Radnai Gyula
Egy mûegyetemi professzor elõadásai a Múzeum körúton

Bp. VIII., Múzeum körút 6–8.
Ma már összeszorul a szívem, ahogy leírom ezt a címet. Ide jártam öt évig egyetemre, hallgattam Hajós György elõadásait a híres-nevezetes VI. teremben. (Nemsokára megszüntették ezt a termet, kidobálták a padokat az udvarra, amikor kellett a hely egy új tanszéknek.) Hallgattam Turánt és Szász Pali bácsit, Fuchsot és Mikolást, vizsgáztam náluk, ezernyi az emlék. Fizikából a XI. teremben Nagy Elemér tartott demonstrációval kísért elõadásokat. Pár év múlva felvett gyakornoknak a kísérleti fizika tanszékre. Betoltunk egy gazdátlan íróasztalt a folyosóról az elõkészítõbe – ez maradt az asztalom több, mint három évtizeden át...

De nem errõl akarok írni, hanem arról, hogy került egy mûegyetemi professzor a Múzeum körútra. Hogyan is zajlottak ott a XI. teremben a híres Simonyi-elõadások a fizika kultúrtörténetérõl, amibõl késõbb a könyv született. Csakhogy Simonyi Károlyról nem lehet – sose lehetett, most pedig különösen nem lehet – érzelemmentesen írni. Kapcsolatunk egyfajta tanár-tanítvány kapcsolat volt annak ellenére, hogy szorosan véve sosem voltam a mûegyetem diákja. Csak az érdeklõdésünk volt közös. Kérem a tisztelt Olvasót, bocsásson meg a szubjektivitásért.
 
 

A fizika kultúrtörténetének elõadása közben 
az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikai elõadótermében (1976)

Személyesen 1967-ben találkoztam elõször Simonyi Károllyal. A Felsõoktatási Pedagógiai Kutatóközpont igazgatójának, Zibolen Endrének a támogatásával készült elsõ nagyobb könyvem, a Felvételi feladatok fizikából. Akkor még nem volt országosan egységes felvételi rendszer, így hát minden egyetemrõl külön bekértük az elmúlt évek ottani felvételi feladatait. A budapesti mûegyetem dékáni hivatalának vezetõje – akinek nevét az akkor divatos „Pálfai-példatár” révén ismerte a fél ország – elmondta, hogy 1965 óta a budapesti, a miskolci és a veszprémi mûegyetem közös felvételit írat, melynek feladatait egy külön bizottság állítja össze, ennek vezetõje Simonyi Károly, tagjai Füzessy Zoltán, Kunfalvi Rezsõ és Pápai László. Legjobb, ha magától Simonyi professzortól kérünk már kitûzött feladatsorokat.

Simonyi Károly neve nem volt ismeretlen a Múzeum körúton. Soproni, illetve KFKI-beli mûködésérõl ugyan semmit se tudtunk, de mûegyetemista ismerõseink tirádákat zengtek az ottani Simonyi-elõadásokról elektrodinamikából. Nagy híre volt az elõadó nyelvtudásának is, többen állították, hogy az elsõ sorban ülõ külföldi diákokkal a szünetben mindig saját nyelvükön beszélgetett... Széles körben terjedt el akkoriban a következõ pesti vicc is:

„Simonyi, aki már egyetemista korában tudott egy csomó idegen nyelven, a második világháború kitörésekor elkezdett oroszul tanulni. A háború végére, mire bejöttek az oroszok, már folyékonyan tudott beszélgetni velük – itt a viccmesélõ megállt, kicsit elgondolkodott, majd így folytatta: Állítólag Simonyi most kínaiul tanul...”

Amikor bekopogtam hozzá a telefonon megbeszélt idõben – dél körül lehetett, vagy kora délután –, egy kanapén ült, tekintetébõl inkább fáradtság, mint érdeklõdés sugárzott. De ahogy megszólalt színtelen, kissé fátyolos hangján, szavaiból jóindulat és segíteni akarás csendült ki. Hátranyúlt egy polcra – vagy ablakmélyedésbe? – s az elõre elkészített dossziékból egymás után húzta elõ a már kitûzött feladatsorokat. Még megemlítette, hogy ha további, régebbi sorozatok is érdekelnek, menjek be Fodor Lajoshoz a minisztériumba. Összesen nem volt tíz perc, amit a professzornál töltöttem, de úgy jöttem el, mintha már régi ismerõsök lennénk, akik naponta találkoznak egymással. Pedig utána még évek teltek el, amíg újra találkoztunk.

Dér Jánossal, aki a Pálfai-példatár fizika részét állította össze és Soós Károllyal, aki a kísérleti fizika tanszéken kollégám, a minisztériumban pedig az egyetemi ügyek elõadója volt, megírtuk a Dér–Radnai–Soós-példatárat. Nagy örömünkre egyetemi részrõl Simonyi professzor vállalta a lektorálást, középiskolai lektorunk Kunfalvi Rezsõ tanár úr volt. Nem vallottunk szégyent: harminc év után is keresett ez a ki tudja, hány kiadást és utánnyomást megélt két kötet.

Alig, hogy megjelent a példatárunk, Soós Károly beajánlott Simonyihoz, az akkor már a tudományegyetemekre is kiterjesztett érvényességû közös fizikafelvételi bizottságba. A Buvári Andrással, Csurgayné Ildikóval és Vermes Miklóssal is kiegészült bizottság keddenként fél 5-tõl ülésezett a professzor szobájában, a Stoczek utcai épületben. Simonyi akkor már nem volt tanszékvezetõ – sikerült ide leküzdenie magát, mondogatta keserû öngúnnyal –, ezek a bizottsági ülések azonban mindnyájunk számára a napi gondokból való kikapcsolódás és a tartalmas beszélgetések örömét adták. Fizikából Vermes hozta a legizgalmasabb példákat, Buvári és Pápai a középiskolában is tárgyalható mûszaki alkalmazásokat, Kunfalvi pedig az olykor döcögõsnek ható szakmai nyelvezetet ültette át gördülékeny magyarra. Ez volt a szakma. Azután – vagy ez elõtt – a kávészünet, amikor valaki csak bedobott egy témát, és Simonyi professzor mindenrõl tudott érdekeset és fontosat mondani. Számomra ekkor tûnt fel igazán a mûegyetemi professzor tájékozottsága a történelemben, filozófiában, zenében, mûvészetekben, amely ugyanakkor egy csöppet sem volt hivalkodó. Egyszerûen tudott fogalmazni, akármilyen nehéz, bonyolult dologról is volt szó, többek között ezért is szerethették elõadásait a diákok.

Képet kaphatunk szakmai-pedagógiai tehetségérõl, ha megnézzük az általa írt egyetemi tankönyveket. Elméleti villamosságtan c. könyve elõször 1952-ben jelent meg. Pontosan kitûzte maga elé a célt, a tervet kidolgozta, azután megvalósította. A Villamosságtan két másik könyvének egyesítésébõl született meg. A mintegy 700 oldalas mû elõszavában 1964-ben megírta, hogy ezt a könyvet melyik három másik fogja követni. És lõn világosság: az Elektronfizika (több mint 500 oldalon) 1965-ben, az Elméleti villamosságtan 5. kiadása (több mint 700 oldalon) 1966-ban, az Elméleti villamosságtan példatár (társszerzõkkel, több mint 800 oldalon) ugyancsak 1967-ben jelent meg. Számos kiadást megértek e könyvek, több idegen nyelvre lefordították õket. Legnagyobb sikere az Elméleti villamosságtannak volt. Valamennyi tisztán szakmai könyv, felesleges kitérõk nélkül, az érthetõség megkövetelte részletességgel. Elképesztõ alkotói termékenység és szakmai megbízhatóság árad belõlük. A mûegyetemi professzor tudta, hogy a tananyag érthetõ tárgyalását mennyire segíti a szemléletesség, ezért könyveiben rengeteg tanulságos ábrát közölt.

A gyakorlatban elõforduló áramerõsség-értékek (Simonyi Károly: Villamosságtan)


Késõbb, fizikatanár szakos hallgatóknak tartott egyetemi és fõiskolai elektrodinamika elõadásaimon számos ábrát magam is felhasználtam a Simonyi-könyvekbõl. S persze nemcsak ábrákat, hanem gondolatmeneteket is. Mindenekelõtt B és H (a mágneses indukció és a mágneses térerõsség) világos fogalmi megkülönböztetését a rájuk adható mérési utasítások segítségével. Azért is emlékszem erre különösen, mert még a 70-es évek elején, az MKSA-mértékrendszer bevezetésével párhuzamosan elég sokat vitatkoztak errõl a fizikusok. Akkoriban jelent meg a Feynman-sorozat, s készültek Jánossy Lajos irányításával az új szakosított középiskolai tankönyvsorozat befejezõ kötetei. Jánossytól egyszer egy elõadása után megkérdeztem, hogy az õ koncepciója alapján hogyan lehet B-t mérni. Válasz helyett hosszú, kioktató eszmefuttatást kaptam arról, mennyire idealista, machista, pozitivista elképzelés azt hinni, hogy a fizikai mennyiségeket a rájuk adott mérési utasítással lehet definiálni. Ahogy ott beszélt, beszélt Jánossy, eltûnõdve néztem, s közben Simonyi meleg kék tekintete jelent meg lelki szemeim elõtt, aki nem gyõzte eleget hangsúlyozni, hogy Jánossy mennyivel okosabb nála, de akitõl elképzelhetetlen lett volna ez a fajta mellébeszélés.

Miután 1970-ben lemondott a tanszék vezetésérõl, Simonyit többen is megkeresték. Megkereste például Nagy Károly, az ELTE elméleti fizika tanszékének vezetõje, s az iránt tapogatózott nála, nem gondolt-e esetleg arra, hogy átjöjjön a tudományegyetemre, ha itt alakulna egy elektronfizika, esetleg félvezetõ-fizika tanszék. Simonyi Károly elhárította az ajánlatot. Megkeresték diákjai, a mérnökhallgatók is, akik arra voltak kíváncsiak, mi késztette professzorukat a lemondásra. Meg akarták hívni a Várban lévõ kollégiumukba, errõl beszélgetni. Simonyi ezt is elhárította, de arra hajlandó volt, hogy elmenjen hozzájuk, s beszéljen nekik a fizikáról.

– Amirõl akar, professzor úr! – csillant fel a diákok tekintete. Az elõadás napja véletlenül éppen nagycsütörtökre esett. Simonyi professzor kedvenc témáját, a XVII. század fizikáját, Galileit választotta. Azt kérte hallgatóitól, hogy felejtsék el egy órára a jelent, próbálják beleélni magukat egy XVII. századi egyetemista életébe, aki Galilei elõadását hallgatja. Még „templomba is mentek”, Palestrina miséjének kiválasztott részletét hallgatták meg – magnetofonról.

Végül Simonyi professzor úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy egyetemi speciális elõadással a fizika kultúrtörténetérõl, ami persze inkább a tudományegyetem profiljába illene, mint a Mûegyetemébe. Most õ kereste fel Nagy Károly professzort, s megkérdezte, meghirdetheti-e ezt a specit az ELTE elméleti fizika tanszékének keretében. Nagy Károly beleegyezett, s azután a dolog ment a maga útján. Bekerült a kari bürokrácia útvesztõjébe – majdnem oda is veszett. Az illetékes adminisztrátor kijelölt egy 60-80 fõs tantermet a Múzeum körúton, errõl értesítették a tanszéket, a tanszék pedig Simonyi professzort, aki egyik alkalommal megkért: vezessem õt el ebbe a terembe, szeretné látni, hol tartja majd az elõadást. Mikor benyitottunk, a professzor földbe gyökerezett lábbal állt meg az ajtóban. Már estefelé járt, lámpát kellett gyújtani. Nagyjából minden harmadik fénycsõ égett, némelyik csak vibrált. Mállott a vakolat. Ahogy bementünk, a padok és a padló nyikorogtak, a dobogó recsegett, a tábla nem mozdult, az elõadói asztalon vastagon állt a krétapor. Por, kosz és szemét mindenfelé. Egy nap hordaléka. Szégyelltem magam az egyetem nevében.

Megkértem Simonyi professzort, menjünk egy emelettel feljebb, s megmutattam a XI. termet, ahol a nagy fizika-elõadások folytak. Emelkedõ padsorok, elfér bennük 200 ember, a világítás szabályozható, mozgatható nagy táblák vannak, hosszú tanári demonstrációs asztal, s fõleg: tisztaság.

Igaz, ezt a termet csak akkor nyitjuk ki, amikor elõadás van, s a tanszék intézi a takarítást. Ahogy reméltem is, a professzor megnyugodott, másnap pedig sikerült elintéznem, hogy szerdán vagy csütörtökön fél 6-tól 7-ig itt tarthassa meg az elõadást.

A fizika kultúrtörténete akkor talán az egyetlen olyan speci volt, amit a mûegyetemen és a tudományegyetemen is fel lehetett venni. A hallgatóság fele a Mûegyetemrõl jött át, másik felét tették ki a tudományegyetem hallgatói és érdeklõdõ oktatói, valamint, ahogy elterjedt az elõadás híre a városban, egyre több fizikatanár is eljött a budapesti gimnáziumokból. Elõfordult, hogy 200-nál is többen voltak, s kétoldalt, a fal mellett állva is hallgatták az elõadást.

A hatvanéves Simonyi Károly pedig úgy készült minden elõadásra, mintha monodrámát kellene elõadnia, aminek õ a szerzõje és a rendezõje. A hátteret – a díszleteket – azok az óriási, összeragasztott csomagolópapírra írt és festett poszterek alkották, amelyekbõl késõbb a könyv ábrái születtek. Demonstrációnak tízesével hozta be az elõadás témájához kapcsolódó könyveket, amiket az elõadás után még ott maradó, legérdeklõdõbb hallgatók élvezettel lapozgattak. (Soha egyetlen példány nem tûnt el az asztalról...) A posztereket Ildikóval készítették a Stoczek utcában, azután a könyvekkel és az elõadóval együtt a professzor felesége fuvarozta át õket a család Trabantján a Múzeum körútra.

1975-öt és 1976-ot írtunk.

Steindl Imre, aki az épületet annak idején – 1883-ban – mûegyetemnek tervezte és építette, Szily Kálmán, akinek rektorsága idején készült el az épület, vagy Bánki Donát, aki Csonka Jánossal együtt ennek az épületnek az alagsorában találta fel a karburátort, boldogan nézhették fentrõl, a felhõk mögül, milyen áhítattal jönnek ki a hallgatók egy mûegyetemi prof elõadásáról a Múzeum körútról...


Természet Világa, 132. évfolyam, 12. szám, 2001. december
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez