SZILY KÁLMÁN
A természettudományi mûnyelvrõl a magyar irodalomban

Ez a mi szegény természettudományi mûnyelvünk csak nem bír megállapodásra verõdni. Tájékozatlanság, ingadozás, személyes önkény tûnik elénk minden lépten-nyomon. Az egyik iskola egészen más mûnyelven beszél, mint a másik. Sõt mi több, ugyanazon az egy iskolán az egyik tanár emilyen, a másik meg amolyan mûkifejezéseket ver egyazon tanuló fejébe. Az egyik szittya purista, mint mondja, elvbõl; a Toldy-Gregussféle Tudományos Mûszótár a bibliája s a salicyl-t füzöly-nek, a carbol-t szénöly-nek, a caprin, capron és capril-t gededék-, gedöny- és gedöly-nek hívja. A másik még németbe ótott impurista; nem mondja, hanem cselekszi csupa gondatlanságból; ez a bort nem fejti, hanem decantirozza, a német Pumpe és Skizze neki nem szivattyú és vázlat, hanem pumpa és skicza. A harmadik, s hála az égnek, most már ide tartozik a többség, nem nézi a nyelvet Csáki szalmájának és szeretne is a keskeny közép-úton megmaradni, de tájékozatlanságból hol erre hol arra botlik. Végre az aggódóbb természetû, a „skrupulosusabb”, mielõtt útnak indul, körültekint egy kissé hazája természettudományi irodalmában is, legalább a mûnyelvre nézve keresvén benne okulást. – Lássuk, talál-e?

Ez ám még csak az igazi tarka-barka kép, a mi itt tárul elénk! Valóságos quodlibet, a szó szoros értelmében quod libet! Csak egyetlen egy példával fogok szolgálni; ízelítõnek elég lesz ennyi is.

A testeknek azt a sajátságos, de különben teljesen meghatározott állapotát, a melyet a diák electricus-nak, a német elektrisch-nek nevez, Molnár János kanonok, az elsõ magyar physika írója 1777-ben gyántás-ra magyarosítja, Dr. Zay Sámuel 1791-ben a tûztartó szóval próbál szerencsét; Fábián József 1803-ban az elektromos szót javasolja; Varga Márton 1808-ban elsõbbséget ad a menyköves-nek; Katona Mihály 1814-ben visszatér az electrumos-ra; Pethe Ferencz 1815-ben megint újat gondol ki s a gerjedõ-t lépteti föl; Bugát Pál 1836-ban a berzegényes-t, a mit már a Mondolat 1813-ban kifigurázott, berzes-re amputálja; Tarczy Lajos 1838-ban fölkapja a Toldy-csinálta villanyos-t; a 60-as évektõl fogva, Szabó Józsefnek az akkori purista-dühöt elitélõ, igen helyes felszólamlása után lábra kap az elektrikus meg az elektrikai; míg végre a legújabb években a villámos kezd tért foglalni.

Mondja hát valaki, hogy a mi természettudományi mûnyelvünk nem bámulatos gazdag! A mire az egész angol, franczia, német és olasz irodalomban csak egy-egy szó találkozik, arra a mi irodalmunk mindjárt egy tuczettel szolgál: berzegényes, berzes, elektrikai, elektrikus, elektromos, gerjedõ, gyántás, menyköves, tûztartó, villamos, villámos, villanyos. Sõt nem is kell oly messze visszamennünk, még a jelen évtized irodalmában is ötféle, teljesen egyértelmû kifejezést találhatunk, u. m. elektrikus, elektrikai, villamos, villámos és villanyos. Válogathatunk tehát bennök!

Ebbõl az egy példából is kitetszik, hogy a mely irodalomban még a legelemiebb tudományos mûkifejezés körül is ilyen szózavar, ilyen határozatlanság uralkodik, a hol az egyéni önkény így mer garázdálkodni, ott bizony a tudományos élet még vajmi gyönge lábon állhat. A míg mi természettudományi írók és tanárok magunk között nem bírunk egyességre jutni, addig bizony ingyen várjuk mûnyelvünk megállapodását. Ha mi magunk nem mozgolódunk, kívülrõl ugyan hiába várunk segítséget; a nyelvészek, nem is tehetvén máskép, már rég kimondották: magatok rontottátok el a nyelveteket, fogjatok magatok a helyrehozásához...

A mostani válság, melybe nyelvünk a mult század végén és a jelen század elején jutott, nem áll páratlanul történetünkben; méltó párját találja azon nagy válságban, a szint ilyen természetû csakhogy sokkal nagyobb terjedelmû válságban, melyen nyelvünk a múlt évezred végén és a jelennek kezdetén ment keresztül. Most a tudomány, mûvészet és technikai ipar körébe tartozó temérdek sok mûnevet és mûszót kell nyelvünkben megpolgárosítani, akkor pedig a keresztény vallás, a földmivelés és a kézmûvesség fogalmait és tárgyait kellett magyarul elnevezni.

Õseink eme nagszerû feladatot, melynek szerencsés megfejtésétõl jórészt nemzeti lételök függött, annyi tapintattal és annyi ügyességgel oldották meg, hogy még ma, 800 esztendõ mulva is, minden történetírónk, minden nyelvtudósunk, bármely párthoz tartozzék is különben, egyhangú osztatlan elismeréssel és dicsérettel halmozza el taktikájokat...

Lássuk már most, miként ment nyelvünknek ezen szerencsés átalakulása végbe. Miként történt az, hogy nyelvünk az árpádi királyok korában „az európai észjáráshoz alkalmazkodni bírt, anélkül, hogy sajátságaiból valamit veszített volna.”

Õseink eljárása e dologban, a mint nem is lehetett máskép, szerfelett egyszerû volt. Az itt Európában elõször látott tárgyakkal mindjárt a tárgy nevét is átvették; azután a kiejtését lassanként a magyar nyelv hangtörvényeihez idomították s az ekként megpolgárosított szóból magyar ragasztékok és szóképzõk hozzáfûzésével új igéket, mellék- és fõneveket képeztek.

Így kerültek nyelvünkbe többek közt a következõ szavak: ablak, aczél, akó, asztal, barázda, bognár, borona, csatorna, császár, drága, ebéd, eke, erszény, fuvar, gereblye, hámor, ispán, iskola, kalász, kasza, kereszt, keresztyén, király, lajtorja, mészáros, nyoszolya, oltár, ozsonna, papiros, piacz, pintér, reketytye, remete, salak, saláta, szalma, széna, szita, szolga, takács, tömlöcz, udvar, vacsora, vándor, vánkos, zab, zabola, zsinór, zsoltár... stb, stb...

E szavainktól és sok más hasonló származású szavunktól, ha tudjuk is, hogy valamikor idegen földrõl vagy idegen ajakról szálltak át hozzánk, a magyarságot most már elvitatni teljes lehetetlenség. Testestõl lelkestõl magyarokká, igazi jó magyar szavakká váltak azok...

A mostani válság – nevezzük röviden mûnyelvi válságnak – mint már említettem, nem oly nagy terjedelmû és a nyelv életében nem is oly mélyre ható, mint a 800 év elõtti volt, s mégis a megoldása némi tekintetben sokkal nehezebb... A XIX. században az irodalmi nyelv nem várakozhatik, mint a népnyelv az árpádi királyok korában tette, még vagy 300 esztendeig a végleges megállapodásra. A kiegyenlõdés folyamatát siettetni kell, ha máskép nem megy, mesterségesen is.

Természettudományi íróink érezték a dolog sürgetõsségét már a múlt század végén is. „Hozzá is láttak a berendezés nagy munkájához, nagy tûzzel, nagy sok jó akarattal, de a hozzávaló készültségnek nagy fogyatkozásával is. Mi természetesebb, mint hogy a sebtiben, nagy hamarsággal végrehajtott munka java részében áldástalan volt.” Új szavakat akkoriban még nem igen faragtak a magyar természettudósok; magyarosításuk legnagyobb részt csak abban állt, hogy már meglevõ, közönségesen ismert magyar szavakat átvitt értelemben akartak átültetni a természettudományok mûnyelvébe...

Így támadt századunk elején a magyar mûnyelvben az a nagy határozatlanság, érthetetlenség, amit Gf. Teleki József már 1816-ban tûrhetetlennek nyilvánított...

Magyar Tudományos Akadémia, Természettudományi Társulat vagy Tanár-Egylet, mely „a bizonyos principiumokon épült munkálkodást” megindíthatta és vezethette volna, akkor még nem létezett. Más mód nem volt, mint hogy a hivatottabb nyelvtudósok és írók külön adják elõ és fejtsék ki ama bizonyos principiumokat.

...mindannyiok között legvilágosabban és leghatározottabban nyilatkozik mintha csak elõre megérezte volna a jövendõt, a sokat veszekedõ, sokat hatalmaskodó, s azért sokat is üldözött és gyalázott Verseghy 1826-ban. Szavait, a melyeket a mûnyelv kérdésében mondott, szívesörömest aláírja minden mai magyar természettudós. Mintha csak lelkünk mélyébõl beszélne, a mikor így szól:

„Mikor valamely új, vagy legalább eddig mind Magyar mind magyarosított név nélkül szûkölködõ tárgynak helyesen formált, határozott értelmû, és világos nemzeti nevet nem találunk, a mi kivált a naponkint gyarapodó tudományokban és szép mesterségekben felette sokszor megtörténhet: tartsuk meg annak nevét és olyan ollyan idegen nyelvbül, mely a tudós Magyar Olvasók elõtt ösmeretes és nemzetesítsük meg... mindazonáltal, hogy azt nevetségesen megkorcsosítsuk... Az idegen nyelvekbõl kölcsönözött régi és szokott szavak helyett soha sem állíthatunk mink elõ oly nemzetieket, mellyek a tárgyakot tökélletesen hasonló értelmességgel kifejezzék: mivel magok a tárgyak is idegenek, mellyeket Nemzetünk nem maga szült, hanem másoktól kölcsönözött... Bizonyos továbbá, hogy a Tudományokban még a helyesen formáltt nemzeti szavak sem teszik a Tudatlan elõtt a tudományos tárgyat vagy oktatást értelmesebbnek, mint az idegenek; a tanúltt Olvasónak pedig alkalmatlan unalmat okoznak...”

A föntebbi idézetbõl bõségesen kiviláglik, hogy századunk elsõ negyedében minden tekintélyesebb irónk és nyelvtudósunk, a ki a tudományos mûnyelv kérdésérõl tüzetesebben nyilatkozott, mindannyia ritka egyértelmûséggel azt tanácsolta, hogy „a mikor valamely tudományos tárgyra helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar nevet nem találunk, tartsuk meg annak nevét az idegen nyelvekbõl és nemzetiesítsük meg ha szükséges, úgy, hogy a magyar szóképzõknek és ragasztékoknak elfogadására alkalmatosabb legyen, a nélkül mindazáltal, hogy azt nevetségesen megkorcsosítsuk.”

De, fájdalom, az 1820-tól 1830-ig terjedõ tíz évben egyetlen egy természettudósunk sem írt, egyetlen egy valamire való természettudományi munka sem jelent meg magyar nyelven...

Nem volt író, a ki a bölcs tanácsot követhette, és nem volt könyv, a mely a foganatosítást a közönségnek bemutathatta volna.

A szó elhangzott a pusztában!

A jelen század 20-as éveiben a budapesti egyetem chemiai tanszékén egy régi világbeli öreg úr ült. Schuster János volt a neve...

Különben tevékeny, munkához szokott ember levén, öreg napjaira kigondolt magának egy ártatlan mulatságot: csecsebecséket faragcsált, nem csontból, nem is fából, hanem egy ezeknél sokkal puhább jószágból, t. i. a magyar nyelvbõl...

És, a mi dologban még a legeredetibb, a mi jó Schusterünk nem is tudott magyarúl...

Hanem azt az egyet meg kell a jó Schusternek adni, hogy õ ezt az egész faragcsálást csak privát passióból mûvelte. Nem akarta õ eleinte a maga kis szobrocskáit: a „zöldlõgyulatsavas súlyag”-ot, a „ketted férjagsavas hamag”-ot, az „alfojtósavas bátrag”-ot, a „kénsavas rézagos húnyagot” stb. a nyilvánosság piaczára vinni, elég volt neki, ha maga és egy-két meghittebb tanítványa gyönyörködhetett bennök.

De a sors könyvében máskép volt megírva!

1824-ben a pesti egyetem orvosi karához egy fiatal vidéki doktort neveztek ki tanárnak, egy fáradhatatlan szorgalmú, mindenért, a mi magyar, szíve mélyébõl lelkesülõ, nagy buzgalmú agitátori talentomot, Dr. Bugát Pált...

Megismerkedvén Schuster faragványaival, s talán maga is már elõbb is foglalkozván ilyesmikkel, – egy borzasztó terv és ennek nyomában egy herostratosi elhatározás szülemlett meg a fiatal tanár agyában. Megtalálta, mint mondja, élete czélját: õ a magyar irodalom számára teremt egy külön természettudományi nomeklaturát, függetlent attól, melylyel az egész világ természettudósai élnek, kiirt mûnyelvünkbõl minden idegen származású vagy kissé hosszabb, nehezebb kiejtésû szót.

Rettenetes egy gondolat!

Lelke egész hevével, agitátori talentoma teljes erejével fogott a szörnyû munkához. Gyüjtötte, halomra csinálta és csináltatta a szem nem látott, fül nem hallott szavakat, s mint tanár, mint fordító és mint szerkesztõ terjesztette azokat kollegái, tanítványai és olvasói körében...

Néhány év múlva Bugátnál már 8000 szó, 1843-ban pedig 40 000, azaz negyvenezer szó volt együtt. Ki is adta gyüjteményét még 1843-ban „Természettudományi Szóhalmaz” czím alatt...

Bugátnak a szócsinálásban kétféle módszere volt: az 1-sõ abban állott, hogy többnyire érthetetlen, koholt gyökerekhez koholt szóképzõket ragasztott. pl. az ar gyökhöz hozzáteszi az any, ag, acs képzõt, és lesz belõle: arany, arag, aracs stb. Az öv-höz hozzáfüggeszti az öncz képzõt; így lesz övöncz. Nos, mi az övöncz? Ki találja ki? Az övöncz Bugátnál Saturnus-nak, a gyûrûs (öves) bolygónak a neve!

A 2-ik mód szerint: vesz B. egy vagy két ép magyar szót, levágja vagy a fejöket, vagy a lábukat, vagy mindakettõt s aztán sokszor egymáshoz ragasztja a torso-kat. Ilyenek:

Bar = állat. (A barom-ból levágja az om-ot. Innen lett aztán robar (rovátékolt bar) = insectum.

Betvegy = betegségi vegyület. (Az elsõbõl meghagyja a bet-et, a másikból pedig a vegy-et).

Bilcsirta = motacilla. (Billegetõbõl és pacsirtából gyúrva).

Biztan = mathematika. (A „bizonyos tan”-ból kifúrja az onyos-t.)

Bünk = zenith. (Mert a fejünk fölött csüng-büng, már t. i. a zeníth).

Csöge = csöves csiga. (A ves-csi középsõ rész kivetésével lenne: csöga, et a ob radicis mollitiem in e mutato, csöge).

Czikab = apály-dagály. (Quae vox coaluit e radice vocis czik-ázni et ex decapitata voce hab.)

Fag = kristály. (Itt a fagy szóból csak az y-t kellett lenyesni)...

Ha valaki most lépne fel ilyen keserves szófaragásokkal, mekkora hahota támadna a Kárpátoktól az Ádriáig. De abban az idõben... Bugát nyelvészkedése sem kelthetett közmegbotránkozást. Egyes józan gondolkozású, a szertelen nyelvújítás mániájától el nem vakított férfiak higgadt felszólalása... nem támogattatván tekintélyesebb irók részérõl, hatás nélkül hangzott el...

Természettudományi mûnyelvünk megalkotására megkisértettünk már, miként a föntebbi vázlatból látjuk, minden lehetetlen módot, tanúltunk is a magunk kárán eleget. Most már rá kell térnünk arra az ösvényre, a mely elejétõl fogva az egyetlen lehetséges, az egyetlen czélhoz vezetõ útnak mutatkozott...

Lássuk már most, miként kell ezen formulát nyelvünk mai állapotában gyakorlatilag alkalmaznunk...

1. A mely természettudományi fogalomnak vagy tárgynak nincs internationális elnevezése, jelöljük azt mi is a magunk nyelvébõl való mûszóval. – Ha arra eddigi irodalmunkban többféle helyes alkotású szót használtak volna, szemeljük ki közülök és válaszszuk meg egy akarattal mûszóúl azt, a melyik a leghatározottabb, legvilágosabb és az illetõ tudományszakban leghasználatosabb. – Ha ellenben ugyanarra sem általánosan ismert szavunk, sem alkalmatos tájszavunk még nem volna, alkossanak a hozzáértõk új szót, a magyar nyelv törvényeinek és a magyar észjárásnak megfelelõleg.

2. Ha valamely tudományos tárgyra helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar szavunk már van, ne polgárosítsuk meg az idegen szót, még ha internationális kelendõségû volna is, hanem õrizzük meg és használjuk közakarattal a magunkét. Így pl. az „accomodatio, axis, constans, cylindrus, diagonalis, elasticus, identicus, linea, momentum (e. g. inertiae), musica, parallela, pendulum, proportio, reflexio (e. g. lucis), temperatura, thermometer”, s. a. t. internationális mûszók helyére bátran odaállíthatjuk a magunk nyelvébõl való: „alkalmazkodás, tengely, állandó, henger, átszögelõ, rugalmas, azonos, vonal, nyomaték, zene, párhuzamos, inga, arány, viszszaverõdés, hõmérséklet, hõmérõ” s. a. t. szavainkat, minthogy ezek helyes alkotású, határozott értelmû és már minden literátus ember elõtt világos jelentésû szavak...

3. Ha valamely rosszúl alkotott magyar mûszót az eddigi folytonos és általános használat már egészen érthetõ és határozott értelmû szóvá tett, és ha a kiirtás megkisértése elõre láthatólag sok nehézséggel járna s a megállapodást megint sokáig késleltetné, még az ilyen magyar mûszót is tartsuk meg szoros kivételképen és használjuk ezentúl is. Ilyenek például: alap, anyag, elem, elemzés, elv, emeltyû, felület, gép, gyár, higany, lényeg, mérleg, mérnök, sav, szerv, szilárd, tömeg, tömör, viszony s. a. t...

4. Ha valamely internationális mûszó helyébe nem tudunk helyesen alkotott, határozott értelmû és világos magyar szót állítani, fogadjuk el mi is... az internationális mûszót és nemzetesítsük meg, ha szükséges, úgy, hogy a magyar szóképzõknek és ragasztékoknak elfogadására alkalmatosabb legyen, anélkül mindazáltal, hogy azt nevetségesen megkorcsosítsuk...

4a. Mikor a befogadandó internationális mûszó afféle családtalan név, melybõl származékok, legalább ma még, nem sarjadzanak ki, az ilyen szót tartsuk meg változatlanúl azon alakjában, a melyben elõttünk, magyarok elõtt, legismeretesebb; legfõlebb az orthographiján magyarosítsunk annyit, a mennyi a helyes kiejtésre okvetetlenül szükséges. Pld. Vénus, a Lyrae, ptoleméusi rendszer, refraktor, parallaxis, algébra, logarithmus, variátió, elliptikus functio, parallelogram, cosinus, ellipsis, koordináta, physika, barométer, rezonátor, interferentia, geographus, Vezúv, Alpesek, busszol, chmikus, hydrogén, oxygén, oxid, chlór, báryum, baryt, mangán, bizmút, czin, czink, arzén, sulphát, ferro-cyánkálium, mineralógus, romb-dodekaéder, zafir, kalczedón, gipsz, geológia, bazalt, gnájsz, pliocén, júra-mész, anatómia, protoplasma, orthognát, physiológus, artéria, véna, spóra, kambium, zsiráf, hiéna, szépia, améba, áloe, azálea, kaktusz.

Az idegen szóknak magyar orthográphiájában ma még ne keressen senki következetességet. Ingadozik az még lépten-nyomon s nem igen tehet máskép. Mindaddig nem is lesz benne következetesség, a míg az idegen szókat (ide nem értve persze a neveket) egészen a magunk ortographiájával nem írjuk; s meg is jön ennek az ideje, úgy látszik, már nem sokára...

4b. Több nehézséggel jár a családos mûszók befogadása. Ezek t. i. nem maguk jönnek, hanem mindjárt egy egész sereg ivadékjokat hozzák magukkal. Ilyenek például: krystall, krystallinisch, krystallisiren, krystallisation; magnet, magnetisch, magnetisíren, magnetismus; polar-, polarität, polarisiren, polarisation; elektrisch, elektrisiren, elektricität, stb...

Õseink is befogadták, igenis, az idegen szót; de azután magyar képzõkkel fejlesztették tovább...

Kérve kérem természettudományi iróinkat, a jó útról, a melyen apáink annyi évszázadon át annyi szerencsével fejlesztették, bõvítették nyelvünket, ne térjenek le...

„Nemzetiesítsük meg, ha szükséges, az internationális mûszókat úgy, hogy a magyar szóképzõknek és ragasztékoknak elfogadására alkalmasabbak legyenek, anélkül mindazáltal, hogy azokat nevetségesen megkorcsosítsuk.”...

 

Természet Világa, 132. évfolyam, 5. szám, 2001. május
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez