A modern kor romantikája
Apáthy István ûrkutató-mérnök vallomása

 

A tervek szerint napokon belül a Nemzetközi Ûrállomásra érkezik a Pille nevû sugárdózismérõ mûszer. A magyar fejlesztésû berendezés egyik atyja Apáthy István. A KFKI Atomenergia Kutatóintézet Ûrdozimetriai Csoportjának vezetõje azonban nem csak errõl ismert. Évtizedek óta foglalkozik ûrkutatással, számos magyar vonatkozású ûrprogramban részt vett, rengeteg érdekes és értékes tapasztalatot szerzett. Élményeinek egy részét osztja meg most olvasóinkkal.
 

–1945-ben születtem Budapesten. Apám is mérnök volt, de mûszaki érdeklõdésem nem tõle ered, talán a génjeimben hordozom. Az a tapasztalatom, hogy az igazi mérnök külön „állatfajta”, mérnöknek születni kell. Az ötvenes évek elején dúlt a sztahanovizmus, és a kommunista hétvégéken apámnak mint fõmérnöknek is kétkezi munkásként kellett dolgoznia a kötõgépeken. Ha lehetett, vele mentem, és nagyon élveztem, mert ott már gépek voltak. Késõbb nyaranta is dolgoztam; vagy a lakatosokhoz, vagy a villanyszerelõkhöz kerültem, a tmk-ba, ahol nem csak szakmát, emberséget is sokat tanultam. A másik indíttatás, hogy mióta az eszemet tudom, rengeteget olvastam. Szépirodalmat, és persze kalandregényeket; Verne Nemo kapitány és Utazás a Holdba címû regényeit szinte kívülrõl tudtam. Már akkor megfogott bennük a mûszaki romantika.

Tizenkét éves voltam, amikor az elsõ szputnyikot felbocsátották, éppen a legfogékonyabb korban. Akkortájt kaptam meg valakitõl az Ûrhajózás címû könyvecskét az Élet és Tudomány kiskönyvtár sorozatból, amit azután rongyosra olvastam. Ebben a szputnyikról még egy szó sem esett – a szovjet tervek titkosak voltak –, de az elméleti alapok, Ciolkovszkij és von Braun, a korai ûrállomástervek, az amerikai rakéták leírásai mind benne voltak. Amikor Lajka kutya vagy egy orosz holdrakéta repülését bejelentették, rohantam le a Széna térre, hogy megvegyem az újságok különkiadását. Néhány talán még most is megvan a szüleimnél, a pincében, a lomok között.

Akkoriban még nem tudtam felmérni, milyen erõsek az elsõ szputnyik rádiójelei. Reméltem, hogy én is fogom hallani a bip-bipeket az ûrbõl, így aztán fél éjjeleken át próbáltam a 4+1 csöves Orion néprádiónkon fogni azokat, persze hiába.

Egy barátommal kis rakétákat alkottunk mindenféle konstrukcióban, ötvenhat után a szétszedett töltényekbõl volt „alapanyagunk” bõven, néha a kémiaszertár készleteit is megdézsmáltuk. Rakétáink 20-30 méternél magasabbra nemigen repültek, és szerencse, hogy sérülések nélkül megúsztuk.

Egyre inkább egyértelmûvé vált számomra, hogy villamosmérnök akarok lenni, és ûreszközöket szeretnék építeni. Többen is mondták, hogy Magyarországon erre semmi esélyem sincs. Akkoriban tényleg nem is volt. A magyar ûrkutatás, földi megfigyelésekkel – az Almár Iván vezette mûholdkövetésekkel – éppen csak születõben volt. Fölvettek a Mûegyetem Villamosmérnöki Karára, ahol már egyenes út vezetett a Ferencz Csaba által szervezett rakétatechnikai tudományos diákkörbe, ahonnan szinte az egész késõbbi magyar profi ûrkutatógárda kinõtt.

Az egyetem elvégzése után, 1969 õszén a Távközlési Kutatóintézetbe kerültem, ahol olyasmivel kellett foglalkoznom, ami nem nagyon érdekelt. Nem voltam ott még egy éve sem, amikor a Központi Fizikai Kutatóintézetben elindult az ûrmûszer-építés, és Ferencz Csabától kértek szakmai segítséget. ’ felhívott engem, és azt mondta, most végre lehetõségem lenne arra, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Nem könnyen engedtek el a TÁKI-ból, de a következõ évben sikerült a KFKI-ba kerülnöm – azóta itt vagyok.

Elsõ feladatként egy mikrometeorit-detektor elektronikáját kellett kifejleszteni, mely aztán az Interkozmosz–12 mûholdon repült 1974-ben. Az elsõ magyar ûrelektronikai berendezést készítettük el, korábbi tapasztalatok nélkül, még Ferencz Csabával közösen. Késõbb a saját lábunkra álltunk, akkor lettem az Ûrelektronikai Csoport vezetõje. A csoport „õstagja” még Mihály László technikus kollégám. Késõbb technikusként hosszú ideig velünk dolgozott Ernst Éva. Ma is nélkülözhetetlen az „aranykezû” Cseri Sándor ügyessége, megbízhatósága. „Házon belülrõl” csatlakozott a csoporthoz Szemerey István, az egyik legjobb analógos mérnök, akivel valaha is találkoztam, és akit még a diákkörbõl ismertem. Nálunk kezdte, majd tragikusan korán fejezte be mérnöki pályafutását a végtelenül szerény és szorgalmas, programozásban és digitális technikában jártas Szendrõ Sándor.

Rettenetesen sokat dolgoztunk, volt úgy, hogy 36 órás non-stop mûszak után pénteken hajnalban egyenesen utaztunk a hétfõi mûszerátadásra Moszkvába. A berendezés még nem volt kész, de a repülõgépek zsúfoltak voltak, a jegyet jó elõre meg kellett venni, átütemezésrõl szó sem lehetett. Vittünk egy nagy faládát, benne mérõmûszerektõl kezdve a forrasztópákáig minden szükséges holmit. Egész hétvégén a szállodaszobában dolgoztunk, ami azért is nehéz volt, mert akkor még Moszkva nagy részében 110 voltos hálózatot használtak, a mi berendezéseink viszont 220 voltról mûködtek.

1977-ig készítettünk hasonló detektorokhoz egységeket, aztán más témákkal kezdtünk foglalkozni. Bencze Pál a soproni GGKI-ból és Tarcsay György az ELTE-rõl már korábban kapcsolatban állt a Moszkvai Ûrkutatási Intézettel (IKI), a híres Gringauz professzor csoportjával, akik ionoszféra-kutatásban a világ legjobbjai közé tartoztak. Bencze Pál szeretett volna az IKI-vel közösen ionoszféra-méréseket végezni, így vetõdött fel egy közös kísérlet lehetõsége. Kiutaztunk, tárgyaltunk, és máig tartó, gyümölcsözõ együttmûködés kezdõdött. A következõ években az IKI-ben fejlesztett fékezõpotenciál-analizátorokhoz készítettünk elektronikát, geofizikai rakéták fedélzetére. Itt nagyon kis áramokat kellett mérni, az amper milliomodrészének milliomodrészét, amiben a KFKI-nak a nukleáris mûszerépítés kapcsán nagy tapasztalata volt.

Amikor már javában folyt az ion-detektor együttmûködés, az egyik munkamegbeszélésen megkérdezték, nem tudnánk-e szerezni nekik egy memóriacsipet. A szovjetek akkor még nem tudtak nagyobb kapacitású memóriát gyártani, konstruktõreik pedig kizárólag szovjet alapanyagból dolgozhattak. Megkértek bennünket, hogy vegyünk a Texas Instrumentstõl egy ilyen memóriát, és dobozoljuk be Made in Hungary felirattal; így mint magyar részegységet már használhatnák. Kíváncsiságból megkérdeztük, mire kell ez nekik. Kiderült, hogy szeretnének egy teljesen újszerû, irányérzékeny napszélmérõ mûszert készíteni az egyik Prognoz mûholdra. Ezek a mûholdak nagyon elnyújtott ellipszispályán keringtek; a szóban forgó Prognoz–7 kb. 200 ezer kilométerre távolodott el a Földtõl, hogy a magnetoszférán túl már zavartalanul tudja mérni a napszelet. Viszont elég ritkán volt vele rádió-összeköttetés, ezért idõlegesen tárolni kellett az adatokat. Gondolkozni kezdtünk, és felmerült az ötlet, hogy nem egyszerû adattárolást kéne végezni, mert a mérés természetébõl adódóan rengeteg fölösleges adat keletkezik, amit már a mûholdon ki lehetne dobni. Akkor még nagyon friss eszköz volt a mikroprocesszor, és bár sohasem dolgoztunk vele, arra gondoltam, hogy ez kimondottan mikroprocesszorra szabott feladat. A KFKI néhány tapasztalt számítástechnikai szakembere segítségével gyakorlatilag néhány hónap alatt összeraktuk az elektronikát. Ez lett az elsõ mikroprocesszoros mérõmûszer az Interkozmosz történetében. Így kerültünk kapcsolatba a napszélmérésekkel, az elektrosztatikus töltöttrészecske-detektorokkal, ami aztán hosszú távú közös programunk lett. Ilyen detektorok, és a régi fékezõpotenciál analizátorok voltak beépítve a Plazmag nevû mûszerünkbe, ezzel mértük a VEGA szondákon „útközben” a napszelet, majd pedig a Halley üstökös ionfelhõjének az anyagösszetételét – a világon elsõkként. A mérési eredményeinket ismertetõ cikket a Nature közölte, melyre máig sokan hivatkoznak. Az orosz és mûegyetemi kollégákkal közösen készített Plazmag mûszeren kívül több sikeres, magyar részvétellel készült berendezés is helyet kapott a VEGA szondákon, ezek alapozták meg a hazai ûrmûszer-építés, és azon belül csoportunk nemzetközi hírnevét.

A VEGA szondák már politikailag „nyitottak” voltak, sok nyugati mûszer is repült rajtuk, így végre közvetlen munkakapcsolatba kerülhettünk nyugati intézetekkel. A Plazmagban volt egy belga pordetektor is, a detektoraink ûrben kinyíló védõfedeleit pedig az egyik Max Planck Intézet készítette. Ez az intézet ajánlott fel nekem tudományos ösztöndíjat, így kerültem ki Nyugat-Németországba, ahol családommal együtt négy évet töltöttem. Mikor a VEGÁ-k a Halley-hez értek, én már Németországból utaztam Moszkvába, hogy ott legyek a telemetriai adatok vételekor. A német intézetben a Marshoz indított orosz Fobosz szondák nyugatnémet tömegspektrométerének tervezésében, elkészítésében vettem részt. Bár a szondáknak a fõ feladatot, a Mars Phobos holdjának vizsgálatát nem sikerült elvégeznie, de mi az odarepülés alatt, a bolygóközi térben mértünk, ami nagy sikert hozott, újabb Nature-cikket, és közben a német intézetben nagyon sok jó barátot is szereztem.

Most is együtt dolgozunk egy mûszeren, mely a Rosetta szonda leszállóegységére, a RoLandra kerül. Ez újabb szakmai kihívás, hiszen az ESA szondája 2003-ban indul egy Ariane–5 rakétán a Virtanen üstököshöz, amit nyolcévnyi repülés után ér el, majd egy kis mûszercsomag leszáll a felszínére. Egy pici és pehelykönnyû töltöttrészecske-spektrométer családi gyufásdoboz méretû nagyfeszültségû tápegységét készítjük. Az egész mindössze 90 gramm, és nagyon finoman szabályozott, 4-5000 V-ig terjedõ feszültségeket állít elõ.

A másik vonal, amin dolgozunk, az a Pille. Ezt a témát nem mi kezdtük, hanem az akkor még a csoportunkkal semmiféle kapcsolatban nem álló KFKI Sugárvédelmi Osztály, de a programhoz már akkor két ponton is kapcsolódtam. Az elsõ: a Farkas Bertalan repüléséhez készülõ példányt zsûriztem, hiszen a kollégáimnak, akik építették, nem volt ûrelektronikai gyakorlatuk. A Sally Ride repülésére készült akkumulátoros Pille-változat tápegységeit pedig már én készítettem.

Az új Pillének valóban én vagyok az egyik szülõje, de a réginek biztosan nem. Ott sokkal inkább Fehér Istvánt, Deme Sándort és egykori mérnök kollégáikat lehet annak nevezni. Nekik különösen nehéz feladatuk volt, hiszen ûrtapasztalatok nélkül, nulláról indultak; az új Pille-generációk részben erre az õs-Pillére épülnek. De volt némi közöm az elsõ Pille fogantatásához. Valamikor 1978-ban szovjet delegáció jött a KFKI-ba megbeszélni, mivel tud az intézet hozzájárulni a magyar ûrhajós repülésének tudományos programjához. Akkoriban az orosz ûrhajósok dózisterhelését a sugárvédelmi osztályukon kifejlesztett nagy, asztali termolumineszcens dózismérõvel értékelték ki, de csak a visszatérés után. A szovjet kollégák javasolták, hogy készítsen az intézet egy kisméretû, fedélzeti kiértékelésre is alkalmas rendszert. Nagyon kevés volt rá az idõ, hiszen a magyar ûrrepülést eredetileg 1979-re tervezték. Fehér Istvánra – aki akkor a Sugárvédelmi Osztályt vezette – hárult a feladat, és kicsit ódzkodott az igen rövid határidõ miatt. Tárgyalás közben a fõigazgatói rezidencián Szabó Ferenc igazgatónk félrehívott egy paraván mögé, és megkérdezte tõlem, hogy szerintem meg lehet-e a Pillét csinálni egy év alatt. Én azt mondtam, ha nagyon keményen dolgoznak, akkor igen. Visszament, a szovjeteknek igent mondott, Fehér Pistának pedig „parancsba adta”, hogy a Pillét pedig meg kell csinálni! Ha engem nem kérdez meg és Pista nem vállalja el, akkor vajon lett volna-e valaha is Pille? Ennyi volt a hozzájárulásom – de hát a kibicnek semmi sem drága...

Egyébként néha tényleg apróságokon dõlt el egy-egy program sorsa. A kilencvenes évek elején elhatároztuk, hogy a kor mûszaki lehetõségeit kihasználva egy új, modernebb Pillét fejlesztünk ki, azt azonban még nem tudtuk, hogy ki és hol fogja használni. Még születõben volt, vagy talán már éppen megszületett az új, mikroprocesszoros készülék, amikor Tófalvi Gyulát, a Magyar Ûrkutatási Iroda akkori igazgatóját meglátogatta Oser úr, az Európai Ûrkutatási Hivatal (ESA) ûrélettani szakértõje. Arról tárgyaltak, milyen témákban tudna Magyarország bekapcsolódni az ESA kutatási programjaiba. Javasoltuk az új Pillét, ami annyira megtetszett neki, hogy rövid idõ alatt elintézte, hogy az Euromir ‘95 repülés keretében az ûrállomáson végzett kísérletek közé kerüljön. Az ESA belsõ szabályai szerint összekapcsoltak bennünket a Német Repülési és Ûrkutatási Intézettel (DLR), azon belül Günther Reitz-cel, aki Európában az egyik legnevesebb sugárzás- és dózisszakértõ az ûrkutatásban. Reitz késõbb mesélte, hogy miután elvben megállapodtak Oserrel a Pille reptetésérõl, sokáig nem történt semmi. Gyanús lett neki a hosszú hallgatás, és rákérdezett, mi a helyzet. Kiderült, hogy Oser elfeledkezett az egészrõl, és másnap volt a reptetési pályázat beadásának legvégsõ határideje. Egy éjszaka alatt készítette el a pályázatot, aminek elfogadása formális, de szükséges feltétele volt annak, hogy a Pille repülhessen. Ha Günther egy nappal késõbb kérdez rá, lemaradunk az Euromir ‘95-rõl, és talán a Pille sohasem lép újkori sikerpályájára.

Utána már mi kovácsoltuk a magunk szerencséjét azzal, hogy a NASA-nál pályáztunk a Pille röptetésére, elsõsorban az ûrhajósokat az ûrséta során érõ sugárdózis mérésére. Hasonló mérést addig még senki sem végzett, és nagyon jó referenciánk volt a sikeres Euromir ‘95 repülés. Az ESA-hoz hasonlóan a NASA is többször kibérelte ûrhajósai számára a Mir ûrállomást, egy ilyen alkalommal jutott fel újra a közben továbbfejlesztett Pille.

A Nemzetközi Ûrállomásra jutáshoz megint egy kis szerencse kellett. Egy NASA-csoportnak kiadták a feladatot, hogy oldja meg a biológiai kísérleteknél: mindig meg lehessen majd mondani, mennyi dózist kapott a kísérleti objektum. A környezeti viszonyoknak fontos tényezõje odafönt a kozmikus sugárzás. Kikérték Gene Bentonnak, a San Francisco-i Egyetem professzorának, az egyik legnevesebb amerikai ûrdozimetriai szakértõnek a véleményét, aki emlékezett még Sally Ride 1984-es repülésére és a Pillére. Így aztán a NASA keresett meg bennünket azzal, hogy igaz-e, hogy mi csináltuk annak idején azt a Pillét, és az lenne a feladat, hogy ... Így kezdõdött a Pille Nemzetközi Ûrállomásra vezetõ útja, aztán az oroszok is jelentkeztek, végül a magyar ûrkutatás felajánlotta a Pillét az ûrállomás ESA-szegmensére is.

Az Interkozmosz-korszak is hozzátartozott a pályámhoz, sok különlegességgel és érdekességgel. Mindenkinek, akit érdekel, az ûrkutatás fantasztikus lehetõség még ma is, de a hetvenes években különösen az volt, hogy egy nagy ûrrakéta startját végignézhessék, belekerüljenek abba a társaságba vagy olyan helyekre, ahol egy mûhold elkészítése, elõkészítése folyik.

Az északi orosz ûrrepülõtéren, Pleszeckben, és Bajkonurban is háromszor jártam, végignéztem jó néhány rakétastartot. Pleszeckre emlékszem vissza a legszívesebben. Ebben biztosan szerepet játszik az is, hogy akkor még fiatal voltam, és ezek voltak az elsõ nagy ûrélményeim. De az az idõszak az ottaniaknak is még a hõskorszakhoz tartozott; azóta már az egész elõkészítés, mûhold- és szonda-összerakás szinte rutinszerû ipari folyamattá vált.

Pleszeckben, az IK–12-es startjánál talán csak tizenöten voltunk, Bajkonurban legalább 50-60-an, különbözõ országokból. Eleinte rendkívül családias volt a légkör, sokkal jobb, mint ahogy az ember elképzelné, és sokkal szabadabbak voltunk, mint késõbb Bajkonurban. Talán mert ott már volt sok nyugati kolléga is, akiktõl eleinte nagyon féltek. De aztán ez is enyhült, a három bajkonuri kintlétem során egyre lazult a „fegyelem”. Pleszeckben úgy tekintettek minket, mint kiemelten kezelendõ tudósokat, de közibük valókat, hiszen egy „táborhoz” tartoztunk.

A pleszecki start-elõkészítések meglehetõsen fárasztóak voltak. Sokat kellett buszozni, a szerelõcsarnok messze volt Mirnijtõl, ahol laktunk. A különbuszunk elõtt, mindig villogó rendõrautó haladt. Az ottani szabályok szerint ilyenkor bennünket megelõzni senkinek nem volt szabad, és aki szembe jött velünk, annak nem egyszerûen megállnia kellett, hanem letakarodnia az egyébként is keskeny országútról. Komoly pótkocsis teherautókat láttunk emiatt az árokban. Ennek – a megalománián túl – az volt az oka, hogy vigyázzanak az épségünkre.

Amikor szorított az idõ, éjjel is dolgoztunk. Késõn értünk haza, utána megvacsoráztunk. De nem lehetett annyira késõ, hogy ne legyen utána valamilyen közös program. Volt Mirnijnek egy nagy tiszti sportcsarnoka, ahol uszodától a zárt teniszcsarnokig mindent megtalálhattunk, és ami ilyenkor csak a mi rendelkezésünkre állt. ”riási teremfocimeccseket, vérre menõ vízi csatákat vívtunk, a végén szaunázás következett. Az oroszok nagyon jól fociztak, de meglehetõsen vadak voltak. De hát mi sem voltunk piskótából, fiatalok voltunk még, tele gyõzni akarással. Általában a külföldiekbõl álló csapat – mi K. u. K.-csapatnak hívtuk, sok szlovák kolléga is volt kint – küzdött az oroszokkal. Vigyázni kellett, hogy a csonttörést elkerüljük. Az uszodában egyszer majdnem bele is fulladtam a vízbe, mert minden megengedhetõ és meg nem engedhetõ eszközzel gyepáltuk egymást.

A munkahelyen, a tesztek alatt sorunkra várva sokat sakkoztunk Amikor az ember éppen nem volt lent a csarnokban, ahol a mûholdat szerelték, felment egy kis klubszobába, ahol volt tévékészülék, keksz, sütemény, meg forró tea. És sakktáblák. Azok, akik éppen nem dolgoztak, többnyire sakkoztak, és ebben kimondottan az oroszok voltak jobbak.

Bizonyos határokon belül nem törõdtek a titkosítással. Az épületben, ahol az elõkészítés folyt, minden ajtónál kiskatona állt õrt. Kintlétünk idejére kaptunk egy igazolványt, elvben azt minden ajtónál fel kellett volna mutatni, ez volt az elõírás. De ezt annyira nem vették komolyan, hogy Mihály Laci kollégám mindig egy kekszet mutatott fel igazolvány helyett; a kiskatonák jót nevettek, és persze beengedték.

A második kintlétemkor szólt valaki, hogy van egy brosúra magyarra is lefordítva arról, hogy mit szabad és mit nem, és amit alá kellene írni, de a múltkor megfeledkeztek róla. Eszerint nem lett volna szabad még papírt se vinnünk a munkahelyre, hanem ott kaptunk volna üres lapokat jegyzetelésre, amiket távozáskor le kellett volna adni. Annyira túlhaladott volt az egész, hogy soha senkit nem érdekelt, soha nem ellenõrizték, és persze hoztunk-vittünk magunkkal mindent a világon. Késõbb, Bajkonurban már fényképeztünk is. Ennek nem nagyon örültek, de az ott lévõk sem tudták pontosan, mit tehetünk és mit nem, ezért inkább elnézték nekünk, holott fényképezni valószínûleg nem lett volna szabad.

A titkolódzás Pleszeckben is minden alkalommal enyhült, a változás Bajkonurban pedig még drasztikusabb volt. Ott a Koszmonavt szállóban laktunk, abban a szállodában, ahol az ûrhajósok is laknak repülés elõtt. A Szir-Darja partján áll, gyönyörû kertje van, benne azok a bizonyos fák, amiket az ûrhajósok ültetnek. De a kertbõl kimenni – elsõ alkalommal legalábbis – csak autóbusszal és kísérettel lehetett. Megmutatták nekünk a várost, de csoportban, aztán nyomás vissza a szállodába. Az elsõ ottlétünkkor a franciák kiszöktek a kerítésen lévõ lyukon, amibõl óriási balhé lett. Onnantól kezdve mindig õr állt a lyuk elõtt. Nem a kerítést foltozták be, inkább õrt állítottak! A második kintlétünkkor már orosz kísérõvel – valamelyik moszkvai kollégával – nyugodtan bemehettünk bármikor a városba. A harmadik alkalommal már egyedül is mászkálhattunk.

Pleszeckben mindjárt az elsõ kintlétünknél elvittek egy szétrobbanó rakétát szimbolizáló szoborhoz, ahol kint volt néhány katona fényképe, és egy dátum is. Elmondták, hogy egy startnál felrobbant a rakéta, ott estek áldozatul, ez a síremlékük. Senki nem mondta, hogy ezt nem szabad elmesélnünk. A rendszerváltás után kezdek el cikkezni a sikertelen szovjet rakétakísérletekrõl, holott – bár nem publikálták azokat – egy részükrõl korábban is lehetett tudni, és senki nem mondta, hogy ilyenek nem voltak.

Bajkonurban is egyre több mindent megmutattak. Már az elsõ kintlétnél láttunk Szojuz-starthelyet az összes felszereléssel, de rakéta nélkül. Késõbb már végignézhettük egy rakéta felállítását és több rakétaindítást. Az utolsó kintlétünkkor pedig idegenvezetõ vitt körbe bennünket, beleértve sok Nyugatról jött kollégát is. Megmutatták azt a két kis legendás faházat, melyek egyikében Koroljov fõkonstruktõr, a másikban az indulásra készülõ ûrhajós lakott, a starthely közelében. Megmutatták azt a helyet is, ahonnan az elsõ szputnyikot bocsátották fel, és megmutatták a Burán leszállópályáját is. Akkor már – és még – javában készült a szovjet ûrrepülõgép.

Annál szomorúbb a jelen. Bár azóta nem voltam ott, de sok helyrõl hallottam, milyen lerobbant állapotban van Bajkonur is, Pleszeck is. Láttam egy filmet, amit német tévések forgattak ezeken a helyszíneken, beszéltek helyi lakosokkal azok közül, akik egyáltalán ott maradtak. A Bajkonuri Ûrrepülõtér központja, a hajdan sivatagból kinõtt, közel százezer lakosú Leninszk városa úgy ürült ki, ahogy összeomlott az orosz ûrkutatás. Lehetett látni az üres házakat, betört ablakokkal. Szomorú látvány volt, és tulajdonképpen örülök, hogy azóta nem kerültem oda.

Hét évem van még a nyugdíjkorhatárig. Elsõsorban a Pillét csiszolnánk tovább, szeretnénk egy sugárzás-spektrométerrel kiegészíteni, amitõl még pontosabban mérne, tovább miniatürizálni, földi használatra olcsóbbá tenni. Szeretnénk egy Mars-szondán végigmérni, mennyi dózisterhelés várható majd a Mars-utazóknál. Tartok tõle, hogy az elsõ Mars-utazás személyi dózismérõjét már nem én konstruálom, de jó lenne, ha fiatal mérnökök, technikusok átvennék a stafétabotot, és nem veszne végleg el az a tudás és tapasztalat, amire évtizedek alatt szert tettünk. Sajnos az ûrkutatás ma már nem olyan vonzó, hogy a lelkesedés kompenzálhatná azt az anyagi hátrányt, amit a kutatásban tevékenykedõk a versenyszférával szemben elszenvednek. Elsõsorban mûszaki vonalon szinte egyáltalán nincs utánpótlás, és ez a magyar ûreszköz-építés vonatkozásában, a távolabbi jövõt illetõen elég pesszimistává tesz.

Hogy miért csinálom mégis? Az ûrkutatás a felfedezések egyik legromantikusabb területe. Fantasztikus dolog és fantasztikus érzés egy távoli ûrszondára mûszert készíteni, ami évekig repül mostoha körülmények között, a végén sokszor még mostohább körülmények közé kerül – tõlünk mondjuk 300 millió km távolságban. Mindenben önállóan kell „döntenie”, hiszen fénysebességgel is negyed óra, mire ideérnek a mérési adatok és újabb negyed óra, mire a földi döntés alapján a módosító parancsok visszaérnek – addigra pedig rég „elment a vonat”. Elképzelni azt, hogy ott repül és mér egy eszköz, amit az ember maga tervezett, és végsõ soron saját kezével forrasztott. Ez nyilvánvalóan a modern kor romantikája. 


Lejegyezte és összeállította: TRUPKA ZOLTÁN



Természet Világa, 132. évfolyam, 3. szám, 2001. március
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez