SZILI ISTVÁN
A kétágú Szanda
Séták egy tanösvényen és azon kívül

A Berceli-hegy csaknem valódi kráterré alakított kõbányájából szürke kõzetporfelhõket ragad fel a szél, azt az illúziót keltve, mintha a rég elszunnyadt vulkáni hegy meggondolta volna az unalmas tétlenséget és újra kitöréssel fenyegetné a környéket. Az illúzió marad, a fenyegetés viszont fennáll: a kráteren belül egy nagy teljesítményû fúrógép robbantáshoz mélyíti a lyukak egész sorát. Innen száll fel a kõzetpor a csepergõ esõvel dacolva. A „lövés”, vagyis a robbantás még várat magára, errõl nyugtat meg bennünket a kõbánya mûszaki vezetõje. Átböngészhetjük hát a kõbánya tágas udvarát, már ahol az esõvíztócsák azt megengedik. A rézsútos andezitoszlopokból álló bányafalak alá omlott, összetört kõzethalmokban kedvünkre válogathatunk a mélybarnában, feketében játszó, sárgásbarnás vas-oxid „bõrrel” bekérgezett szebbnél szebb piroxénandezit-darabokban. Csak az omlásveszélyre kell nagyon ügyelnünk, ez volt a belépési engedély feltétele is.

A Cserhát felépítésében azonban nem egyeduralkodók a vulkáni kõzetek. A hegység nyugati térfelén például olyan trópusi tengeri eredetû triász idõszaki mészkõbõl kialakult rögök találhatók, mint a Naszály, a Csõvár vagy a Nézsa. A Központi-Cserhát zömét viszont többnyire andezitbõl álló, 15-20 millió éves vulkáni anyagok alkotják. Ezek – ellentétben a szomszédos Börzsönnyel és Mátrával – többségükben nem kitörések révén kerültek a helyükre. A sajátos kifejlõdésû kõzettestek a mátrai vulkánossággal összefüggésben, különféle üledékek tektonikus hasadékaiba történõ lávabenyomulások lehûlése során szilárdultak meg és csak az üledékrétegek lepusztulása után bukkantak a felszínre. (A népszerûsítõ irodalom ennek kapcsán szívesen beszél hasadékvulkánosságról, jóllehet ezt a megjelölést a szétnyíló kõzetlemezek óceánfenéki és Izlandon elõforduló bazaltvulkánosságára kell vonatkoztatni!) A Cserhát andezitképzõdményeinek egész sora ilyen, kilométereken át folytatódó, enyhén hullámos, keskeny gerincû kõzetvonulat, amibõl helyenként magasabb csúcsok állnak ki, mint a Szanda-hegy, vagy a Bercel–Bér között húzódó, a béri Nagy-hegyben elvégzõdõ Piski-hegy vonulatának egymást követõ ormai. Az ilyen hosszan elnyúló szubvulkáni képzõdményeket kõzettelérnek nevezik. A kisebb kitörések viszont helyenként (akár a teléres megjelenésû térségekben is) vékony rétegvulkáni jellegû takarókat hoztak létre. Ezek azonban csak foszlányokban maradtak meg és fõleg Buják, Hollókõ, Ecseg, Bér, Herencsény környékén lelhetõk fel. A vulkáni képzõdményeket a késõbbi kéregmozgások rögösen feldarabolták, kiemelték, mint például a Szanda és a Mulató-hegy esetében, vagy medenceként a takarórögök közé süllyesztették (Alsótoldi-medence, Cserhátszentiváni-medence).

A Központi-Cserhát (így a Berceli-hegy és a Szanda) andezitje többféle sajátossággal jellemezhetõ. Elõször is piroxénandezitnek neveztetik, bár ez nem különleges sajátosság. A piroxén (utalás a görög pyro = tûz szóra) több, mint húszféle szilikátásvány – az úgynevezett piroxéncsoport tagjainak egybegyûjtõ elnevezése. A piroxénandezit sokféle összetevõje közül a színes ásványos elegyrészben éppen a piroxéncsoportba tartozó szilikátok vannak túlsúlyban. (Ezek a cserháti andezitben mikroszkopikus méretûek.) Innen ered tehát e kõzet névmagyarázata. A cserháti piroxénandezitek feketés színét a bennük lévõ földpátok üveg- és/vagy magnetittartalma okozza. A szandai andezit üvegében mindezen kívül tûs megjelenésû, vas-titán-oxid tartalmú ilmenitzárványok is találhatók, ez rendkívül ellenállóvá teszi a kõzetet. Mindezek ellenére a kiömlési kõzetek csoportjában az andezitek csak a közepes szilíciumtartalmúak (53-64 százalék) közé sorolhatók. (A galyatetõi dácit, vagy a Zempléni-hegyvidékben elterjedt riolit lényegesen szilíciumgazdagabb, ami ez utóbbi kõzet folyásos szerkezetében, vulkáni üveggé – perlitté, obszidiánná – való alakulási hajlamában is megmutatkozik.)

A cserháti andezitek leghíresebb sajátossága az oszlopos elválás. Az oszloposság kialakulása (a leginkább elfogadott elmélet szerint) a kõzetláva hûlésével, vízvesztésével és megszilárdulásával egy idõben lezajló változás. Lényege az, hogy a hûlési folyamat bizonyos pontok körül, elméletileg kör alakban egyenletesen halad elõre. Az egymást metszõ körök között fellépõ húzófeszültség (zsugorodási feszültség) elválási lapokat hoz létre. Ennek leggyakoribb (és a lehetõségek szerinti leggazdaságosabb) változatai a hatszög-keresztmetszetû oszlopok. Az oszlopok átmérõjének méretébõl, illetve a határoló lapok számából következtetni lehet a hûlési folyamat idõtartamára. A nagyobb oszlopátmérõ és a hatszögletûség a lassúbb hûlést jelzi. (Hasonló módon errõl árulkodik a kõzetszövetet alkotó kristályok mérete is: a nagyobb, szabad szemmel látható úgynevezett fenokristályok rendszerint lassú hûlés során a még olvadt kõzetalapanyagban fejlõdnek ki.) A cserháti hasadékok mélyén lejátszódó hûlés olykor emberderéknál is vaskosabb oszlopok kialakulásához vezetett. A hûlés-kikristályosodás folyamatát többek között a szilíciumtartalom is befolyásolja. Elsõsorban a kisebb szilikáttartalmú kõzetek, így a bazalt és néha az andezit is hajlamos oszlopos elválással járó hûlésre. Amíg oszlopos elválású bazaltok bõven akadnak országban-világban (ezekre példa lehet a Nagy-Hegyestû a Balaton-felvidéken), az andezitek között a jelenség jóval ritkább. (Jómagam Törökországban, az Észak-anatóliai-hegység keleti térfelén láttam említésre méltó kifejlõdéseket.) Az oszlopos elválású cserháti andezitek között a hatszögeseken kívül az öt- és négyszöges típus is igen gyakori. Az utóbbiak gyakran téglalap keresztmetszetû, centiméteres-deciméteres nagyságrendû, a lepusztulás vagy a kõbányászat jóvoltából szalagszerû hasábok rendszerében bukkannak a felszínre.

A Berceli-hegy bányaudvarából kivert bennünket az eleredõ esõ, így kerülhettünk ismét beszélõviszonyba a mûszaki vezetõvel. Azt indítványozta, hogy az esõ elálltával tegyük át vizsgálódásunk színterét a szemközti Szanda-hegy jelenleg nem üzemelõ kõbányáiba. Tudtuk, hogy az ottani andezitoszlopok még szebb kifejlõdésûek. (Útbaigazítónk azonban sem a Szandavár körül nemrég létesített geológiai tanösvényrõl, sem a béri Nagy-hegy görbült andezitjeirõl nem tett említést. Egyikükrõl semmit, másikukról csak keveset tudtunk.) Nyakunkba vettük hát a Szandára felvezetõ utat.

Furcsa, õsi idõkre emlékeztetõ név ez a szanda. Jómagam leginkább egy bogárszemû, hollóhajú kelta lány neveként tudnám elképzelni. De a név (az elõbbi képviselõ habitusával) talán még a honfoglalás idején is megállta volna a helyét. A valóság azonban, amint az lenni szokott, más, sokkal prózaibb. Legalábbis az etimológia szerint. Feltételezik ugyanis, hogy a Szanda a Szond személynév változata, az pedig a szláv Szud névé.

Különös maga a hegy is, mert távoli sziluettje (nem alaptalanul) egyetlen tömegnek láttatja, mégis két csúcsa, két „ága” van. Az egyiknek, a nyugat felé esõnek csak a csonkja látszik, mert a többit elemésztette a kõbányászat. Ezt régebben Péter-hegynek hívták. A másik „ág” a keleti, a magasabb, melynek 529 méter magas csúcsán egy már romnak is alig tetszõ toronymaradvány számolgatja leomló köveivel a hátralévõ éveket. Ez a csúcs a Szandavár. Az egész hegy mindenestül maga a Szanda. A vár (a legtöbb magyar várhoz hasonlóan) egykor fontos szerepet játszott a történelemben. Építését valószínûleg a tatárjárás kényszerítette ki, kétszáz évvel késõbb szerepet játszott a Giškra vezette huszita háborúkban, még késõbb pedig a törökök ellen a végvári rendszerben. Csak rövid ideig volt a törökök kezén.

A Szandára felkapaszkodók elsõsorban a várhoz igyekeznek, ahol a számunkra is meglepetésként szolgáló geológiai tanösvény jóvoltából már nem csak a „közeli” történelem, de a közérthetõvé tett földtörténet emlékei is feltárulnak elõttük. A tanösvény sétaútja az 1976-ban védetté nyilvánított Szandavár húszhektáros környezetét fogja körül. A nagyjából egyórányi idõtartamot igénylõ körüljárás során kétségkívül a ritkaságszámba menõ földtani értékek és tájképi látnivalók kapnak nagyobb hangsúlyt. A Szandavár-hegy tetejérõl páratlanul szép kilátás nyílik az egész Cserhátra, különösképpen a közelebbi, keletre esõ andezithegyekre (Nagy-mulatóhegy, Fekete-hegy, Sasbérc, Szunyog-hegy, Dobogó-hegy). Tiszta idõben a Börzsöny, a Nyugati-Mátra és a Magas-Tátra vonulatai is idelátszanak. A jó megfigyelõkészségû túrázók azonban mindezen kívül rácsodálkozhatnak a túlnyomórészt száraz tölgyesekkel körülölelt Szanda-hegy élõvilágára is. Ezekben az erdõkben már-már fatermetû, elagott sombokrok érlelgetik fanyar gyümölcseiket. Az erdõ északi peremén szélgyötörte, girbegurba, termetes tölgyfa dacol a változékony elemekkel. A legmeredekebb lejtõkön és a csúcs körüli térségben értékes szilikát-sziklagyepek találhatók. Ezekben az északi fekvésû helyeket kedvelõ, reliktum-jellegû védett fürtös kõtörõfû, illetve a sziklák közti hézagokban meghúzódó északi fodorka is elõfordul. A kibukkanó sziklákat mindenütt színes zuzmókéreg borítja, a sziklaközök rendzináján pedig mohafajok, kövirózsák díszlenek. Nyár közepe lévén, néhol kénsárga színfoltokban díszlik a sárga hagyma. A felhagyott kõbányaudvarok finomabb szemcséjû zúzalékán, de itt-ott az andezithasábok sziklaközeiben is közel két méter magas ökörfarkkórók virítanak. Saját megfigyelésünk alapján állíthatjuk, hogy a hegy térségének említésre érdemes lakói közé tartozik a darázsölyv, a holló és az erdei fülesbagoly. Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is kisebbíteni akarnánk a tanösvény (*ismeretlen!) létrehozóinak érdemeit, egyúttal megköszönve munkájukat, javasolnánk, hogy a tájékoztató táblák majdan esedékes cseréjekor tegyenek utalásokat az élõvilág karakterisztikus sajátosságaira, képviselõire is. Ez az ösvény ugyanis kifejezetten geobotanikai jellegû!

Figyelmünket ezúttal mégis mi is leginkább a földtani látnivalókra összpontosítottuk. A vár alatt, délkeleti fekvésben rejtõzködik a talán legérdekesebb látnivaló: egy három-négy emeletnyi magasságú, kb. 75 fokos dõlésû, kõbányászkodással kibontott andezitoszlop-fal. Ellentétben a közeli béri görbült oszlopokból álló andezitcsúszdával**, ezek nyílegyenesek, rakétavetõszerûen égretörõk. (Sajnos, az egykori, részben sírkõbányaként szolgáló feltárás sehonnan sem közelíthetõ meg a fotózás igényeinek megfelelõen – legalábbis a lezuhanás lehetõsége, vagy a védettség szempontjainak semmibevétele nélkül. De hát úgyis csak a személyes találkozás biztosítja az igazi élményt.) Hasonló, de fekvõ helyzetû oszlopok erdeje lehetett a Szanda tetején a nemrég még mûködõ kõbánya területén is. Létezésérõl az oszlopok fennmaradt csonkjai árulkodnak... (A bányaudvaron egyébként szép számmal találhatók a felhasználás szempontjából értéktelennek tekintett, görögdinnye nagyságú, gömbhéjas elválású andezittömbök, amelyek vulkáni bombaként kerülhettek egy valódi kisebb kitörés tufaanyagába. Legalábbis ezt sejteti egy bányászkodásból kényszerûségbõl kihagyott félreesõ, felsõ helyzetû tufaréteg.) A csekélyke várfalmaradványok alatti andezitkúp anyaga viszont mégis emlékeztetni igyekszik az elhíresült közeli íves oszlopokra: az itt található, inkább csak lemezekbõl álló, fekvõ helyzetû ál-rétegek ugyancsak ívesek. Ezek azonban mindössze néhány méteresek, így a homorú ívek mérete legfeljebb egy õskori kifeszített íjéval egyezik meg.

Az oszlopokra fenekedõ kõbányászokat egy másik nagy hatalmú pusztító vezette nyomra. Ez pedig a jégkorszak volt. A felszínközeli, 1-2 méternyi mélységben elhelyezkedõ oszlopokat a jégkorszaki fagyhatás darabolta fel és mozgatta el úgy, hogy végül a lejtõre kerülve a mélybe gördültek-zuhantak. Valóságos kõfolyam keletkezett belõlük (a kõtenger elnevezést nem szeretem, jóllehet a tenger tényleges jelentése „tetemes sokaság”), ami több folyamágon is körülveszi a vár alatti meredek oldalakat. Ezekben a kõfolyásokban a még csaknem ép felületû oszlopmaradványoktól kezdõdõen a további lepusztulás minden további fokozata felismerhetõ és tanulmányozható. Mint ahogyan a zuzmó-pionírok birtokbavételi törekvése is. Mindez nem ritka látvány középhegységeinkben, itt is csak az összetört oszlopok teszik említésre méltóvá. Mintha valami barbár támadásról tanúskodnának...

Tetemes idõt szántunk a Szanda megismerésére, mégsem eleget. Mivel ránk esteledett, megaludtunk a vár alatti szélvédett erdõben. Élveztük az éjszakai Cserhát csendesen mocorgó, szemérmesen nyüzsgõ életét. A kényszerítõ idõ miatt a béri kõcsúszdához már nem jutottunk el. Majd legközelebb. Hazánk e kevésbé szem elõtti tája, Palócország rejtõzködõ kincse bizonyosan megvár bennünket.



* A tanösvény alkotóiról, gazdáiról igyekeztünk minden forrást, így a KÖM és az internet szolgáltatásait is felkutatni, ám senki sem tudott felvilágosítást nyújtani.
** Lásd Élet és Tudomány 200/41. számában Prakfalvi Péter cikkét.

Természet Világa, 132. évfolyam, 3. szám, 2001. március
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez