„Hûséggel, erénnyel hírt szerezni”
Beszélgetés Czelnai Rudolf akadémikussal

Czelnai Rudolf 1932-ben Miskolcon született. 1954-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett meteorológusdiplomát, 1971-ben védte meg akadémiai doktori értekezését. 1976-tól az MTA levelezõ, 1987-tõl rendes tagja. 1957-tõl különbözõ beosztásokban a Magyar Meteorológiai Szolgálat munkatársa, 1974–81 között a Szolgálat elnöke. 1981-tõl a Meteorológiai Világszervezet tudományos programjának igazgatója 1985–92 között a szervezet fõtitkárhelyettese. 1999 óta lapunk szerkesztõbizottságának tagja, 1997-tõl 2001 júliusáig a Tényeket Tisztelõk Társaságának elnöke. 2001-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki.
 
 

– Professzor úr, átnézve rövid, pontokba szedett szakmai életutadat, látszik, hogy hosszú éveket dolgoztál és éltél külföldön, de Budapesten is. Ehhez képest, vagy tán éppen ezért, most itt ülünk egy gyönyörûen rendbe hozott Balaton-felvidéki falusi házban, Dörgicsén. Mi indított arra, hogy magad mögött hagyva a zajos, nyüzsgõ világot itt telepedj le véglegesen?

– Nagyon régóta van itt egy borpincénk, innen másfél kilométerre a hegyen. Barátaim azt mondták, ha idõsebb leszek, fel fogom adni, mert nem gyõzzük majd a lejárást Budapestrõl. Erre azt feleltem, soha. Inkább a budapesti lakást adjuk föl. Némi keresés után 1998-ban sikerült rátalálnunk erre a házra. Egyébként egyre jobban szeretem a nyugalmat és a csendet. Ebben a korban elõjönnek a gyerekkori nosztalgiák is.

– Ezek szerint falun nõttél föl?

– Nem, viszont éppen a legfogékonyabb éveimben töltöttem valamennyi idõt falun és kisvárosokban, olyan helyeken, mint Nagykároly és Nagyvárad.

– Hogy kerültél az erdélyi városokba?

A nagykárolyi kadét-
iskola növendéke
1942-ben
– Apám családja nagyszebeni. Elemi iskolába Nagyváradon jártam, a gimnáziumot pedig a nagykárolyi kadétiskolában kezdtem. Ez az iskola – némileg meglepõ módon – egy angol kollégiumhoz hasonlóan mûködött, amiben a Károlyi családnak volt döntõ szerepe, hiszen amikor családi kastélyukat a katonaiskola céljára átadták, bele is szóltak abba, hogy ott mi történjen. Az iskola szellemére is hatással voltak. Az õ családi jelmondatuk volt a Fide virtute famam querere, vagyis Hûséggel, erénnyel hírt szerezni. Ugyanez volt az intézet jelmondata is. Sajnos csak két évet töltöttem ott, de ez döntõen hatott rám. Délelõttönként a városi piarista gimnáziumba jártunk, délután pedig saját nevelõink felügyelete alatt további oktatást kaptunk. Gyakran ellenõrizték, mennyire tudjuk az anyagot. Nem sok iskola lehetett az országban, ahol ilyen kemény oktatás folyt.

– Miért nem egybõl a piaristákhoz iratkoztál be? Talán katonának készültél, vagy annak szántak?

– Apám a nagyváradi hadapródiskolában szolgált az iskola megszervezésekor mint segédtiszt, majd mint oktató. Így elég természetes volt a választás.

– A háborút gyerekfejjel élted át. Hogyan?

– Amikor a háborús események úgy alakultak, magyarán közeledtek az oroszok, az egész nagykárolyi iskolát áttelepítették Kõszegre, és beolvasztották az ottani, sokkal nagyobb kadétiskolába. Aztán 44 végén, a nyilas hatalomátvétel után az iskolát és azokat a diákokat, akiket a szüleik nem tudtak hazavinni, kitelepítették Németországba. A háború végéig különféle katonai táborokban voltunk, fehéroroszokkal, románokkal, hollandokkal, no meg tífusszal együtt. Voltunk például a mai csehországi Cheb mellett. Ott állomásozott a németek elsõ léglökéses légiflottája, emiatt állandóan, különösen éjszakánként bombáztak.

– Féltetek? Egy rakás gyerek, távol a családtól, az otthontól…

– Nem. Egyszer azonban rám pirított egy 15 éves hadapród. Bombáztak, s amikor megláttam bizonyos szokatlan fényhatásokat, elkezdtem lelkendezni a lövészárokban. Kegyetlenül letolt, hogy éretlen vagyok, ez nem vicc. A háború után másféle kalandok kezdõdtek. Másfél évig nem volt kapcsolatunk a szüleinkkel, semmit sem tudtunk róluk, és õk sem rólunk.

– Ottlikot olvasva is megdöbbentett, hogy az akkori gyerekek mennyivel keményebbek, érettebbek lehettek a maiaknál. Te akkor alig múltál 12 éves.

– Nos, ami az érettséget illeti, abban nem vagyok biztos. Mindenesetre fantasztikus dolgokat éltünk át. Végül már csak hetvenhárman maradtunk. Olyan kapcsolat jött létre közöttünk, ami talán szorosabb, mint a testvérek között, a teljes egymásra utaltság. Amikor amerikai hadifogságba kerültünk, a haditudósítók filmet is készítettek rólunk. Ezt a filmet Sára Sándor megszerezte. „A lefegyverzett ellenséges erõk” címû kétrészes tévémûsorban így viszontláthattuk magunkat, amint kihallgattak, hogy részt vettünk-e harci cselekményekben, lõttünk-e amerikai katonákra stb.

– Tudtatok arról, hogy mi zajlik a világban? Mit foghatott föl ebbõl egy gyerek?

– Az egyik, amit ebbõl tanultam, hogy amit értelmetlen drillnek szoktak tartani a katonai nevelésben, egyáltalán nem hülyeség. A fegyelem sokszor a túlélést jelenti háborús helyzetben. Ezt nem kegyetlen eszközökkel verték belénk, egyszerûen meg kellett szokni a rendet. Olvastam, hogy a híres balaklavai csatában az angol könnyûlovasság öngyilkos rohamában a lovak, amíg a lovas a hátukon volt, mindenféle ágyútûz ellenére mentek elõre, de amikor a lovas leesett, pánikba estek, és elkezdtek összevissza rohangálni. A lovak bíztak lovasaikban, ezért amíg érezték, hogy velük vannak, nem féltek. Ehhez hasonlóan mi is tökéletesen bíztunk egymásban és nemcsak abban, hogy számíthatunk a másikra, hanem abban is, hogy senki sem veszíti el a fejét, és nem csinál valami veszélyes marhaságot. Ez a bizalom védett meg számtalanszor a pániktól, bár a veszélyek persze megvoltak. Amikor fogságba estünk, az amerikaiak elvitték a tiszteket, vagyis minden felnõttet. Csak Balikó Zoltán evangélikus tábori lelkész maradt velünk. Õ volt az egyetlen felnõtt, õ tartott össze minket. El se lehet mondani, milyen sokat köszönhetünk neki. Például azt is, hogy mind a hetvenhárman életben maradtunk. Nem volt könnyû. Meg kellett dolgoznunk az ennivalóért, például közösen fakitermelést is vállaltunk.

– Hogyan és mikor keveredtél haza?

– 1946 február végén hoztak haza bennünket. Akkor már amerikai katonák kísérték ezeket a vonatokat, mert kiderült, hogy ezek a szerelvények nem mind álltak meg Magyarországon. A Déli pályaudvar elé futott be a vonat, az alagút után állt meg a bevágásban. Sejtettem, hogy nagyjából merre lehetnek a szüleim, fölmásztam a Hegyalja útra, rövid körülnézés után azonosítottam a házat a romok között, és amikor megláttam, hogy az egyik lakás ablakai össze vannak foldozva, nyomban tudtam, ez csak az apám mûve lehet.

– Levelet sem írhattatok?

– Nem, viszont a Vöröskereszt útján egyetlen alkalommal hazajuttathattam egy üzenetet. Ez azonban nem lehetett túl megnyugtató; azt tartalmazta, hogy megyek Polingba, mert ott van rizses hús, utána pedig Hamburgba, hajósinasnak.

– Miért akartál hajósinasnak állni?

– Világutazó akartam lenni, a tengeri felfedezés izgatta a fantáziámat. Tengert ugyan még nem láttam, de olvastam róla.

– Egy korábbi beszélgetésünk során említetted, hogy már iskolába kerülésed elõtt komolyan olvastál. Tudom, ennek is története van.

– Sokszor volt mandulagyulladásom, míg ki nem vették, olyankor persze otthon kellett maradnom. Nagyszebeni nagynénéim idõnként nálunk laktak. Elõször a gót betûket mutatták meg, aztán a magyar betûket is. A mesekönyvek nem nagyon érdekeltek, leszedtem mindenféle könyvet a polcról, így került a kezembe Ossendowski Ázsiai titkok, ázsiai emberek címû könyve. A 36. oldalig jutottam el, amikor megjelent nálunk egy tanító néni azzal, hogy elfogadna könyvadományokat az iskola könyvtára részére. Édesanyám, anélkül, hogy velem konzultált volna – föl se tételezte, hogy már olvasok –, ezt is odaajándékozta. Amikor megtudtam, hogy a könyv eltûnt, elkezdtem cirkuszolni. Ezt a veszteséget óriási tragédiaként éltem meg. Ossendowski orosz földrajzi utazó volt a cári idõkben, bejárta a birodalom közép- és kelet-ázsiai vidékeit. Amikor elkezdõdött a forradalom, arról is írt, elég leleplezõen, ezért pár évtizeden át indexen volt. Se a könyv címét, se a szerzõ nevét nem tudtam, de a történetre, amennyit olvastam, pontosan emlékeztem. A hetvenes évek elején Szentendrén járva betértem egy kis antikváriumba. Idõs bácsi volt a tulajdonosa, eszembe jutott, hogy megpróbálom megkeresni a könyvet. Meghallgatta, amennyit a történetrõl tudtam, s azonnal azt mondta, szerinte ez Ossendowski és ha jövök, egy hét múlva megszerzi. Tényleg megszerezte, és tényleg az volt.

– Az iskolában mi volt a kedvenc tárgyad?

– Az elsõ elemi rosszul indult. Ugyanahhoz a tanító nénihez kerültem, aki elvitte a könyvemet. Haragudtam rá, õ pedig nem hitte el, hogy már elõbb is tudtam olvasni. Sosem kerültünk közös hullámhosszra. Csak a középiskolában, Nagykárolyban barátkoztam meg az iskolával. Kitûnõ tanuló, sõt osztályelsõ lettem, így minden tárgyat szeretnem kellett, de a természetrajzot, a latint, és különösképpen a rajzot kedveltem igazán. A nagykárolyi kastélynak remek könyvtára volt. Gyakran látogattam. Szerettem a tudományos utazásokról szóló leírásokat, és akkoriban is akadtak már tudományos-fantasztikus könyvek. Ilyen volt pl. az Aki ellopta a Golf-áramot, Georges Toudouze írása, mely ugyan nem irodalmi remekmû, de tudomásom szerint ez volt az elsõ könyv, amely egy ember okozta éghajlati katasztrófáról szólt. Ez a téma manapság hirtelen aktuálissá vált. Ha megpróbálok visszagondolni a késõbbiekre, zavarban vagyok. Az ember szeretné a dolgokat úgy látni, mintha egymásból következtek volna, de esetemben ez nem megy. Például semmi logikus elõzménye nem volt annak, hogy meteorológus lettem. Ez teljesen véletlenül történt így. Semmiféle okot nem tudok, ami ebbe az irányba vitt volna, egészen addig, amíg az egyetemi pályázatra sor nem került.
 

A kadétiskola eredetileg a kaplonyi gróf Károlyi család kastélya volt


Geológus szakra jelentkeztem, de félszívvel, mert nem számítottam rá, hogy bekerülhetek bármilyen egyetemre. Ráadásul félreértésbõl. Akkoriban olvastam Anders Eye Zöld pokol címû könyvét. Kedvem támadt a trópusi rovarászásra, vagy ilyesmire. Valamelyik barátom – tévesen – úgy gondolta, a geológus csinál ilyeneket, tehát oda jelentkeztem. Nem vettek föl, de értesítést kaptam, hogy meteorológusnak fölvesznek. Késõbb tudtam meg, hogy erre Lukács Sándornak, a József Attila Gimnázium igazgatójának nagyon támogató ajánlása volt a magyarázat. Ez 1950-ben történt. Apámhoz fordultam, hogy mitévõ legyek. Azt mondta, a meteorológia a legnagyobb tudomány, ami csak létezik, van egy barátja, Hille Alfréd repülõezredes, aki a háború alatt a repülõ-idõjelzõk parancsnoka volt. Hille bácsitól kaptam egy könyvet ajándékba, A repülés eleme, légkörtani ismeretek a címe. Kiváló ember volt, a hazai meteorológia egyik legnagyobb egyénisége. 1925 és 1943 között összesen 1380 kisgépes kutató felszállást hajtott végre. Tanácsa és könyve döntõ lökést adott, jelentkeztem, és nagyon hamar igen boldoggá tett a választásom. A meteorológia szinte mindennel kapcsolatban áll, olyan kitekintést ad, ami kevés tudományra jellemzõ.

Az egyetemi fõszakmás meteorológusképzés Magyarországon csak 1950-ben indult el. A meteorológia tanszék elsõ tanszékvezetõ professzora Száva-Kováts József volt. Szuggesztív elõadó, karizmatikus egyéniség. Sajnos õt egy év után koholt vádakkal leváltották és internálták. Az elsõ meteorológus-évfolyam, ha jól emlékszem, 47 fõvel indult, de az elsõ félév végén már csak 17-en folytattuk. Ebben volt némi része Császár Ákos óráinak, melyek szédítõ iramban peregtek. Egyenesen félelmetes volt.

Császár tanította az analízist, Hajós György a differenciálgeometriát és a vektoranalízist, Fux László az algebrát, õ most Amerikában tanít. Kivételes szerencsémnek tartom, hogy három ilyen briliáns matematikatanárom volt.

Száva-Kováts elsõ órája számomra döntõnek bizonyult és egész pályafutásomra kihatott. Behozott három kianalizált idõjárási térképet, ezeket egymás mellé föltûzte a táblára, és azt mondta, kérem szépen, mindhárom térkép kiindulási adatai ugyanazok. Ezeket az adatokat három különbözõ szinoptikus egymástól függetlenül analizálta, és a kapott analízisek drámaian különböznek! Jegyezzék meg, hogy a kiindulási adatok mindig hiányosak és pontatlanok, ezért az elõrejelzésekbe könnyen hiba csúszhat. Ez olyan lecke volt, aminek hatására ott rögtön elhatároztam, hogy engem elsõsorban a kiindulási adatok pontosságának problémája fog érdekelni. Ehhez tartottam magam évtizedeken át. Ez a téma sokak számára elég szürkének tûnhet. Nem olyan szexi, mint az elõrejelzés, viszont éppen olyan fontos.

– Azóta eltelt fél évszázad. Még ma is lehet ezt mondani?

– Ma már sokkal több az információ, óriásit fejlõdött a meteorológia fegyvertára is. De ma is végeznek úgynevezett meteorológiai megfigyelõrendszer-kísérleteket , annak vizsgálata céljából, hogy mi történik, ha a kiindulási adatokból kimarad egy-kettõ. A déli féltekén bizonyos körzetekben krónikusan kevés a mérési, megfigyelési adat. Körülbelül tíz éve végeztünk egy kísérletet. Elvettük egy rádiószondázás adatát. Ettõl gyökeresen megváltozott az analízis szinte az egész déli féltekére vonatkozóan.

Száva-Kováts utóda a tanszék élén Dési Frigyes lett, akirõl ugyancsak sok pozitívumot tudnék említeni, de õ egészen más iskolát képviselt. Elméleti meteorológus volt, a gyakorlati problémákat hajlamos volt lebecsülni. A numerikus – számítógépes – elõrejelzés hajnalán világszerte sokan úgy gondolták, hogy ettõl automatikusan egzakt lesz az elõrejelzés. Azok számára, akik ezen az iskolán nevelõdtek föl, Edward Lorentz híres gondolatok kísérlete a pillangóeffektussal és a káoszelmélettel együtt óriási reveláció és megrázkódtatás volt. Számomra viszont Lorentz nem mondott gyökeresen újat, s nem is õ volt az elsõ és egyetlen meteorológus, aki ilyen jellegû kísérleteket végzett. Errõl vele és más amerikai kutatókkal elég sokat beszélgettünk még a hetvenes években.

Amint tehát saját példámból is kiderült, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az egyetemre bekerülõ hallgatók számára az elsõ órákon szerzett benyomás mérhetetlenül fontosabb, mint az utána következõk.

– Elsõ munkahelyed a tihanyi limnológiai intézet volt. Csak nem Balaton-kutatással kezdted?

– Valójában a Meteorológiai Intézet éghajlatkutató osztályára osztottak be, de a Meteorológiai Intézetnek volt egy szobája a limnológián, ide küldtek lakni, dolgozni, azzal a feladattal, hogy bejárjam a viharjelzõ állomásokat és összegyûjtsem a viharjelzõ naplókat.

– Mit mondjak, nem lehetett túl izgalmas.

– Tévedsz, mert nagyon élveztem. A kikötõõröket kellett fölkeresnem, sok érdekes figurát ismertem meg. Azonkívül rengeteget bridzseltem. Egyébként a viharjelzõ szolgálatot is Hille szervezte meg, még a két világháború között, és az õ nyomdokain járni mindig élményt jelentett.

Rövid ideig dolgoztam a vácrátóti botanikai kutatóintézetben is, onnan pedig Martonvásárra kerültem, ahol egészen kis terek mikrometeorológiai viszonyait kellet vizsgálnom. Ehhez speciális mûszerek kellettek, Magyarországon akkor kezdtek termisztorokat készíteni. A termisztor egy félvezetõ kristály, melynek a vezetõképessége nagy mértékben függ a hõmérséklettõl. Egyedi példányokat kaptam, ezeket kellett kalibrálnom, ezekkel végeztünk méréseket. El is játszottam volna ezzel egy ideig, de közben komolyabb feladat adódott. Valakinek az a gondolata támadt, hogy a martonvásári intézet mezõgazdászai részére matematikai statisztikai tanfolyamot kellene tartani. Azt mondták, ti, meteorológusok matematikusok is vagytok, és ennek címén felkértek a tanfolyam megtartására. Félek bevallani, hogy akkoriban a meteorológus szakon nem tanultunk matematikai statisztikát. Véletlen volt, hogy elõbb, magánszorgalomból tanulmányoztam ezt a tárgyat. A tanfolyamot merészen elvállaltam, ami kettõs haszonnal járt; rákényszerített, hogy magam is alaposabban utánanézzek, másrészt a híre jót tett nekem, mert ennek hatására helyeztek föl Budapestre, 1957-tõl az Országos Meteorológiai Intézet mûszerhitelesítõ laboratóriumába, osztályvezetõ-helyettesnek. Mûszereket kellett hitelesítenünk. Közben már azzal kezdtem foglalkozni, hogyan lehet számszerûsíteni azt, hogy milyen sûrû hálózatra van szükség egy bizonyos pontosságú adatmezõ létrehozásához. Ezt a problémát világviszonylatban kicsit késõbb kapták föl, tehát némi idõelõnyre tettem szert. Ehhez az is kellett, hogy lehetõséget kapjak a téma vizsgálatára, amiben közrejátszott egy szerencsés véletlen. Éppen akkor zajlott a felülrõl szorgalmazott szokásos gazdaságossági kampányok egyike. Az igazgatónkra ráparancsoltak, hogy racionalizálja az országos meteorológiai megfigyelõ hálózatot. Nem akart állomásokat megszüntetni, én pedig azt javasoltam, hogy tudományos érveket kellene felhozni a megtartásuk érdekében. Egyetértett, ettõl kezdve sínen voltam. Elméletileg a meteorológiai hálózat sûrûségével kapcsolatos problémával rokon, ha meg akarjuk határozni egy meteorológiai analízis pontosságát adott megfigyelõhálózat esetén. Ez akkor vált divatos témává az ún. objektív számítógépes analízis kapcsán.

– De hiszen akkor még alig volt számítógép, különösen nem Magyarországon.

– Ez igaz, de a probléma már szóba került, s mi elõre gondolkodtunk. Végül is ennek a témának a révén jutottam ki 1964-ban Japánba.

– Szakmai életrajzod tanulmányozása közben ez tûnt föl legelsõre. Hogyan juthatott el egy magyar 1964-ben Nyugatra, még ha keleten is van az a Nyugat? Olimpikonként legföljebb…

– Ehhez ismerni kell a korabeli helyzetünket. 1956 után Magyarország ENSZ-tagságát felfüggesztették és a Meteorológiai Világszervezetben is így kezeltek bennünket. Ez utóbbi kapcsolat azonban hamarabb helyreállt, Dési Frigyesnek, az igazgatónknak köszönhetõen. Az volt a taktikája, hogy hagyta a politikát mindenbe beleszólni, két dolgot kivéve: a szakemberképzést és a nemzetközi kapcsolatokat. Amikor a WMO-val föl lehetett venni a kapcsolatot, rögtön megkereste a megfelelõ embereket. Talált egy németet, aki a technikai segélynyújtási program igazgatója volt, és kisütötték, hogy a magyar meteorológiai intézetnek a WMO közvetlenül ad ösztöndíjakat. Tehát az intézet maga intézhette ezek elosztását. Összesen több mint húsz ösztöndíjat sikerült így szerezni, mielõtt más hazai intézmények és fõleg a hatóság fölébredtek volna. Esetemben az történt, hogy Dési behívott, kérdezte, akarok-e ösztöndíjat. Persze. Hová? Akkoriban mindenki Amerikába vagy Angliába szeretett volna menni, tudomásul véve, hogy elõbb fél évet a Szovjetunióban kellett tölteni. Kis ideig gondolkoztam és azt mondtam: Japánba. Nem is rossz ötlet, felelte.

Végül is nem fél évet, csak három hónapot töltöttem Leningrádban, mert az ottani tudományos titkár – valamilyen homályos okból – úgy gondolta a programomról, hogy ennyi idõ is elég lesz. Különben így is hasznos volt, olyan emberekkel dolgozhattam együtt, például Lev Gangyinnal, akik késõbb Amerikában is megbecsült kutatók lettek. Következett Japán. Akkor készült el az ottani meteorológiai szolgálat vadonatúj központja, mely akkor alighanem a világ legjobbja volt. A tudományos programom meteorológiai megfigyelõ rendszerek szervezése, a korszerû megfigyeléstechnika, a meteorológia adatellenõrzés szervezése volt. Élvonalbeli szakemberekkel konzultálhattam, dolgoztam, elõadásokat is tartottam. Japán akkor már óriási lendületben volt minden téren. Késõbb is jártam ott néhányszor, évrõl évre láttam a haladást. Az olimpia maga is óriási lendületet adott a fejlõdésnek.

– Kijutottál valami sporteseményre?

– Hogyne, például a magyar–jugoszláv vízilabdameccsre és a kajakversenyekre is. A sportolók szereztek nekem jegyeket, sõt egy idõben az olimpiai csapat táplált, volt magyar szakácsuk.

Japánban különben sokkal hamarabb otthon éreztem magam, mint mondjuk Amerikában vagy Angliában. Elmondok egy kis történetet, ami talán jellemzi a japán mentalitást. Hazainduláskor a repülõtéren a vámvizsgálatnál eltûntek a kofferkulcsaim, és a vámosoknak nem akaródzott megkeresni. Közben kiderült, hogy én meg magamnál felejtettem a hotelszobám kulcsát, és a hangosbeszélõn szólítottak, hogy szíveskedjek visszaadni. Mondom a vámosoknak, visszaadom, de csak ha õk is az enyémet. Belementek az alkuba, elõkerítették. Máshol talán fenékbe rúgtak volna…

Dr. Joshitake Japánban hundoshit ajándékoz Czelnai Rudolfnak munkája befejezésekor. Joshitake titkárnõje szégyenlõsen elfordul, mert a hundoshi nem más, mint egy hagyományos szamuráj alsógatya


– Alig jöttél haza, 1967-ben Kelet-Afrikába utaztál. Zajlott az életed, rendesen.

– Megpályáztam egy szakértõi állást. Ha megkérdezték, mi a szakterületem a meteorológián belül, mindig bajban voltam, mert megfigyelõrendszer-szervezõ ismereteim voltak, de a világban ez nem nagyon számított önálló szakterületnek. Le kellett írnom, milyen típusú munkákat végeztem, több konferencián részt vettem, már ismerték, mit tudok, kedvezõen bírálták el a pályázatomat. A Viktória-tó északi vidékén, Ugandában épült egy gát, mely döntõen befolyásolta a tó körüli viszonyokat. Kiderült, hogy nem jól építették meg, és lényegesen megemelkedett a vízszint, értékes mezõgazdasági területek kerültek víz alá. Nemzetközi konfliktusok támadtak ebbõl, érintett volt Kenya, Tanzánia is, Szudán és Egyiptom pedig kevesebb vizet kapott, mint azelõtt. Egy egyiptomi mérnök nagyköveti beosztásban ott lakott a gátnál, és az volt a feladata, hogy naponta ellenõrizze, mennyi víz kerül a Nílusba. Nekünk ezen a hatalmas, kb. 360 ezer km2-es területen kellett fölmérnünk a viszonyokat, hogy legalább utólag legyenek adatok a helyzetrõl. Meg kellett szervezni a csapadékmérõ hálózatot, megbízható térképek sem voltak. Beutaztam az egész hatalmas területet, mellesleg eljutottam a híres vadrezervátumokba, nemzeti parkokba is. Entebbében laktunk, a késõbbi túszdrámáról elhíresült repülõtér közelében. Rendszeres esti programunk volt, hogy – ha éppen nem foglalt el a terepmunka – kimentünk a reptérre nézelõdni, mint falun szokás a vasútállomásra.

Dési megígértette velem, hogy egy év után visszajövök, és ezt csábító ajánlatok ellenére is tartottam. 1967–68-ban már gõzerõvel folyt itthon a számítógép-installáció elõkészítése, ennek a részlegnek lettem a vezetõje, majd 1969-tõl a Központi Meteorológiai Intézet igazgatója. Ebben az idõben már elég jól benne voltam a hálózatszervezésben. Meghívtak egy nemzetközi konferenciára, ahol létrehoztak egy munkacsoportot a globális megfigyelõrendszer megtervezésére, és engem választottak meg vezetõnek. Szakmai szempontból ez volt a legmegtisztelõbb és legnehezebb feladat, amit valaha is kaptam. Attól kezdve egyre jobban bekapcsolódtam a WMO munkáiba, például bevontak az elsõ éghajlati világkonferencia szervezésébe, ami 1979-ben le is zajlott. Késõbb megválasztottak a WMO Európai Regionális Szervezetének elnökévé. Akkor már az Országos Meteorológiai Szolgálat elnöke voltam.

– Ez az elnökség hét évig tartott. Mi fûzõdik a nevedhez?

– Nehéz dicsekedni, mert elég keveset tudtunk megvalósítani abból, amit akartunk. El voltunk zárva a nyugati technológiáktól, de amennyire a körülmények engedték, korszerûsítettük a szolgálatot. A szakemberképzés sínen volt, minden jelentõs nemzetközi programban részt vettünk. Az volt a célom, hogy helyzetbe hozzam kollégáimat, s amikor megnyíltak a lehetõségek, valóban be tudtak kapcsolódni minden újba. Az, hogy az OMSZ ma egyike a világ legmintaszerûbb szolgálatainak, döntõen a jelenlegi kitûnõ vezetés érdeme, de valami szerepe az elõzményeknek is volt.

– Tanítottál az egyetemen is?

– Igen, és ezen a téren azt tartom a legfontosabbnak, hogy az egy idõre leállított meteorológusképzést sikerült újraindítani. Még a hetvenes években sokat beszélgettem a hallgatókkal, akik elmondták, nem sok vonzerõt gyakorol rájuk a meteorológia, mert nem tudják, mi vár rájuk, ha végeznek. Emellett sokkal karizmatikusabb tanáregyéniségekkel találkozhatnak a matematikusok, vagy fizikusok óráin. Akkor határoztam el, hogy írok egy Bevezetés a meteorológiába címû tankönyvet, némiképp új felfogásban. Az volt a célom, hogy a hallgatók rögtön az elején vonzó képet kapjanak a szakma egészérõl, és lássák, milyen gazdag, szerteágazó hivatást választottak. Azt hiszem, ebbõl valamit sikerült is elérni.

– 1981-ben kikerültél Genfbe, ahol a WMO tudományos és technikai programjainak igazgatója lettél. Ilyenkor szokták azt mondani, vége a tudománynak, ez már hivatalnoki munka. Azt hiszem azonban, a meteorológia e szempontból kivétel, hiszen ha valahol fontos a nemzetközi együttmûködés, itt feltétlenül.

– Valóban szokás fanyalogni ezen a hivatalnokságon, de a tudományos irányító munkát is el kell végeznie valakinek, és nem mindegy, hogyan. Ahogy mondod, ez az egész tevékenység nemzetközi csapatmunka. Nagy feladatot kaptam, hozzám tartozott a meteorológiai világszolgálat, az éghajlati világprogram, az oktatási világprogram, a meteorológiai kutatások világprogramja és a meteorológiai alkalmazások programja, pontosabban ezek felügyelete. Korábban, amikor megírtam a Bevezetés a meteorológiába címû könyvemet, olyasmire vállalkoztam, amire viszonylag kevesen: megpróbáltam az egész szakmát áttekinteni. Fõigazgatói beosztásomban ebbõl az áttekintésbõl naponta vizsgáztam.

– Olyannyira, hogy 1985-ben fõtitkárhelyettes lettél a WMO-nál, ami nagyon komoly rang.

– Ez a munkában nem jelentett változást, csak a sarzsiban.

– Az átlagember a meteorológus tevékenységét abból ítéli meg, milyen a prognózis: azt mondjátok meg, milyen idõ lesz holnap, holnapután.

– Sok mindenrõl beszéltem eddig, anélkül, hogy megemlítettem volna: mindennek a célja az, hogy az elõrejelzés minél jobb legyen. Alapvetõ a megfigyelõ rendszer fejlesztése, jó adatok kellenek, amiket gyorsan kell összegyûjteni, kiértékelni. Az egyéni teljesítmény nem különíthetõ el, rengeteg ember munkája van benne. Büszke vagyok arra, hogy néhány nagyszerû új technikát sikerült rendszerbe állítani ebben az idõszakban. Ilyen volt például az ASDAR-rendszer, mely három elemet – repülõgép, rádiószonda, mûhold – kombinál. Az utasszállító gép, anélkül, hogy ezzel a pilóta foglalkozna, automatikusan kidob egy rádiószondát, mely ejtõernyõvel ereszkedik lefelé, közben a repülõn levõ berendezés automatikusan veszi az adatait, kisugározza egy mûholdnak, az pedig egy földi kiértékelõ állomásnak.

– Elképesztõ! Azt mondod, hogy miközben mi ülünk odafönn és isszuk a whiskyt, a gép dobálja ki a szondákat?

– Pontosan. Az óceánok fölötti térségekrõl nagyon hiányoznak az adatok. A legutóbbi idõszakban az óceáni adatok jelentõsége óriási mértékben felértékelõdött.

– Végül is nem mentél el Hamburgba matróznak, de az óceánoktól nem tudtál szabadulni. Ezt jelzi a Vince Kiadónál nemrég megjelent könyved, A világóceán is, amihez fogható Magyarországon még nem született.

– Meteorológiai elõrejelzést egy hétre, tíz napra úgy is lehet készíteni, hogy nincsenek részletes óceáni adataink. Az éghajlatváltozással kapcsolatban azonban nem lehet értelmes dolgokat mondani oceanográfiai adatok nélkül. Alapvetõ feltétel volt, hogy egy nagyszerûen megszervezett meteorológia világhálózat mellé, mely a hetvenes években alakult ki, sorakozzon föl egy globális óceánmegfigyelõ hálózat is. Ennek technikai feltételei csak az utóbbi tíz évben értek be, és jelenleg folyik a rendszer kiépítése. Ma már az autonóm mélytengeri szondák tömeges adatszerzésre adnak lehetõséget, nem is beszélve az oceanográfiai mûholdakról. A tengerfelszín magasságának változásait mûholdas módszerrel pontosan lehet mérni. Ezekbõl az adatokból éppúgy lehet következtetni óceáni áramlásokra, mint ahogy meteorológiai nyomásmezõkbõl áramlási mezõket lehet elõállítani.

– A sajtóban másról sem lehet olvasni, mint a globális fölmelegedés rémérõl, illetve az ezzel kapcsolatos vitákról. Nézeteidet lapunkban publikált több cikkedbõl is ismerhetik olvasóink. Ehelyett inkább egy nagyon profán kérdésem volna. Amikor azt halljuk, hogy ebben az évben ennyit és ennyit nõtt a globális átlaghõmérséklet, némi szkepszissel viszonyulok hozzá. Hogyan lehet ezt egyáltalán mérni? Nyilván nem úgy, hogy bedugjuk a hõmérõt a Föld hóna alá.

– A szkepticizmus teljesen jogos. Ki kell alakítani egy számítási módszert, és megegyezésre kell jutni abban, hogy mit nevezünk egyáltalán globális átlaghõmérsékletnek. Sokféle átlaghõmérsékletet lehet számítani, rengeteg definíciót lehet megfogalmazni és hogy melyiknél kötünk ki, az végül is megállapodás kérdése. Különbözõ módszerekkel próbálunk globális átlaghõmérsékleteket számítani, és nézzük, hogy sûrûsödnek-e ezek az adatok valamilyen érték körül, tehát mennyire módszerfüggõ az az érték, amit meghatározunk. Ezen az alapon lehet némi objektivitást belevinni a legmegbízhatóbbnak tûnõ algoritmus kiválasztásába, és ha egyszer döntöttünk, utána szigorúan ugyanezen módszerrel kell a globális átlaghõmérsékleteket meghatározni. Ezekrõl már feltételezhetõ, hogy összehasonlíthatók egymással, és mutatnak bizonyos trendet. És a jelenlegi számítások szerint ez a trend emelkedõ. Biztos, hogy az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának növekedése, ha egyéb feltétel nem szól bele, a troposzféra alsó részében jelentõs melegedésre vezet. De ott vannak ezek az „egyéb feltételek”. Sok fontos kérdést kell még tisztázni, ahhoz, hogy éghajlati elõrejelzéseket készíthessünk. Döntõ például a világóceán szerepének alaposabb vizsgálata.

– Az imént nem véletlenül ejtettem el a szkeptikus szót. Évek óta elnöke vagy a hazai szkeptikus mozgalomnak, a Tényeket Tisztelõk Társaságának, ami mellesleg a Természet Világa szellemi holdudvarából indult el. Miben látod a tudománnyal foglalkozó ember feladatát, hogy oszoljék a homály, vagy legalább ne sûrûsödjön tovább?

Dolgozószobájában Dörgicsén, napjainkban

– Nemrég a lap szerkesztõbizottságának új elnöke, Vizi E. Szilveszter hangsúlyozta, hogy a tudományos ismeretterjesztés becsületét vissza kell adni. Mélységesen egyetértek vele. Amikor bekapcsolódtam a Tényeket Tisztelõk Társaságának munkájába, nem az motivált, hogy bozótharcokat akarok vívni különféle jóhiszemû megszállottakkal és kevésbé jóhiszemû kóklerekkel. Elsõsorban a kíváncsiság hajtott. Szerettem volna megérteni, miért árasztja el az általunk oly nagyon bámult nyugati világot az áltudomány és néha a tudományellenesség. Ezért saját költségemen elutaztam egy sor olyan nemzetközi konferenciára, ahol ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak. Észrevettem azt, amit nyilván sokan mások is, hogy nem elsõsorban a tanulatlan emberek körében hatnak ezek a bizarr nézetek, hanem éppenséggel értelmiségi körökben. Az értelmiség egy része – megfelelõ ideológiákat is gyártva – szembefordul a tudománnyal és a technikával, mert úgy érzi, tévesen, hogy ez fenyegeti az emberiséget. Pedig dehogy. Az emberiséget az õshüllõtermészet fenyegeti, ami néha például a politikában nyilvánul meg.

– Nem túl borúlátó ez a nézet? Vagy inkább elszomorító…

– Elismerem, úgy hangzik. De tudnunk kell, hogy mindig az van rövid távon a könnyebb helyzetben, aki az ösztönökre apellál, nem pedig az értelemre. A tudományos gondolkodás alapjában véve eltér az úgynevezett természetes gondolkodástól. Ezért nekünk nehezebb az üzenetünket átvinni. És éppen ezért kell a magas színvonalú tudományos ismeretterjesztésre nagy hangsúlyt fektetni. Nem akarom azt mondani, hogy egyáltalán nem kell az ellentáborral hadakozni. Ha vannak hõsök, akik hajlandóak kiállni a feltûnõen agresszív jelenségekkel szemben, az nagyon jó, de nekünk a döntõ ütközeteket az ismeretterjesztés frontján kell megvívnunk.
 
 

Az interjút készítette: NÉMETH GÉZA

Természet Világa, 132. évfolyam, 10. szám, 2001. október
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez