Az erdélyi némafilmgyártás története

Szabó Attila
Baróti Szabó Dávid Középiskola, Barót, Románia



 

Kutatásaim célja az volt, hogy az erdélyi némafilmgyártás történetére vonatkozó információkból kiderítsem, mi volt a titka annak, hogy Erdélyben 1913 és 1920 között az elmaradott technikai és gazdasági-társadalmi viszonyokhoz képest figyelemre méltó filmgyártás alakulhatott ki. A filmgyártás eleinte ugyanis pusztán technikai felfedezésként jelentõs, de az elsõ – ma már naivnak és nevetségesnek tûnõ két-három perces – dokumentumfelvételek csak mint mozgóképek keltették fel az érdeklõdést. Nemcsak a technikai tökéletesítésnek, hanem az üzleti szellemnek is köszönhetõ, hogy felfedezték a benne rejlõ anyagi lehetõségeket, s a filmet a tömegszórakoztatás eszközévé tették. Persze nem kisebb azok érdeme sem, akik a film mûvészi kifejezõerejét már a századfordulón felismerték. Így a mozgókép elkészítésénél felhasználták és szintetizálták az összes többi mûvészetet, sõt elterjedésében és tömeghatásában messze túlhaladta azokat.

A film módszeres feldolgozására világviszonylatban is csak az elmúlt fél évszázadban került sor. Romániában a filmrõl eddig csak részmunkák jelentek meg, az erdélyi némafilm aránylag gazdag történetét pedig legfeljebb egy-két folyóiratcikk kísérelte meg felvázolni. A filmtörténet bonyolultságát jelzi, hogy nem választható el sem a technika, sem a társadalom, sem a mûvészetek történetétõl. A filmezési és vetítési technika, a mozihálózat kialakulása, a tömegekre gyakorolt hatása, a gyárosok, az üzletemberek, a filmkölcsönzõk és a mozitulajdonosok üzleti érdekei, a film távlatait felismerõ rendezõk, írók, színészek és operatõrök tevékenységének vizsgálata egyaránt a filmtörténet körébe tartozik. Mindennek felkutatása és értékelése nem könnyû feladat. E rövid áttekintés az erdélyi némafilmgyártás története iránti érdeklõdést próbálja felkelteni.

A hetedik mûvészet születése

A filmmûvészet történészei úgy tartják, hogy a film születése 1895 decemberére tehetõ, arra a napra, amikor Párizsban a Lumiére fivérek elsõ ízben mutattak be mozgófényképeket. Állóképeket, rajzfilmeket, sõt filmszalagokat már az elõzõ években is készítettek. Az elsõ olyan filmet azonban, amelyet nyilvánosan, közönség számára vetítettek, a Lumiére testvéreknek köszönhetjük. Sokáig vitáztak arról, befogadják-e a filmet a mûvészetek sorába, vagy egyszerûen technikának és üzleti vállalkozásnak tekintsék. A vitát végül a gyakorlat döntötte el, s úgy került a film a köztudatba, mint a hetedik mûvészet.

A századforduló után a filmmûvészet vezetõ hatalma hosszú éveken át Franciaország volt. Lumiérék riportfilmjei után Georges Méliés készítette az elsõ fantasztikus filmeket és tündérmeséket a Star Filmnél, amely azonban nagy népszerûsége ellenére is át kellett adja helyét a jelentõs tõkével filmgyárat alapító Charles Pathénak. Az európai filmmonopólium 1903–1909 között a Pathé-filmgyár kezébe került. Stúdiókat, filmforgalmazó vállalatokat, nyersfilmgyárakat és mozikat létesített Párizsban, Berlinben, Bécsben, Budapesten, valamint az Amerikai Egyesült Államokban és filmoperatõreit elküldte a világ minden részére. A Pathé elsõ „versenyzõi” szintén Franciaországban léptek fel, 1905 körül megalakult a Gaumont filmgyár és a rövid ideig mûködõ Film d’Art. 1910 körül megszûnt a Pathé monopóliuma és elõretört a dán filmgyártás a Nordisk filmvállalattal. Az elsõ világháború éveiben a dán vállalatok uralták az európai filmpiacot és segítségükkel mind jelentõsebbé vált a filmgyártás. A dán filmek cselekménye a társadalmi élet területére tevõdött át, a filmgyártás felfedezte Asta Nielsent és Valdemar Psilandert, akikkel megteremtette a sztárkultuszt. Közben csaknem észrevétlenül kifejlõdött az amerikai film, amely már a világháború éveiben tervszerûen meghódította a világpiacot. Hozzá kell tennem, a színpadtól független, saját útját kialakító film Amerikában született meg. Bûnügyi történeteivel, a westernmûfajjal és a társadalmi drámákkal meghódította a közönséget, nagy rendezõket nevelt, s amit megkezdett New Yorkban, Chicagóban és Philadelphiában, azt Hollywoodban teljesítette ki, létrehozva már az elsõ világháború elõtt a világ legnagyobb filmcentrumát. Az olasz filmgyártás születésétõl kezdõdõen a monumentális történelmi filmek felé fordult (Róma bevétele, Othello, Quo vadis?…)

Amerikában az elsõ filmvállalatok az Edison, Biograph és a Vitagraph. Az 1905-ös esztendõt követõen egymás után születtek meg a filmgyártó és kölcsönzõ vállalatok. Ez annak köszönhetõ, hogy az amerikai film megtalálta az új mûvészet legkifejezõbb eszközeit: a filmet a dokumentumszerû, valósághû ábrázolás szolgálatába állították, a technikai trükkök segítségével pedig irreális, képzeletbeli világot varázsoltak elénk. Edwin S. Porter megteremtette a western típusú filmet A nagy vonatrablás és más hasonló filmjeivel. Az amerikai némafilm legnagyszerûbb alkotásának David W. Griffith: az Egy nemzet születése címû filmjét tartották. A franciáknál Mack Sennett rendkívüli komikusokat fedezett fel és dolgoztatott filmjeiben, például Charlie Chaplint, Ben Turpint és a híressé váló fürdõruhás lánysereget és a rendõrosztagot.

Persze az egyetemes filmtörténetbõl egyelõre kimaradtak azok az országok, amelyek késõbb kezdték a filmgyártást, vagy némafilm-produkcióikkal nem tudtak behatolni a film világpiacára. A magyar, a román, a svéd, a holland, az angol, az orosz, a cseh és a spanyol filmmûvészetrõl azonban nemigen vettek tudomást a filmtörténészek.

A mozi megjelenése Erdélyben

A film születése idején Erdély igen sok kultúrhatásnak volt kitéve a technikai, tudományos és mûvészeti élet minden területén. A magyar, a román és a német lakosság fõleg a városokban érezte ezeket. Alig jelentek meg Erdély városaiban a vándormozisok „cinematographe”-jai, „Tonmatograph”-jai vagy „Edison színházának” vetítõgépei, máris felfigyeltek rá az emberek. A meglévõ legrégibb mozihirdetések szerint Gyulafehérvárt az 1900. április 28-i elõadást így hirdették meg: „Az egész kontinensen egyedül, két villanygéppel mûködõ ÉLÕ SZÍNJÁTÉK, életnagyságú cselekvõ alakokból álló mozgó fényképek 300 négyzetlábnyi nagyságban, háromezer gyertyafénnyel világítva.” A kolozsvári Egyetemi Könyvtár színlaptárából bukkant elõ néhány színlap, amely bizonyítja, hogy 1899-ben és 1900-ban mozielõadásokat tartottak az akkori Farkas utcai Nemzeti Színházban. Már ekkor felkeltette a mozi Janovics Jenõ érdeklõdését, aki a kolozsvári színházban játszott, és fiatal színészként rendezett is. 1899. január 2-án „Benkõ M. Úr Kinematograph mutatványait” hirdették meg. Két szakaszban 18 filmet mutattak be, ezek 1-2 percig tartó filmek voltak.

Janovics Jenõ nyilván ettõl a vándormozistól vette meg vagy bérbe a rövidfilmeket, ugyanis 1899. január 3-án a Nemzeti Színházban Heltai Jenõ fordításában bemutatták a „Mozgó fényképek” címû háromfelvonásos bohózatot. A darabot Janovics Jenõ rendezte, s minden elõadás alkalmával bemutattak egy-egy mozgófényképet. Ebben az idõben a Nemzeti Színházban többször tartottak „kinematograph”-elõadásokat a felnõtt közönség és az iskolások számára. A színházat bérbe adták más vándormozisoknak is, így biztosították a mozi látogatottságát. Külföldi mozisok is jártak Kolozsváron, 1900 novemberében például H. Heltmann és fia „phisikusok és phototechnikusok Hamburgból” mutatták be a Kozmosz címû színjátékokat s ezen belül ugyancsak több néhány perces filmet: „Egy nap a Holdban, A mikroszkóp csodái…”. A mozikultúra kialakulásának, a mozgófénykép-színházak megnyitásának fontos elõfeltétele volt a villanyenergia-üzemek felállítása és a vállalkozó szellemû emberek megtalálása. Az iparilag legfejlettebb Temesváron 1908-ban két mozgófénykép-színházat nyitottak meg 1600 férõhellyel, míg Brassóban egy jó vállalkozó már 1901-ben épített mozit. Kolozsváron 1899-ben saját áramfejlesztõvel vetítették a filmet, a villanyáramot ugyanis csak 1905-ben vezették be. Nyilván ez tette lehetõvé, hogy 1906 áprilisában megnyíljon az elsõ, majd 1907-ben a második mozgófénykép-színház. Ezt követõen Erdély nagyvárosaiban is megjelentek a mozik. Láthatjuk, a mozihálózat kiépülése általában 1906 utánra esik, ez különben így volt Közép-Európában is. A mozik fõleg a munkások lakta városnegyedekben terjedtek gyorsan, ez kedvezett a filmgyártásnak, fõleg a dán és német, majd az olasz filmmûvészet lendült fel, és 1907-tõl kezdve az amerikai vállalatok rohamosan meghódították az európai filmpiacot.

De térjünk vissza az erdélyi városokban kialakuló mozihálózatra. Az elsõ állandó mozi Brassóban mûködött 1901-tõl, tulajdonosa Tóth István Emil volt, aki vidéket is járó moziját még 1910-ben is nagy sikerrel és anyagi haszonnal tartotta fenn. Az elsõ magyarországi moziszaklap Tóth István Emilt a „legnagyobb utazó moziszínház tulajdonosának” nevezte, aki egyike volt az ország legtekintélyesebb kinematográfusainak, s azt írta, ezerkétszáz férõhelyes mozgószínházat épített. Valóban, a brassói Apolló Bioskop Erdély legnagyobb és legjobban menõ, elsõrendû technikai berendezéssel felszerelt filmszínháza volt. Brassó közönségét teljesen meghódította Tóth Emil, és az egész város rajongó híve lett a mozinak. Temesváron ifj. Ecker József „kiváló kinematograf-szakember” épített kilencszáz férõhelyes, földszinttel, emelettel és páholyokkal, tûzbiztonsági okokból tizenegy kijárattal ellátott és modern gépházzal felszerelt mozit. Kolozsváron Udvari András építtetett hatalmas palotát 1910-ben, az Uránia színházat, amelynek mûvészi reliefjei a tudományt és a munkát szimbolizálták. Két évre rá a filmben nagy lehetõséget látó Janovics Jenõ mozivá alakította át, és 1912. október elején megnyitotta a Színkör nevû mozit, ahol a filmeket már tíztagú zenekar kísérte. Janovics Jenõ kéziratos visszaemlékezéseiben a következõket írja: „Ugyanabban az idõben, amikor nemzeti nyomokon a magyar filmgyártás megindult Kolozsváron, a kultúrminisztérium óhaja szerint mozgófénykép-elõadásokat rendszeresítettem a Színkörben.” Közegészségügyi, közbiztonsági, tûzbiztonsági és mûvelõdési szempontból egyaránt eszményi mozinak bizonyult a Színkör. A közönség tízezrei látogatták nagy szeretettel a színházat. Mind érdekességet említem meg, hogy Janovics Jenõ a moziban nem a színház versenytársát látta, hanem egy diadalmasan elõretörõ új mûvészetet.

A nagyobb városokban 1910 körül már két-három mozi mûködött, és alig akadt olyan kisváros, ahol ne nyílt volna filmszínház. 1911-ben a brassói Tóth Emil Nagyszebenben „nagyszabású új mozgószínházat” alapított, majd 1912 novemberében megnyílt az Apolló filmszínház. A mozgószínházakkal kapcsolatban még meg kell említenem azt a harcot, amely éveken át tartott a mozitulajdonosok és a városi hatóságok közt. A mozivállalkozók érdekeit képviselõ szaksajtó általában nem tartotta jónak és jövedelmezõnek a városi mozirendszert, s azt hangoztatták, hogy a város sokkal többet nyer, ha úgy tesz, mint Arad és Temesvár, vagyis hogy különféle módokon „sarcot” húz a mozikból. Az új szabályrendelet alapelvei között elsõ helyen állt: „csak Arad város közönsége lehet jogtulajdonos”, bár a város „a mozijogot bérbe adhatja”. Ezért Aradon évekig tartott a mozik körüli harc. Hasonlóan alakult a helyzet Temesváron is, ahol a város vezetõsége egy évre házi kezelésbe vette a mozit, ami késõbb városi tulajdonba ment át, s a város közvetlen igazgatása alatt maradt. Kolozsváron, Brassóban vagy Nagyszebenben soha sem akarták a mozikat városi tulajdonba vagy kezelésbe venni. Egyes helyeken korlátozták a mozielõadásokat, részben a fûtõanyag, részben a villamosenergia megtakarítása érdekében. A legtöbb helyen ingyenes elõadásokat rendeztek vagy díjtalan belépést engedélyeztek a sebesült katonáknak, valamint több alkalommal a Vöröskereszt javára rendeztek elõadásokat.

A nagyobb városokban az emberek legfõbb szórakozása mégis a film maradt. Egy nagyváradi hír szerint a háborús évek alatt a város három moziját évente 1,5 millió nézõ látogatta. Az erdélyi mozik a filmeket Budapest és Bécs filmkölcsönzõ cégeitõl kapták. A nagy filmkölcsönzõk az erdélyi és bánsági piac kiszélesítése érdekében 1910-tõl magyar, német, román és szerb nyelvû feliratokkal ellátott filmeket ajánlottak a mozitulajdonosoknak. A Hungaria filmkölcsönzõ vállalat 1915-ben nyitott fióküzletet azzal a céllal, hogy elõsegítse Erdély gyorsabb filmellátását.

Az erdélyi filmgyártás kezdetei

Erdélyben az elsõ filmezõk kolozsvári, nagyváradi és temesvári élelmes mozitulajdonosok voltak. Részben üzleti szempontok vezették õket, hiszen akkor kezdték rövid dokumentumfilmjeiket gyártani, amikor a mozik elszaporodtak, s a közönség érdeklõdése növekedett a film iránt. Udvari András, az elsõ mozitulajdonos, úttörõ volt a filmezésben is. Az elsõ felvételt, a Kolozsvári látkép címût 1908. január 9-én mutatták be. Kolozsvárról még egy dokumentumfilmrõl maradt említés, ezt a Kinoriport gyárral 1913-ban Kolozsvári látképek címen készítette Rózsa Sándor, az Apolló mozi akkori tulajdonosa. Az ugyancsak kolozsvári fényképész, Maksay László csinálta a 212 állóképbõl és számos mozgóképbõl álló „3 felvonásos” sorozatot az 1848–49-es szabadságharc története címmel, Rejtõ Árpád pedig Románia címen tizenegy mozgófényképben mutatta be Románia tájait.

Ezekben az években igen divatos lett a moziszkeccs. Ez egy vegyes mûfaj, amelyben a filmjelenetek színpadi betétekkel keverednek. Az elsõ ilyen szkeccs Nagyváradon készült 1912 nyarán. Az eddig említett dokumentumfelvételek után Kolozsváron, 1913 márciusában került sor az elsõ játékfilm jellegû felvételre. A moziszkeccs címe: Az apacsnõ szerelme, rendezte br. Bornemissza Elemérné, szereplõi pedig ismert arisztokraták voltak. A szkeccsnek három része volt, az elsõ mozgóképekbõl, a második színpadi jelenetbõl, a harmadik ismét mozgóképekbõl állt. A filmrészek forgatását a budapesti Uher-filmgyár vállalta fel. A cég vezetõje, Uher Ödön március 6-án közölte, hogy a felvételek „fényesen sikerültek”. Az elsõ mûkedvelõkkel készült kolozsvári játékfilm dilettáns munka volt. A mozibohózatban elõbb bemutatkoznak a szereplõk a vásznon, s azután kezdõdik a cselekmény. Vérszegény téma, gyenge játék, s nem csoda, hogy a közönség a legdrámaibb jeleneteknél hangosan nevetett. Az akkori kritika csak a kolozsvári tájfelvételeket tartotta szépnek. Nagyváradon, párhuzamosan Janovics Jenõ kezdeményezésével, foglalkoztak a mûvészfilmgyártás gondolatával is. 1913 júniusában ide érkezett a Pathé-cég magyarországi megbízottja, Goldenweiser Jenõ, hogy megtárgyalják gyáruk jövõ esztendei programját, amelyben Jókai Mór regényeit elevenítenék meg. Közben a Pathé és Janovics Jenõ közötti megállapodás eredményeképpen elkészült a Sárga csikó. A gondolat, hogy a Pathé Nagyváradon is készít majd filmeket, fõleg a színészeket hozta nagy izgalomba. A tervekbõl nem lett semmi. A Pathé elhalasztotta a döntés, a világháború kitörése aztán minden együttmûködést lehetetlenné tett.

Ezzel az elõzmények lezárultak, s megkezdõdött az erdélyi filmgyártás fénykora, amely Janovics Jenõ nevéhez fûzõdik, s amely nagyszerû fejezte maradt a hazai némafilmgyártás történetének.

Janovics Jenõ és az erdélyi
filmmûvészet indulása

Janovics Jenõ rendkívüli képességû színházi ember volt. A század elsõ évtizedében két színházat épített. A minden újra érzékeny, mûvelt és radikális szemléletû ember felfigyelt a filmre is. Érdeklõdése fokozódott az irodalmi témájú mûvészfilmek megjelenésekor. Urban Gad szerint a film mindenekelõtt „a némajátékok mûvészete”, s épp ezért hatásos gesztusokat követelt a színészektõl. Janovics azonban sokkal inkább a színpadi játék természetességét kívánta munkatársaitól. Érdeklõdését fokozták a filmben rejlõ üzleti lehetõségek, mivel Janovics Jenõ üzletember is volt. A mozi, illetve a film jövedelmezõsége ösztönözte az önálló filmgyártásra. A Színkör mozikénti kihasználásának gondolata már 1912 elején felvetõdött. A filmvetítést legelõször színi elõadásban használta. Madách Imre drámai mûvét, Az ember tragédiájának filmváltozatát 1912 márciusában mutatta be. A dráma egyes jeleneteit mozgóképekkel kombinálta. Így elõször jelent meg a film a színpadon, mint a színészi játék kísérõje, aláfestõje és segítõje. A film színpadi felhasználása során alakult ki Janovicsban a végleges elhatározás: megtervezi a kolozsvári filmgyártást, de túlságosan hangsúlyozta a nemzeti szempontot az irodalmi érték rovására. Igaz ugyan, hogy „nemzeti nyomokon” igyekezett elindulni, de 1913-ban õ is tisztában volt azzal, hogy az európai filmgyártásban az irodalmiság van elõtérben. Ezért vállalta a kompromisszumot, és készítette el egy népszínmû, a Sárga csikó szcenáriumát. 1913. augusztus 27-én érkeztek Kolozsvárra a Pathé-cég megbízottjai a felvételekhez szükséges felszereléssel. Mûtermük persze nem volt, a Színkör mögötti, széltõl védett, zárt térséget kipadlóztatták, és ott dolgoztak. A próbák kezdésekor Janovics Jenõ leszögezte, hogy a jelentkezõk „nehéz és fáradságos munkát” vállalnak. A munka lassan haladt. Szeptember közepére a rendezõ és az operatõrök készen voltak a kétezer méterre tervezett film mûtermi és külsõ felvételeinek nagy részével, de szeptember 27-én súlyos szerencsétlenség szakította félbe a munkát, amikor a Tisza megáradt jeleneténél életét vesztette Imre Erzsi. A színházi világ mélyen meggyászolta. A halálos baleset után Janovics Jenõ egyelõre beszüntette a film még hátralevõ részének felvételeit. Sok vita után a franciák elutaztak, és magukkal vitték Párizsba a Sárga csikó kész negatívját, s néhány hét múlva elindult diadalútján az öt világrész minden irányába a magyar népszínmû. A filmnek abban az idõben nagy sikere volt. Budapesten 1914 januárjában egyszerre tíz moziban mutatták be óriási sikerrel. És bár a rendezõ és az operatõr a francia gyár embere, minden más magyar. A kolozsvári bemutatóra 1914 január végén került sor. A nagyváradi sajtó elismeréssel fogadta a filmet, s különösen Janovics érdemét emelte ki, megemlítve: „finom etnográfiai szépséggel és teljes verizmussal ábrázolja a film azt a képet, amelyet Csepreghy, a Sárga csikó írója álmodott”.

E film készítése során Janovics sokat tanult a filmgyártásról és rendezésrõl a franciáktól. A film „világ körüli” nagy sikere és jelentõs anyagi eredménye megalapozta a kolozsvári filmgyártás további fejlõdését.

A Janovics-stúdió filmjei

A Pathéval megszakadtak Janovics kapcsolatai, de 1914 elején megszületett az elgondolás egy filmgyár létesítésérõl. Hamarosan beszerezte a felszerelést és a filmfelvételekhez szükséges nyersanyagot, elõkészítette a szcenáriumokat, szerzõdtette rendezõnek Kertész Mihályt, operatõrnek a jó szakember hírében álló Bécsi Józsefet. A színészeket a kolozsvári színház tagjai közül választotta. Így született meg a Janovics-stúdió, s munkája eredményeként 1914 nyarán három nagy sikerû film: a Bánk Bán, A tolonc és a Kölcsönkért csecsemõk. Janovics szervezte a gyárat, õ teremtette meg az anyagi feltételeket. Irodalmi témáival, színdarabok filmesítésével, tudatos mûvésziességre törekedett, filmjeiben azonban sokkal erõteljesebb a színpadi játék. A filmek rekord idõ alatt készültek el, így 1915 április 19-én Budapesten bemutatták a Bánk Bánt. A filmet Európában hónapokon át forgalmazták, kár, hogy néhány állóképen kívül nem maradt meg belõle semmi. „A tolonc” anyagi sikert is hozott, amelyet 1915 februárjában már Bécsben is bemutattak. A Janovics-stúdió harmadik s egyben utolsó produkciója A kölcsönkért csecsemõk. Ezt a filmet 1915. március 22-én mutatták be. A háromfelvonásos, 1170 méter hosszú filmbohózatot Janovics egy amerikai újsághír alapján írta. Kolozsváron 1915. március 30-án mutatták be, s a sajtó is ujjongással fogadta. Azért, hogy a Janovics-stúdió a filmeket elkészíthesse, a Projectograph filmgyár segítségével dolgozott.

Janovics Jenõ 1915 elején szükségesnek tartotta, hogy szorosabbra fûzze kapcsolatait a Projectograph-fal. Ezt követõen rövid tárgyalások után elhatározták, hogy a két filmstúdiót egyesítik, amely a Proja filmgyár nevet viselte. Három hónapi kemény és megfeszített munka után teljes egészükben elkészültek a Proja-filmek felvételei, mint a: Tetemre hívás, Éjféli találkozás, a Liliomfi és a Jó éjt, Muki! címû filmek. Ezeket a filmeket 1915 októbere és 1916 tavasza között mutatták be. A Proja-filmek fontos lépést jelentettek Janovics tevékenységében és a kolozsvári filmgyártásban. Siklósi István kritikus, az 1915-ös Proja-filmek nyomán felismerte, hogy Janovics és a Projectograph közötti kapcsolat volt az alapja a kolozsvári filmgyártásnak. A film iránti érdeklõdés növekedését bizonyítja, hogy az írók figyelemmel kísérik a filmmûvészet alakulását.

A Projectograph és Janovics között 1916 elején – nem tudni mi okból – szakításra került sor. Janovics ismét önálló vállalkozáson gondolkodott, és megalapította a Corvin filmgyárat. Ezzel a filmgyárral is sok filmet készítettek. Az 1916-os év nagy sikerei a: Mágnás Miska, A kétszívû férfi, Petõfi dalciklusa, Méltóságos rabasszony, A dolovai nábob leánya, A kormányzó meghódították az embereket, és a mozi lett a leglátogatottabb szórakozóhely. Janovics tevékenységérõl szólva meg kell említenem, hogy nemegyszer állást foglalt a cenzúra ellen, amelyet „veszedelmes kétéltû fegyvernek” tartott, mégis kénytelen volt engedményeket tenni, egyrészt a tömegízlés kielégítésére, másrészt, hogy a háború éveiben ne kerüljön összeütközésbe a hivatalosságokkal. A Corvin filmgyár mellett a Transsylvania filmgyárral is számos filmet készített Janovics.

A filmgyártás 1919 után

A Transsylvania 1919 után is mûködött, jóllehet sokkal intenzívebben a filmkölcsönzés, mint a filmgyártás terén, irányítója pedig nem más volt, mint Janovics Jenõ. A Transsylvania filmgyár 1920-ban két mûvészfilmet készített a Két árva és a Világrém címûeket. A Világrém négyfelvonásos, 1995 méter hosszú filmet elõször 1921. január 21-én mutatták be Kolozsváron. A film megismertette a színészeket a kórházi légkörrel, valamint a klinikák és laboratóriumok munkájával. Ez a film, bár rendkívül érdekes tudományos szempontból, mégis elsõsorban mûvészi játékfilm, hiszen a betegség elleni küzdelmet drámai cselekményben jeleníti meg. A film terjesztését hivatalosan is támogatták. A Világrémnek szerencsére megmaradt egy másolata a bukaresti Nemzeti Filmarchívumban. A másik 1920-ban készült film A két árva, drámai cselekményû és a nép véleménye szerint a legsikeresebb film, amelyet Erdélyben készítettek. Az elsõ vetítésekor nem sokan jelentek meg, de a film híre hamarosan elterjedt és ezrével látogatták vetítését.

Janovics Jenõ filmgyártó tevékenysége lényegében 1924-ben lezárult. A Transsylvania tovább folytatta mûködését mint filmkölcsönzõ vállalat, s Janovics ellenõrzése alatt maradt a két legjelentõsebb kolozsvári mozgószínház. Nemcsak saját filmjeit forgalmazta, hanem az Amerikai Egyesült Államokba és Angliába került barátai, Incez Sándor és Korda Sándor révén jelentõs külföldi cégek filmjeinek képviseletét is megkapta. 1920–1930 között Janovics Jenõ munkájának fõ területe ismét a színház volt.

Az erdélyi filmgyártás jelentõsége

Az eddig elmondottak alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy az erdélyi filmgyártás nemcsak a hazai filmmûvészet, hanem a némafilm egyetemes történetének is jelentõs fejezete. Persze nem hasonlítható a francia, a dán, a német, az olasz és az amerikai filmtermeléshez, hiszen ezekben az országokban a filmgyártás állandósult, míg Erdélyben az „aranykor” mindössze csak néhány évet tartott. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a Pathéval való koprodukciótól eltekintve, amelynek eredményeként a Sárga csikót három kontinens csaknem negyven országában mutatták be, a legtöbb film forgalmazása Magyarország, Ausztria és Németország területére korlátozódott, és csak néhány jutott el a skandináv vagy balkáni piacra.

A némafilm korszakát az erdélyi filmgyártás történeti elemzésénél három periódusra tagolhatjuk: az elsõ 1903-tól 1912-ig tart, amikor még csak dokumentumfilmeket és természetbemutatást készítettek; a második periódus 1913 és 1918 között zajlik, ezt a korszakot nevezzük az „aranykornak”. Tizenkét dokumentumfelvétel és tíz moziszkeccs mellett – kizárólag a Janovics mûtermeiben – hatvannyolc játékfilmet készítettek; a harmadik periódusban, 1918 és 1924 között már kevés filmet gyártottak.

Nem érdektelen még egyszer összegezni a Janovics-féle filmgyártás adatait: 1913-ban a Pathé–Janovics-együttmûködés eredménye a két játékfilm. 1914-ben az önálló Janovics-stúdióban három filmet forgattak. 1915-ben a Proja tíz filmet gyártott, 1916-ban a Transsylvania egyet és Corvin tizenhetet. 1917-ben a Corvinnál egy, az új Transsylvaniánál pedig tizenöt film készült. Végül 1918-ban a Transsylvania a háborús nyersanyaghiány ellenére tizenkilenc filmet forgatott és vitt piacra. Az 1919 és 1930 közötti periódusban, az elmúlt idõszak összesen kilencven filmprodukcióval szemben tizennyolc dokumentumfilm, öt moziszkeccs és két mûvészfilm készült. A némafilm idõszakában 1896 és 1902 közötti évekrõl nem beszéltem, mivel nincs tudomásunk arról, hogy akkoriban készült-e itt film, azaz 1903 és 1930 között ötvenöt dokumentum- és hetven mûvészfilmet, tizenhat moziszkeccset gyártottak. A filmtörténet szempontjából természetesen a játékfilmek a legfontosabbak. Ez az oka annak, hogy fõleg Janovics Jenõvel és ezekkel a filmekkel foglalkoztam. A Janovics-féle filmgyártás fellendülésének egyik igen fontos tényezõje a háborús idõk „filméhsége” volt. Janovics érdeme, hogy a színészek és rendezõk, akikkel dolgozott, nála töltötték „inaséveiket”, s a mi viszonylataink között jelentõs munkákkal készültek fel arra a feladatra, amelyet 1920 után végeztek a legmagasabb szinten, s beírták nevüket elõbb a némafilm, majd a hangosfilm történetébe.

Az erdélyi némafilmgyártás történetével alapvetõen még nem foglalkozott a filmtörténetírás. A Nemzeti Filmarchívum eddig csak a számbavétel igen nehéz munkáját végezte el. Írásom hosszú és elmélyült kutatások eredményeit összegzõ hozzájárulás egyik igen fontos kultúrtörténeti kérdésünk felderítéséhez, tisztázásához és értékeléséhez.
 



A szerzõ írásával diákpályázatunkon
a Természettudományos múltunk felkutatása kategóriában II. díjat kapott.


Természet Világa, 132. évfolyam, 10. szám, 2001. október
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez