Major István
A nemesopál

 

A drágakövek színes világában a gyémánt a koronázatlan király. Semmi máshoz nem hasonlítható sem szépség, sem érték tekintetében. A gyémántot követik az úgynevezett elsõ osztályú drágakövek, amelyek között a legismertebb a kék színû zafír, a vörös rubin, és a zöld smaragd. Valamennyi kristályos szerkezetû, igen ritka ásvány, és pontosan ez a kristályos szerkezet az oka annak, hogy csodálatos színük, tüzes csillogásuk olyan vonzóvá teszik õket. Ezek az elõnyös tulajdonságok azután a finom és pontos szabályok szerinti csiszolással még jobban kiemelhetõk. Van azonban ebben a csoportban egy olyan drágakõ is, ami nem kristályos szerkezetû, anyaga pedig a Föld egyik legközönségesebb ásványa, a szilícium oxidja: a kvarc. Ez a drágakõ a nemesopál. Hogy mindezek ellenére ebbe az elõkelõ csoportba tartozik, azt sajátságos, utánozhatatlan szerkezetének, és az ezzel összefüggõ egyedülálló színhatásainak, no meg ritkaságának köszönheti.
 
 

  A nemesopál régóta ismert ásvány. Neve szanszkrit eredetû, az upala szó ugyanis drágakövet jelent ezen az õsi nyelven. Különleges szépségét tehát már évezredekkel ezelõtt is értékelték eleink. E ritka tulajdonság pedig az „opalizáció”, vagyis az a jelenség, hogy az opál egyes fajtáinál az áttetszõ ásványi anyag színe a ráesõ fény irányától függõen változik, a szivárvány színeiben irizál. Ez a színjátszás nem minden opálféleségnél figyelhetõ meg, csak a nemesopálnál. De mi is tulajdonképpen az opál? Anyagát tekintve megszilárdult szilikagél, vagyis szerkezet nélküli, víztartalmú szilícium-dioxid. Mivel mindig tartalmaz több-kevesebb vizet – amelynek tartalma akár a 30 százalékot is elérheti –, sûrûsége kisebb a kvarcénál, 1,98-2,2 g/cm³ közötti érték. Keménysége az ásványok keménységét jelzõ Mohs-skálán 5,5 és 6,5 között mozog, tehát nem tartozik a kemény drágakövek közé. (A zafír és a rubin 9-es, a smaragd 7,5-8-as keménységû.) Nincs kitüntetett hasadási iránya, kagylós törésû. Összetételét, szerkezetét vizsgálva talán a közönséges üveghez hasonlíthatnánk leginkább, ám az opál nem átlátszó, csak áttetszõ anyag. Számos változata ismert, amelyek között nagyon szép és érdekes ásványokat találhatunk, de közülük csak kettõ tekinthetõ igazi drágakõnek.

A közönséges opál mattfehér anyaga a tejüveghez hasonló, ám annál fényesebb, a ráesõ fényben selyemfényû. Ha a megszilárdulás folyamán egyéb ásványi anyag is kerül a szilikagélbe, akkor színe megváltozik. A rózsaszíntõl a zöldig, az okkertõl a feketéig nagyon sok változata ismert a színes opáloknak. A barna, okkersárga színû „májopál” egyik legismertebb lelõhelye éppen Magyarország. A Hegyalján, az erdõbényei legelõ lankáin tavasszal nagyon szép májopálokat gyûjthet az, aki veszi a fáradságot, és a hóolvadás után keresi fel ezt a sáros lelõhelyet, amikor az olvadékvíz kimossa õket a talajból. Nevadában zöld színû opálok találhatók, míg Indiában fordul elõ a „mohaopál”, amelyben a fehér alapanyagba zöld és szürke foltok keverednek, különleges színhatást kölcsönözve az ásványnak. Viszonylag gyakran opálosodnak régmúlt geológiai korok fosszilis faanyagai, ekkor az opál megõrzi az eredeti fa szerkezetét. Neve „faopál”. Legismertebb lelõhelye Dél-Brazília, ahol egy egész erdõ opálosodott maradványai láthatók. (Az itt lévõ városka neve is „Mata”, vagyis Erdõ). Ha a különbözõ színû szilikagél rétegek egymás után, egymásra települve szilárdulnak meg, achát keletkezik. Szépsége miatt régóta népszerû ásvány, egyik legjelentõsebb európai lelõhelye a németországi Idar-Oberstein, ahol már a rómaiak is bányászták. E városka ma az európai drágakõ-kereskedelem egyik központja. A narancssárga-vörös színû és kivételesen majdnem tökéletesen átlátszó opálváltozat már igazi drágakõ. Ez az ásvány a tûzopál, amely ugyan nem irizál, viszont különleges színe és ritkasága ebbe a csoportba emeli. Mexikóban, Hondurasban, Guatemalában, az Egyesült Államokban és Brazíliában fordul elõ. Európában csak Törökországban ismertek tûzopállelõhelyek.

A nemesopál a homokkõ üregeiben, repedéseiben bevonatként fordul elõ

Valamennyi opálféleség sajátsága az a különleges tompa selyemfény, amelyet a megszilárdult szilikagél anyagába zárt mikorszkopikus vízcseppek fénytörése okoz. E szépség viszont sajnos meglehetõsen sérülékeny. Melegítés vagy ütés hatására az opál részben vagy teljesen elveszíti víztartalmát, törékennyé válik, és megszûnik az értéket jelentõ fényhatás. Ugyancsak kényes az ásvány a lúgokra és a savakra is.

A nemesopál azon kevés drágakövek közé tartozik, amelyet még laboratóriumban sem sikerült mesterségesen elõállítani, így szintetikus változata egyelõre nem létezik. A rá jellemzõ opalizáló színhatást, a színek tüzes játékát a kövön belül, amely annyira vonzóvá és érdekessé teszi ezt a drágakövet, nem sikerült mesterségesen létrehozni. Sokáig az sem volt ismert, hogy mi okozza ezt a jelenséget. Gondoltak arra, hogy a szilikagélbe zárt vízcseppek, vagy levegõbuborékok sajátságos fényvisszaverése. Ez már csak azért sem látszik valószínûnek, mert ezek a zárványok minden opálféleségben elõfordulnak, mégsem irizálnak. A titokra csak a hatvanas években derült fény, amikor a nemesopál elektronmikroszkópos analízise során megtalálták azokat a mikron nagyságrendû ásványi anyagokat, amelyek az opalizálást okozzák. A nemesopál anyagában rendkívül finom és bizonyos rendszer szerinti eloszlásban cristobalit ásvány mikroszkopikus lemezkéi fordulnak elõ, ezeknek a kristálylapoknak az interferenciája okozza a különleges fényhatást.

A nemesopál elõfordulása nem kötõdik valamiféle ásványhoz vagy kõzethez. Leginkább vulkáni kõzetek telérjeiben, vagy üledékekben található. Létrejöttéhez viszont megfelelõ geokémiai, geológiai körülmények szükségesek. Abban minden lelõhely megegyezik, hogy a nemesopál finom bevonatok, erek formájában jelenik meg az anyakõzet felületén, üregeiben, illetve repedéseiben. A drágakõ minõségû nemesopálnak két csoportja ismeretes: a világos és tiszta színû fehér, és a sötét, szürke, illetve kékes színû fekete nemesopál. Az egészen fekete kövek nagyon ritkák. Az elõbbinél elsõsorban a vörös és a zöld színjátéka az uralkodó, míg a sötétebb tónusú opáloknál a kék is. Egészen a múlt századig a világ legszebb és legértékesebb nemesopáljai Magyarországról, a felvidéki Nemesvágás andezitjébõl kerültek elõ. Ezek a lelõhelyek azóta régen kimerültek, viszont felfedezték az ausztráliai opálbányákat, és ma a világ úgy tartja számon, hogy ez a legjelentõsebb drágakõforrás. Találtak nemesopált Guatemalában, Hondurasban, Mexikóban, az Egyesült Államokban, Arizonában és Japánban. A legszebb kövek azonban nem innen kerülnek elõ, hanem az északkelet-brazíliai Piauí lelõhelyeirõl. Az itteni harmadidõszaki homokkõüledékek repedései, sziklabevonatai mesés szépségû és értékû drágaköveket rejtenek. Ide kalauzoljuk el olvasóinkat.

Az Északkelet-Brazíliát alkotó prekambriumi eredetû kontinenslemezt a keletkezése óta eltelt mérhetetlenül hosszú idõ során többször is érte kisebb-nagyobb tengeri elöntés. Igazi hegységképzõ földmozgások errefelé nem fordultak elõ, így a felszínt a lassú, oszcilláló epirogenetikus süllyedések és emelkedések, no meg az erózió formálták. Ennek eredményeként került a felszínre az a homokkõ összlet, amely a harmadidõszaki tengeri elöntés folyamán keletkezett. Ellenálló rétegei dacoltak az idõvel, és ma több helyen is felbukkannak az õsi tönkfelszínbõl, Bahiától egészen Piauí államig. A sziklafelszín érdekes, változatos formákat alkot, nem csoda tehát, hogy két helyen is nemzeti park oltalmazza a földtörténeti múlt ezen emlékeit. (A Serra de Capivara és a Sete Cidades nemzeti parkok Piauíban találhatók.) A II. Péter brazil császárról elnevezett piaui kisváros, Pedro II. közelében ezek a homokkõrétegek õsi diorit alapkõzetre települtek. E két eltérõ ásványi összetételû kõzet találkozási zónájában található a híres opállelõhely. A drágakõ a tömör, finomszemcsés, nagyon kemény homokkövön mint finom bevonat jelentkezik ott, ahol a közelben diorit is elõfordul. A környék igen ritkán lakott, nagy területeken lakatlan, és a jellegzetes félszáraz trópusi lombhullató erdõvel, cerradóval borított. Utak errefelé nincsenek, legfeljebb ösvények, amelyeket idõrõl idõre újra kell vágni, mert igen hamar benövi és eltünteti õket a trópusi növényzet. A felszínt ugyan nem szabdalják nagy folyók, hegyek sem nehezítik a közlekedést, ám errefelé utazni mégsem könnyû. Eltekintve a növényzettõl, rengeteg a kisebb-nagyobb vízfolyás, árok, kõgerinc, sziklaalakzat színesíti a felszínt, sõt a városkától 70-80 km-nyire (ez itt nem jelent nagy távolságot, hiszen a legközelebbi település, Piripiri városa is ilyen messzire fekszik!) egy kiemelt diorittábla is magaslik, jó 40-50 km²-nyi fennsíkot alkotva. Ezen is megtalálhatók azok a homokkõsziklák, amelyek a nemesopált rejtik. A fennsík, amely a Serra de Lapa nevet viseli, terepjáróval és a környéket jól ismerõ helyi vezetõvel több, mint kétórás utazást követõen érhetõ el. Ha sikerült felkapaszkodni a meredek lejtõkkel szegélyezett 4-500 méter magas fennsíkra, feledhetetlen látvány tárul az utazó szeme elé.

A szinte érintetlen, összefüggõ zárt növényzetbõl mindenütt fantasztikus formájú sziklacsoportok emelkednek a magasba. Sokkal változatosabbak, mint a már említett nemzeti parkokban! Egyetlen gondot a megközelítésük jelent. Mivel a fennsíkon nincsenek utak vagy ösvények, a látogató csak sejtheti, melyik irányba kezdjen utat vágni magának a bozótban. Ugyanis itt lényegesen alacsonyabb a vegetáció, mint a mélyebben fekvõ területeken, a cerradót a száraz trópusi bozót, a caatinga váltja fel, minden bizonnyal a vízhiány miatt. Mivel sem a homokkõ, sem a diorit nem tartják meg a vizet, így a trópusi hõségben hamar kiszárad a sekély talaj. A melegre való tekintettel meg sem kíséreljük a bozótvágó késekkel való útcsinálást, inkább a fennsíkon lakó opálbányászok segítségét kérjük. Elõbb persze meg kell nyugtatnunk õket, nem a drágakövek miatt vagyunk itt, minket a természet kincsei érdekelnek. A környékbeli kísérõinkre való tekintettel ezt el is hiszik nekünk, és egy fiatalember segítségével megtaláljuk azt a keskeny, alig észrevehetõ csapást, amely az elsõ sziklacsoporthoz vezet. Persze az ösvényt nem a környezet szépsége miatt vágták a bozótba, itt is nemesopált keresnek. A homokkõsziklák üregeiben, a kõzetrepedések között kell megtalálni a drágakõereket, vagy az opálbevonatot. Ahol ígéretes lelõhelyet találnak, a föld alá is leásnak a drágakõ után. Mindezt igen kezdetleges módszerekkel, kizárólag kézi erõvel, mint annak idején Európában a középkorban. Errefelé még nem létezik sem elektromos energia, sem más, a munkát megkönnyítõ technikai újdonság. A lelõhelyekre koncessziót ad ki az illetékes minisztérium, és a koncesszió tulajdonosa alkalmazza a bányászokat. Ennek a vidéknek a koncesszióját a globalizáció eredményeként egy ausztrál cég birtokolja. (Ugye ez ismerõs Közép-Európában is? Érdekes lenne kideríteni, van-e összefüggés az ott gátlástalanul tevékenykedõk, és az itteniek között.)

Ha a bányász nemesopállal borított sziklafelületet vagy eret talál, gondosan kiemeli az értékes ásványt az anyakõzettel együtt. A nehéz munkával kitermelt nyers köveket azután Pedro II-be szállítják, ahol feldolgozzák. A nemesopál esetében nem kell tartania a koncesszió-, vagy bányatulajdonosnak attól, hogy a bányász ellopja az értékes drágakövet, azt ugyanis elõbb le kell választani az anyakõzetrõl, amit csak mûhelyben, megfelelõ eszközök és fõleg hozzáértõ szakember segítségével lehet végezni. Ha ezt szakszerûtlenül csinálják, fennáll annak a veszélye, hogy az értékes nyersanyagot tönkreteszik. A cél ugyanis az, hogy a lehetõ legnagyobb, egybefüggõ darabot nyerjék, hiszen a drágakõ értéke a nagysággal hatványozott mértékben nõ. A drágaköveket, így a nemesopált is karáttal mérik, amely pontosan 0,2 gramm. Az elsõ osztályú nemesopál karátjának értéke 50 és 350 dollár között mozog. Minél nagyobb a kõ, annál értékesebb. A 10 karátnál nagyobb nemesopál ára csak dollártízezrekkel mérhetõ.
 

A nyers dárgakõ Az anyakõzettõl megtisztított nemesopált
csiszolás elõtt vízben áztatják

A mûhelybe szállítva elõbb tehát leválasztják a drágakõréteget, majd megtisztítják az értéktelen részektõl. Mindez igen nagy gyakorlatot és körültekintést igényel. Ezután elõkészítik a nyers köveket a további feldolgozáshoz. A nemesopál természetes elõfordulásából adódik, hogy az ásványbevonat, illetve a kõzetüreget, repedést kitöltõ anyag nem egyenletes minõségû. A nyers drágakövet tehát gondosan megvizsgálják, és csak a kiváló minõségû részeket használják fel. A többit vagy lepattintják, vagy egyszerûen leköszörülik az ásványról. E fázis után következik a drágakõcsiszolás, amikor a nemesopál elnyeri végsõ formáját. A legtöbb ékkõtõl eltérõen, a nemesopált nem lapokra csiszolják, hanem ovális, domború, ún. cabochon (kaboson) formára. Ez lehet kör, vagy akár csepp alakú is. A különlegesen szép és nagy nemesopáloknál pedig megtartják a drágakõ eredeti, olykor teljesen szabálytalan formáját, és ezt kerekítik le. Így a lehetõ legkevesebbre csökkentik a feldolgozási súlyveszteséget, és az ékszerész fantáziájára bízzák, hogy milyen formába foglalja a drágakövet. A végsõ formára csiszolás forgó korongokon történik, szintén kézi munkával. Mivel a nemesopál nem tartozik a kemény drágakövek közé, ez a munka nem igényel túlságosan nagy technikai apparátust, hiszen könnyû csiszolni. Az elkészült anyagot azután válogatják, és a további felhasználást szem elõtt tartva párosítják. Az azonos minõségû, színû és nagyságú nemesopálból ékszeregyüttes készül, amely tovább növeli az egyes kövek értékét. Természetesen nem csak a kiemelkedõen szép, mélytüzû alapanyagot használják fel. Erre különbözõ módszereket dolgoztak ki az idõk folyamán. Az egyik ilyen eljárás a dublett kövek készítése. A dublett olyan összetett kõ, aminek az egyik fele drágakõ, amely valamely más hordozóanyagra van ragasztva. A nemesopálnál ez leggyakrabban csiszolt, sötét tónusú dioritlemez. Erre ragasztják rá azokat a nemesopállapokat, amelyek túlságosan vékonyak ahhoz, hogy önállóan is alkalmasak legyenek ékkõ készítéséhez. Ezen a sötét alapon azután még jobban érvényesül a drágakõ különleges színhatása. Az egészen apró, karátnál kisebb nemesopáldarabokat mozaikszerûen mûgyantába foglalják, és így kerülnek felhasználásra. Ezeknek az eljárásoknak az a legnagyobb elõnye, hogy mivel végtermékeik sokkal olcsóbbak, mint a nagy, elsõ osztályú kövek, ám sokat tartalmaznak azok szépségébõl, olyanok is hozzájuthatnak a nemesopálhoz, akiknek nem áll módjában a méregdrága kincseket megvásárolni.
 

Csiszolás forgó korongokon Egy halom drágakõ

A szerzõ bár ökológus, különleges figyelmet szentel a drágakövek világának, és ezt nem csak ezen ásványok különleges szépsége miatt teszi. Az emberi társadalom az evolúció különleges, egyedi formája, amelyben éppen úgy fellelhetõk és tovább élnek a természet törvényei, mint az eredeti környezetben. A természetes kiválasztódás, a szelekció klasszikus formái a történelem során teljesen átalakultak az emberi társadalomban, de ebben az átalakult formában tovább élnek! Az emberi faj szelekciója szempontjából a modern társadalmakban már szinte teljesen lényegtelenek a fizikai vagy biológiai tulajdonságok. A párválasztásnál, a faj fenntartásában egy gyenge fizikai állapotú, satnya, vagy akár egy elhízott tompaagyú milliomos bankárfiúnak sokkal nagyobbak az esélyei, mint egy szegény, jó képességû külvárosi atlétának. A társadalom értékrendje megváltozott, és ez külsõségekben éppen úgy megnyilvánul, mint az állatvilágban, vagy a primitív társadalmakban, sõt azoknál sokkal fokozottabb formában. A dominanciát, az erõt, a gazdagságot, az alkalmasságot minden eddigieknél kihívóbban, látványosabban kell megmutatni a közösség, a társadalom számára. Napjainkban a legfõbb értékmérõ a gazdagság, a pénz. Az a sikeres ember, aki nagy házban lakik, luxusautót tart. Az a sikeres bank, amelynek hatalmas, márvány-gránit palotája van. Az a sikeres vállalkozás, amelyik méregdrága hirdetések és reklám útján ezt közhírré is tudja tenni. Ennek az értékrendnek egy igen kifinomult és a földi élet szempontjából az elõbbieknél mindenképpen elõnyösebb megjelenési formája a mûkincsek, vagy a drágakövek birtoklása. Egy kivételes drágakõ ékszer értéke sokszorosan felülmúlja a legdrágább luxusautóét, arról nem is beszélve, hogy a mûkincshez hasonlóan egyedi érték. Csak az egyik az emberi zsenialitás megismételhetetlen alkotása, a másik a természeté. Létrejöttükhöz nem kell a természetet szennyezni, hatalmas energiát pazarolni, nem foglalnak el helyet, és mindenképpen egy magasabb rendû ízlés és kultúrvilág igényeit elégítik ki, mint a pénzért megvásárolható ipari luxustermékek. Az ökológus szerzõ tudomásul veszi az emberi értékrend ilyen értelmû változását, hiszen a társadalom ezen tulajdonságát csak nagyon hosszú idõ alatt lehet megváltoztatni. Ha már létezik az alkalmasságnak, az erõnek, az értéknek a társadalom számára elfogadott és igényelt ilyen formában történõ fitogtatása, akkor ez inkább a drágakövek útján történjen, mint a luxusautók, jachtok, paloták és egyéb, környezetet foglaló és pusztító, rengeteg energiát igénylõ, teljesen felesleges és nagyrészt kihasználatlan, hasznavehetetlen dolgok birtoklása formájában. A szerzõ tehát ebbõl a szempontból is csodálója a drágaköveknek, és õszintén reméli, hogy ebben követõkre talál.


Természet Világa, 132. évfolyam, 2. szám, 2001. február
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez