Koch Sándor
Gondolatok a könyvtár(am)ban
Második rész

Víz nélkül nincsen élet. Jusson azonban eszünkbe, hogy már az ószövetségi Jahve is az ifjú, de máris elpimaszodott „teremtés koronáját” éppen egy hatalmas vízözönnel akarta móresre tanítani. Elég bölcs és kegyes volt azonban ahhoz, hogy a jó öreg Noét, nejét és családját, valamint a már kialakult élõlényeket – az idõ kímélése céljából – eleven „génbankként” egy ménkû nagy bárkában átmentse a jövõbe.

Információ nélkül sincs élet. Jusson azonban eszünkbe, hogy napjaink híg globalizációs informatikai vízözöne is alkalmas lehet az intelligenciájától – kellõ alázat híján – tovább pimaszodott „teremtés koronáját” saját hibájából pusztulásba sodorni. Nem világos elõttem, hogy jelenleg ki az a bölcs és elõrelátó informatikai guru (netán Guruk Tanácsa), aki (vagy amely) képes lenne áttekinteni, ismerni, netán értékelni az õsemberi barlangrajzoktól a napjaink sok milliárd kötetes könyvtáraiig összehalmozott információk tömegét. Urambocsá eldönteni, hogy ebbõl mi legyen az, amit egy ménkû nagy bárka winchesterében tárolnunk kellene az emberiség jövõjének érdekében.

Noé apánknak nem sok gondja volt azután, hogy az Araráton fennakadva az olajággal visszatérõ galamb jelére szélnek eresztette „génbankját”, hiszen az egymással és a megújult környezettel kölcsönhatva a Természet beléje írt törvényeinek engedelmeskedve szépen, magától „helyrerázódott” és elszaporodott, megadva ezzel egy új start lehetõségét a „hozott anyagból”. (Tudjuk, hogy efféle kataklizmaszerû események az evolúció során valóban többször is megismétlõdtek). Az élet és ezen belül a magunk jelenléte az univerzumban ékes bizonyítéka Jahve bölcsességének és szeretetének.

De mi a helyzet az informatikai guru ménkû nagy winchesterével? Van-e, lesz-e valami alkalmatos Ararát, amelyen fennakadva jeleket eregethetne a külvilágba a válasz érkezésének leghalványabb reményével? A perspektíva számomra kissé kétesnek tûnik. Hiszen a globalizáció és a pénz magunk alkotta istene éppen most készül bennünket híg információözönével kipasszírozni az individuális lét minden kis zugából – a szellemi diverzitás gazdagságából – és beterelni az emberiséget a „tudományosan tervezett” falanszter globális elvek szerint „elõállított” (jelenleg még nem klónozással) „fogyasztói haszonállatok” racionális létszámra beállított csordájába. A rabszolgákat már felszabadítottuk, de jelenleg speciális tanfolyamokon (drága tandíjért) oktatjuk, hogyan kell (nyilvánvalóan átverésre alapozva) a „munkavállalónak” eladnia eszét, munkaerejét, lelkét – röviden: életét – a bálvánnyá pumpált „disznófejû nagyúrnak”, a munkaadónak. Ha a munkaadónak székláb kell, a faragni tudó Michelangelónak meg kenyér, megegyezésre kell jutniuk. A „megegyezés” kissé egyoldalú, mert sohasem a pénz szokott meghajolni a tehetség és a munka elõtt.

Aktuális példa erre a kergemarhakór esete. A kutatók már évtizedek óta tudták és közölték, hogy a kórokozó prion különösen ellenálló a szokványos hõvel és egyéb fertõtlenítõkkel szemben, és képes az emberbe az emésztõrendszer felõl is behatolni (az agyba is). Itt azután 5-20 éves inkubáció után létrehozza a szivacsos agykárosodást (Creutzfeld–Jakob-kór). Eközben a nagy „marhagyárosok” az egyébként becsületesen vegetáriánus marhákat rákényszerítették, hogy saját rokonaik hullájából (döghúsból) potom pénzen elõállított csont-, hús- és vérlisztet egyék (prionnal dúsított) takarmányként, mert ezzel a hizlalás hihetetlenül felpörgethetõ volt, persze a haszonnal együtt. A fiatalon (tehát látszólag egészségesen) levágott prionhordozó marhák húsát a fogyasztók boldogan vették és ették, majd közülük néhányan, hosszú inkubáció után betegek lettek és meghaltak. Az üzlet tébolyítóan jövedelmezõ volt, a megbetegedések pedig igen ritkák. Így az összefüggést igazoló kutatási adatok nyilvánosságra hozatala csak hosszú küzdelmek után vált lehetõvé óriási (mára már a bevezetett brutális intézkedések folytán indokolatlanná vált) pánikot okozva. Ez esetben az igazság (a félelem?) legyõzte az üzletet, de nagyon nehezen (l. R. Rhodes: Halálos lakomák, Medicina Kiadó, 2000). És ez csak a jéghegyek sokaságának egyik csúcsa, de mennyit képes még mindig elkendõzni a pénz!

Hol van tehát az informatika önmagában nagyszerû és csodálatos lehetõségeit valóban az emberiség javára fordító Jahve és hol az Ararát? Engem riaszt, ha belegondolok, hogy az elvben fantasztikus fejlõdésre lehetõségeket adó internet milyen elképesztõ szeméttömeggel van telepakolva.

Vadkendertermesztés, bombagyártási technológiák, manökenek és fotómodellek kebel- és popsiméretei, filmsztárok intim ügyei és rengeteg más, természeténél fogva nem alapvetõ jelentõségû és „örök érvényû” információ. De persze a „fogyasztó” ettõl „zabálja” az internetet és „szörfözik” rajta óraszám bárgyú elomlással. Ez persze fantasztikus pénzt hoz a házhoz, s a pillanatnyi érdek nyilvánvalóan ez. A befektetésnek gyorsan meg kell térülnie, sõt lehetõleg tekintélyes hasznot is kell hoznia, még mielõtt az elkábított fogyasztó felébred. Ez csak úgy lehetséges, ha „érdekes” adatok férhetõk hozzá a „fogyasztók” számára. Ebben az értelemben általában az az érdekes, ami aktuális, friss, új „pikáns”. Ez pedig zömében ritkán maradandó értékû, kultúrahordozó.

Ki legyen tehát az, aki szelektál? És milyen alapon? Az egyén szubjektív (akkor is, ha véletlenül okos), a „bizottság”, ha háromnál több tagú, impotens. A „bölcsek tanácsa” pedig nemegyszer meszesedõ, fecsegõ öreg urak (és hölgyek) kissé réveteg, vagy éppen erõszakos, de mindenképpen konzervatív gyülekezete (l. Parkinson törvényei). Ami pedig valamely esemény fontosságát illet, csak megemlítem, hogy Bolyai János vagy Mozart temetésén mindössze néhány ember csellengett (azok egy része is csak „hivatalból”), míg Zámbó Jimmy s. k. szétlõtt fejû tetemét zokogó, sokezres tömeg kísérte a sírig.

Elvileg tehát valóban fenyeget egy híg és szennyes információs vízözön pusztítása. Reményünk csak abban lehet, hogy „minden csoda három napig tart” (bár, „négy nap, négy év, vagy ezer annyi az én szájamból ugyanazt jelenti”, mondja az Úr Jónásnak), azaz minden árvíz elõbb-utóbb „lefolyik”, s a szennyes hordalék eltakarítása után termékeny iszapot hagy maga után. Ez a termékeny iszap a hagyomány. Homérosz idején ezt még csak szájról szájra adták tovább és csiszolták „véglegesre” a szövegét. Az írás feltalálása óta az emberek közül az írástudók feljegyezték mindazt, amit „igazán” fontosnak tartottak. Amit ebbõl az utódok is megõrzésre méltónak ítéltek, azt kõre, agyagtáblára, papiruszra, kikészített bõrre, fémlemezre stb. lemásolták, sokszorosították”. A kínaiak felfedezték a „mesterséges” hordozóanyag, a „merített papír” készítését. Így azután ezeknek az írásoknak az összegyûjtésével és megõrzésével kialakultak az elsõ „könyvtárak”. A hordozóanyagok romlandósága és a politikusok, hadvezérek és egyéb barbárok tébolyult romboló hajlama folytán ez az információkészlet a pusztulás rizikójának állandóan ki volt téve és pusztult is rendesen.

Ritka az olyan szerencse, mint a Krisztus elõtti idõkbõl származó kumráni tekercsek esete, amelyek egy igen szerencsés légköri viszonyokat nyújtó barlangban viszonylagos épségben maradtak meg a XX. században történt felfedezésükig. Ezekkel persze az a baj, hogy a tekercsek a levegõvel érintkezve hihetetlen gyorsan pusztulásnak indulnak, így mielõtt elolvasásukra sor kerülhetne, azt kell kitalálni, hogyan lehetne õket megvédeni a pusztulástól. Ezért, bár már évtizedek óta „kézben” vannak, nagyobbik részük tartalmáról fogalmunk sincs, de amit már elolvastak belõle, az is fantasztikusan izgalmas. És akkor még nem is elmélkedtünk a világ különféle múzeumaiban és a fellelés helyszínén még a földben „lapuló” agyagtáblák tízezreirõl, amelyek mind-mind olvasatlanok. Ki tudja, nem ezekben rejlik-e a már kész megoldás az emberiség jelen problémáira?

A hagyományok megõrzésében óriási szerepük volt a középkor és a kora reneszánsz kéziratmásoló szerzeteseinek és apácáinak, akiknek kolostori másolómûhelyekben készült csodálatos szépségû alkotásai, a kódexek ma a múzeumok féltett kincsei. Corvin Mátyásnak, a nagy magyar reneszánsz uralkodónak a Corvinái, az uralkodó európai mértékkel is jelentõs (több száz kötetes) könyvtára ékes példája volt a hagyományõrzõk fáradhatatlan szorgalmának Isten szolgálatában, ugyanakkor nagyszerû dokumentumai is az ember csodálatos mûvészi érzékének, amellyel megtisztelte a tudomány és az irodalom gyöngyszemeinek könyvvé varázsolt remekeit. Megint más kérdés, hogy az utódok, politikusok, katonák, kalmárok és egyéb hatalmasságok hogyan herdálták el ezeket a nagyszerû gyûjteményeket és a bornírt gondatlanság hogyan tett bennük jóvátehetetlen károkat.

A modern képalkotási módszereknek és a miniatürizálás szédületes lehetõségeinek birtokában én elsõsorban ezeket próbálnám winchesterbe menteni, amíg még lehet. Csinos keblek és popsik valószínûleg lesznek késõbb is, sõt a jövõ filmszínészei is várhatóan fognak botrányokkal szolgálni. A két Bolyai, az Eötvösök fantasztikus értékû munkásságának nyomai (hogy csak néhányat említsek) még ma sincsenek teljes egészében „feldolgozva” és így nehezen hozzáférhetõk. Persze, itt is van limit. Balzac szerint az élet túl rövid, mert legfeljebb mintegy harmincezer könyv elolvasására elegendõ, ami egyfelõl rengetegnek tûnhet, másfelõl pedig nevetségesen csekély mennyiség, az el nem olvashatókhoz képest. A kiútkeresõ nem tehet okosabbat, mint hogy keresi minél több nála okosabb és bölcsebb ember társaságát (ilyent legtöbbünknek nem is olyan nehéz találni), és megpróbál ezek desztillált bölcsességesszenciájából annyit „benyalni”, amennyit csak lehet. Így „spórolva” meg a válogatás és összegzés munkájának egy részét, és így élvezve a közvetlen tanulás minden gyönyörûségét. Mire gondolok?

Apai nagyapám (1853–1943) Németvölgyi úti otthonában mint kisfiú (1925-ben születtem) még megcsodálhattam a „kisasszony”-kapcsolós, fadobozos telefont (az öregúr fölösleges luxusnak tartotta), a telefonhírmondó fejhallgatóján érkezõ zenét és híreket, a detektoros rádiót, a nagytölcséres „kurblis” gramofont. A meleg vizet a fafûtéses vörösréz fürdõkályha szolgáltatta. Szerveskémikus nagyapám érthetõen elmagyarázta és szemléletesen lerajzolta mind a „csodaszerkentyûk” mûködésének fizikai elveit. A vámõrház a MOM helyén állt, a Lágymányosi tóban pompás piócákat, tarajos gõtéket és ebihalakat lehetett fogni, édesanyám legnagyobb rémületére. Végeérhetetlen sétáinkon az erdõ borította Sváb- és Sas-hegyen megismertetett a vadvirágokkal, rovarokkal (óriási szarvasbogarakkal, hosszú bajuszú cincérekkel stb.). Mókust, pelét, nyestet és az azóta eltûnt lábatlan gyíkot (Auguis fongolis) õ mutatott nekem, madarakat az õszapótól a mátyásmadárig, mind a természetes környezetében, elevenen (nem kitömve, üvegszekrényben). Ha leszállt az est, õ mutatta meg az égen a csillagképeket. Pontosan úgy, ahogy az öregapó falun az unokáját vezette be a természet tiszteletébe és szeretetébe. Az Állatkertbe legfeljebb elefánt-, oroszlán- vagy vízilólesre szafariztunk ki (a belépõ 20 fillér volt). Természetesen gyalog mentünk, hiszen szerinte az Állatkert a Németvölgyi úttól csak „macskaugrásnyira” volt, és útközben is rengeteg látnivaló akadt (a Vérmezõn egzecírozó bakák és nyargalászó huszárok, a Dunán méltóságos úszó füstokádó lapátkerekes gõzhajók, az Andrássy úton „száguldó” faküllõs taxik stb.). Nagyapa ekkor még „alig” 80 esztendõs volt, én meg annak alig egy tizede. Anyai nagyanyám, Garai Gabriella (a költõ Garay unokahúga) nagy szeretettel mesélte el, hogyan tanulta meg Herman Ottótól Tolna megyei gyûjtõútjain a pókhálógyûjtést két üveglap között, s a hernyópreparálás csínját-bínját. Édesapám, a kifogyhatatlan meseforrás Budapest, majd apránként a vidék múzeumait „tanította” meg nekem és nõvéremnek (aki 1987-ben autóbalesetben halt meg).

Természetesen nem megfelejtkezve imádott ásványainak kincsestáráról a Nemzeti Múzeumban (az ’56-os forradalomban édesapám súlyos bánatára és a magyar tudomány veszteségére sajnos jórészt leégett a rádió körüli harcok során). Esténként Móra, Benedek, Gárdonyi meséibõl olvasott nekünk, a Grimm-meséktõl együtt féltünk és Andersenért együtt rajongtunk. Természetrajz–kémia szakos édesanyám pedig kifogyhatatlan szeretettel és türelemmel õrködött a család boldogsága felett. Az Isten áldja meg mindannyiukat haló porukban is.

Ez volt akkoriban a keresztény „értelmiségi” családi háttér. Havi mintegy 250 pengõ jövedelemmel 2 szoba összkomfortos lakásban. Békésen fejlõdõ, nem lélekszakadva rohanó világ volt. A Feri Oszkár (ma Kiss János altábornagy) utcai „elemiben” (ma fõiskola) palatáblából és palavesszõbõl, valamint egy madzagra erõsített tengeri szivacsból álló „komplex” tanfelszereléssel és egy ábécés könyvvel felfegyverkezve (a táska tornanapon sem érte el a fél kilót) indultunk „bevenni a tudomány fellegvárát”, Drozdi Gyula „tanító bácsi” vezérlete alatt. Az év végére mind a 40 (negyven!) nebuló nemtõl és „társadalmi státustól” függetlenül írt és olvasott, ki könnyebben, ki nehezebben, de valóban mindenki. Én az elemi és középiskolai tanulmányaim 12 esztendeje alatt nem találkoztam egyetlen eleven diszlexiás, diszgráfiás, netán magatartási zavarokkal küzdõ, depressziós gyerekkel sem, pedig biztosan nem felvételi vizsgával válogatott „elit” csapat voltunk. Volt viszont közös reggeli ima és Himnusz-éneklés. Az egyik „nagy varázslat” a beszéd- és értelemgyakorlat volt. Ekkor a felelõnek saját szavaival kellett elmondania, hogy mit olvasott. Ha gond volt, Drozdi bácsi „besegített”. Vihogni, csúfolódni a nyögõ, küszködõ felelõn szigorúan tilos volt, de nem is jutott senkinek sem eszébe, hiszen mindannyiunknak megvoltak a hasonló élményei. Ilyen mérhetetlenül „tudományos” pedagógiai módszerekkel cselezte belénk Drozdi bácsi a beszéd és az értelem gyakorlatát, sok szeretettel és türelemmel. „Könnyû” volt neki, hiszen mindössze napi nyolc órában kellett negyven fékezhetetlen ördögfiókát (egy zsák bolhát) kordában tartani, figyelmüket lekötni. Pedig a tanító akkor sem volt „túlfizetve”, többször talpalt cipõben és kifordított ruhában (akkor még volt ilyen is) járt, de eszébe nem jutott volna sztrájkolni. Viszont egyértelmûen kijárt neki a nebulók és a szülõk õszinte tisztelete, azért a fáradhatatlan szeretetért és türelemért, amivel velünk bánt. A gyereket szeretõ pedagógust akkoriban senki sem nézte „pedofilnek”, ez volt a természetes viszony. A „tanító bácsinak” érettségi után is kezét csókolommal illett köszönni, de meg is érdemelte.

Számtanból az alapmûveleteket (100-ig) kórusban skandáltuk az órák elõtt úgy, hogy a negyedik elemi végén olyan gyorsan, pontosan és automatikusan számoltunk „fej-kalkulátorunkkal”, mint akár a mai legcsicsásabb zsebkalkulátor.

Egyszóval ment az „információáramlás” drukk, stressz, szorongás és személyválogatás nélkül, játszva, vidáman. Az osztálytársak nem potenciális konkurenst láttak egymásban, hanem játszópajtást. A versengések is inkább játékosak voltak, mint életre-halálra menõ „gladiátorcsaták”.

A gimnáziumban a piaristáknál már keményebb volt a fegyelem és a követelmény, mert az „atyák” mindenkibõl „kihozták” a lehetséges maximumot biztatással, lelkesítéssel, dicsérettel, ha kellett, szigorral. Magam is sok fülest kaptam, de egyet sem „hirtelen felindulásból”, hanem mindet jól megfontolt és okos „pedagógiai” célzattal. Ma is hálás vagyok mindegyikért és szerintem a mai fiataloknak is jót tenne idõnként egy-egy ilyen „fékezõ” füles, ha szeretetbõl és nem „hisztibõl” adják. A szempont az volt, hogy a diák legyen „büszke, öntudatos és fegyelmezett”, lássék meg rajta a piarista nevelés. Állítom, hogy a mai öregdiákokon ez még ma is meglátszik.

Félreértés ne essék, tudom, hogy iskolarendszerünk ma is – nemzetközi mércével mérve is – igen jó. Egyetlen komoly (de szerintem tragikus) hiányossága van: hiányzik belõle a diák és tanár egymás iránti kölcsönös, felelõsségteljes szeretete és annak mérhetetlenül nagy hajtóereje. Ezt semmiképp sem pótolja az óvodától (bilibe pisilés tanból?) az egyetemig elterjedt „felvételizés”. A hajdanvolt elhivatott „nevelõkbõl” a jelenlegi tanügyi rendszer „oktatási sznobokat” csinált, akik a szcientometriai õrület iskolai verziójában már messze nem a gyerek személyiségét, hanem csakis az osztályzatokban mérhetõ „teljesítményét” mérik. Hajdan volt nagyjainknak Petõfitõl Herman Ottón át Szent-Györgyi Albertig ugyancsak keserves órákat és nem kevés frusztrációs élményt jelentene a mai helyzet. Nagyon tehetségesnek és elhivatottnak kell lennie annak, aki képes az „oktatás” jelenlegi módszereit károsodás nélkül átvészelni, szellemi integritásának megõrzésével.

Annak idején az „iskola” (a tanonciskolától az egyetemig) nem kizárólag lexikális adatok („tananyag”) betáplálásával foglalkozott, hanem elsõsorban tisztes, jó általános mûveltségû, felelõs magyar állampolgárokat „nevelt” Isten és a haza szolgálatára. Hogy mire gondolok, hadd illusztráljam egy kis történettel.

Fiatal tanársegéd voltam Ivánovics professzor úr intézetében, nem sokkal a háború után. Frank bácsitól, a laboránssá nyugdíjasult, egykor önálló asztalosmestertõl kértem egy darab deszkát fertõzött egerek boncolásához. Amikor az öregúr jó húsz perc után megjelent egy tükörsimára csiszolt, pontosan vinklibe (derékszögûvé) vágott, legyalult élû deszkával, majdnem sírva fakadtam. „Frank bácsi, én erre egereket gombostûzök és a boncolás végén az egészet a kazánba vágom, kár volt fáradnia!” „Tanársekét úr, aki etyszer asztalos fólt, annak nem tyühet ki a keszipül szõrös, faty csámpás teszka” – volt a kissé akcentusos, de megrendítõ válasz. Frank bácsinak még volt igazi szakmai kultúrája és emberi tartása.


Természet Világa, 132. évfolyam, 8. szám, 2001. augusztus
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez