleges célalanyai, minél több nõt próbálnak vásárlóvá, tehát dohányossá tenni. Az Egyesült Államokban az ottani Nõk Lapjában, a Ladies’ Home Journalban 1960 és 1980 között a cigarettahirdetések által elfoglalt oldalszám kilencvenszeresére (!) nõtt (miközben vele párhuzamosan három és félszeresére nõtt a nõi tüdõrákok száma). Nincs ez másként azóta sem, és máshol sem. Tételezzük fel, hogy beindul a speciálisan nõkre szabott ellenpropaganda. Vajon várható-e jelentõs hatása egy, az egyéni érdekeket hangsúlyozó, önzõ társadalomban? Az anyai érzés, az anyai önzetlenség és áldozatvállalás hormonok által befolyásolt kialakulása a terhességre, illetve anyaságra jellemzõ. Erre az érzésre az ezt megelõzõ, az élvezeti szerek elkerülése szempontjából kritikus idõszakban azonban nem lehet számítani. Így tudomásul kell vennünk, hogy e jelenséggel együtt kell élnünk, és várnunk kell arra, hogy az átruházott evolúció terméktárában lesz olyan is, amely az élvezeti szerek által okozott károsodásokat, ha nem is korrigálja, de következményeiben csökkenti.

* * *

Kérdéses, mennyire lehet egyedül az anyát felelõssé tenni a magzatot ért károsodásokért. A nõnek a társadalmi munkában való részesedésért benyújtott igénye nem véletlenszerû, vagy egyszerûen érzelmi kérdés. Az átruházott evolúció eredményeként a tárgyakban megnyilvánuló fejlõdés olyan méreteket öltött, melyek lehetõvé tették a nõ – biológiailag kialakult – munkamegosztásban betöltött helyének módosítását. A férfiak által eddig hagyományosan végzett fizikai munka a gépek által könnyebbé, a nõk számára is elvégezhetõvé vált, sõt a gépek kezelése mintegy igényelte a nõk precizitását és monotóniatûrését. Ugyanakkor a háztartásban – ugyancsak a gépesítés és közmûvesítés elterjedése, az élelmezési félkész termékek piacra dobása stb. által – felszabadult a nõk energiáinak jó része. Ez azt mutatja, hogy szükségszerû volt a nõk átlépése (a családiból) a közösségi munkába, ami részben kikényszeríttette az emancipációt, részben ugyanazok a feltételek, amelyek a munkába lépést létrehívták, az emancipációt is elfogadhatóvá tették. A munkába állás viszont nemcsak azt hozta magával, hogy a nõk a férfiúi jogokat – így az élvezeti szerek fogyasztását – is igényelték, hanem a munkával járó feszültség oldását is. A feszültséget fokozta, hogy a nõnek, ha kevésbé megterhelõen is, de hagyományos feladatait is el kellett (kell) látnia a háztartásban és az, hogy a közösségi (társadalmi) munkából terhessége alatt sem szakadhatott ki. Így, ha érezné is a reprodukcióval kapcsolatos felelõsségét, és vállalná is a vele járó áldozatot, az élvezeti szerekrõl való lemondást, az objektív körülmények ennek nem kedveznek.

A problémát tovább bonyolítja, hogy a nõ által – önként vagy társadalmi ráhatásra – fogyasztott élvezeti szerek nem egyedül rombolják a magzat egészségét. A munkahelyi körülmények önmagukban is lehetnek olyanok, amelyek hasonló hatásokat váltanak ki, mint az élvezeti szerek. A gyógyszergyárakban, növényvédõszer-elõállításban, szervesoldószer-üzemben, mûtõben, röntgen- vagy izotóplaboratóriumban (és lehetne sorolni tovább) dolgozó nõk magzatai éppúgy veszélyeztetettek, mint az irodákban gomolygó füstfelhõk között dolgozó asszonyokéi. A hagyományos nõi (anyai) szereptõl való elszakadás tehát az utód biologikumának változásában csapódik le, akármelyik oldalról is próbáljuk a kérdést megközelíteni.

Korunk emancipált nõjére a családtervezés a jellemzõ. A fogamzásgátló módszerek fejlettsége és a kevés gyermek felnevelésének fokozott lehetõsége tehát megengedi, hogy a nõ megtervezze, kitõl (megfelelõ, megbízható apa), mikor (amikor az állása – karrierje – lehetõvé teszi) és mennyi (amennyit könnyen el lehet tartani és az élet egyéb élvezeteit nem zavarja) gyermeket akar szülni. Ugyanakkor hiába a családtervezés, mert nem tudja kizárni a károsító tényezõket, amelyek miatt a családtervezés létrejött. A családtervezés ugyanis akkor lenne optimális, ha a nõ nem szokna rá az élvezeti szerekre, olyan állást keresne, ahol nincs magzatkárosító hatás, vagy terhessége alatt otthon maradna. A családtervezés jelenlegi szûk kerete azonban csak a társadalom és a technika által nyújtott lehetõségeket próbálja meg kihasználni, a hagyományos értelemben vett áldozathozatalt nem. Mivel a családban és a társadalomban a nõk és a férfiak együtt élnek, a családtervezés a férfiak asszisztenciájával, néha prioritásával történik. Mindez együtt azt jelenti, hogy míg az állatvilágban minden – beleértve az önfenntartást is – a fajfenntartásnak van alárendelve, a modern embernél az önfenntartás megelõzi a fajfenntartást. Ez nagyon könnyen és belátható idõn belül a faj degenerációjához vezethet. Látnunk kell azonban, hogy az eddig elmondottak, a családtervezést is beleértve, a gazdaságilag fejlett országok lakosságára jellemzõk. Ez azt jelentheti, hogy a degeneratív jelenségek csak az emberiség kisebb hányadát érintik. Úgy tûnik azonban, hogy a nagyobb hányad minél nagyobb sebességgel igyekszik a jelenlegi kisebb hányad nyomdokába lépni, ettõl csak szegénysége, társadalmi-technikai elmaradottsága tartja vissza. A társadalmi-gazdasági tendenciákat figyelembe véve tehát az elmondottak globálisan is érvényesnek látszanak.

* * *

Ha azt mondjuk, hogy a munkafeltételek javulásával a nõ alkalmassá vált a férfifeladatok betöltésére, az nem jelenti automatikusan azt is, hogy a férfi is alkalmassá vált a nõi feladatok ellátására. Az az intim kapcsolat, amely az anya testén belül – terhesség alatt – kialakul az anya és magzata között, a születéssel elvész, hogy átadja a helyét egy testileg kevésbé, emocionálisan azonban annál inkább bensõséges kapcsolatnak. Az anya emlõjébõl táplálja az újszülöttet, kezével és pillantásával simogatja, szeretgeti, ápolja, becézgeti és ringatja. A csecsemõ így kapja meg az anyai imprintinget, mely éppúgy jelenti biztonságát, mint ahogy – optimális esetben – kiegyensúlyozott fejlõdését. A magzat csecsemõvé válva ugyanazt a ritmust érzi az anya ölében, mint amit a csecsemõ magzati korában észlelt. Mindezt még a legjobb apától sem kaphatja meg. Bár kétségtelen, hogy az apai imprinting és gondozás is messze jobb, mint a társadalmi gondozás, mert legalább egy személy végzi és normális körülmények között az apa-gyermek kötõdéshez sem fér kétség, de az anyai gondozás a biológiailag optimális. Az a hormon- (prolaktin) lökés, amely az anyai emocionális átalakulást kiváltja, az apában csak mesterségesen hozható létre, s a nõk altruizmusa a gyermekgondozásra biztosabb alapot teremt, mint a férfiúi önzés. Mivel az emberutód kiegyensúlyozott fejlõdése nemcsak egyéni, hanem össztársadalmi érdek is, az anyának az utódgondozást személyes érzelmi beállítottságán túl is vállalnia kell. Azért az elõmeneteli hátrányért, amit a csecsemõvel, gyermekkel töltött idõ kiesése okoz, a kárpótlás az anyaság érzelmi kiteljesedése. Ha viszont a férfiakkal folytatott társadalmi versengés háttérbe szorítja az anyai feladatokat, annak egyértelmûen az utódgenerációk látják kárát egy, a korábbiaktól eltérõ, érzelmileg sivárabb embertípus kialakulása miatt. Ez az érzelmi elsivárosodás ez esetben azonban az anyai feladatot nem teljesítõ nõre és utódára egyaránt vonatkozik.

A nõk férfiakkal való társadalmi egyenjogúsítása elvileg – szelekciós hatások révén – kedvezne egy férfiasabb, kevésbé érzelmes nõtípus elszaporodásának, ha ennek nem dolgozna ellene az, hogy az inkább családi életre vágyó nõ elõreláthatólag több gyermeknek ad életet, mint társadalmi nemtársa. Ez viszont arra utal, hogy az a konfliktushelyzet, amellyel az elsõ generációs társadalomba lépõ nõk találták szembe magukat (választás a család és a karrier között), nehezen fog megoldódni. A probléma bonyolultságát fokozza, hogy miközben az amúgy is lassabban idõsödõ férfit a szakmai karrier kielégíti, addig nem biztos, hogy az idõsödõ nõt a szakmai elõmenetel kárpótolja biológiai mivoltában elszenvedett vereségéért (az anyai funkcióban beálló kudarc miatt).

A nõ biológiai funkcióvesztése minden szempontból konfliktusokkal terhelt. Már a fogamzásgátlásban, illetve fogamzástervezésben eltávolodunk a biológiaitól, amit tetéz a természetes helyett a mesterséges táplálás, majd az anyai nevelés helyett a bölcsõde, óvoda, az emberi fejlõdés egy olyan korai korszakában, melyben az anya részvétele elsõdleges lenne. A jelen és még inkább a jövõ, az anyán kívüli megtermékenyítés és embrionális-magzati fejlõdés, tehát a biológiai funkciók szülõtõl elidegenedése. Mindeközben megyünk vissza a mesterségestõl a természetes (biológiai) felé, például szexuális téren, ami a szexuális szabadosságban és láttatásban (topless, nudizmus, pornó stb.) mutatkozik meg. A két ellentétes irányzat ugyanakkor azonos igényre vezethetõ vissza, az ember törekvésére, hogy a törvények alól mentesítse önmagát, legyenek e törvények biológiaiak, vagy társadalmiak, azaz ha a megkötöttség biológiai, akkor társadalmi indoklással szabadul meg ezektõl, ha társadalmiak, akkor a biológiaira való hivatkozással. Ez nem feltétlenül tudatos, de valószínûleg ugyanaz a pszichés nyomás eredményezi mindkettõt, illetve az adott korszak civilizációs igényei és lehetõségei provokálják azokat, és mint ilyenek, az átruházott evolúció részjelenségének tekintendõk.

* * *

A biológiai funkció beszûkülésével párhuzamosan a nõ társadalmi lehetõségei kibõvülnek. Egyesek (szociológusok) úgy tartják, hogy ez csak olyan mértékben történhet meg, ahogyan azt a férfiak megengedik, tehát a nõk elsõsorban azokon a területeken dolgozhatnak, ahonnan a férfiak kivonultak. Ha ezt a jelenlegi magyarországi helyzetre fordítjuk le, akkor a pedagógusi, egészségügyi, hivatalnoki posztok tölthetõk be leginkább, mert ezekben alacsony a jövedelem és a társadalmi presztízs, tehát a férfiak számára már nem kívánatosak. Valahogy olyan ez a helyzet, mint a vendégmunkásoknál, akik – éppúgy, mint az emlõsök világában az újonnan érkezõk – a hierarchia legalacsonyabb szintjeit foglalják el. Bár kétségtelenül mind az etológiai, mind a társadalomtudományi hasonlatban van némi igazság, lehet, hogy az okok nem itt keresendõk, hanem a nõk biologikumában. A legerõsebb nõ ugyanis biztosan erõsebb, mint a leggyengébb férfi, a nõk átlagos fizikai teljesítõképessége mégis mintegy 20-25 százalékkal a férfiaké alatt marad. Ehhez járul, hogy bár vannak kreatív és vannak agresszív nõk is, az átlagos nõ kreativitása és agresszivitása az átlagférfié alatti. Hormonális ciklicitása idegrendszeri labilitással jár, és teljesítménygörbéje a férfiakénál gyorsabban csökken. Beállítottsága – szerencsére – elsõsorban érzelmi és altruista, szemben a férfiak fõként értelmi és önzõ beállítottságával, ennek következtében sokkal érzékenyebb az interperszonális zavarokra. Mindezek magukkal hozzák, hogy bizonyos munkakörök kedvezõbbek számára. Ilyenek a pedagógusi, az egészségügyi és (mivel lábszárvénáinak gyengesége miatt az állómunkát nehezebben viseli el, ugyanakkor monotóniatûrõ) a hivatalnoki munkakör, tehát éppen a korábban említettek. Ezért az, hogy milyen munkaköröket tölt be, elsõsorban a biológiai preferenciákkal magyarázható. Ugyanakkor e munkakörök – bár látszólag veszélytelenek – sem ártalmatlanok az utódképzési funkcióra. Nem biztos, hogy az a munka a legkárosabb az anya, vagy a magzat egészségére, amelyet veszélyességi pótlékkal honorálnak, vagy amit a közhit annak tart. A túlzott pszichés, vagy információterhelés – mely éppen ezekben a nõk által leginkább elfoglalt szakmákban jelentkezik – ugyanolyan egészség-, vagy magzatkárosító lehet. A nõ és az utódgeneráció problémájának megoldása tehát – ha egyáltalán van ilyen – a biológiai funkció elismerésében és jogai visszaállításában rejlik. Az emberi – társadalmi, kulturális és átruházott – evolúció nõi vonalának tendenciái azonban nem errefelé mutatnak. Bár jelen pillanatban még rendkívül ritka a nõi pilóta, vagy tengerészkapitány néni és az óvóbácsi, vagy kedvesfivér, várható, hogy a társadalmi egyenlõsödés igénye ezeket is általánossá fogja tenni. Mivel a nõi biológiai feladatok csökkentésére, majd teljes átvállalására a technika a lehetõségeket megteremtheti, a távoli jövõben a nemek minden téren való egyenlõsödése nem kizárt. A kérdés az, hogy az akkor aktuális generáció és utódgenerációi számára ez biológiailag, akár szomatikusan, akár pszichésen, mit fog jelenteni.


Természet Világa, 133. évfolyam, 3. szám, 2002. március
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez