BENCZE GYULA
A tudomány az emberiség sikertörténete

A tudomány és társadalom. A jelen és a jövõ kihívásai. Stratégiai Füzetek 7. kötetében megjelent írás nyomán (a Miniszterelnöki Hivatal kiadványa).

A hétköznapok embere pontos definíció nélkül is fogalmat tud alkotni a tudományról. Leegyszerûsítve: a tudomány a bennünket körülvevõ természetre – beleértve az emberi társadalmat is – vonatkozó megfigyelések, tapasztalatok és ismeretek rendszere. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a tudásanyag állandóan kiegészül, átalakul, fejlõdik, másrészt az egymást követõ nemzedékek öröklik ezt a szellemi kincset.

A tudomány lényegét különösen jól fogalmazta meg Nicholas C. Metropolis, a Manhattan-projekt egyik veteránja. Egy kutatócsoport vezetõjeként Los Alamosban Nick Metropolis tervezte és építette meg a MANIAC (Mathematical Analyzer, Numerical Integrator and Computer) becenevû, elsõ nagy teljesítményû elektronikus számítógépet 1952-ben, majd annak utódját, a MANIAC II-t is. Az õ nevéhez fûzõdik továbbá a Monte-Carlo-módszer néven ismert és széles körben használt numerikus eljárás elméleti alapjainak kidolgozása. A természettudomány és a matematika szinte minden területén maradandót alkotott. Sikerekben gazdag, de csak a szakmai körök elõtt ismert életében jelentõs szerep jutott a magyar tudósoknak is, akik közül Neumann Jánossal és Teller Edével alakított ki szoros munkakapcsolatot, majd életre szóló barátságot. A számítástudomány e kiemelkedõ kutatója 1999 októberében, 84 éves korában hunyt el teljes szellemi frissességben Los Alamosban, ahol haláláig napi kapcsolatban állt a fiatal kutatókkal.

A Los Alamos Nemzeti Laboratórium megalapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett ülésszakon ünnepi elõadásában Nick Metropolis egy alkotó élet során szerzett bölcsességét osztotta meg a hallgatósággal, egyszerûen fogalmazva, de mindig a lényeget hangsúlyozva.

A tudományról szólva a következõket mondta [1]: „A tudományos kutatás civilizációnk egyik mozgató ereje. A kozmosz kutatása, a végtelenül kicsi csodái, az emberi agy mûködésének rejtélyei, a fizika törvényeinek egyesítésére irányuló kutatások, az élet eredetének kiolvasása a DNS-láncokból, a tér és idõ szimmetriáinak megértése csupán néhány a ma tudományának nagy feladatai közül. Olyan feladatok, amelyek tûzbe hozzák és inspirálják a fiatal értelmet. A tudományos kutatás a civilizáció szinonimája.”

Vitathatatlan tény, hogy a számítógépek és mobiltelefonok világában, napjaink fejlett társadalmaiban a mindennapi élet kiküszöbölhetetlen részévé vált a tudomány. A józanul gondolkodó állampolgár tisztában van azzal, hogy a tudomány és eredményei a hétköznapok szintjén nemcsak elfogadhatók, hanem egyenesen nélkülözhetetlenek is. Érdemes elgondolkozni azon, milyen lenne társadalmunk élete megfelelõ energiaellátás nélkül, mi történne, ha hirtelen eltûnne az országból az összes számítógép, és az orvostudománynak egyik napról a másikra nélkülözni kellene a modern fizika eredményeinek köszönhetõ korszerû diagnosztikai módszereket.

A tudomány sikeres mûvelésének alapvetõ feltételeihez (tényeihez) tartozik a barátságos és ösztönzõ környezet, mind a tárgyi, mind pedig a személyi feltételek terén. Metropolis szerint [1]: „A tehetség ritkán bontakozik ki elzártságban. Szüksége van hasonló tehetség bátorítására és kihívására, amely aztán a legnagyobb hasznára válik. A tehetséget a csapatmunka hozza létre, egyúttal a jó csapatmunka alapfeltétele is a tehetség. A tudomány legnagyobb nevei hírnevüket a háború alatt Los Alamosban alapozták meg, és rengeteget köszönhetnek a hasonlóan gondolkodó tudósokkal és mérnökökkel való kapcsolatuknak.”

A tudományos kutatás és általában a tudományosság nem hozható létre parancsszóra, ugyanakkor rendkívül sérülékeny is. Metropolis, aki a Chicago Egyetemen elsõként hozott létre számítástudományi kutatóintézetet, tapasztalatból tudta [1]: „Évekre, valamint nagy adag szerencsére van szükség ahhoz, hogy egy sikeres kutatócsoport létrejöjjön, azonban azt egy tollvonással meg lehet semmisíteni. Ha egyszer egy kutatócsoport felbomlott, lehetetlen újból összeeszkábálni, és nemzeti érték megy veszendõbe.”

A társadalom két tévhitre hajlamos a tudománnyal kapcsolatban. Az egyik szerint a tudomány az emberiség minden problémájára képes választ adni. A másik szerint pedig éppen a tudomány a felelõs mindazokért a súlyos gondokért, amelyeket az emberiség felelõtlensége okozott saját magának. Feltétlenül szükséges tehát eloszlatni mindkét tévhitet, és a tudományt, mint nélkülözhetetlen társadalmi intézményt, az õt megilletõ helyre tenni a közvélemény gondolkodásában.

A tudomány látványos sikereit hosszan lehetne sorolni, azonban sajnálatosan sok az olyan probléma is, amelyre (ma még?) a tudomány nem képes választ adni. Itt kell említeni azokat az emberiséget foglalkoztató sorskérdéseket is, amelyek megválaszolása nem tartozik a tudomány illetékességi körébe. Miért jött létre világunk? Mi életünk célja? Van élet a halál után? Csupa olyan kérdés, amely nem vizsgálható a tudomány bevált módszereivel, ezért a tudomány nem adhat vigaszt vagy megnyugtatást az arra áhítozó embernek. De értéktelenebb-e, megvetendõ-e ezért a tudomány? Ha arra gondolunk, hogy eredményei az elmúlt néhány évszázadban menynyire megváltoztatták az emberiség életkörülményeit, az emberi élet minõségét, nincs miért mentegetõzni. Talán nem tekinthetõ teljesen indokolatlan dicsekvésnek az az állítás, hogy a tudomány az emberiség (egyik) sikertörténete.

Tekintsük most a másik tévhitet, a tudomány felelõsségét a káros hatások kialakulásában. A kutató vizsgálódásait a tudomány autonóm fejlõdése irányítja. A tudóst fáradságos, sokszor évtizedekig tartó szorgalmas munkájáért az eredmények, a mély felismerések euforikus boldogsága kárpótolja. Más kérdés, hogy ezeket az eredményeket és felismeréseket hol és milyen módon alkalmazzák. Sokan például a tudósokat teszik felelõssé az atomenergia felszabadításának sokféle következményéért, a csernobili katasztrófáért, vagy legújabban a géntechnológia veszélyeiért.

Ennél a pontnál talán érdemes egy kicsit elidõzni, és meggondolni, hogy a kés és a kard feltalálása óta e fegyverek által bizonyíthatóan lényegesen több ember pusztult el, mint az eddigi nukleáris balesetek során összesen. Vajon miért nem követelik a harcos aktivisták a konyhakések és más szúró-vágó szerszámok gyártásának betiltását is? Vagy a lõfegyverekét? A sor folytatható lenne számos más, a mindennapi életben nélkülözhetetlen eszközzel vagy vegyi anyaggal, amelyek mindegyike ártó szándékkal is felhasználható.

A tudomány felelõsségének kérdésében híres honfitársunk, Szilárd Leó a következõképpen összegezte mindazt, amit errõl a tudomány mondhat [2]: „Egyszer megkérdeztek, egyetértek-e azzal, hogy a tudósnak az a tragédia, ha felfedezését az emberiség pusztításra használja. Azt válaszoltam, hogy ez nem a tudós, hanem az emberiség tragédiája.”

Napjainkban a tudomány az elmúlt néhány évszázadban végbement gyors fejlõdés miatt már nem elszigetelt – „elefántcsonttoronyba zárkózó” – gondolkodók passziója, hanem szinte külön iparágnak tekinthetõ hatalmas vállalkozás. A fejlõdés megkövetelte munkamegosztás keretében a társadalom eltartja a tudománnyal hivatásszerûen foglalkozókat, õk pedig cserébe a természet jelenségeinek vizsgálata során elért felfedezéseket a társadalom szolgálatába igyekeznek állítani. Modern és fõképpen gazdag társadalmakban mindenki tudja, hogy az alapkutatásra szánt támogatás a legnagyobb haszonnal járó hosszú távú befektetés. Tévhit tehát azt várni, hogy a tudományos kutatás azonnali nyereséget termelõ tevékenység legyen.

Nick Metropolis, a hardverfejlesztés úttörõje a fentebb említett ünnepségen így fogalmazott [1]: „A tudományos kutatás soha nem volt önellátó. Pontosabban, ha a tudósok minden felfedezésük közvetett alkalmazásáért jogdíjat vehettek volna fel, õk lennénk ma a világ leggazdagabb emberei. Sajnos jogdíjat csak egy ötlet közvetlen alkalmazásáért adnak. E téren nincs mit tenni, és ez egyben civilizációnk egyik gyenge pontja, amióta Platón megalapította az elsõ akadémiát Görögországban....”

Az alapkutatást néha sajnálatosan öszszekeverik a célorientált, vagy korábban használt kifejezéssel, alkalmazott kutatással, ill. fejlesztéssel. A kettõ közötti különbséget igen frappánsan fogalmazta meg negyedszázaddal ezelõtt az akkori brit állapotokra vonatkoztatva William Richard Shaboe Doll neves brit kutató [2]: „Az alapkutatás nem azonos a fejlesztéssel. Míg az utóbbinál a gyorsított programok sikerhez vezethetnek, az alapkutatásnál ez olyan, mintha kilenc nõ egyidejû teherbe ejtésével kívánnánk elérni, hogy a gyermek egy hónap alatt szülessen meg!”

A hazai felnõtt lakosság nagy többsége a tudományokra vonatkozó ismereteit általános, ill. középiskolai tanulmányai során szerzi, és további élete folyamán semmiféle szervezett továbbképzésben nem részesül. Akárcsak az ország mindennapi életére vonatkozó híreket, a tudomány legújabb eredményeirõl szóló információkat is tipikusan az írott vagy elektronikus sajtóból szerzi be. Ebbõl azonnal levezethetõ egyrészt a média óriási felelõssége, másrészt az az alapvetõ igény, hogy a nagyközönség minél többet megtudjon a tudomány eredményeirõl, valamint arról is, hogyan mûködik a tudományos kutatás, amelyre a fejlett társadalmak kivétel nélkül jelentõs összegeket fordítanak.

Tekintettel arra, hogy a társadalom életét átszövi a tudomány és az áltudomány egymás melletti szereplése – ha úgy tetszik, vetélkedése –, a nagyközönség megbízható információ hiányában kiszolgáltatott helyzetben van. Feltétlenül szükség van ezért kritikus gondolkodásra – szkeptikus alapállásra –, amely segít abban, hogy elkerüljünk egyes buktatókat, és ne üljünk fel a rosszhiszemû csalóknak, áltudományos sarlatánoknak.

Az 1999-ben Budapesten megrendezett Tudomány Világkonferenciáján a Kínai Tudományos Akadémia elnöke hangsúlyozta [3]: „A közvéleményben a tudományról kialakított kép közvetlen kapcsolatban áll a társadalmi fejlõdéssel és az ország gazdagságával, amint ez még a modern tudomány megjelenése elõtti õsrégi idõk óta bebizonyosodott. A tudománynak a társadalomra gyakorolt hatását egyrészt a tudomány fejlettségi szintje határozza meg, másrészt az, milyen mértékben érti meg a közvélemény az eredményeket. A tudományos eredmények kivétel nélkül a tudomány népszerûsítésével tudnak hatni a társadalomra.”

Ugyanezen a konferencián a tudomány oktatásával foglalkozó vitafórum a következõ, egyhangúlag elfogadott állásfoglalást fogalmazta meg [3]: „Változó világban élünk, ahol a tudományos ismeretek, a tudás adatbázisának magabiztos felhasználása határozza meg a közösségek és nemzetek jövõjét. A tudományos mûveletlenség, amely korábban csupán kockázatos, elidegenítõ és ostoba volt, a jövõben korlátozó és öngyilkos tendenciává válik.”

Vizi E. Szilveszter akadémikus, az MTA alelnöke, valamint a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat újonnan megválasztott elnöke 1999-ben a hazai helyzetet a következõképpen minõsítette [4]: „Sajnos a probléma alapja a tájékozatlanságban, az alapvetõ tudományos ismeretek hiányában rejlik. A beteg ember már eleve kiszolgáltatott helyzetben van. Ha ehhez még az ismeretek teljes hiánya is párosul, az szinte kiprovokálja a rosszhiszemû csalók tevékenységét. Az egész világon egyre erõsödõ tudományellenes hangulat van, aminek az oka a tudomány exponenciális fejlõdése...

Ez a dolog egyik oldala. Másrészt a tudomány vívmányai rendelkezésre állnak, azokat csak használni kell. Ez a körülmény természetszerûleg elkényezteti a társadalmat, amely elvárja, hogy a tudomány minden problémára lehetõleg azonnal megoldást találjon. Megfelelõ ismeretek hiányában azonban nincsenek tisztában a tudomány lehetõségeivel és mûködésének mechanizmusával, ezért nem hajlandók elfogadni azt a tényt, hogy a tudomány – minden korábbi eredményessége ellenére – nem képes csodákra. Ezt az ûrt tölti be a gátlástalanul ígérgetõ »alternatív gyógyászat«, és használja ki a csalódott emberek félelmébõl fakadó fokozott hiszékenységét...”

Davis S. Saxon, a kiváló amerikai elméleti magfizikus, a Kalifornia Egyetem rektora, a Massachussetts Institute of Technology tiszteletbeli elnöke 1991-ben Washingtonban, egy a tudomány népszerûsítésének kérdéseivel foglalkozó ülésen a következõképpen határozta meg a tudomány feladatait [5]: „Vitathatatlan, hogy legmagasabb képzettségû állampolgáraink, a diplomások, a tudomány tekintetében szánalmasan alulképzettek – ignoránsak, hogy Leon Ledermann minõsítését használjam...

A tekintetben, hogy melyek a céljaink, talán mindannyian elfogadhatjuk a következõket: Célunk azt elérni, hogy állampolgáraink eleget tudjanak a tudományról ahhoz, hogy

– különbséget tudjanak tenni az értelmes és az értelmetlen, a tudomány és áltudomány között,
– különbséget tudjanak tenni a lehetséges és a lehetetlen között,
– hogy egyaránt megértsék a tudomány és technológia hatalmát és korlátait,
– hogy ne legyenek kiszolgáltatva a szakértõk, és a magukat annak kiadó sarlatánok szeszélyének,
– résztvevõi, és ne áldozatai legyenek a mi egyre inkább és megfordíthatatlanul fejlõdõ technológiai társadalmunknak.”

Összefoglalva a fenti tanulságokat, társadalmunk fennmaradása érdekében nem nélkülözheti a tudományt és annak eredményeit. Fontos azonban azt is felismerni, hogy a tudomány legújabb eredményeinek szükségszerû társadalmi hatásaihoz illeszkednie kell egy, a kor követelményeinek megfelelõ tömegtájékoztatásnak – tudománynépszerûsítésnek –, amely alapot szolgáltat ahhoz, hogy a társadalom létét befolyásoló kérdésekben minden állampolgár felelõsséggel tudjon véleményt formálni, és azt a megfelelõ csatornákon kifejezésre is tudja juttatni. A tudomány népszerûsítésének nehéz, de elkerülhetetlen feladatából feltétlenül részt kell vállalnia a tudományos közösségnek, valamint a hazai tudományosság intézményeinek is. Ki más is lenne képes hitelesen és megfelelõ szakértelemmel megmagyarázni a közvéleményt foglalkoztató problémákat, mint magának a tudománynak az alkotó mûvelõi? Nincs szükség különösebb szellemi erõfeszítésre ahhoz, hogy belássuk: a korszerû tömegtájékoztatás, a tudományt övezõ tévhitek eloszlatása, mind a társadalomnak, mind a tudománynak alapvetõ érdeke.
 

Irodalom
[1] Essays on the Future, in Honor of Nick Metropolis, Eds. Siegfried S. Hecker and Gian Carlo Rota, Birkhauser, Boston, Basel, Paris, 2000.
[2] Alan L. Mackay, A Dictionary of Scientific Quotations, IOP Publishing, Bristol and Philadelphia, 1992.
[3] A konferencia teljes anyaga, így az idézetek is megtalálhatók az UNESCO honlapján:
http://www.unesco.org/general/eng/programmes/science/
[4] „A tudománynak sokat köszönhetünk”, Beszélgetés Vizi E. Szilveszterrel, Természet Világa 1999/4, 152–156. old.
[5] Davis S. Saxon, Skeptical Inquirer, vol. 15. No. 4. 1991, 381. old.


Természet Világa, 132. évfolyam, 11. szám, 2001. november
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez