Csaba György
Homo genomanipulatus

Folyóiratunk 1994. januári számában jelent meg Quo vadis homo? címû írásunk, melyben a szerzõ a tárgyakra átruházott emberi evolúció kérdésével foglalkozott. A cikk új gondolatként vetette fel, hogy az ember biológiai evolúciója leállt, miközben a tárgyakban megmutatkozó evolúció a továbbfejlõdés hihetetlenül gyors és gyakorlatilag korlátlan lehetõségét teremtette meg. 2000 áprilisában és augusztusában Homo biomanipulatus és Homo technomanipulatus címekkel közöltük a szerzõ másik két írását, amely az átruházott evolúció egyes következményeivel foglalkozott. Mostani cikkünk a gének programozásba való beavatkozásának lehetõségeit, pozitív és negatív oldalát mutatja be.
 

Gyakorlatilag azóta, hogy az öröklõdés törvényszerûségeit és a bennük szerepet játszó géneket kezdték felismerni, tart a vita: mit határoznak meg a gének és mit a környezet? Ma már azonban nem kétséges, hogy a szervezet felépítésének és mûködésének információja a DNS-ben, a génekben van, és az sem, hogy a sejt DNS-ének átvitele az utódsejtbe az öröklõdés alapja. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ivarsejtek DNS-ében keletkezõ hiány, többlet vagy hiba miatt – amennyiben az lényeges, kódoló területeket érint – az új egyed más lesz, mint a megszokott, a normális. Ez az eltérés, ha az adott környezethez való jobb alkalmazkodást segíti elõ, az evolúció alapja lehet, nagyobb azonban annak a valószínûsége, hogy betegség formájában mutatkozik meg. Amióta közvetlen módon beavatkozhatunk a génállományba (génsebészet), kijavíthatjuk a génhibákat, és olyan géneket juttathatunk a sejtbe, amik elõsegítik az alkalmazkodást. Nem mindegy azonban, hogy az új gén hová kerül. A testi sejtekbe ültetett génnek vagy génhibakorrekciónak ugyanis csak az adott egyedre van hatása, míg ha ugyanez az ivarsejtben történik, úgy az már az utódgenerációkra is hat, azaz csak ennek lehet evolúciós hatása.

***

Tévedés lenne azt hinni, hogy csak az ember (a genetikus) manipulálja a géneket. A környezet és a társadalom is ezt teszi, csak másként, mint a génsebészet. A természetes környezet a szelekciós nyomással él, ezzel valóban azokat válogatja ki, akiknek génjei az adott környezethez legjobban alkalmazkodnak. A hangsúly itt az összgénállományon van, tehát nem egy-egy jó, vagy rossz tulajdonság a meghatározó az utódképzésben, hanem az egyed teljes alkalmazkodóképességét mérlegelik, ezáltal az egyensúly, ami a gének összessége által meghatározott tulajdonságok között fennáll. Az ember azzal, hogy beavatkozik természetes környezetébe, hogy mesterséges környezetet alakít ki, vagy védekezik a szelekciós hatások ellen, egészségügyi és szociális intézkedésekkel befolyásolja, hogy mely gének jussanak reprodukcióhoz és melyek vesszenek el. A társadalom merev szabályrendszerével vagy éppenséggel szabadelvûségével is átrendezi a gének kombinációját és elterjedtségét. Az arisztokrácia vagy a királyi családok házasságai beltenyésztéshez vezettek, ami egyaránt kedvezett (kedvez) a degeneratív jelenségek (hibás gének) elszaporodásának és a kiváló tulajdonságok megjelenésének. Ugyanez elmondható a kasztrendszerrõl is. De nemcsak a születés által szerzett rang befolyásolhatja a gének szelekcióját, hanem a gazdasági kötöttségek is (pénz a pénzzel házasodik). A határok zártsága, vagy nyitottsága, a vallási, kulturális tradíciók ereje, mind-mind a gének kombinálódását, így a génállomány alkalmazkodási képességét befolyásoló tényezõk. A génsebészettel azonban eltérõ minõség keletkezik. Általa az emberi beavatkozás egy-egy kiemelt jelleget távolít el vagy ültet be tudatosan, amely aktuálisan fontos és meghatározó lehet, de a beavatkozás a gének közötti egyensúlyt fel is boríthatja és távhatásában az alkalmazkodóképességet negatívan is befolyásolhatja.

A környezeti hatásoknak kitett, orvosilag és szociálisan védett, társadalmilag meghatározott ember még mindig azon a határon belül van, amit a gének és a természet együttmûködése körvonalaz. A génsebészetileg manipulált, ha úgy tetszik „receptre felírt” ember ezt a határt lépi át.

***

Feltételezik, hogy az ember õsének még 48 kromoszómája volt (a csimpánznak, az orangutánnak és a gorillának ennyi van), melyek közül kettõ összeolvadt. A 47 kromoszómás õs ivarsejtjei között voltak 24 és 23 kromoszómát tartalmazók is. Amikor a 47 és 48 kromoszómás õs párosodott, már elszaporodtak a 47 kromoszómások, akik egymással párosodva létrehozhatták a 46 kromoszómásakat, amilyenek ma is vagyunk. Ezek – szelekciós elõny és vérfertõzõ poligámia révén – elszaporodtak. Tehát mindannyian egy emberpár, illetve annak beltenyésztett leszármazottai vagyunk, így génjeinkben élnek õseink tovább. Ez azt is jelenti, hogy a gén túléléséhez nem feltétlenül szükséges a saját gyermek: amíg az emberiség létezik, addig a közös génállomány is létezik, bár a saját gének szaporításának kétségtelen elõnye az egyéni tulajdonságok nagyobb számú megjelenése.

Bár génjeink közös eredetûek, a jelenlegi mintegy hatmilliárd ember génállománya nem tekinthetõ azonosnak a valaha volt gének kombinációjával. Az ember kromoszómáiban jelenlévõ hárommilliárd bázispárból csak 10 százalék fejezõdik ki. Ez összemberi viszonylatban 7-8000 nyilvánvaló genetikai hibát hordoz, aminek a sokszorosa lehet az, ami a nem kritikus részben van (tehát nem jelenik meg), illetve, ami olyan bélyegeket kódol (a kritikus területben), amelyek nem betegségekben mutatkoznak meg, tehát nincsenek nyilvántartva. Ezt a spontán mutációkkal létrejött változatos – és az eredetitõl messzemenõen eltérõ – képet még tarkíthatja a mesterségesen bevitt gének tömege. A génállományból két azonos egyed véletlenszerû összeszerelõdésének esélye tehát még a korlátlan idõ távlatában is gyakorlatilag a nullát közelíti. A génmanipulációt felhasználó tudatos összeszerelés ugyanakkor szintén nem látszik valószínûnek, sõt kifejezetten gazdaságtalannak tûnik, ha a klónozás eredményességéhez hasonlítjuk.

***

A Föld eltartóképessége és az emberiség szédületes mértékû szaporodása közötti ellentét csak a technika fejlõdésével, tehát az átruházott evolúció progressziójával oldható fel. E technikai fejlõdés biztosíthatja a szaporodásgátlás eredményességét, ennek azonban számos, nemcsak biológiai, hanem társadalmi-vallási akadálya is van. Ugyanakkor a technikai evolúció magában hordja a génmanipuláció fejlõdését is. Nyilvánvaló, hogy a génmanipulációt elsõrendûen az agrotechnika szolgálatába kell állítani – ami egyelõre igen nagy ellenállásba ütközik –, és az embernél az említett ellentét feloldására csak akkor lehet (kell) alkalmazni, ha az agrotechnika csõdöt mond vagy elégtelen. Amennyiben ugyanis a szaporodás mértéke féken nem tartható, ugyanakkor a szaporulat élelmiszerekkel ellátatlan, ez óhatatlanul olyan feszültségekhez vezet, amik háborúkban megnyilvánuló robbanásban törhetnek ki. A fejlett géntechnikákkal rendelkezõ országoknak tehát alapvetõ érdeke, hogy az új, már rendelkezésre álló génagrotechnikákat alkalmazzák is, és elérjék, hogy az ily módon elõállított, nagyobb mennyiségû és tápértékû termékek mindenhová eljussanak és mindenütt elfogadottá váljanak. Nem egyszerûen egyéni haszonszerzés, vagy tudományos dicsõség kérdése ugyanis a génmanipulált állatok vagy növények elõállítása, hanem össztársadalmi szükséglet, amit – természetesen – az ellene tiltakozók nem mindig látnak át.

***

Tételezzük azonban fel – és ez már a science-fiction világába tartozik –, hogy nem lehet annyira feltranszformálni az agrotechnikát, hogy az emberiség ellátása elégséges legyen. Figyelembe kell venni ugyanis a korlátozó tényezõket, mint amilyenek a vad- és kultúrnövények oxigéntermelõ képessége közötti különbség, így a termõvé tehetõ területek limitált volta, az étkezési hagyományok stb. Mindezek miatt elõállhat egy olyan állapot, ami nem teszi lehetõvé az elégséges élelmiszer-ellátást, és súlyos, világméretû konfliktushelyzetet teremt. Ugyanakkorra a génmanipulációs technika hihetetlen mértékben fejlõdött, tehát bármilyen gén beültetését lehetõvé teszi, akár emberbe is. Ekkor elõáll valaki azzal a gondolattal, hogy cellulózbontó enzimek kódját tartalmazó géneket kell beültetni elõször testi, majd ivarsejtekbe, így a növények cellulóztartalma közvetlenül felhasználható, ezáltal a táplálék mennyisége is növelhetõ. Az ötlet megvalósítása megoldja a krízist, egyidejûleg utat nyit egy olyan beavatkozás számára, ami a fotoszintézis sejtszervecskéinek génjeit ülteti be az ember szervezetébe. Ennek segítségével lehetõvé válik a napenergia közvetlen felhasználása. Ezzel az ember evolúciója új szakaszába lép, melyben több faj alapvetõ jellegzetességei kombinálódnak. Bár mindez fantasztikusnak – és talán hátborzongatónak is – tûnik, a géntechnika jelenlegi állása alapján már nem elképzelhetetlen. Amikor a prokariótákból a valódi maggal rendelkezõ sejtek alakultak ki, hasonló folyamat játszódott le: endoszimbiózis lépett fel, két idegen – de egymás számára, vagy legalábbis az egyik számára hasznos – élõlény egybeolvadása, ami a mitokondriumokat (állatokban és növényekben egyaránt) és a kloroplasztiszokat (növényekben) létrehozta, és megteremtette a ma is létezõ sejtalakulatokat. Az ember–növény endoszimbiózis génmanipulációs kialakítása elvileg nem sokban különbözne ettõl.

Elgondolkodtató tehát, hogy a genetikai manipuláció mennyire az eredeti vonulatot, a sejtes szervezõdés kialakulását és annak további alakulását követi. A beültetésre kiválasztott géneket vírusok (mint vektorok) segítségével viszik be a sejtekbe úgy, hogy a vírus génjeinek mintegy nyolcvan százalékát elveszik, és helyébe a kiválasztott gént helyezik. Így a vírus elveszti káros (sejtpusztító) tulajdonságait, miközben képes marad arra, hogy a vendég gént a gazdasejt magjába továbbítsa.

A ma létezõ vírusok valaha valószínûleg sejtekben voltak, azaz a sejtek maganyagának szerves részei voltak. Onnan szakadtak ki, és nyerték el részleges önállóságukat. Ez azért csak részleges, mert az élõlények karakterisztikumai közül az egyik legfontosabbal, önálló reprodukciós képességgel nem rendelkeznek, ezt csak az általuk fertõzött sejt tudja számukra biztosítani. A vírus tehát valamelyik sejtõsünk genetikai állományának egy darabja, és a vírusfertõzés nem más, mint a vírus visszakívánkozása az élõ környezetbe, egy – nem feltétlenül az eredetihez hasonló – sejtbe. Amennyiben a vírusok nem pusztítják el a sejtet, hozzájárulhatnak annak génkészletéhez, örökletesen átalakítva a genetikai kódot. Amikor a génsebész egy – hibás – gént eltávolít, tulajdonképpen egy DNS-darabka valaha volt kiválását ismétli meg (azzal a különbséggel, hogy igyekszik útját állni a gén vírussá válásának), és amikor a vírusvektorral egy vagy több tudatosan kiválasztott gént visz be a petesejtbe, a vírus által véletlenszerûen végzett genetikai változtatást végzi el. A hangsúly azonban a tudatosságon van: a vírus által okozott változás a természetes szelekció szûrõjén megy át, és válik reprodukálhatóvá vagy selejtezõdik ki, míg a tudatosan bevitt gén a szelekció figyelembevételével (éppen amiatt) választódott ki az ember által, hogy õt a túlélésben segítse.

***

Egy adott fajban az egyedeket rendkívül sokféle génkombináció határozza meg. Ennek eredményeként a faj egyedei lehetnek szebbek-csúnyábbak, okosabbak-butábbak, ügyesebbek-ügyetlenebbek, és így folytathatnánk tovább. Az alsó és felsõ határ közötti megoszlás tehát a variációk széles palettáját nyújtja, és ezen egyedek mind képesek reprodukcióra. Az alsó határ jelenti azt a küszöböt, amely alatt már nincs szaporodás, sõt legtöbbször az élet lehetõsége is megszûnik. Éppen ezért úgy tartják, hogy a szelekció a legrosszabb, még lehetséges szervezetet produkálja, amelyik még egyáltalán túlélni képes. Nyilvánvaló azonban, hogy a küszöb fölöttiek között is sok az olyan, ami úgy veszi az akadályt, hogy közben rezeg a léc, és ezek rendszerint – legalábbis az állatvilágban – kevesebb utódot hoznak létre, mint az erõsebbek és ügyesebbek. Azt mondhatjuk tehát, hogy természetes körülmények között már a túlélés is siker (a kihaláshoz viszonyítva), miközben a sikeresség foka már nem a szelekciótól függ.

A biológiai siker független a társadalmi sikerességtõl. A biológiai sikert az utódszám, illetve az adott gének elterjedése jelzi. Míg az állatvilágban a „társadalmi” siker (hierarchia fok) gyakorlatilag együtt fut a biológiai sikerrel, emberben ez utóbbi nem feltétlenül függvénye a társadalminak, sõt az esetek többségében messzemenõen eltér attól. A tapasztalatok és a statisztikák azt mutatják – legalábbis a fejlett országokban –, hogy a kulturális és intelligenciafok fordítottan arányos a gyemekszámmal. Mivel a szociális intézményrendszer és az egészségügyi ellátás jól mûködik, ez a gyermeklétszám megéri a reprodukcióképes kort éppúgy, mint az ugyancsak az említett rendszerek által életben tartott genetikailag károsodottak tömege. Ez a génállomány romlását hozza magával. Mivel a humánum – szerencsére – nem engedi meg a drasztikus társadalmi beavatkozást (sterilizálás, a károsodottak gyermeklétszámának korlátozása stb.), elérkezhet az a kritikus pont, amikor a javító jellegû, a csíravonalba történõ génmanipulációs beavatkozás nemcsak megengedetté, hanem szükségessé is válhat. Az egyént gyógyító, testi sejtekbe történõ orvosi beavatkozás ekkor átvált a fajt javító eugenikai programba, mely a szelekciógátlással leállított emberi biológiai evolúciót mesterségesen újraindítja, és tudatosan meghatározott irányba tereli.

***

A születés elõtti genetikai diagnosztika már most is magas szinten áll, és nyilvánvalóan rohamosan fejlõdni fog. Lehetõség van a petesejt üvegben történõ megtermékenyítésére és az anyába visszaültetésére. A lombikbébik ma már nem számítanak ritkaságnak. Így a génátütetés akár a csírasejtekbe, akár a testi sejtekbe elvégezhetõ. A testi sejtek génmanipulációival sem gyakorlati, sem biológiai, sem etikai probléma nem vetõdik fel: olyan, mint bármilyen más gyógyászati eljárás. A csírasejtbe történõ genetikai beavatkozás azonban gyakorlatilag is bonyolultabb – a sejt túlélési valószínûsége kisebb –, emellett biológiai és etikai problémák sokaságát veti fel.

Egy tulajdonságot meghatározhat egyetlen vagy több gén is (monogénes, vagy poligénes). A monogénes jelleget meghatározó gén hiányakor az új gén beültetése megoldja a problémát: a hiányzó fehérje (enzim) termelõdni fog, és a kiesett mûködés helyreáll. Ha a gén beépül a csírasejt genetikai állományába, az utódoknak átadódik, tehát a genetikai hiba örökletesen kiiktatódott. Ha a génnek nem hiánya, hanem hibája okozza a betegséget, a hibás gént el kell távolítani, és újat kell helyébe tenni. Ha ez sikerül, a normális funkció helyreáll. Mindkét esetben megvan azonban annak a veszélye, hogy az új gén nem az eredeti helyre épül be, és mivel a különbözõ gének egymáshoz viszonyított pozíciója is meghatározó jelentõségû lehet, ez zavarokat okozhat. Ennél azonban nagyobb a probléma, ha egy betegség poligénes. Ekkor ugyanis nem tudjuk, hogy a sok – egy tulajdonságot meghatározó – gén közül melyik a hibás, és egy új gén beültetésével vagy eltávolításával csak fokozhatjuk azt a zavart, amely valószínûleg a betegség kiváltója volt. Ezért jelen pillanatban a poligénes kórképek (például nyúlajak-szájpadhasadék, csípõficam, egyes elmebetegségek stb.) génsebészeti módszerekkel nem kezelhetõk. Ez a probléma azonban csökkenhet az emberi génállomány már folyamatban lévõ feltérképezése után, habár teljes megoldódása nem valószínû. Ennél is nagyobb gondot okozna az emberi faj génállományának javítására tett kísérlet, hiszen az intelligencia, az agresszivitás, a kedély, az érzelem és más hasonló tulajdonságok meghatározottsága töméntelen gén együttmûködésének függvénye, így egy-egy független gén beültetésével nem kezelhetõ. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az emberi elme végtelen találékonysága nem fogja elõbb-utóbb kitermelni azt a módszert, amellyel akár a legtöbb gén által meghatározott tulajdonság is genetikailag manipulálhatóvá válik.

Egy gén elterjedési sebességét elsõrendûen az befolyásolja, hogy mennyire segíti elõ, vagy éppenséggel gátolja az utódképzést. Ezért azok a gének, amelyek fiatalkorban halálos betegséget hordoznak, hamar kiszelektálódnak, és csak az újabb mutációk gondoskodnak fennmaradásukról. Ha az ilyen, halált vagy súlyos hátrányt okozó gén által kiváltott megbetegedés orvosilag gyógyíthatóvá válik, a gén robbanásszerûen terjed el. Más a helyzet azonban akkor, ha olyan gént kívánunk tudatosan elterjeszteni, ami nem a túlélési küszöb közelében fejti ki hatását. Ilyenkor – embernél – a gén elterjedése lassú, hiszen az utódszámot nem befolyásolja. Ha ehhez még figyelembe vesszük az emberi intelligencia és az utódlétszám közötti, már említett negatív összefüggést, akkor nem nagyon várható, hogy egy, például az intelligencia növelésére hivatott gén hamar uralomra kerüljön a populációban.

***

Az etikai problémák az eugenikával kapcsolatosak. Negatív eugenikáról akkor beszélünk, amikor nem engedik megszületni a kóros, hibás egyedeket, míg ha támogatják az alkalmazkodóképesebb, kiválóbb egyedek megszületését, akkor az pozitív eugenika. Ha nem is lépünk rá gondolatban az eugenika csúszós és holokauszttal terhelt talajára, akkor is leszögezhetõ, hogy kizárólag a pozitív eugenika engedhetõ meg. De hová lehet sorolni a csírasejtek génmanipulációját? A javítás szándékát eleve magában hordja, de a negatív eugenika is ezzel a jelszóval dicsekszik. Talán arra az álláspontra helyezkedhetünk, hogy ha a génmanipuláció önkéntes alapon történik, akkor elfogadható, ha azonban kényszerítõ ereje van, akkor nem. De elképzelhetõ-e, hogy önkéntes alapon vállalkozik emberek tömege génmanipuláció alanyának lenni azért, mert génminõsége úgy leromlott, hogy a tûréshatár alá került? Ha ezt fel tudná mérni, akkor talán nem is volna szükség a génállomány javítására. Ez azonban csak a probléma egyik része. A másik – és ennél bonyolultabb – az, hogy miként lehetne jellemezni azt a terhelést, ami a génállományban jelen van. Ha feltételezzük, hogy sikerül megismerni a sok kisgénes öröklõdés egyes génjeinek jelentõségét egy tulajdonság kialakításában, a gén-génösszefüggések olyan bonyolultak, hogy egy bizonyos gén terméke egyaránt képes részt venni a pozitívnak és negatívnak ítélhetõ komponensek és mûködések létrehozatalában. A génállomány tisztítása tehát annak elszegényítésével is járhat és olyan tulajdonságok elvesztésével, amelyek az ember fogalmához alapvetõen hozzátartoznak. Jobb lenne tehát nem várni arra a kényszerítõ erõre, amely a megoldást a fajjavítás génmanipulációs útjára tereli és természetesebb, emberibb beavatkozásokkal állni útját az emberiség génállománya romlásának. A kérdés az, hogy az átruházott evolúció felgyorsulása ezt még idõben megengedi-e.

***

Az, hogy mi legyen önkéntes és mi kötelezõ, nehezen dönthetõ el, mert eltérõek az egyén és a társadalom szempontjai, ezért fokozatok különböztethetõek meg. A rákszûrés egy lehetõség, de nem kötelezõ, mert a rák nem fertõzõ betegség. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az egyén érdeke a kötelezõ szûrést követelné meg, és ez egybeesne a társadalom érdekével, amely nem vesztené el dolgos és képzett tagját és nem viselné a késõi kezelés hatalmas költségeit. Hazánkban a tüdõszûrés korábban kötelezõ volt, és annak mellõzését szankcionálták, ma már önkéntes, legalábbis elmaradása nem büntethetõ. A rendszeres tüdõszûréssel a tüdõbajosok idejében felfedezhetõk és gyógyíthatók, de a tüdõbeteg izolálásával (és gyógyításával) a közösség is elõnyhöz jut: a betegség nem terjed. Joga van-e tehát valakinek önkéntesen nem vállalni a tüdõszûrést? A demokratikus jogok abszolutizálása egyértelmûen az igen választ hordozza magában, holott a demokráciának (népuralom) elsõrendûen a közösséget kellene védenie. A védõoltások többsége azonban kötelezõ, mert csak így lehet idejében (és olcsón) a közösséget megvédeni a ragályos betegségektõl, akár olyan mértékben is, hogy a kórokozó eliminálódik (himlõ). Vannak tehát olyan orvosi beavatkozások a közösség érdekében, melyek kötelezõek. De nemcsak rendeletileg elõírt orvosi beavatkozások léteznek, hanem tradicionális, vallásiak is. A penis körülmetélése a mohamedánok és zsidók körében tradicionálisan kötelezõ, miközben az Egyesült Államokban a többség egészségügyi okokból hajtatja végre, mert nemcsak a circumcisiót elszenvedõt, de partnerét is védi. Mindezt figyelembe véve egyáltalán nem elképzelhetetlen a csírasejtekben történõ genetikai manipuláció kötelezõvé tétele – vészhelyzetben – a legnagyobb közösség, az emberiség érdekében.

Az orvosok és genetikusok etikai önmarcangolását nem oldja fel az sem, ha csak a testi sejtekbe való génátvitelt engedjük meg, míg a csíravonalét eltiltjuk. A testi sejtekben történõ génmanipulációt ugyan indokolttá teszi az, hogy betegséget gyógyít, de ki mondja meg, hogy mit tekintünk betegségnek? Németországban az alacsony vérnyomást éppúgy kórosnak (betegségnek) tekintik, mint a hipertóniát, míg az Egyesült Államokban csak a magas vérnyomás a betegség. Japánban a nõk kismellûsége a rassz sajátsága, és ennek birtokában a legkisebb mellû japán nõ is lehet szépségideál. Európában, ha egy nõnek kicsi a melle, nevezhetjük szépséghibának, az Egyesült Államokban azonban a kismellûséget kinevezték betegségnek, és ennek keretében nõk tízezrein végeztek plasztikai mûtéteket. Az emlõt azonban nemcsak szilikonnal lehet megnövelni, hanem olyan gének segítségével is, amelyek a nagymellûséget kódolják. Ugyanezen elvek alapján megszabható a penis elfogadható legkisebb mérete is, és akinek ennél kisebb jutott, annak utódai érdekében indokolt lehet a genetikai beavatkozás. Ugyanígy lehet törpébõl (mert beteg) óriást és óriásból (mert beteg) törpét csinálni, minden csak elhatározás és társadalmi elfogadottság kérdése. Ha a szellem már benn tekereg a palackban, még ha tudjuk is irányítani, hogy mikor és milyen mértékben szabaduljon ki, az általa okozott változás elfogadottsága vagy elutasítása messzemenõen kultúrafüggõ és ideologizálható.

***

A génsebészeti eljárások csak a genetika korszakának egyik csúcsteljesítményeként értékelhetõk, és tõlük függetlenül már régóta érezzük e korszak hatásait. A születés elõtti genetikai diagnosztika már ma is sok tekintetben lehetõvé teszi bizonyos jellegek megállapítását, melyek elõrejelzik a géneket hordozó egyed életútjának egyes fontos, az egyénre, a családra vagy a társadalomra nézve negatív kihatású állomásait. Még csak nem is kell a gének szintjéig hatolni, a kromoszómák számában és formájában megmutatkozó eltérések jelzik egy-egy betegség fellépését, vagy egy-egy jelleg deformitásait. Ha egy embriónak eggyel több 21. kromoszómája van, Down-kóros lesz, annak minden hátrányával, ha pedig eggyel kevesebb X-kromoszómája van, akkor terméketlen. Ezek a rendellenességek már nagyon korán megmutatkoznak, mert következményeik a külsõben is fellelhetõk. Vannak azonban olyan kromoszomális eltérések is, melyek hatása csak a késõbbi életkorban kerül felszínre, például az agresszivitás a dupla Y-szindrómánál. Ha a vizsgálatok génszintre is kiterjednek, még több olyan hibát találhatunk, melyek hatása valamikor az élet folyamán alapvetõen befolyásolja a gén tulajdonosának sorsát, és szinte bizonyosan már a méhen belüli életben megmondható, hogy az emberpalánta érelmeszesedésre, rosszindulatú daganatra vagy egyéb betegségre hajlamos. Az orvosgenetikus megoldhatatlan lelkiismereti problémája, hogy ezt a szülõvel közölje-e, vagy éppenséggel írásban adja, hogy a gén tulajdonosa is tudja mihez tartani magát, vagy adott esetben bemutathassa a biztosítónak, hogy az többszörösét kérje annak az összegnek, amennyiért másokat biztosít, vagy maradjon az õ titka.

A probléma már akkor felvetõdött, amikor kiderült, hogy az XYY-os (dupla Y) kromoszóma-készletû fegyenc gyakoribb azokban a börtönökben, ahol erõszakos – életellenes – cselekményekért töltik büntetésüket. Egybõl megállapították, hogy az Y-kromoszóma, mely valóban felelõs a férfijelleg kialakításáért, fölös mennyiségben túltengõ agresszivitást vált ki. Azonnal felvetõdött annak lehetõsége, hogy már születésüktõl izolálni kellene azokat, akik ilyen kromoszómagarnitúrájúak. Szerencsére, mielõtt ez megtörtént volna, kiderült, hogy a dupla Y a népesség széles körében is megtalálható, tisztességes, sõt megbecsült foglalkozást ûzõk között. A gének ugyanis csak az agresszivitást határozzák meg, de hogy a hiperagresszív ember bûnözõ lesz vagy bûnüldözõ, közönséges gyilkos vagy tömeggyilkos, mint ünnepelt hadvezér, azt már a környezet alakítja ki. Hasonló problémát okozhat a géntérkép igénylése például a munkáltató, vagy a biztosító által: nem veszik fel azt, akinél félõ, hogy hiába fektetnek pénzt és energiát kiképzésébe, vagy drágább az egészség- és életbiztosítása annak, akinek hajlama van bizonyos betegségekre. Mindez természetesen elkerülhetõ, ha rendeletileg tiltják a géntérkép igénylését.

Nem ilyen egyszerû a probléma, ha azt vizsgáljuk, kell-e valakinek ismernie genetikai adottságait. Feltétlenül jó a gyakorlatban, ha tudja, milyen környezeti vagy gyógyszerártalmakra érzékeny, mit kell (ha lehet) elkerülnie, mire kell vigyázni mûtéti altatásnál, vagy a réteket járva. Ugyanilyen jó lenne elvileg, ha valaki tudná, rákhajlama ezerszer védtelenebbé teszi õt a dohányfüst ártalmaival, vagy a szerves oldószerek gõzeivel szemben, tehát ha tudja, elkerülheti azokat. Eközben azonban lehet, hogy pszichésen tönkremegy a rák fenyegetettségének terhe alatt. Ha csak a szülõ tudja, akkor õ roppan meg abban, hogy állandóan a rák jeleit keresi gyermekén. Az áldás és átok ugyanúgy párban jelenik meg a genetikai elõrejelzésben, mint a technika számos más szülötténél.

***

Aki a negyvenes években járt az egyetemek orvostudományi vagy természettudományi fakultására, tudott a génekrõl, mint az öröklõdés egységeirõl, és megismerte a Mendel-szabályokat. Azt, hogy a gének anyagi szubsztrátuma a DNS, csak az ötvenes években ismerték fel és oktatták. Az azóta eltelt négy évtized forradalmasította nemcsak biológiai ismereteinket, de lehetõséget teremtett a közvetlen genetikai diagnosztikára éppúgy, mint arra a genetikai beavatkozásra, amelyet génmanipulációnak vagy génsebészetnek nevezzünk. Ez utóbbi, bár kezdetei óta jó néhány év eltelt, még olyan frissnek tûnik, hogy a lakosság jó része számára ismeretlen. Egy, az Egyesült Államokban a kilencvenes években a városi értelmiségiek, illetve egyetemi hallgatók között végzett felmérés szerint a megkérdezettek mintegy 60 százaléka szinte semmit sem hallott a génterápiáról, 26 százalék relatíve keveset tudott róla, mindössze 10 százalék az, akinek ismerete elégséges volt és 3 százalék tudott róla sokat. Ha a modern tudományos, a gyakorlatban is hasznosítható áramlatokról érdeklõdtek, egy csoportban a növényvédõ szerek felhasználásával, a lombikbébivel, a számítógépek felhasználásával, a biotechnológiával, a nukleáris energia felhasználásával, és az AIDS-szel, a génterápia volt a legkevésbé ismert. Nem volt különbség kor, nem, neveltetés és vallási hovatartozás szerint, sõt még más országokban ugyanilyen szempontok alapján végzett statisztikákkal történõ összehasonlítás esetében sem. A génterápiát leginkább a biológiatanárok és orvostanhallgatók (nem az orvosok!) ismerték.

Ahhoz, hogy egy ilyen jellegû és mértékû beavatkozás az emberi szervezetbe és annak evolúciójába elfogadható legyen, bõvíteni kell az ismereteket a laikusok körében. Nem elég azonban annak ismertetése a tömegkommunikációban, hogy mire képes a géntechnológia, talán ennél is fontosabb annak tudatosítása, hogy miért lényeges ez a technika, mi felé sodorhatja, illetve mitõl mentheti meg az emberiséget. Az, hogy milyen veszélyei vannak, még csak-csak elhangzik, mert ez vérfagyasztó szenzáció, és lehet belõle fantasztikus horrorfilmet csinálni, az azonban, hogy miért válhat szükségletté és mit lehet(ne) köszönni neki, alig kerül napirendre. Pedig az emberekkel lehet és kell beszélni a tudományról. Az említett statisztikai felmérés azok hozzáállását is tanulmányozta, akik tudtak a génterápia lehetõségérõl. Mindössze 5-7 százalékuk volt, aki elvetette ennek lehetõségét mint természetellenest, vagy Isten dolgába való beavatkozást. Ami meglepõ: nem volt különbség aszerint, hogy testi, vagy csírasejtekbe való átültetésrõl kérdezték õket, tehát nem befolyásolta az emberek véleményét, hogy csak az adott egyedre hat a beavatkozás, vagy ennek öröklõdõ, akár evolúciós következménye is lehet. Ugyanakkor – és ez nem meglepõ – sokkal többen és lelkesebben támogatták a betegségkezelõ, gyógyító beavatkozásokat, mint azokat, amelyek az intelligencia vagy testi kondíció javítására lennének hívatottak. A nemzetközi statisztikában ez alól India és Thaiföld jelentett kivételt, ahol az ugyancsak értelmiségi megkérdezettek mintegy 50 százaléka tartotta elfogadhatónak a gének általi színvonalemelést (intelligencia, fizikai jellegek vagy éppenséggel etikus magatartás vonatkozásában). Hogy ennek a kultúrkörre jellemzõ meghatározottsága van-e (buddhizmus), vagy a gazdasági alulfejlettség váltotta ki, nehéz volna megmondani, mindenesetre jelzi, hogy nem endogén emberi tulajdonság az evolúciójellegû (isteni) beavatkozástól való félelem.

Nem kétséges, hogy a genetikai beavatkozás mélységét, és a benne résztvevõk körét a mindenkori igények és még inkább a szükségletek fogják szabályozni. Ezek felismeréséhez és elfogadásához egyaránt az ismeretek széles köre szükséges. A döntéshozók többsége (politikusok) a tudományos szempontból laikus szférából kerül ki, akiket neveltetés, egyéni élmények, a közvélemény és számos egyéb faktor befolyásol. Ha még idõben, döntéshozóvá serdülésük elõtt, nem oltják be õket folyamatosan a megújuló tudományos ismeretekkel, a döntések nem lesznek megfelelõek. Ez a kritikus szituációk számának növekedésével és katasztrófává mélyülésével járhat.

***

Az élet végessége a tudatos emberi lény számára magával hozza a halálfélelmet. Ennek elkerülését segíti a túlvilágban vagy a lélekvándorlásban való hit. Vannak azonban olyanok – és ezek száma a tudomány fejlõdési ütemétõl némileg lemaradva, de azért észrevehetõen nõ –, akik reálisan gondolkodnak, így a túlvilág és egyéb metafizikus jelenségek létezését elvetik. Számukra a gének folyamatossága jelenti az öröklétet, mivel úgy tekinthetik magukat, mint bizonyos génkombinációk átmeneti megnyilvánulása, a gének továbbadásával tehát saját maguk egy részét viszik tovább és megvan annak a – hihetetlenül kicsi – elméleti lehetõsége is, hogy – valamikor – ugyanaz a génkombináció áll elõ, mint amely õket létrehozta, ami elvileg a feltámadást jelentené. Bár ez lényegesen kisebb mértékû megnyugvást ad, mint a túlvilágban való hit.

De vajon tényleg nem több-e az ember, mint génjeinek megnyilvánulása? Ha az ember figyeli az állatokat, minél távolabb állnak tõle, annál kevésbé tudja azokat megkülönböztetni és hiszi azt, hogy szériatermékkel van dolga, szinte azonos gének azonos megnyilvánulásaival. Minél közelebb áll hozzá, illetve épül be életébe egy állat (kutya, macska, ló stb.), annál inkább fedezi fel az egyéni vonásokat és ismeri fel a környezet hatását, például a nevelését. Ha az ember szemléli saját magát, akkor nemcsak észleli, hanem tudja is, hogy a gének és a környezet együtthatásának eredménye mutatkozik meg benne: a gén adja a lehetõséget, melynek határait nem lépheti át, de a környezet a nagy induktor vagy inhibitor, amely kihozza a génekbõl a maximumot vagy éppen ellenkezõleg, gátolja a lehetõségek kibontakozását. Ugyanakkor az ember, mint az átruházott evolúció alanya és végrehajtója a génfolyam korát figyelembe véve pillanatnyi létét megpróbálja öröklétté formálni, egyedi emlékének megteremtésével. Nemcsak utódait hozza létre, hanem rögzíti is saját képét emlékezetükben és tárgyaikban, melyek lehetnek akkora értékûek, mint egy cipész késõbb ferdére taposott csizmaremeke, vagy a Sixtus-kápolna freskói. A gének manipulációja úgy avatkozhat bele ebbe az igyekezetbe, mint a számítógép a mûvészetekbe, elhalványítva az utókorra hagyományozott egyéniséget. 


Természet Világa, 132. évfolyam, 1. szám, 2001. január
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez