TRUNKÓ LÁSZLÓ
A messeli olajpala és az emlõsök fejlõdéstörténete

Ötvenmillió évvel ezelõtt a méhlepényes emlõsök fejlõdése rendkívül jelentõs stádiumába érkezett. Az volt a radiáció legfontosabb idõszaka, amikor az emlõsállatok rendjei kezdtek szétágazni és egymástól eltávolodni. Az eocén korszak lutéciai emeletében vagyunk, abban az idõszakban, amikor Magyarországon a nagy dunántúli barnaszéntelepek zöme képzõdött.

Németországban két híres õsmaradvány-lelõhely keletkezett ebben az idõben: a geiseltali barnakõszén Halle mellett, és az olajpala Messelnél, Darmstadt mellett. Mindkét telep édesvízi eredetû, és lerakódásuk után a rétegsor nem folytatódik tovább; Németország legnagyobb része a harmadidõszak folyamán szárazföld volt. A két lelõhely mégsem hasonlítható össze egymással. Halle mellett egy süllyedékben nagy lápos terület képzõdött, amely a délrõl jövõ folyók vizét gyûjtötte össze. Ez a helyzet hosszan fönnállott, így a kõszénképzõdés az egész középsõ eocént átfogja, és még a felsõ eocénbe is átnyúlik; az alapkõzet kagylós mészkõ volt, amely az agresszív huminsavakat semlegesítette, ezért a növényi és az állati eredetû õsmaradványok kiváló megtartásúak.

Más a helyzet Messelnél. A jura tenger visszavonulása után már az egész kréta idõszak alatt Dél-Németország legnagyobb része szárazföld volt, és a meglévõ triász és jura kõzetek sok helyen lepusztultak. Ez volt a helyzet az Odenwald hegység északi részén is. A kristályos alapkõzet fölött már csak a vörösfekü van meg, és arra rakódtak rá az eocén rétegek. A vörösfekü nagy mennyiségben tartalmaz savanyú vulkáni kõzeteket. Az ún. Messel Formáció csak elszigetelt foltokban található, és nem fedi le teljesen a feküjét. Nem teljesen tisztázott, hogy a mai elhelyezkedés mennyire felel meg az eredeti képnek. Bizonyára nem teljesen, és a messeli rétegek elterjedése nagyobb volt, de mégsem képeztek összefüggõ fedõréteget.

A messeli olajpala földtani környezete

Ebben az idõben indult meg a Rajnai-árok beszakadása, ami ma is folytatódik, de nagyon lassan. Az 50 millió év alatt kb. 4000 métert ért el az árok és környezete közti szintkülönbség. Az árok keletkezésének oka azon feszültség a kéregben, amelyet a felsõ köpeny fölboltozódása az árok alatt vált ki: a túlfeszített kéreg felszakad, és a boltozat tetején egy ék alakú rög lesüllyed. Hasonló folyamat, mint a Pannon-medence süllyedése egy „geotumor” fölött a neogénben. Párhuzamosan a nagy árokkal keletkeztek a környezõ kéregben kisebb süllyedékek is, amelyekben tavak jöttek létre. Ilyen volt a késõbbi „Grube Messel”. A tó nem volt nagy: a messeli rétegek kiterjedése É–D irányban kb. 1000 métert, K–Ny irányban csak 700 métert ér el.

Az egykori tó kb. 190 m vastag rétegsora kaviccsal és homokkal kezdõdik, amelyre ráülepedett az olajpala. A sorozat agyagos-homokos rétegekkel zárul. Csúszásnyomok, kis lezökkenések bizonyítják, hogy az üledékképzõdéssel párhuzamosan a kéregrög süllyedése tovább folytatódott. A lerakódás idején az olajpala laza, magas víztartalmú iszap volt, mely ugyan a fedõrétegek terhe alatt idõvel szilárd palává tömörült, de a kõzet víztartalma ma is eléri a 40%-ot. A szervesanyag-tartalom majdnem 15%-ot ér el és az összesen lebányászott kb. 20 millió tonna kõzetbõl 1 millió tonna olajat nyertek. Ez persze manapság szinte semmi, de a meglepõen hosszadalmas bányászat (1875–1962) a kõolaj tömegfogyasztása és tömegimportja elõtt folyt, és nem benzint gyártottak a palából, hanem különféle, az évtizedek folyamán változó célokra bányászták. A bitumen ez esetben algákból származik. A szubtropikus klímán az algák oly mértékben elszaporodtak, hogy elpusztulásuk után a tófenékre süllyedve felbomlásuk az oxigént igen gyorsan elhasználta. A tófenéken oxigén hiányában a szerves anyag nem bomlott el, és mellékesen az õsmaradványok is kiválóan konzerválódtak, idõnként még lágyrészek is. A vizsgálatok kimutatták, hogy nem is a lágyrészek maradtak fönn. Az az anyag, amely a bõr körvonalait utánrajzolja, fosszilis baktériumokból áll, amelyek a bõrt teljesen befedték, és sziderit (Fe2CO3) berakódás folytán nem bomlottak el nyomtalanul.

Az elsõ õsmaradványt – egy krokodilt – már 1875-ben megtalálták. A bányászkodás, majd a rendszeres ásatások nagymennyiségû növényi és állati maradványt hoztak napvilágra, így kiválóan ismerjük a flóra és fauna összetételét. Annál meglepõbb, hogy a keletkezési körülmények még mindig nem teljesen tisztázottak. A fõ probléma az, hogy a tóban nem volt teljes „táplálkozási lánc”, fontos láncszemek hiányoznak. Különösen feltûnõ, hogy van ugyan rablóhal (sügér), de hiányoznak olyan növényevõ halak, amik az algákból élhettek volna. Éppoly ritkán kerültek elõ rákok, vízirovarok, vízimadarak. A szárazföldrõl származó leletek összetétele is nehezen magyarázható. A halak után denevérek kerülnek elõ a leggyakrabban. A denevérleletek különben ritkák és csak speciális üledékekben, pl. barlangokban fordulnak elõ. Tehát itt nem biocönózissal (életközösség), hanem taphocönózissal (betemetésközösség) állunk szemben.

Az a nézet is felvetõdött, hogy a messeli tó nem volt összeköttetésben egy nagyobb tóval vagy kiterjedt folyórendszerrel, hanem egy kalderáról, vulkáni eredetû beszakadásról lenne szó. Ez az elképzelés megmagyarázhatna néhány hiányt a táplálkozási láncban, mert a tó így csak egy csapda lett volna, és nem élettér. Ez az elmélet mégis kétséges, mert hiányoznak a megfelelõ vulkáni kõzetek; a kis mennyiségû bazalttufa erre nem elegendõ, nyilvánvalóan távolabbi kitörésekbõl származik. Amellett éltek halak is a felszínközeli vízrétegekben és a krokodilok sem pusztultak el rögtön. Az angolnák jelenléte mindenképp megköveteli az összeköttetést egy nagyobb víztömeggel. Tehát ilyen összeköttetést okkal feltételezhetünk. De akkor miért hiányzik a dögevõk tevékenységének minden nyoma, hiszen a tóba sodort tetemeknek az õ éhes szájuk elõtt kellett elúszniuk? Elképzelhetõ, hogy az algavirágzás után a felszíni vízrétegek oxigénje is teljesen elhasználódott (az iszap eleve anaerob volt), sõt esetleg a levegõréteg is idõszakosan mérgezõ volt; így a dögevõk is elpusztultak, meg persze a denevérek is. Ily módon idõnként a dögök sértetlenül elérhették volna a tó fenekét. Sajnos ez a magyarázat sem kielégítõ: szétszaggatott maradványokat mégis kellene néha találni, a leletek halmozódását egyes rétegekben szintén elvárhatnánk. Föl kellene tételezni, hogy a tavat az életnek újra meg újra meg kellett hódítania, aminek a fauna összetételében meg kellene mutatkoznia. De mindennek nincs nyoma.

Látjuk tehát, hogy ha egy lelõhelyet ilyen jól ismerünk, akkor is sok lényeges kérdés marad megoldatlanul. A képzõdési körülményeket talán soha nem fogjuk tudni pontosan rekonstruálni.

Leletek a messeli olajpalából

Mielõtt rátérnénk az élõvilág tárgyalására, ejtsünk néhány szót a különleges megtartási állapotról és a preparációs módszerekrõl. A rendkívül finom szemcsenagyság és a szervesanyag-tartalom gondoskodik arról, hogy sok egykori élõlény olyan látványt nyújt, mintha csak tegnap került volna az iszapba. Egyúttal ez az anyag szokatlanul igényes preparációt követel meg. Ha ásatás folyamán egy palatömböt széthasítunk és megpillantunk a rétegfelületen egy gyönyörû õsmaradványt, nem szabad elmerülni a látványban! Amint a kõzet természetes nedvessége kezd elpárologni – és az azonnal elkezdõdik –, a fekete szín elfakul, kis repedések képzõdnek, amelyek szegélye hamarosan felkunkorodik, és a maradvány annyira megsérül, hogy szinte értéktelenné válik. Ezért meg kell akadályozni, hogy a kõzet kiszáradjon. Mivel ezt korábban nem tudták, a régebben talált fosszíliák jó része már nincs meg. Csak néhány, glicerinben õrzött példány vészelte át az évtizedeket.

A vizesvödör tehát fontos kelléke az ásatásnak. A leletet azonnal „nyakon öntik”, és mûanyag zacskókba pakolják, hogy levegõ nem férhet hozzá. Nagyobb õsmaradványt persze nem lehet így megõrizni. Az ilyeneket tartalmazó tömböt egészében kell elszállítani. Ha a lelet egy része szabadon volt, ezt a felszínt korábban gipsszel kellett lefedni, ami persze a szállítást nagyon megnehezítette. Manapság szerencsére van jóval könnyebb mûanyag.

A laborba érkezve az egyetlen lehetõség a leletek tartós konzerválására az olajpala teljes eltávolítása és kicserélése mûgyantával. Ez hosszadalmas eljárást követel: elõször szabaddá teszik az õsmaradványt egyik oldaláról, majd azt egy keretben elhelyezve kitöltik a keretet mûgyantával. Ha megszilárdult, kiveszik a keretbõl, megfordítják, majd a másik oldaláról is eltávolítják a kõzetet. Egyéb módszereket is alkalmaznak, pl. csontok teljes szabaddá tétele és szilárdítása lakkal; ha van lágyrészmaradvány, azt nem szabad eltávolítani, hanem csak lakkal átitatni. Rovarokat, leveleket megint másként kell preparálni. A preparáció elõtt célszerû röntgenfelvétel készítése, mert így a csontváz elhelyezkedése eleve ismeretes, és nem áll fönn a sérülésének veszélye a preparáció folyamán.

Növényvilág

A különleges megtartási feltételek miatt nagy számban maradtak meg olyan növénymaradványok Messelben, amik a fosszilizáció folyamatát nemigen szokták túlélni (levelek és virágok). Ezért a flóra oly gazdag, hogy csak a híres londoni agyag hasonlítható vele össze.

Mint említettük, vízinövények viszonylag ritkák, feltehetõen azért, mert a tópart elég sziklás volt. A sekélyebb részeken, kb. 2 m mélységig, gyökereztek a vízirózsák (Nymphaeaceae). A part felé haladva monocotyledonákból álló övezet következett; a valódi fûfélék még hiányoztak. Valószínûleg áronvesszõ (Araceae) és néhány páfrány is élt ott (Arostichium, Osmunda). Már teljesen a szárazulaton, de még nedves talajon cserjés következett. A cserjék mögött magaslott a szubtropikus erdõ, amely sok csapadékot kapott. A sziklás partrészeken az erdõ elérte a tavat és a fákról levelek, termések, kis ágak a vízbe estek.

A leletek több mint 60 virágzó növénycsaládot képviselnek. A klímának megfelelõen melegigényes fák alkották az erdõ zömét. Az örökzöld vegetáció mellett – és ez mutatja, hogy már nem a trópusokon vagyunk – jelentõs számban éltek lombhullató fajok is, így nyírfa, magnólia, diófélék és platán. A nyitvatermõk, a fenyõfélék, nem játszottak nagy szerepet, bár elõfordultak. A fákról liánok lógtak le, köztük érdekes módon a szõlõ is, amelynek ez az elsõ ismeretes európai elõfordulása. A szõlõ a kicsiny õslovak kedvelt csemegéje volt!
 
 

Állatvilág

A tó állatvilága meglepõen egyhangú és a tápláléklánc nem teljes, legalábbis a mai értelemben. Hét fajt, ill. nemet találtak a halak körébõl, ezek nem kevesebb mint 6 családot, ill. 5 rendet reprezentálnak! Állatrendszertani szempontból a csontos halakhoz tartozik ugyan minden lelet, de éppen a leggyakoribbak még otromba ganoid pikkelyekbõl álló „páncélinget” viselnek. Leggyakrabban az iszaphalra bukkannak a kutatók, amelynek manapság már ritka utolsó képviselõje Észak-Amerikában él. Nem kevésbé dekoratívak a kajmánhalfélék. Ezek a halak meglehetõsen nagy méretûek is: a kajmánhal átlagban 20–30 centiméteres, de egyméteres hosszúságú példányokat is találtak. Mint az összes többi halfaj, a sügérfélék a valódi csontos halakhoz tartoznak. Ez a halak törzsfejlõdési szempontból legfiatalabb csoportja: a legidõsebb sügérleletek a felsõ-krétából származnak. Ennek ellenére a messeli példányok már hasonlóak a mai alakokhoz.

Sügér

A kisnövésû Thaumaturus (3–6 cm) rendszertani besorolása máig vitatható. Legújabb vélemények szerint valahova a csontosnyelvûek csoportjához tartozhat. A „Messel-angolna” (Anguilla ignota) ugyan csak egyetlen példányban került elõ (ami elég meglepõ), de ennek jelentõsége igen nagy, mivel a mai folyóvízi angolnák – amelyek körébe a messeli lelet tartozik – életciklusa megköveteli a tengerbe vándorlást, ahová ívás céljából visszatérnek. Ez azt jelentené, hogy a messeli tónak összeköttetése volt egy nagyobb vízrendszerrel, így a tengerrel is.

A leírt fajok egyike sem kifejezetten növényevõ, ezért a „szokásos” tápláléklánc nem jöhetett létre. Mit ettek ezek a halak? Teljesen nem tisztázott a kérdés, de feltehetõleg a fiatal és kisnövésû formák az iszapban található növényi eredetû szerves anyaggal táplálkoztak. Amellett rákok és puhatestûek is megtalálhatóak az étlapjukon. A nagyobb halak a gerinctelenek mellett kisebb halakat is megettek, bizonyosan saját fajuk juvenilis példányait is.

Meglepõ, hogy viszonylag kevés Amphibium-maradványra leltek Messelben, hiszen a kétéltûek szaporodásukhoz vízközelségre vannak utalva. Csak 3 békafajt találtak, azok egyikét csak egyetlen példányban. Többnyire szárazföldön élõ formák, vízben élõ békák különösen ritkán fordulnak elõ. A békákon kívül csak egyetlen szalamandra képviseli a kétéltûeket, az is szárazföldi faj.

Aligátor

Ezzel ellentétben a hüllõk viszonylag gyakoriak, és a leglátványosabb leletek közé tartoznak. Teknõsök, krokodilok, gyíkok és kígyók képviselik ezt az osztályt. A mocsári teknõs az eocénben tûnt föl elõször, a harmad idõszakban elterjedt volt Európában és Afrikában, utolsó képviselõi Délkelet-Ázsiában élnek. Az Alleochelys egy már kihalt fajhoz tartozik, a mai pápua-lágyteknõs a legközelebbi rokona. A kétlégzésû teknõs a legelterjedtebb forma; 60 cm-ig terjedõ méretével a legnagyobb teknõsfaj Messelben. A Tryonix tartósan (édes)vízben él, amit csak a tojásrakáskor hagy el. Ezek a teknõsfajok bizonyítják, hogy a tó vizének kémiája nem lehetett huzamosabb idõre életellenes.

Egy szép krokodilmaradvány egyetlen Messel-kiállításból sem hiányozhat. Különösen látványos az alligátor; 2 faj képviseli ezt a nemzetséget. Koponyája hasonló a ma élõ kajmánéhoz. Az Asiatosuchus valódi krokodil. A nagy termetû rabló a 4 méteres hosszúságot is elérhette. Hosszú farkának erõteljes csapásai hajtották elõre a vízben. Sokkal kisebb (1 m) volt az Allognathosuchus, amelyet szintén az alligátorokhoz sorolunk. Kevéssé ismeretesek a ritka nemzetségek a Baryphracta és a Pristichampsus. Utóbbinak Messelben elõforduló faja endemikus. Egyetlen szájtöredék képviseli a Bergisuchus nemzetséget, de az annyira jellemzõ, hogy nyilván egy igen régi szabású krokodillal van dolgunk, amelynek rokonsága a déli kontinenseken él. Ha ennek a krokodilfaunának az összetételét vizsgáljuk, igen meglepõ hat nemzetség közös elõfordulása. A krokodilok nagy kiterjedésû életteret igényelnek; abból kell kiindulnunk, hogy nem egymás közelében éltek, és maradványaik véletlenszerûen kerültek össze.

A pikkelyes hüllõké az egyetlen rend, amely ma is virágkorát éli, de már az eocénben is elterjedt volt. Két legfontosabb alrendje a gyíkok és a kígyók. Mindkettõt több nemzetség képviseli Messelben, de lényegesen ritkábbak mint a vízi életmódot folytató hüllõk. A valódi gyíkok egyetlen képviselõje (Eolacerta) kiváló lágyrészmegtartással tûnik föl. Meglepõ a leguánok elõfordulása; ez a csoport manapság is az Újvilágban otthonos.

A kígyók Messelben a ritka leletekhez tartoznak. Biztos, hogy a boafélék voltak a leggyakoribbak a Palaeophyton nemzetséggel, de további nemzetségek is ismeretesek, mind fán, mind földön élõ alakok. A kígyók ritkán fosszilizálódnak, hiszen végtagok nélküli, hosszú és igen keskeny csontvázuk könnyen szétesik. Ezért a teljes vagy szinte teljes messeli leletek különlegességnek számítanak.

A messeli madárfauna vizsgálata még elég hézagos, és a leletek ritkák, mégis viszonylag gazdag lehetett a madárvilág a tó körül. Hangsúlyozzuk: a tó körül, mert jórészt szárazföldön élõ fajok kerültek elõ. A kréta–tercier-határon a madárvilág jelentõsen megváltozott. A késõ mezozoikus madárfajok jó része eltûnt, és a messeli eocén madarak már a ma is élõ csoportokhoz tartoznak. Különösen érdekes az õsi szabású strucc (Palaeotis weigelti), amelyet elõször Geiseltalból írt le a hírneves magyar õsmadárkutató, Lambrecht Károly. Õ akkor, 1928-ban, a lelet hiányossága alapján úgy vélte, hogy egy túzokfélérõl van szó, ezért a nemzetségnév alapjában véve hibás. Legközelebbi rokona mégsem a mai afrikai strucc, hanem a dél-amerikai nandu, ami szintén érdekes õsföldrajzi utalás. A daru alakúakat (Gruiformes) több család is képviseli Messelben, ide tartozik a több száz példányban elõkerült faj, a „messeli guvat” (Messelralle, Messelornis cristata). Említésre méltó a darufélék körébõl a Diatryma, egy repülésre képtelen futómadár. Csak egyetlen, de kiváló megtartású példány képviseli a flamingókat (Juncitarsus merkeli). Segítségével, amely a legidõsebb flamingóleletek közé tartozik, ki lehetett mutatni, hogy a flamingók a lile alakúak rokonságába tartoznak. Baglyok, lappantyúk, sarlósfecskefélék, szalakótaalakúak és harkályok is éltek a messeli tó környékén.

Ezzel elérkeztünk az emlõsökhöz. Már a cikk címének választásával utaltunk arra, hogy akármilyen szépek is a messeli növények, halak, hüllõk vagy rovarok, a lelõhely az emlõsleleteknek köszönheti igazi tudományos jelentõségét. A méhlepényes emlõsök (Placentalia) 50 millió évvel ezelõtt törzsfejlõdésük kritikus fázisában voltak. Akkoriban kezdõdött ezen állatcsoport gyors ütemû radiációja egy rovarevõ jellegû báziscsoportból. A méhlepényesek törzsfejlõdési szempontból a legfiatalabb állatcsoport; míg egy sügér, aligátor, kígyó alig különbözik ma élõ rokonaitól, a rovarevõk, rágcsálók, fõemlõsök, sõt még a kis õslovak is egy másik rendbe tartozó kortársukhoz jóval hasonlóbbak, mint mai utódaikhoz. Az egyetlen kivétel a denevér, amely már akkoriban is hasonló törzsfejlõdési síkon állt, mint a recens bõregér.
 

Denevér

Erszényes emlõsök is éltek Messel környékén, hacsak kis számban is: az oposszum, éspedig két nemzetséggel (Amphiperatherium sp. és Peradectes sp.). Annál több denevért találtak: példányszámuk nagyobb, mint az összes többi emlõsé együttvéve! Több száz, talán már ezernél is több példány került elõ. Ilyen gyakoriságuk teljesen szokatlan, és a különleges képzõdési körülmények következménye. Nemcsak a bõrük konzerválódott, hanem idõnként a gyomortartalom is, ami mindig rovarokból tevõdött össze. Ökológiai szempontból erõsen specializálódott társaság volt! A Palaeochyropteryx tupaiodon pl. csak lepkékre vadászott. A messeli denevérfauna jellegében leginkább az indiai szubkontinens mai tropikus denevértársaságára hasonlít.

A szorosabb értelemben vett rovarevõk rendjébõl, közelebbrõl a sünfélék családjából, három faj fordul elõ Messelben: a Macrocranion tupaiodon, a M. tenerum és a Pholidocercus hassiacus. Még inkább ismert két további nemzetség, a Leptictidium, ill. a Buxolestes.

Kezdjük a Leptictidiumokkal, melyek a legismertebb és legérdekesebb „rovarevõk” Messelben. Három faja van, melyeknek testszabása nagyon hasonló, fõleg nagyságban különböznek. A legkisebb 60, a középnagyságú 75, a legnagyobb több mint 90 cm hosszúságot ér el. A testarányok igen különlegesek: a kicsiny test mögött hosszú farok következik, hosszabb, mint maga a test. A hátsó végtagok feltûnõen hosszúak és erõsek, az mellsõk viszont csökevényesek. A felsõ állkapocs csõszerûen meghosszabbodott. Kicsit úgy néz ki, mintha keresztezés lenne a patkány és a kenguru között. Korábban tényleg úgy vélték, hogy ugrálva mozgott. Tüzetesebb elemzés kimutatta, hogy hátsó végtagjaira fölemelkedve két lábon rohanva üldözte a prédáját! A hosszú farok az egyensúly fönntartását szolgálta. Ez a mozgásmód nagyon hasonlított a kis termetû, két lábon járó dinoszauruszokéhoz. Egyetlen mai emlõs sem mozog ily módon.

A Buxolestes piscator, mint fajneve jelöli, halakra vadászott. Testnagysága ugyan kb. megfelel ez elõbbi nemzetségnek, de az arányok különböznek: a Buxolestes nem olyan karcsú, termetesebb, a farka rövidebb, mindkét végtagpár erõsen fejlett. Feltehetõleg a szárazföldön lábon járt, esetleg még üregeket is vájt magának, a vízben az erõs farok hajtotta elõre. Életmódja a vidráéra emlékeztet.

A Macrocranion és Pholidocercus tehát a sünök rokonsági körébe tartozik, ami nem jelenti azt, hogy kinézetre sünhöz hasonlított volna. A Macrocranion tupaiodon a denevérek után a leggyakoribb messeli emlõs, 32–35 cm hosszú, amelybõl a farok kb. egyharmadot tesz ki. A hátsó végtagok jóval erõsebbek és hosszabbak, az állat feltehetõleg viszonylag gyorsan tudott futni, testét – farka kivételével – szõr fedte. Ez a faj is a talajon futva kereste zsákmányát, amelyben egyáltalán nem volt válogatós; tipikus mindenevõ. Még halpikkelyeket is találtak a gyomrában, amellett idõnként növényi táplálékot is vett magához, gyümölcsöt, sõt leveleket is fogyasztott.

A Pholidocercus („pikkelyesfarkú”) otrombábban nézett ki, mint az elõbb tárgyalt nemzetség. Már inkább hasonlított a mai sünökhöz. Csak négy lábon járt, feltehetõleg lassan mozgott.

Feltûnõ, hogy valódi fõemlõsök (Primates) Messelben ritkán fordulnak elõ, holott nem tartoznak a különlegesen ritka leletek közé. Összesen négy példány került elõ, és mind hiányos. Csak egyetlen példánynak a megtartása elegendõ ahhoz, hogy az Europolemur nemzetséghez való tartozása megállapítható legyen. E. koenigswaldi néven új fajként írták le. A név nem jelenti azt, hogy a mai madagaszkári lemurok õse lenne; egyszerûen arról van szó, hogy a fõemlõsök akkoriban általában a félmajomstádiumban voltak.
 
 

Szaladó Leptictidium nasutum rekonstrukciója Eomanis waldi rekonstrukciója

A „tobzoskák” (Pholidota) igen sajátos megjelenésû állatok a mai élõvilágban. Testüket egymást tetõcserépként fedõ pikkelyek borították, ami fenyõtobozhoz hasonló megjelenést kölcsönöz nekik. A rend mindössze 7 fajt foglal magában, amelyek Ázsia és Afrika trópusi vidékeit lakják. Ezért nagy volt a meglepetés, mikor az elsõ leletek Messelbõl elõkerültek. A meghatározás kezdetben nem volt egyszerû, mert a jellegzetes pikkelyeket csak késõbb fedezték föl. E hangyaevõknek fogazatuk nincs, pedig az annyira jellegzetes az emlõsfajoknál, hogy gyakran csak fogleletek alapján lehet a nemzetséget meghatározni. Korábban nem ismertek tobzoskát ilyen idõs rétegekbõl. Amikor megtalálták a pikkelyeket is, kiderült, hogy az egyetlen különbség a mai rokonaival szemben az, hogy a pikkelyek nem borították be teljesen a testét, hasát, végtagjait, farka jó részét csak szõr fedte; koponyájának is csak a felsõ részét védték pikkelyek. Testszabása teljesen megfelel a mai Manisnak. Ezért a faj – hat példányát találták összesen – az Eomanis waldi nevet kapta. Nyilván ez is hangyákkal táplálkozott; a jól fejlett karmok az erõteljes végtagokon lehetõvé tették a termeszépítmények fölásását is. Ennek ellenére gyomrában fõleg növénymaradványokat találtak! Ez az ellentmondás még nem teljesen megmagyarázott.

A tudósvilág meglepetésére egy valódi hangyász – Eurotamandua joresi – is elõkerült, csak egyetlen példányban, de az oly tökéletes megtartású, hogy a hovatartozóságához kétség sem férhet. Ismeretes, hogy az egész Edentata társaság Dél-Amerikában él, ott fejlõdött ki, és csak a miocéntõl kezdve vándoroltak az övesállatok észak felé. Az Eurotamandua nemcsak az egyetlen hangyászlelet Dél-Amerikán kívül, hanem a legidõsebb és a legtökéletesebb megtartású is!

A rágcsálók fényes pályafutás kezdetén álltak 50 millió évvel ezelõtt. Néhány egérféle mellett az Ailuravus macrurus a legismertebb faj. Mint a korai rágcsálók jó része, ez is mókusszabású, de jóval nagyobb a mai európai mókusnál. Gyomortartalma után ítélve levélevõ volt.

Meglepõ, hogy az elsõ ragadozómaradvány csak 1980-ban került napvilágra, de azután több fajt is leírtak. Az õsragadozók csoportját a Proviverra edingeri képviseli. Kis termetû volt hosszú farokkal, mint az összes messeli ragadozó, és feltehetõleg az erdei talajon kereste táplálékát. A valódi ragadozók legkezdetlegesebb családjához tartozott a többi kis rabló; 55 cm összhosszúsággal, a farkat beleértve, a Paroodectes feisti volt a legnagyobb. Hosszú farkával, viszonylag karcsú termetével megfelelt a messeli méhlepényes emlõsök „alaptípusának”. Ez az állat fáról fára ugrálva vadászta zsákmányát. Az „étlapon” fõleg fán élõ rovarevõk és rágcsálók álltak, esetleg idõnként talajon is vadászott, pl. patásállatok kicsinyeire.

A végére hagytuk a patásokat, csemegének, hiszen a messeli „parádés lovak” tették híressé a lelõhelyet. A „ménes” már több mint 70 egyedbõl áll. Ez teljesen egyedülállóvá teszi Messelt, hiszen az észak-amerikai kontinensrõl csak egyetlen teljes lelet ismeretes ebbõl az idõszakból. Az elsõ õslovat 1910-ben találták. Két fajuk fordul elõ: a „nagy” õsló (Propalaeotherium hassiacum) 55–60 cm, a „kicsi” (P. Parvulum) 30–35 cm magas volt. Mindkét faj egyedi fejlõdését is jól ismerjük, mivel a fiatal példányok mellett, a kisebbik fajból még terhes kancák is elõkerültek! Mint ismeretes, a lovak fejlõdéstörténete, amely fõként Észak-Amerikában zajlott le, az evolúció iskolapéldájának számít. Ott is, meg Európában is úgy 54 millió évvel ezelõtt a Hyracodon képviselte a kezdetleges alaptípust; ennek leszármazottja a csak európai Propalaeotherium. Az akkori ló testszabása inkább kezdetleges antilopokra mintsem lovakra emlékeztetett: tömzsi alakja volt, háta erõsen fölfelé ívelt. Nyaka és végtagjai rövidek voltak, és mellsõ lábain még 4 ujj volt, mindegyik apró patában végzõdött. A hátsó lábakon 3 ujj található. Zápfogaik felülete nem lemezes, hanem gumós. Mindez megfelelt életmódjuknak, mivel erdei talajon élõ növényevõk voltak. Európában úgy 35 millió évvel ezelõtt kihaltak a lovak; egy újabb bevándorlási hullám, jóval fejlettebb fajokkal, kb. 20 millió évvel ezelõtt érte el Európát; egy további hullám kb. 11 millió évvel ezelõtt érkezett meg a Hipparion nemzetséggel. Ennek legszebb leletei szintén Dél-Németországban kerültek napvilágra. Közben a fejlõdés Amerikában töretlenül folytatódott a mai lovak felé. A legnagyobb átalakulást ott egy lehûlés váltotta ki a miocénben, amikor eltûntek az erdõk és a sztyep terjedt el. Az erdei lombevõknek alkalmazkodniuk kellett a fedezék nélküli síkságon való életmódhoz és a fûtáplálékhoz. Testalkatuk, fõleg lábuk hosszúsága gyorsan növekedett, hogy az ellenséget idejében föl tudják fedezni és gyorsan menekülhessenek.

Nevezetes páratlan ujjú patás a Hyrachius minimus is. Az egyetlen, de kiváló megtartású példányon ki lehetett mutatni, hogy egy kezdetleges tapírfélével van dolgunk, amely az õslovacskákhoz még nagyon közel állt. Érdekes, hogy a különben eléggé elterjedt Lophiodon nemzetséget csak egy foglelet képviseli. Nyilván nem gyakran vetõdött el a messeli tó környékére, mert a dús erdõ nem volt alkalmas élettér a nagy testû állatoknak.

A páros ujjú patások szerepe Messelben sokkal szerényebb mint a páratlan ujjúaké; épp fordítva, mint manapság. Ennek oka az, hogy az Artiodactyla rohamos fejlõdése csak jóval késõbb kezdõdött el. Három nemzetséget találtak, a legismertebb faj a Messelobunodon schaeferi. A tacskó nagyságú, szintén hosszú lábú, karcsú állat a mai DK-Ázsiában élõ Tragulidákra emlékeztet, a hosszú faroktól eltekintve. Ez a család a kérõdzõk legprimitívebb csoportja. A csak két példányban talált messeli faj az erdei talajon turkálva kereste táplálékát.

Õsföldrajz és leletmentés

Szóljunk néhány szót Messel õsföldrajzi jelentõségérõl. Akkoriban Európa nem kontinens volt, hanem egy nagy sziget, erõsen tagolt partvonallal. Annál meglepõbb, hogy sok olyan fajjal találkoztunk, amely nem Európában fejlõdött ki, sõt azok alkotják a többséget. Sem fõemlõsök, sem a késõbb oly sikeres páros és páratlan ujjú patások nem léteztek még a harmadidõszak elején Európában. Az eocén kezdetén, kb. 54 millió éve radikálisan megváltozott a fauna összetétele, és egy tömeges „invázió” következett be; akkor vándorolt be a legtöbb messeli faj õse. A kérdés „csak” az, hogy honnan jöttek! Kétségtelen, hogy az eocénban egyezett meg leginkább az európai és amerikai emlõsfauna: kb. 60%-ban közösek a nemzetségek. Gondoljunk arra, hogy az Atlanti-óceán északon csak a tercier kezdetén szakadt föl. Két, akkoriban járható útvonal is létezhetett Európa és Észak-Amerika között, mindkettõ Skandinávia és a kanadai Arktisz között. Ellesmere szigetén találtak az ottani korai középsõ eocénben gerinceseket, amelyek mind Európa, mind Amerika felé mutatnak kapcsolatot. A klíma ott akkoriban meleg–mérsékelt volt. Ennek ellenére csak a Miacidákról és néhány rágcsálóról tételezhetjük föl, hogy ezen az útvonalon jöttek, és a rágcsálók maguk is elõzõleg a Bering-szoros útvonalán Ázsiából vándoroltak be Amerikába. Feltehetõen a legtöbb csoport Afrika felõl jött, bár az útvonalat nem ismerjük olyan pontosan, mint északon. Sõt, pl. a lófélék valószínûleg Afrikából jövet Európán át vándoroltak be Észak-Amerikába. Ez az afrikai összeköttetés bizonyítottnak tekinthetõ, hiszen a lemurfélék csakis Afrikából származhattak. Minden bizonnyal ugyanezen az úton jöttek az egzotikus dél-amerikai formák is. Akkoriban a déli Atlantikum még keskeny volt, és az óceáni hátság legmagasabb csúcsai, víz fölött lévén, gázlóként szolgálhattak. Az is lehet, hogy bizonyos fajok már a Gondwana szétszakadása elõtt mindkét kontinensen otthonosak voltak.

Mielõtt búcsút vennénk a messeli tótól és különleges élõvilágától, ki kell térni arra, hogy egyáltalán nem magától értõdõ az, hogy az õsvilág ezen kincsesháza még hozzáférhetõ és az is marad további ásatások és kutatások céljaira. Majd 20 éves harc eredménye, amit a német tudomány és környezetvédelem sikerrel megvívott a gazdasági megfontolások ellen. Messel sûrûn lakott területen fekszik, ahol állandó gond a hulladék elhelyezése. Minden politikus és fõleg a városok, községek „szemétfelelõs” tisztviselõi csak a hatalmas lyukat látták meg Messelben; ideális hely irdatlan mennyiségû szemét lerakására, hiszen az olajpala még szigetelést is ad szennyvízszivárgás ellen. Az a néhány öreg csont csak nem lehet fontosabb, mint a lakosság érdeke! A hesseni kormány már engedélyezte a szerzõdéseket szemétlerakó cégekkel. Az ásatások a 80-as években (amelyekben e sorok írója is többször részt vett) kifejezetten a „mentsük ami menthetõ” jegyében folytak, tehát lehetõleg sok palát kellett megforgatni, hátha van benne valami fontos vagy látványos lelet. Ez a premissza bizony nem volt kedvezõ elõfeltétele egy gondos ásatásnak, mert tüzetesebb megfigyelésre kevés idõ jutott. Közben a tiltakozás is egyre erélyesebb lett. A nemzetközi tudományos világ felzúdulása végül eredménnyel járt és amikor a zöldek beléptek a hesseni koalíciós kormányba, a mérleg a tudományos célkitûzés javára billent. 1995-ben az UNESCO fölvette Messelt a Világörökség listájára, és ezzel megmenekültek az õsmaradványok attól, hogy a szeméthegyek alatt örökre eltûnjenek!
 
 

Irodalom
Lausch, E. (2000): Aus der Tiefe der Zeit. – GEO 4/2000, Hamburg.
Schaal, S., Ziegler, W. (eds) et al. (1988): Messel – ein Schaufenster in die Geschichte der Erde und des Lebens. – Senckenberg-Buch 64, Frankfurt-Main.
Wolf, H. W. (1988): Schätze im Schiefer: faszinierende Fossilien aus der Grube Messel. Westermann Verl. Braunschweig.


Természet Világa, 132. évfolyam, 11. szám, 2001. november
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez