Hamlet, a majom és az írógép
Arthur Koestler: Szellem a gépben címû könyvérôl

Mindenki érzi, hogy valami nincs rendben. Miközben a XX. századi tudomány alapjaiban változtatta meg mindennapjainkat, a modernitásba vetett hit általánosan megrendült. Elég csak az új keletû miszticizmusra, a newage mozgalmakra, vagy éppen a posztmodern filozófai iskolákra gondolni. Ha a tudomány több szeretne lenni, mint hasznos szabályszerûségek jegyzéke vagy ködös, elvont eszmék tárháza, akkor valamilyen módon legitimálni kell mûködését: milyen jelenségek tartoznak vizsgálati körébe, milyen szempontok alapján dönt egyes elméletek sorsáról, és egyáltalán: létezik-e erkölcsi szempontból jó és rossz tudomány.

Koestler Szellem a gépben címû könyvében egyértelmû igennel felel az utolsó  kérdésre. Az író célja egy új emberkép  megteremtése, melyhez a tudomány átfogó, holisztikus képére van szükség. Ehhez azonban le kell rombolni a "balgaság  négy tartóoszlopát", melyek véleménye szerint a következôk:

1. A pszichológia behaviorista irányzatának gyakorlata, mely reflex mechanizmusok, kondicionális tanulás eredményeként tekint minden emberi viselkedésre.
2. A neodarwini evolúció azon gondolata, hogy a véletlen mutációk kiválogatódásán alapuló természetes szelekció elégséges magyarázó elv komplex biológiai jellegek kialakulásához.
3. A kulturális változások és a tudás "gyarapodása" véletlen egyéni próbálkozások megerôsítése a társadalomban.
4. A redukcionista módszer, mely a komplex jelenségeket elemeire bontva próbálja megérteni.

Érezhetô, hogy a könyv igen széles gondolati skálát igyekszik átívelni. Talán nem felesleges megemlíteni, hogy Koestler a könyv megírásakor komoly segítséget kapott egy stanfordi intézettôl (Centre for Advanced Study in Behavioral Sciences). Ez az akkoriban egyedülálló intézmény korának legnevesebb kutatóit gyûjtötte össze a legkülönbözôbb tudományterületekrôl. Nyilvánvaló, hogy Koestler sok inspirációt merített az ottani vitákból.

A szerzô igényesen taglalja a különféle tudományos nézeteket. A magyar fordítás - Makovecz Benjamin munkája - pedig kiválóan adja vissza Koestler stílusát. Ám ne várjuk a különféle biológiai, pszichológiai vagy szociológiai elméletek objektív összefoglalását. Koestler keresztes hadjáratot folytat a tartóoszlopok védelmezôi ellen, melyek elfogadása, gyakorlati alkalmazása szerinte az emberi humánum elvesztéséhez vezet.

Az elméletek így nem az alapján mérettetnek meg a mûben, hogy mennyire vannak összhangban a tapasztalati tényekkel, hanem hogy egy univerzális ideológiai hadviselés melyik oldalára kerülnek. A tudományos objektivitás látszata mögött ezért gyakran érezni valamilyen kisebb vagy nagyobb csúsztatást. Habár a könyv rengeteg érdekes gondolattal szolgál, a tényekkel, illetve azok hagyományos interpretációjával néha igen lazán bánik. Például, az egyik alfejezetben a szem nélküli légy esete kapcsán egy olyan kísérletrôl ír, melyben különbözô a szem kialakulására mutáns légycsoportok párosításával néhány generáció múlva normális egyedek születtek. Koestler a klasszikus mendeli genetikán alapuló magyarázatokon szokatlan magabiztossággal lép túl:

" (...) amint azt minden pókerjátékos tudja, az újrakeverés csak egy következô, szintén véletlennek teret engedô folyamat. Egyetlen biológus sem lehet olyan megátalkodott, hogy kijelentse: az új rovarszem a puszta véletlennek köszönhetô, s ekképpen az, amihez az evolúciónak évmilliókra volt szüksége, megismétlôdött néhány nemzedék alatt. S ebben az esetben nem kínál megoldást a természetes szelekciója koncepciója sem."

Arra kérem az olvasót, hogy gondoljon vissza középiskolai tanulmányaira a Mendel-törvényekrôl, és mentsen fel az értékelés súlya alól.

A szerzô szembeszáll azon ellentábor sztoikus nyugalmával is, akik szerint a fellegvár pillérei már régen repedeznek, így az egészrôl vitatkozni sem érdemes. Ôket a Döglött Lovakkal Szembeni Durvaságot Ellenzô Társaságba sorolja (továbbiakban DLSDET). A DLSDET olyan emberek sokasága Koestler szemében, akik gondolkodását alapjaiban befolyásolja az alappillérek egy-egy kifinomultabb változata. Így azok továbbra is átjárják a tudományos, kulturális elit gondolkodását, mechanisztikus világképét, anélkül hogy errôl a DLSDET tagjai tudatában lennének. Késôbb (II. függelék) még tovább megy: egy nagy levegôvel a DLSDET-et teszi felelôssé a diktatúrákért, a konformizmusért, Hirosimáért. (Talán még a másnapi rossz idôért is).

Nem vállalkozhatom arra, hogy az alappilléreket és a rajtuk ütött lyukakat kimerítôen tárgyaljuk. Ennek ellenére néhány megjegyzés mégis szükségeltetik, hiszen a könyv 1967-ben íródott, és azóta sok szemléletbeli változás történt.

Kezdjük az elsô tartópillérrel. A behaviorizmus a XX. század elsô felének egyik legbefolyásosabb pszichológiai irányzata, melyet Koestler hasonlatát átvéve olyan állatok jellemeznek, mint Pavlov csorgó nyálú kutyái, Watson patkányai és Skinner idomított galambjai. A hangsúly a hagyományos iskolák introspektív beidegzôdésével szemben a jelenségeken, a kísérleteken, és azok minimalista interpretációján van. Ez, ha figyelembe vesszük az alaklélektan és a pszichoanalízis végtelen spekulációit, bizony nagy erény. A behaviorizmus adott elôször számot alapvetô, állatokban is megfigyelhetô tanulási mechanizmusokról. Ám ez a módszertani redukcionizmus (ami a jelenségek megértésében alapvetô) gyakran ideológiai mázzal is párosult: nemcsak nem tették vizsgálatuk tárgyává a komplexebb pszichológiai jelenségeket, hanem lehetetlenné is tették azok vizsgálatát, mivel azokat törölték szótárukból. (Mindezt nagy egyetértésben a bécsi pozitivista filozófiai iskolával). Így lettek a tudat, a kogníció, az emóció a szeméttelep részei.

Mára ez a szélsôség részben már a múlté. Általánossá vált az a meggyôzôdés, hogy az emberi megismerés nem egyszerûen ingerek és válaszreakciók sokasága. Az emberi elme inkább egy olyan szimbólummanipuláló rendszer, melyben a külsô világ ingerei gyakran csak a kioldó mechanizmusok szerepét töltik be. Ennek az elvnek az egyik legjobb példája az emberi nyelvkészség. Koestler elsôk között ismerte fel Noam Chomskynak és követôinek az úttörô szerepét ebben a szemléletváltásban. Lássuk az érveket kissé alaposabban.

Minden természetes nyelvben korlátozott számú grammatikai szabály van, melyek segítségével a nyelv bármely mondata kifejezhetô. A gyermekek származásuktól függetlenül képesek bármely nyelv elsajátítására. Ezt nem úgy teszik, hogy "besulykolják" a szüleiktôl hallott mondatokat, inkább a meglévô kevés hallott elembôl képesek általánosítani, még soha sem hallott mondatokat is kifejezni. Ez arra utal, hogy az emberi faj egy egyedülálló feltehetôen részben genetikailag öröklött sajátossága a nyelv elsajátítására való készség. Az újabb genetikai, neurobiológiai és pszicholingvisztikai kutatások mind alátámasztják ezt az elképzelést. A szigor] behaviorista gyakorlat mely az emberi nyelvre mint egy kondicionális tanulás eredményére tekint már részben a múlté.

Koestler egy hosszú fejezetet szán a biológiai evolúcióra. A neo-darwini elmélet szerint az evolúciós változások hajtóereje a természetes szelekció, melynek nyersanyagát a véletlenszerû genetikai változások szolgáltatják. Koestler úgy véli, hogy az evolúció ilyen értelmezése egy "szembekötôsdi játékhoz" hasonlít. Így ír: "Azt gondolni, hogy e bámulatosan alkalmazkodott biológiai mechanizmusok csupán ötletszerû változások vakvéletlen irányította szelekciójának eredménye, olyan, mintha azt mondanánk, hogy ha téglákat hajigálunk rakásra, hamarosan a legremekebb házak közül válogathatunk".

Hasonlóan, Fred Hoyle-nak a kiváló kozmológusnak tulajdonítják a következô állítást. Azt feltételezni, hogy olyan bonyolult biológiai molekulák, mint az enzimek, létrejöhetnek a vakvéletlen eredményeként, olyan, mint azt állítani, hogy egy hurrikán átvonulása a szeméttelepen egy tökéletes Boeing gépet hoz létre. Megint mások úgy érvelnek, hogy az emberi agy kialakulásának annyi az esélye, mint annak, hogy az írógép elôtt ülô majom legépelje Shakespeare Hamletjét. Ezek a hasonlatok mind félrevezetôk. A darwini evolúció nem a véletlenszerû változások tudománya. Ez olyan elmélet, ami a vélerlenszerû mutációk nem véletlenszerû elterjedésén alapul. Az utóbbit a természetes szelekció biztosítja.

Jól példázza mindezt a komplex fényérzékelô szervek a különbözô szemtípusok kialakulása. Érvelhet valaki úgy, hogy minimális az esélye az olyan mutációk megjelenésének, amik egy tökéletes, gerincesekre jellemzô szemet hoznának létre. Ám egy jó evolúciós elmélet nem kizárólag a végeredményre koncentrál. Nem csak azt állítja, hogy egy komplex fényérzékelô szerv hasznos a hordozó élôlény számára. Inkább olyan evolúciós utat képzel el, melyben minden köztes, átmeneti lépés egy kicsit jobb, hatékonyabb fényérzékelést jelent. Az evolúcióbiológusok kerülik, hogy olyan mutációkat, átmeneti lépéseket feltételezzenek, melyek csak további lépések megtétele után, a távoli jövôben biztosítanának elônyt. Gyakran hasonlítják az evolúciót egy hegy megmászásához. Az élôlények annál jobban alkalmazkodtak környezetükhöz, minél közelebb helyezkednek el a képzeletbeli hegy csúcsához. A mutációk fel- és lefelé mutató változást egyaránt eredményezhetnek, attól függôen, hogy kedvezôek vagy hátrányosak. Ám az evolúció során döntôen azok a mutációk tudnak elterjedni a populációban, melyek egy lépést tesznek felfelé a képzeletbeli hegyen. Azaz a darwinizmus nem azt állítja, hogy olyan mutációk jelennének meg véletlenszerûen, melyek azonmód az élôlényeket a hegycsúcs tetejére röpítenék. A komplex szemnél az átmeneti formák viszonylag könnyen rekonstruálhatóak, hiszen a mai primitívebb állatokban a köztes lépésekhez hasonló szemtípusok megfigyelhetôek.

Szükséges, hogy néhány szót szóljunk magáról a redukcionista módszerrôl is, mely bevett gyakorlat nemcsak a tudományban, hanem a hétköznapi életünkben is. Amikor egy kisgyermek szétszedi játékautóját, azt azért teszi, mert kíváncsi arra, hogyan is mûködik. Elõbb-utóbb nyilvánvalóvá válik számára, hogy szétszedve sem a kerekek, sem az alváz, sem a motor nem tekinthetô autónak. Inkább felfedezi azokat az alkotóelemeket, melyek mind szükségesek a játék autó mûködéséhez. Abszurdnak tûnne okos felnôtt módján úgy érvelni, hogy az egész több, mint részek összessége, és ezen elvi alapon legyen kedves máskor nem szétszedni drága játékait.

Hasonlóan, egy szélsôséges holisztikus emberképhez ragaszkodva semmit se tudnánk mondani az ember anatómiájáról. A megismerés alapvetô módjának tûnik az, hogy ajelenségeket elôbb darabjaira szedjük szét, hogy utána újra a megértés egy mélyebb fokán újra felépíthessük. A molekuláris genetika jól példázza mindezt. Elôször különbözô géneket detektálunk, melyek "kiesése" egy adott rendellenességhez vezet. Ám ebbôl korai lenne egy adott funkciót rendelni az adott génhez. Késõbb a teljes genomadatok meglétével egy lépéssel lehet továbblépni az úgynevezett "proteom" adatok felé: milyen fehérje mely másikkal van kapcsolatban, milyen komplex genetikai hálózatok alakulnak ki? Ha ezek az adatok is jelen vannak, akkor közelítôleg az egész rendszert együtt vizsgálhatjuk.

Koestler nemcsak kritizálja a tudomány mechanisztikus, redukcionista világképét, hanem megoldási javaslattal is elôáll, melynek központi gondolata a hierarchikus szervezôdés. Ezt H. A. Simon a kognitív tudomány egyik megalapítójának paraboláján keresztül vezeti be. Foglaljuk össze röviden a történetet.

Élt egy városban két órásmester talán kissé túl didaktikusan , Biosz és Mekhosz. Mindketten egyforma órákat gyártottak, egyforma számú alkatrészbôl, ám a bolt csak Biosznak ment jól. A titok nyitja az összeállítás módjában rejlett. Mekhosz egymás után helyezte el az alkatrészeket, míg kész nem lett az óra. Ha megzavarták munkájában, a még el nem készült darab szétesett, s az egészet elölrôl kezdhette. Ezzel szemben Biosz tíz-tíz kisebb egységeket állított elô, majd azokat egymásba építve két nagyobb alegységet kapott, majd azt a kettôt építette össze egyetlen órává. A nagy elônye ennek a módszernek az, hogy ha megzavarták, akkor csak egy-egy egységet kellett újra elkészítenie, és nem az egész órát. A tanulság mert a mesében mindig van a következô.

A komplex rendszerek sokkal könnyebben alakulnak ki, ha a köztes formák stabilabbak, mint ha nem. Utóbbi esetben pedig a szervezôdés hierarchikus lesz. Úgy tûnik, hogy a természet valóban gyakran alkalmazza Biosz módszerét. Ha rugók és fogaskerekek helyett proteinek alkotórészeire gondolunk, akkor egy alegység egy protein modulnak felel meg, melyek kombinációjával sokkal könnyebb egy funkcionális fehérjét elôállítani. Az egyedfejlôdésért felelôs mechanizmusok, vagy a sejtekben mûködô szignál utak is gyakran mutatják a hierachikus szervezôdés és a modularitás jegyeit. (Elég csak az ecetmuslica embriójában végigfutó, hierarchikus genetikai kaszkádra gondolni).

Koestler univerzálisnak tekinti ezt a szervezôdési elvet. A fenti biológiai érvelést jelentôsen kitágítja, és megfogalmazza a hierarchikus szervezôdés általános elméletét, melyet holon koncepciónak hív. Elméletét alkalmazhatónak véli az atomfizikától kezdve a biológiai evolúción keresztül a társadalom szervezôdéséig. A gondolat eredetiségét nehéz lenne vitatni. Ám eltekintve a jelszavaktól és a csomagolástól, nem világos, hogyan jelentheti mindez a mechanisztikus világkép alternatíváját.

Koestler erôsen borúlátó hangvétellel fejezi be könyvét. Úgy véli, hogy evolúciós örökségünknek nemcsak az a része, hogy fogékonyak vagyunk a mítoszokra, vagy állandó igényünk van az újdonságokra, hanem az is, hogy hajlamunk van a rombolásra, a pusztításra, mely vesztünket okozhatja. A szerzô kiábrándultan a próféciákból nem lát esélyt arra, hogy az emberi gondolkodás sztereotípiáit megváltoztathatja. Inkább a tudomány segítségét kéri, hogy tudatosan manipulálhassuk emberi csökevényességeinket. Habár Koestler hangsúlyozza, hogy nem a "szép új világ" megteremtéséért fáradozik, nehéz kibogozni mûvébôl, ezt hogyan is gondolja. Vigyázzunk, mindez ma már nem akadémikus viták belügye, hanem egy gyakorlatban megvalósulható lehetôség.

PÁL CSABA


Természet Világa, 132. évfolyam, 7. szám, 2001. július
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez