Vekerdi László
„Merj tudni!”

 

Írt Radnai tanár úr Harmónia és szépség a természettudományokban címmel egy precíz Simonyi-köszöntõt. Vagy mondhatnánk inkább, hogy A fizika kultúrtörténete-köszöntõt. Hiszen Simonyi professzor és nagy mûve a mi olvasói tudatunkban mára már elválaszthatatlanul egybeforrt. Mindenesetre idézett Radnai Staar Gyulának: De mi az igazság... Beszélgetések Simonyi Károllyal címû 1996-ban megjelent interjúkötetébõl két bekezdést. Pont azt a kettõt, melyben a meginterjúvolt utolérhetetlenül tömören összegezi A fizika kultúrtörténetének életrajzi elõzményeit és – ami tán még fontosabb – keletkezési körülményeinek a hangulatát, amibõl azután végsõ soron a könyv egyedülien eredeti és szerkesztésileg is tetszetõs módszere – Descartes értelmében értve a szót – kinõtt. Legjobb azért ezt a két bekezdést itt is újraidézni.
 

 

„Iszonyú rendet vágtam”

„Azt is mondhatnám, hogy egy életen át dédelgettem magamban ennek a könyvnek a tervét, de ez nem lenne egészen igaz. Való, hogy az elsõ idézetet, melyet Kepler egyik könyvébõl vettem, már 18 éves koromban feljegyeztem. Érettségire készültünk, s nekem Madách volt a szerelmem. Az ember tragédiájából számomra a legkedvesebb jelenet Kepleré volt. Késõbb, amikor már az egyetemen tanítottam, a történelmi kapcsolatokat díszítõelemként alkalmaztam szakmai elõadásaimban. A lankadó figyelem élénkítésére, pihentetésre én történelmi anekdotákat, verseket mondtam. Ezek mindig kapcsolatban álltak a konkrét szakmai mondanivalómmal. Pontosan emlékezem arra az idõre, amikor elhatároztam, hogy ebbõl a ’lazításból’ könyv lesz, megírom a fizika kultúrtörténetét. Húsvét elõtti csütörtök, 1973 nagycsütörtöke volt.”

De mi az igazság..., 115.

 
1948
 
1979
 
 Az elsõ bekezdés, amint a keretes beszúrás idézetébõl látni lehet, voltaképp egyetlen mondatot fejt ki: „Azt is mondhatnám, hogy egy életen át dédelgettem magamban ennek a könyvnek a tervét, de ez nem lenne egészen igaz.” A De mi az igazság... beszélgetései egyébként az élet és a pálya rengeteg egyéb részlete között épp ezt a mondatot járják körül, különös tekintettel a második felére.

Az idézet második bekezdése azonban annyira fontos a könyv módszerének és – megint Descartes értelmében – „algebrájának” (azaz logikájának) a szempontjából, hogy legjobb „direktben” idézni az egészet: „»Abban az idõben [1973 húsvét; lásd az inzertben az elõzõ bekezdés végét] politikailag mélyponton, szakmailag üresjáratban voltam. A mûegyetemi hallgatók meghívtak, tartsak elõadást a várbeli kollégiumban. Rám bízták a témaválasztást, beszéljek arról, amirõl szeretnék. Nagycsütörtökön tehát a 17. századról, Galilei koráról, a zsenik századáról beszéltem, a modern tudomány születésérõl. Kis körítést is csináltam az elõadáshoz. Tanulmányi kirándulást a 17. század elején, Padovában. Meghallgattuk a nagy Galileo Galileit, ott tolongtunk az elõadásán, alig fértünk be a terembe, utána az akkori idõk szokása szerint elmentünk egy misére, mert az kötelezõ volt. A templomban Palestrina-misét hallgattunk, majd a diákoknak engedélyeztem egy estét a közeli tavernában. Természetesen a 17. századi Pádua egyik tavernájában. Mivel jobbat nem találtunk, Orff Carmina Buranáját hallgattuk... Megvallom, magam is megdöbbentem az elõadás hatásán. Napok, hetek múlva is jöttek hozzám a diákok, mikor lesz folytatása, megírom-e, megjelentetem-e ezt valahol.«

Szerencsére megírta, s a Gondolat Kiadó megjelentette A fizika kultúrtörténetét.”

És szerencsére Simonyi professzor meg tudta õrizni a könyvben, merte átmenteni a könyvbe az elõadás, a szó, a bemutatás elevenségét és teremtõ sokféleségét. Ritka képesség ez; a mi téridõbeli környékünkön talán csak Kerényi Károlynak, Szabó Árpádnak és Juhász-Nagy Pálnak sikerült valami hasonló. Meg Németh Lászlónak, vásárhelyi „óraadó királysága” idején; de hát ez rövid idõ volt Simonyi professzor elõadásainak-könyvírásának éveihez-évtizedeihez képest. És persze sikerült Galileinek, aki tán mindkettõjüknek példaképe volt, de õ meg tõlünk óriási téridõbeli távolságban, a géniuszok századának Itáliájában élt. Meg kell hát becsülni ezt a rendkívüli képességet, még akár „piacgazdasági” szempontból is: az elsõ kiadástól, 1978-tól hazánkban 60 ezer példány kelt el A fizika kultúrtörténetének három kiadásából; az 1998 karácsonyára megjelent negyedik kiadásból is inkább csak mutatóba található ma már egy-egy példány. De én most mégsem errõl a ritka képességrõl és szép sikerrõl szeretnék beszélni, hanem a XVII. század kiemelésérõl és központi helyre állításáról. Ez ugyanis a kulcs Simonyi professzor történelemfelfogásának és történelemértelmezésének a megértéséhez, és ez a történelemértelmezés emeli A fizika kultúrtörténetét a XX. század kivételes történetírói teljesítményeinek a sorába, valahová Braudel Mediterráneuma és háromkötetes Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe–XVIIIe siécle-je mellé. A Braudel–Simonyi szomszédság különben már csak azért is szembetûnõ, mert ahogyan Braudel az anyagi kultúra és a gazdaság történetének tengelyére, úgy fûzi fel, vagy mondjuk inkább göngyölíti fel Simonyi a fizikáéra Európa hosszú távú (logue durée) históriáját. Maradjunk azonban egyelõre a XVII. századnál, mert ide sûrûsödnek és innét futnak szét azok a szálak, amelyek mintegy nyomjelzõként regisztrálhatók az európai kultúra görögöktõl napjainkig tartó – mondjuk csak ki nyugodtan, noha ma nagyon nem divatos – haladásában.

A könyv ezt már a gondosan felépített Bevezetésben leszögezi: „A XVII. században Európában lezajlott szellemi forradalomnak világviszonylatban is egyedülálló a jelentõsége. Lehet összehasonlító értékeléseket tenni az egyidejû görög, hindu és kínai kultúra, vagy éppen a reneszánsz európai eredményei és a többi nagy kultúrák mûvészeti eredményei között; bár ezek a párhuzamos értékelések objektív alap hiányában tág teret adnak a nemzeti vagy faji elfogultságnak. A milói Vénuszt, vagy Michelangelo Dávidját, Arisztotelészt vagy Szent Tamást lehet magasztalni vagy elvetni, de a XVII. század természettudományos kultúrája – jóllehet az európai kultúra szerves folytatása – leválik errõl az alapról, és az egész emberiség egyetemesen értékelt birtoka lett. Úgy is mondhatnánk, hogy ennek elfogadása már nem kulturális örökség meghatározta ízlés kérdése, hanem bármely nép számára a túlélés egyetlen lehetõsége.” (27.)Akárcsak Braudel felfogásában a XV. és XVIII. század közötti Európában kialakult és innen máig táguló anyagi és gazdasági civilizáció. De maradjunk a XVII. századi fizikánál.

Elõször is megjegyzendõ, hogy Simonyi Károly – braudeli vonás ez is – rugalmasan (vagy inkább logikusan) értelmezi a századokat. XVII. százada – a Természet Világában megjelent rádióelõadás-sorozatából látszik – két „kopernikuszi fordulat”, a Kopernikuszé és a Kanté „között” (Schiller Róbert remek sorozatának értelmében is értve a szót) helyezkedik el. Meglehet, épp ez a „között”-ség segített megteremteni a szorosabban számított XVII. század géniuszai körül azt a filozófiai-eszmetörténeti légkört, amelyben teljes szépségében bontakozhatott ki lángeszük, legyõzve a késõ XV. és a XVI. század középkorinál sokkal keményebb reneszánsz és humanista kötöttségeit. A fizika kultúrtörténetének nagy felismeréseihez tartozik, hogy ellentétben az általánosan elfogadott dogmával, a reneszánsz individualizmus és a humanista mindentudásvágy gátolta inkább, mintsem segítette a fizikai és általában a természettudományos fogalmak, feltevések és módszerek kialakulását és letisztulását; érthetõ, hogy a „hosszú” XVII. század teljes „Harmadik rész”-ével (145–229) szemben mindössze egy rövid fejezetecske jut (135–142) „A reneszánsz és a fizika” bemutatására, és ebben már a korai könyvnyomtatás szerepének pontos ismertetése is benne foglaltatik. „A XVI. század végén, a mindent átalakító XVII. század elõestéjén, furcsa jelenségnek vagyunk tanúi. Amíg a késõi középkorban és a korai reneszánsz idején – gondoljunk csak a párizsi és oxfordi egyetemre, vagy Cusanus kardinális gondolataira – az egyház és az egyetemek pezsgõ szellemi élete merész gondolatokat produkált, addig a XVI. század végére mind az egyház, mind az egyetemek megmerevedtek, és a kifejezetten reakciós ortodoxia fellegvárává váltak. ... Az élet maga ugyanakkor dinamikusabbá vált. És így a feszítõerõ az ideológiai ortodoxia és a mindennapi élet valósága között egyre nagyobb lett, és egyre világosabbá vált a természettudományos áttörés szükségessége.” (141–142.) Ehhez az áttöréshez nem volt elég az antik örökség humanista újraélesztése; legalább annyira kellett az, amit „Az örökség sáfárai” (Második rész, 99–142) a maguk eszével és kezével (logikával-filozófiával és technikával) hozzátettek az antik tudáshoz. Nem utolsósorban azzal, hogy – olykor akár karrierjük, sõt életük veszélyeztetése árán – mertek tudni. A tudásnak ez a merészsége szökken égnek a katedrálisokban, és ezért válhatott Simonyi professzor kedves tréfájává a XIV. századi párizsi magiszter, Oresme világmindenségrõl szóló fejtegetéseinek felolvasása a szerzõ neve nélkül, amikor is kérdésére a szöveget mindenki Kopernikuszénak vélte. Természettudományos, kiváltképp fizikai vagy pláne matematikai szövegek és gondolatok esetében egyáltalában nem olyan magától érthetõ kérdés tehát a „korbaágyazottság” kérdése, mint amilyennek a szépirodalmi szövegeknél (hiszi a modern textológia). A fizika kultúrtörténetében Platón úgyszólván örökös vendég; a Névmutatóban a P betûnél reá történik legtöbb utalás, annyi nagyjából, mint Pascalra, Paulira, Penziasra, Planckra, Poincaréra, Priestlyre együttvéve. Csak Ptolemaiosz közelíti meg számszerûség tekintetében, de az õ oldalszámmutatói két csúcs, egy antik és egy kora újkori körül tömörülnek, míg Platónéi szóródnak Szent Ágostontól Heisenbergig és Max Bornig, ugyanis utóbbi szerint „ha »a mai részecskefizika felismeréseit össze akarjuk egyeztetni valami korábbi filozófiával, akkor az csak Platón filozófiája lehet; a mai fizika részecskéi ugyanis a kvantumelmélet tanítása szerint szimmetriacsoportok ábrázolásai, és ennyiben a platóni tanítás szimmetrikus testeihez hasonlítanak.«” (442.) Azaz a „kontextus” kérdése egyáltalában nem olyan egyszerû, mint amilyennek azt a mai „szociálkonstrukciós” tudománytörténet-írás hiszi. A XVII. század jelentõsége egyebek közt éppen azért olyan óriási a fizika történetében, mert felfedezéseinek és megfogalmazásainak „kontextusa” hihetetlenül messzire nyúlik az idõben: elõrefelé máig, visszafelé Platónig, Arisztotelészig, a püthagoreusokig.

Dolgozik persze Simonyi professzor szûkebb idõbeli kontextussal is; ha szükségét látja, akár a Social construction of Science társadalmi paramétereivel. A könyv azonban nem egy-egy kor kultúrtörténetének a fizikájáról szól, hanem a fizika kultúrtörténetérõl, így elsõsorban a felfedezések és elgondolások szakmai kontextusait kell bemutatnia és értelmeznie. Kidolgozott erre egy elvben egyszerû, de nem könnyen megvalósítható és nem is mindig könnyen követhetõ módszert: megvizsgálja, lehetséges-e egy adott eredmény szó szerinti lefordítása mai fizikai-matematikai formanyelvre. A hangsúly itt a szó szerintin van, mert amúgy pongyolán persze, hogy „lefordítható” mondjuk Galilei szabadeséstörvénye az s=½gt2 formulára, ez azonban legfeljebb (gyönge) „mûfordítás”, és nem is hajaz ahhoz, amit Galilei fölismert (máig se tudjuk különben, hogy hogyan). Galilei ugyanis nem ismerte kortársa, Descartes nagy alkotását, az analitikus geometriát, így az euklideszi arányelmélettel dolgozott: „ha veszünk két tetszõleges távolságot, amelyeknek kezdõpontja közös, valamint a befutásukhoz szükséges idõintervallumokat, ez utóbbiak úgy aránylanak egymáshoz, mint a két távolság egyike mértani középarányosukhoz.” Épp így és ezért lehetett közvetlenül csatlakozni hozzá, „és az utána következõ két nemzedék kibontotta mindazokat a lehetõségeket, amelyek Galilei elképzeléseiben vagy azok mögött rejlettek.” (1770) Elképzeléseiben tehát, s nem megfogalmazásaiban avagy pláne levezetéseiben. De ezeket az elképzeléseit – a „metódusát” – mindig követni lehet és – nem lényegtelen! – követni érdemes. (Ami mutatis mutandis, Newton elképzeléseirõl nem mindig mondható el; lásd „Hypotheses non fingo” vagy „Experimentum crusis” vita.)

Ellenben ahogyan Newton levezeti az ellipszispályán mozgó testre ható centrális vonzás 1/r2-es törvényét, az egybõl és szó szerint lefordítható a mai vektoranalízis nyelvére. Ám a „visszafordítás” a newtoni matematikára majdhogynem nehezebb, mint megtanulni az eredeti newtoni nyelvet és azon elvégezni a newtoni levezetést. Simonyi professzor – kicsit egyszerûsített formában – mind a hármat elvégzi; az olvasó így az eredeti newtoni formalizmus megértésén túl már itt, a XVII. században megsejti, miért válhatott Newton Princípiájaszakadatlanul jelen lévõ, de nem föltétlenül inspiráló mintává, sõt dogmává, két hosszú évszázadra, és hogyan maradhatott mérték még akkor is, mikor általános és filozófiai érvényességet már rég elveszítette: „a newtoni világkép az arisztotelészit a maga teljes egészében helyettesítette úgy, hogy annak semmilyen eredményét nem vette át. Ugyanakkor a newtoni mechanika a relativitáselmélet, illetõleg a kvantumelmélet szerint, mint a kis sebességekre, illetõleg nagy tömegekre aszimptotikus megközelítése: továbbra is a természettudomány szolid alkotóeleme marad.” (227, 229.) Abban a formában, ahogyan Newton megfogalmazta. Persze az s=½gt2 is „szolid alkotóelem” marad, de nem úgy, ahogyan Galilei (egy élet szó szerinti kínálódása árán) levezette. És ez a különbség semmilyen más módon olyan világosan át nem látható, mint a Simonyi-módszerrel.

A Simonyi-módszer azóta – szerzõjétõl szinte függetlenül – általánossá vált; Subrahmanyan Chandrasekhar például az egész Princípiát átvilágította így, szaktudomány-történészek pedig a rejtett hibákra és mások nevével fémjelzett eredmények megfejtésére-megelõlegezésére bukkantak benne. Ma egy egész irányzat alapul a módszerre, az egyik legrangosabb szakmai folyóirat, az Archive for History of Exact Sciences utóbbi évfolyamait többnyire ezt használó tanulmányok töltik meg.

Fontosabb azonban a jelen szempontból, ahogyan a könyv a XVII. század és a jelen matematikai-fizikai „nyelve” között ide-oda mozogva elhelyezi a lángelméket századunkban, egymással is (másik fontos szempont) folyton összehasonlítva õket. Huygens értékelésénél közöl is egy tömör összegezést arról, hogy kit miért illet meg „a legmagasabb értékítélet:

Kepler, a legcsapongóbb fantáziájú, de legpontosabb és legfegyelmezettebb megfigyelõ;
Galilei, a józan, a szûk célkitûzésû, de azon belül a legmodernebb metódusú kutató;
Descartes a saját elméletének foglya, de a legátfogóbb, a legnagyobb hatású;
Pascal, akiben az elméleti, a kísérleti adottság és az írói készség a legharmonikusabb;
És végül még hátravan a század óriása, az összehasonlíthatatlan, a legnagyobb: Newton.

Hol van köztük Huygens helye? Elõször is le kell szögeznünk, hogy Huygens nem filozófus, nem irodalmár; szaktudós: fizikus és matematikus, akárcsak Arkhimédész, akihez módszerét és szerepét hasonlítani szokták.

Huygensszel lett a fizika mai értelemben vett egyetemi szintû: megállapításai – fényelméletének kvalitatív vonatkozásaitól eltekintve – túlmennek a középiskolai anyagon, és az egyetemen oktatott mechanika szerves részeivé váltak; és vele vált a fizika olyan szaktudománnyá, amelynek mûvelése és elõrevitele egy ember teljes energiáját leköti. A filozófiatörténetben – talán az egy kortárs, Leibniz kivételével – a fizikusok csak mellékalakok, és fordítva, a filozófiatörténet hõseinek kevés eredményét tudják a fizikusok felhasználni.” (200.)

Ezt figyelembe véve többé-kevésbé elkerülhetõk a heroizálások és a („túlszabályozás”-ként rendszerint bekövetkezõ) deheroizálások, hiszen ezeknek – mint legpregnánsabban Galilei esetében látható – többnyire valamilyen filozófiai-ideológiai-pedagógiai törekvés szolgál indítékul. Még fontosabb azonban, hogy az egyetemi tantárggyá szakosodó mechanika Euler, Lagrange, majd a XIX. században Hamilton és Jacobi kezében kialakította a maga matematikai formalizmusát, amely minden mechanikai problémában segítette aztán az eligazodás, el egészen a kvantummechanika labirintusáig. (253.) Erre Simonyi professzor minden adódó alkalommal felhívja a figyelmet, de sok szót már nem veszteget rá, hiszen standard egyetemi tananyagról van szó. Meglehet, éppen így jelenik meg a fizika kultúrtörténetében a legtermészetesebben a tudomány „társadalmi konstruálódása.”

Így tervezte meg saját kezûleg Simonyi professzor
új könyvének oldalait a Természet Világa különszámához

A fizika kultúrtörténete egyes fejezeteinek egyetemi tantárggyá válásával valamiféle lépték- vagy perspektívaváltáshoz érkezik. Egyre sûrûbben találkozunk napjainkhoz közeledve tankönyveinkbõl ismert ábrákkal, képekkel, egyenletekkel, amelyeket azonban a Szerzõ tudása és mûvészete egy másik és másféle dimenzióba emel át. Ahogyan például a XVIII. századot jellemzi a maga mintatudománnyá váló mechanikájával és haladásba vetett hitével, a géniuszok századának és Newtonnak nyomasztó árnyékában: „Ne feledjük azonban, hogy egy katedrális szemlélésekor is elsõsorban a monumentalitása döbbent meg; de ha közelebb lépünk, a részletek szépsége is leköthet bennünket, és újból eltávolodva, most már az alapgondolatot mint a csodálatos apró finomságok egységbe foglaló keretét bámuljuk.” (251.) Vagy ahogyan a Természet Világában közölt rádióelõadás-sorozatban idézi Kantot: „»A felvilágosodás az ember kilépése önmagából fakadt kiskorúságából. A kiskorúság pedig nem más, mint annak a képességnek a hiánya, hogy az ember saját értelmét idegen értelem vezetése nélkül használni tudja. Ez a kiskorúság saját hibánkból ered, ha oka nem az értelem, hanem az elhatározás és a bátorság hiánya... Sapere aude... Ez tehát a felvilágosodás jelszava.«

Merj tudni! A század gondolkodói mertek tudni.”

Ehhez a merészséghez az is hozzátartozik, ahogyan az Enciklopédiában az ész alkotásai mellett egyenrangú szerepet szántak a kéz mûveinek, figyelmeztet rá Simonyi professzor. A fizika kultúrtörténetében elõrehaladva mind gyakrabban találkozunk kísérleti berendezések és mûszerek ismertetésével és képeivel. „Egy mai nagyfeszültségû laboratóriumban sem hatna idegenül ez a berendezés”, olvashatjuk egy Priestley könyvébõl való ábra mellett. (279.)

Ez az észre és kézre egyaránt vonatkoztatott „Merj tudni!” viszi át a fizika kultúrtörténetét a felvilágosodás századából a XIX. és a XX. századba, ez lendíti át az idõrõl idõre fellépõ kisebb-nagyobb megtorpanásokon és kríziseken. Ahogyan például a szokványos tankönyvi és tudománytörténeti bemutatásoktól merõben eltérõen végigvezet a fekete sugárzás törvényszerûségének a megfejtéséhez vezetõ szerteágazó, bonyolult úton, abból szinte kihallatszik Planck magabiztatásként és Einstein magabiztosként hangzó „Merj tudni!”-ja: „Einstein feltételezte, hogy a fény hn energiakvantumokból, fotonokból áll, és a kilépés mechanizmusát úgy tekintette, hogy a fémben az elektron és a foton közötti kölcsönhatás eredményeképpen az elektron átveszi a foton energiáját. Így érthetõ, hogy a kilépõ elektron energiája annál nagyobb, minél nagyobb frekvenciájú fotonnal kerül kölcsönhatásba. Ma már ezt a magyarázatot természetesnek találjuk, sõt, hajlandók vagyunk azt hinni, hogy ez a természetes következménye a Planck-féle kvantumhipotézisnak. Hogy ez mennyire nincs így, szeretnénk hangsúlyozni, hogy Planck eredeti cikkében még nem beszélt a sugárzás, a fény kvantumos természetérõl: csak arról volt szó, hogy a feketesugárzást határoló üreg falait alkotó oszcillátorok energiája vesz fel diszkrét értékeket.” (365.)

Ez a kettõsség, valamilyen formában, végigkísér napjainkig, a negyedik kiadásba a második német kiadásból átdolgozott „minden jelenséget egybefogó elméletig” (4:542) és a szuperstringelmélet Glashow-tól idézett kritikájáig: »Vajon azok a friss PhD-sek, akiknek tudománya a szuperstringelméletre korlátozódik, alkalmazhatók-e a fizika más területein, ha és amikor az egész szuperstring szétpukkan? A stringgondolatok talán a matematikai intézetekbe valók, de még inkább a teológiai akadémiákra! Hány angyal fér el és táncolhat egy gombostû fején? Hány dimenzió fér bele egy olyan összenyomott struktúrába, amely harminc nagyságrenddel kisebb, mint egy gombostûfej? Megéljük még a középkori teológia feltámadását?« (4: 545.) Ehhez Simonyi professzor hozzáteszi Feynman megjegyzését: „õ tudja jól, hogy a bölcs öregek az új dolgokat gyakran ostobaságnak tartják és ezzel mind a jelen fiataljai, mind az utókor elõtt nevetségessé válnak; ennek ellenére a szuperhúrelméletet ostobaságnak tartja.

Idézzük azonban az elmélet kezdeményezõinek és legaktívabb harcosainak, Schwarznak és Greennek optimista kicsengésû jóslatát...” (4: 545.) Ettõl azonban itt már eltekinthetünk, ennyi tán elég a demonstrálására, hogyan írta Simonyi professzor egész életében, micsoda szenvedéllyel és mûgonddal a fizika kultúrtörténetét, a „Merj tudni!” kérlelhetetlenségével és kételyével. Úgyhogy tán azt is megkockáztathatjuk, hogy a könyv utolsó fejezetei egy kicsit „önéletrajziak” is.

Arról viszont még szólni kéne, hogyan bõvülnek és változnak az egyes kiadások lapszéli idézetei és képei, szemléltetõ ábrái. Kiváltképpen a német kiadás, illetve átdolgozás idézeteit lenne roppant tanulságos összevetni a magyarokéival, amint arra az interjúkötet egy megjegyzésébõl (Pázmány helyettesítése Lutherrel) is következtetni lehet. A két idézet összevetésével aztán bámulhatja az ember: milyen „luteránus” volt a jezsuita fõpap, és milyen jezsuita Luther! Mindez azonban már a Simonyi-filológia feladata marad. De mintegy ízelítõül nem árt tán emlékeztetni a könyv elején arra az ábrára, amely azt hivatott demonstrálni, hogy „meglátni a szépséget az általános relativitáselméletben, egy szoborban vagy egy versben – mindegyikhez készség a befogadásra és értelmi erõfeszítés szükséges.” A magyar kiadásokban a vers: Weöres Sándor A jövendõ költészete címû szonettje a Merülõ Saturnusból. A német változatban itt Rainer Maria Rilke: Archaischer Torso Apollója áll. Bámulatos, hogy mennyire azonos a két versnek nemcsak a hangulata, hanem a gondolatvilága is. Talán valamiképpen a kollektív közép-európai mélytudatban mind a kettõt az Rik– 1–2Rgik=–kTik a tér geometriáját a tömeggel kapcsoló tenzoregyenlet inspirálta, amelybõl „csodálatos ismeretek bonthatók ki univerzumunk egészére vonatkozóan.” (26. 4:35.)

A De mi az igazság...-ból sejthetõ, micsoda munka lehetett megtalálni a magyar idézetekhez rímelõ németet. A könyv élete szervesen összefonódott a szerzõével; a következõ magyar kiadáshoz jó lenne csatolni a De mi az igazság...-ot.

Az utóbbi utolsó oldalán egy fénykép látható: Simonyi Károly és Staar Gyula, nyilván a készülõ Beszélgetések-kötet kéziratával. Alatta kérdés: „Befejeztük?”

Ostobaság, önteltség, önkény, erõszak verte világunkban, ahonnét egyre szorítóbban hiányzik a „Merj tudni!” értelem, kételkedés, belátás vezérelte nyíltsága, de jó lenne azt felelhetni rá: Nem, professzor úr, nem fejeztük be. Folytatjuk...
 
 
 


Természet Világa, 132. évfolyam, 12. szám, 2001. december
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez