Kölcsönhatások nélkül nincs tudomány
Beszélgetés GERGELY JÁNOS akadémikussal

Az Immunológiai Világ-
kongresszus elnökeként
(1992, Budapest)
Gergely János immunológus, kutatóprofesszor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem immunológiai tanszékének egyetemi tanára (1993-ig). Akadémiánknak 1982-tõl levelezõ, 1990-tõl rendes tagja. 1971–78 között a Magyar Immunológiai Társaság fõtitkára, 1990-tõl hat éven át az MTA Biológiai Tudományok Osztályának elnöke, 1996-tól az Akadémia vezetõi kollégiumának tagja. 1998-tól az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj Kuratóriumának elnöke, és a Széchenyi professzori Ösztöndíj Kuratóriumának volt a tagja. 1978–80 között az Európai Immunológia Társaságok Szövetségének (EFIS) alelnöke, 1980-tól 83-ig elnöke. Tagja a Immunológiai Társaságok Nemzetközi Szövetsége Tanácsának, a WHO Immunológiai Szakértõi Bizottságának, a Brit Immunológiai Társaságnak, a cseh Purkyne Társaságnak, a német Klinikai és Kísérleti Immunológiai Társaságnak 1993-tól az Európai Akadémia tagja, 1994–95 között a Magyar–Amerikai Csereprogram-bizottság elnöke. A Skandináv Immunológiai Társaság tiszteleti tagja. 1999-tõl tagja a Kormány Tudomány- és Technológiapolitikai Kollégiuma Tudományos Tanácsadó Testületének.

2000-tõl az MTA Struktúrabizottságának elnöke. A Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat alelnöke. 1961-tõl a Természet Világa szerkesztõbizottságának tagja, 1998-tól elnöke. Tudományos publikációinak száma több mint háromszáz. Számos neves nemzetközi szakfolyóirat szerkesztõbizottságának tagja. Munkássága elismeréseként 1975-ben Akadémiai Díjat, 1992-ben Széchenyi-díjat, 1993-ban és 1996-ban ELTE-aranyérmet kapott.
 

– Mi tette annyira vonzóvá, izgalmassá professzor úr számára az immunológiát? Honnan az indíttatás?

– Sokszor a véletlennek is nagy szerepe van abban, hogy valaki egy tudományterület elkötelezettjévé váljék. Szüleim – amint az akkoriban a polgári családokban gyakran elõfordult – a kisebbik gyermeküket orvosnak szánták. Így, amikor 1945-ben véget ért a háború és Budapest felszabadult, azonnal hazatértem Karcagra, szülõvárosomba, és két hét múlva, húszévesen a debreceni egyetem orvostanhallgatója lettem. Hatszáznál is többen voltunk az évfolyamon. Akadt közöttünk tizennyolc éves és hatvanéves is. Felvételizni nem kellett, csak jelentkezni, és máris hallgató lehetett az ember. Hogy végül kibõl lett orvos, az a szorgalmon, tehetségen múlt.

Éppen a napokban kaptam az orvostudományi egyetemrõl meghívót az aranydiploma átadási ünnepségére. Jólesõ érzéssel olvastam a névsort, és nagy öröm volt látni, hogy ebbõl a sok vihart látott évfolyamból még milyen sokan részesülhetünk ebben a megtiszteltetésben.

Akkoriban az orvosegyetemeken általános volt, hogy az ambiciózus harmadévesek elméleti intézetbe mentek dolgozni, függetlenül attól, hogy klinikusnak vagy gyakorló orvosnak készültek. Így, amikor harmadéves koromban Budapestre kerültem, a Pázmány Péter Tudományegyetembõl éppen akkor kivált Orvostudományi Egyetem Kórélettani, majd Élettani Intézetébe kértem felvételemet. Az elméleti intézetek stúdiumait egyébként a jó képzéshez tartozó, feltétlenül elvégzendõ feladatoknak tekintettük.

Amikor megszereztem a diplomát, még kacérkodtam a gondolattal, hogy gyakorló orvos legyek, hiszen elsõsorban azért jelentkezik az ember az orvosi egyetemre, hogy gyógyíthasson. A „véletlen” azonban mást hozott. Kórélettanból aspiráltam, Gömöri Pál professzor mellé kerültem, aki az ötvenes években Budapesten a III. Számú Belgyógyászati Klinika igazgatója volt. A klinika modern szellemû, kellemes, érdekes munkahely volt. Feleségemet, aki 1956-ban fiatal orvosként került Leningrádból a klinikára, szintén itt ismertem meg. Az intézetet nagyon megszerettem, ahogyan a tiszteletre méltó Gömöri professzort is, de konfliktushelyzetbe kerültem, ami azután egész életemet meghatározta. A professzor kutatásra ösztönzött, én viszont gyógyítani szerettem volna. Õ gyõzött, de ma sem tudom, hogy e döntése mögött mi állt, talán az, hogy felfedezte bennem a kísérletezõt, vagy egyszerûen csak nagyobb szüksége volt egy laboratóriumban dolgozó kutatóra, mint egy újabb klinikusra. Tény, hogy hamarosan kutatási témát is adott; egy vesebetegség kapcsán a vérfehérjevesztést követõ folyamatokat kellett tanulmányoznom. Végül kandidátusi értekezésemet is e témából írtam.

A vérfehérjék vizsgálata során terelõdött figyelmem egy olyan betegség felé, amelyben a kórosan burjánzó úgynevezett plazmasejtek fehérjetermékei rendkívül megszaporodnak a vérben. Ez a kórkép a mielóma, a fehérvérûség egy formája, a kórosan megszaporodó fehérjék pedig, ahogy akkor neveztük, a gammaglobulinok, melyek az emberi vérplazmában található, a szervezet védelmét szolgáló ellenanyagokat tartalmazó fehérjék. Ezek a – ma immunglobulinoknak nevezett – fehérjék annyira izgalmasakká váltak számomra, hogy vizsgálatuk hosszú évekre lekötött, és egy életre az immunológiához láncolt.

– Sohasem gyógyított?

– Átmenetileg erre is sor került, még a klinikán töltött évek alatt két nyáron át a körzeti orvost helyettesítettem Fóton. Óriási élmény volt, ráadásul sokkal több pénzt kerestem, mint a klinikán valaha is. De ettõl az igen rövid idõtõl eltekintve soha nem praktizáltam.

– A belgyógyászati klinikán töltött évei alatt – az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején – világszerte forradalmi változás volt a biológiában, ami gyökeresen megváltoztatta a biológia- és az orvostudományok fejlõdését. Mi jellemezte akkoriban a hazai immunológiát?

– Magyarországon komoly hagyományai vannak e tudománynak. Az immunológia „elsõ nagy korszakában”, az 1900-as évek elsõ évtizedeiben, az immunológia óriásai között kiváló magyar kutatók voltak: Detre László, Fodor József, Freund Gyula, hogy csak néhány nevet említsek. A negyvenes-ötvenes években több immunológiai kutatással is foglalkozó intézmény volt hazánkban. Went István és Kesztyûs Loránd a debreceni egyetemen az Élettani, illetve Kórélettani Intézetben folytattak ilyen irányú kutatásokat, Bakhausz Richárd pedig a Humán-gyárban, hogy csak néhány kiemelkedõ nevet említsek.

Mit is tudtak ezekben az években a szervezet védekezõrendszerérõl? Például azt, hogy a fertõzés után a szervezetben ellenanyagok keletkeznek, amelyek a kórokozót, az antigént felismerik, és kiváltják annak fajlagos pusztulását. Sokrétûen vizsgálták is azokat, de mivel megfelelõ módszerek nem álltak rendelkezésre, nem tudhatták milyen anyagokról van szó, így a szerkezetüket sem ismerhették meg. Ugyanakkor számos, gyakorlati szempontból fontos megfigyelésük volt: a védõoltások egész sorát alkalmazták, a vércsoportok felfedezése lehetõvé tette a vérátömlesztést stb. Ez az idõszak az immunológia elsõ nagy korszaka volt, ma már történelem.

Az ötvenes években, mondhatjuk úgy is, hogy módszertani forradalom zajlott a biológiai kutatásokban, és a hihetetlenül sok új információ, felfedezés, ami ennek nyomán született, valóban forradalmi robbanást és rohamos fejlõdést idézett elõ a tudományterületen. Mindez, szakterületünk addig felhalmozódott óriási ismeretanyagának jó részét szinte egy csapásra elavulttá tette. Valami teljesen új kezdõdött az új immunológiában, ami egyetlen szóval jellemezhetõ: immunokémia. Vele az immunológia „második nagy korszakának” hajnala köszöntött be.

– A tudományterületet forradalmasító új eredményekkel leginkább ott lehet megismerkedni, ahol a felfedezések születtek, tehát külföldön. Professzor úr pedig azon szerencsések közé tartozik, aki már az ötvenes évek végén külföldi tanulmányúton vehetett részt. Mit jelentett szakmailag és emberileg a nyugati utazás?

– Idehaza 1956 után már érezhetõ volt valamiféle lazulás, ami elõsegítette elsõ tanulmányutamat. Gömöri professzor tekintélye, segítsége kellett még ahhoz, hogy 1957 novemberében – persze családom nélkül – Németországba utazhassak. A szakirodalomból már akkor látható volt, hogy másfajta, az itthoninál modernebb immunológia is létezik. Így mindenképpen arra törekedtem, hogy legalább az Európában mûködõ jelentõsebb kutatómûhelyek valamelyikébe eljuthassak. A német nyelvterület jöhetett szóba, mivel akkoriban németül jobban beszéltem, mint angolul. A szakirodalomból jól ismertem már két jeles professzor munkásságát; egyikük Kölnben, a másik Tübingenben foglalkozott behatóan a vérfehérjékkel. Megfogalmaztam ajánlkozásomat, és ugyanazt a levelet mindkettõnek elküldtem. Nem sokkal késõbb a kölni professzortól válasz érkezett: õ már nem foglalkozik vérfehérjékkel, de levelemet továbbküldte tübingeni kollégájának, Bennhold professzornak. Így hát Tübingenben már két példányban is megvolt az ajánlkozásom. Talán ez hatotta meg Bennhold professzort, vagy csak a háború során Rusznyák professzorral megszakadt kapcsolatát (könyvet írtak közösen az emberi vérfehérjékrõl) szerette volna újraéleszteni, nem tudom, a lényeg az, hogy meghívott. Tübingeni tanulmányutamat követõen Bennhold professzor ellátogatott Budapestre, ahol természetesen felkereste szerzõtársát is. Megható volt látni a két „nagy ember” találkozását.

A tübingeni tanulmányút nagyon sok szempontból befolyásolta életemet, de érdekes módon szakmailag viszonylag kevéssé. Nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban az ötvenes évek vége felé keveset tudhattam a nyugati világról, ezért nem csoda, ha igencsak rácsodálkoztam arra a világra, ami megérkezésemkor fogadott. Éjszaka futott be velem a vonat Tübingenbe, amirõl szinte csak annyit tudtam, hogy Kecskemét nagyságú város. Gondoltam, majdcsak lesz ott taxi, amivel szállodába mehetek. A pályaudvaron Mercedes taxik hosszú sora várt. Már ez sokkolt. Aztán kérdeztem: van-e szálloda? Azonnal felsoroltak vagy húszat. Hosszú hetekig, de inkább hónapokig tartott, amíg felfogtam, mekkora a különbség az akkori Németország és Magyarország között.

Bennhold professzor a Tübingeni Egyetem belklinikáján nagy szeretettel fogadott. Bár a témakör, amivel ott foglalkoztam, nem immunológia volt, de az alkalmazott, számomra új, elsõsorban immunológiai módszereket, használni tudtuk a mi kutatási területünkön is. Itt ismertem meg azokat a modern immunológiai eljárásokat, amelyekkel késõbb itthon nagyon egyszerû körülmények között is eredményesen tanulmányozhattam a gammaglobulinok szerkezetét.

1958 májusában jöttem haza Tübingenbõl. A tanulmányút szakmai eredménye: két közös közlemény, majd Hans Ott kollégával egy könyv, amely németül és magyarul is megjelent „Az elméleti és klinikai immunológia alapjai” címmel, valamint az elsajátított modern immunológiai módszerek.

– Mennyire gátolta új módszerû, az ellenanyagok szerkezetének megismerését célzó kutatásait a régi mûhely, a III. számú Belgyógyászati Klinika?

– Sajnálatos módon annyira, hogy pár évig alig tudtam a témámmal foglalkozni. Gömöri professzor ugyanis 1959-ben a volt Haynal-klinika igazgatója lett, én viszont a klinikán maradtam. A III. sz. belklinika új vezetõjével, Gerõ Sándor professzorral, akit egyébként tiszteltem és kedveltem, abban állapodtunk meg, hogy részt veszek az érelmeszesedéssel kapcsolatos kutatásaiban, emellett teljesen szabad kezet kapok saját vizsgálataimhoz. Ez utóbbi azonban nem realizálódott, így számomra egyetlen ésszerû megoldás maradt: munkahelyet kellett változtatnom.

Teljesen nyilvánvaló volt, ha vérfehérjékkel akarok foglalkozni, elsõsorban olyan intézmény jöhet szóba, ahol vérrel dolgoznak. Ilyen volt az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézet, melynek igazgatója, Hollán Zsuzsa 1953-ban aspiráns társam volt. Felkerestem, elmondtam, hogy állást kívánok változtatni, és kutatási témám folytatására legalkalmasabb intézet az övé lenne. Szerencsémre a professzor asszony gyorsan megértette és magáévá tette a problémámat, és néhány hét múlva megbízott: szervezzek intézetében egy immunokémiai osztályt.

Új korszak kezdõdött az életemben, más környezetben, tehetséges, fiatal kollégákkal, de szinte autodidakta módon kezdhettem el immunokémiai kutatásaimat.

– Autodidakta módon? Hogyan?

– Az ötvenes évek második felében, a hatvanas évek elején Angliában és Amerikában az új biokémiai módszerek alkalmazásával robbanásszerûen megindult az ellenanyagok szerkezetének vizsgálata. Az eredmény sem maradt el: ekkor születtek egyebek között azok a felfedezések is, amelyekért Rodney Porter és Gerald Edelman késõbb, 1972-ben Nobel-díjat kapott. Itthon viszont ebben az idõben még nem alkalmaztuk a modern biokémiai eljárásokat az immunglobulinok izolálására, szerkezetük tanulmányozására. Új munkahelyemen elsõsorban a szakirodalomban olvasottak alapján láthattunk hozzá kiváló vegyész kollégámmal, Medgyesi Györggyel az emberi vérbõl nyert immunglobulinok szerkezetének vizsgálatához. Így értettem az autodidakta módot.

Egyre inkább éreztem, hogy a Tübingenbõl hozott módszerekkel nem lehet már komoly immunokémiai kutatásokat végezni, tehát megint lépnem kell. Így jutottam el 1964-ben Angliába, egy birminghami laboratóriumba, ahol pontosan azzal a témával és olyan módon foglalkozhattam, amire alapvetõ szükségem volt. Egy már itthon is észlelt jelenség továbbvizsgálatával kezdtem ottani munkámat: mielóma fehérjéket izoláltunk, és azokat – Porter módszerét alkalmazva – papain enzimmel emésztettük. Az újdonság munkánkban az volt, hogy megállapítottuk: egyes mielóma fehérjék cisztein jelenléte nélkül is emészthetõk papainnal. Így elsõként írtuk le a papainérzékeny és papainrezisztens immunglobulinokat, majd azokat a szerkezeti sajátságokat, amelyekkel ez a tulajdonság összefügg. Természetesen birminghami kollégáim rögtön lecsaptak a témára, mivel látták, hogy ez valami újszerû, érdekes dolog. Megjegyzem, akkortájt szinte bármihez is nyúlt az ember ebben a témakörben, az új volt. Ma már a gammaglobulin szerkezetében alig lehet újat találni, szinte minden tisztázott a területen.

A birminghami laboratóriumban tapasztaltak meghatározóak voltak számomra. Nem csak módszereket, módszertani lehetõségeket tanultam, ott kerültem elõször „közvetlen” kapcsolatba az immunglobulinokkal, amivel foglalkozni akartam, de ott derült ki számomra, hogy a szervezet védekezésében az ellenanyag-molekulák mellett sejtek is részt vesznek. A modern celluláris immunológia akkor még gyermekcipõben járt, számos vonatkozásáról itthon még csak nem is hallottunk. Olyan világ nyílt meg elõttem, ami meghatározta gondolkodásmódomat, a kutatási irányt, és amelyben olyan szakmai és baráti kapcsolataim alakultak ki, amikre késõbb is bátran támaszkodhattam.

– Hazatérve a Hematológiai Intézetbe, milyen irányt vettek kutatásai?

– Folytattam az immunglobulin-szerkezet vizsgálatokat, tovább tanulmányoztuk az IgG papainszenzitív és papainrezisztens populációit, vizsgáltuk a különbségeket a molekulák szerkezetében, ami miatt másként viselkednek az emésztés során. Leírtuk, hogy ezek a szerkezeti különbségek az úgynevezett izotípus sajátságokkal hozhatók összefüggésbe, és ennek alapján olyan módszert dolgoztunk ki, amellyel az IgG mielóma fehérjék izotípusát viszonylag egyszerûen lehetett megállapítani. Már akkor is tudtuk, hogy az immunglobulin molekula egy könnyû és egy nehéz láncból áll, s hogy az izolált láncok rekombinálhatók. Az intézetben ilyen rekombinációs vizsgálatokat végeztünk, papainrezisztens és papainszenzitív molekulákból származó láncok újrakapcsolásával, rekombinációjával hibrid molekulákat hoztunk létre. Ez a technika a hatvanas évek közepén nagy újdonságnak számított, lehetõvé tette annak tanulmányozását is, hogy az egyes láncok szerkezete miként befolyásolná az ellenanyag specificitását. Eredményeinket jelentõs nemzetközi folyóiratokban, egyebek között a Nature-ben is közöltük.

Az ellenanyag szerkezetének vizsgálata közben a molekula N-terminálisa felõl haladtunk az effektorfunkciókat aktiválni tudó C-terminális molekularész felé, sokrétûen vizsgálva, hogy a molekula ezen úgynevezett Fc-részének struktúrája miként befolyásolja az ellenanyag funkcióját. Ekkor kezdtünk foglalkozni azokkal az immunsejteken található receptorokkal, Fc-receptorokkal is, amelyek a molekula Fc-részét kötik, és ezáltal kiváltják a kórokozók pusztulásához vezetõ hatékony sejtfunkciókat.

– Professzor úr pár perce úgy fogalmazott: a professzor asszony nagyon gyorsan átlátta, hogy mirõl is van szó, vagyis hogy korszerû, európai hírû hematológiai intézet nem létezhet immunológiai kutatások nélkül.

– Hollán Zsuzsa mindenbõl csodálatos érzékkel kiszûrte az újat és az érdekeset. Kiváló hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerét arra használta fel, hogy a hematológiát, a vérellátást, majd késõbb az immunológiát komoly kutatói bázissal egy fedél alá hozza.

– Mennyire volt elszigetelt a hatvanas években Magyarország? Számíthattunk-e már akkor külföldi támogatásra?

– Az akkor már kiépült kapcsolataink révén nagyon sok segítséget kaptunk külföldrõl. Hadd említsek egy példát. A hatvanas évek közepén az Egészségügyi Világszervezet két immunológusa, Michael Sela és Howard Goodman hírét vették, hogy Magyarországon a Hematológiai Intézetben is foglalkoznak immunglobulin-szerkezet vizsgálatokkal, hivatalos moszkvai útjukat megszakítva felkeresték intézetünket. Beszámoltunk nekik a nálunk folyó munkákról, s arról, hogy kutatásunkat intenzívebben folytathatnánk angliai partnereinkkel. Szerettük volna befejezni Denis Stanworth angol kollégánkkal közös vizsgálatainkat, de Magyarországra jövetelének anyagi akadályai voltak. Goodman azonnal intézkedett az Egészségügyi Világszervezetnél – Stanworth rövidesen megérkezett hozzánk.
 

Az Európai Immunológiai Kongresszuson
Selával és feleségével (1978)
A birminghami laboratóriumban Stanworth-szel

Selával, a Weizmann Intézet igazgatójával és munkatársaival pedig hosszú, intenzív és gyümölcsözõ szakmai kapcsolat kezdõdött ekkor, amelynek eredménye számos tanulmányút és közös publikáció lett.

Ekkor kezdõdött az a korszak az intézetben, amelynek során kibontakozott a modern immunbiológiai, elsõsorban immun-biokémiai tevékenységünk, amelynek révén bekapcsolódtunk a szakma „nemzetközi vérkeringésébe”. Közben az immunológia világviszonylatban önálló diszciplínává nõtte ki magát.

– Soha nem gondolt arra, hogy elhagyja az országot, hogy máshol élje le az életét?

– Ha valamikor el kellett volna mennem az országból, az 1945 volt. Nem mentem el. Késõbb sok helyen megfordultam, Angliában, Németországban, az Egyesült Államokban hosszabb idõt is eltöltöttem. De azt kell mondjam, az összes hátrányával, nehézségével együtt, amivel a kintiekhez képest itthon meg kellett küzdenünk, nem bántam meg, hogy itthon maradtam.

– Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, a gödi immunológiai tanszék a hazai immunológiai kutatás és oktatás fellegvára. Az a tény, hogy megalakulhatott a tanszék, jórészt az Ön érdeme.

– Nem egészen. A hetvenes évek elején, Ádám György professzor rektorsága idején ugyanis profilbõvítés volt az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a biológusoknál. Ekkor kerültem pályázat útján az egyetemre, egy idõben Csányi Vilmossal, Vida Gáborral, Szabó István Mihállyal. Vida Gábor a genetika, Csányi Vilmos az etológia, Szabó István Mihály a mikrobiológia tanszék élére került. Szabó professzor ekkor még kubai tanulmányúton volt, így egy évig, amíg nem jött haza, átmenetileg elvállaltam a mikrobiológiai és immunológiai tanszék irányítását. Ma már meglepõ, de akkoriban az immunológiát mindenhol a mikrobiológián belül tanították. Amikor aztán Szabó professzor hazatért, közös erõvel sikerült elérnünk, hogy a tanszéket szétválasszák. Ezt az indokolta, hogy mint már említettem, az immunológia világviszonylatban önálló tudománnyá vált. Szakmai megfontolás vezetett tehát abban, és ehhez nagyon ragaszkodtam, hogy szétváljon a két tanszék. Így alakult meg elõször az immunológiai csoport, majd a tanszék.

– Ha jól tudom, csak az ELTE-n van önálló immunológiai képzés. Mi a helyzet a többi tudományegyetemen?

– Néhány évvel ezelõttig a mi tanszékünk volt hazánkban az egyetlen olyan hely, ahol önálló immunológiai oktatás folyt. A debreceni egyetemen létezik ugyan immunológiai profilú vagy immunológiát preferáló kórélettani tanszék az ottani hagyományok miatt, de önállónak semmiképpen sem nevezhetõ. Most került oda a gödi tanszékrõl kitûnõ munkatársam, Rajnavölgyi Éva tanszékvezetõnek, így remélhetõ, hogy a Debrecenben tradicionális klinikai immunológia mellett fellendül az önálló immunológiai oktatás és alapkutatás.

A Semmelweis Egyetemen egyáltalán nem volt ilyen típusú képzés addig, amíg Falus András a Biológiai Intézet élére nem került. Neki sikerült elérni, hogy az immunológiát önálló diszciplínaként oktassák. Itt kell megjegyeznem, hogy a Magyar Immunológiai Társaság és az MTA Immunológiai Bizottsága rendkívül sokat tett annak érdekében, hogy az immunológia oktatása önálló diszciplínaként bekerüljön a graduális és a posztgraduális képzésbe.

– Két tanszék, az immunológia és az etológia került így 1973-ban Gödre, egy csodálatos õspark közepére, ódon hangulatot sugárzó falak közé.

– A kastélyszerû épület és a hozzá tartozó nyolcholdas park eredetileg Arany János fiáé, Arany Lászlóé volt, tõle került a Huzella család birtokába. Huzella professzor halála után, 1950-ben lett az ELTE tulajdona. Sokáig nem tudtak vele mit kezdeni, amíg az egyetem szovjet tanácsadójának inspirálására, miszerint biológusoktatás nem mûködhet „biológiai állomás” nélkül, létrehozták a Gödi Biológiai Állomást. Akkoriban elsõsorban a botanikus tanszékek kaptak itt helyet, és szabadföldi kísérleteket végeztek. Amikor a tanácsadó elment, megszûnt az állomás korábbi funkciója is. Mivel a környezet csodálatos volt, az egyetem vezetése késõbb úgy döntött, hogy az ELTE professzorai számára vendégszobákat alakítanak ki, néhány laboratóriummal, konyhával, étkezõvel, tanteremmel. Amikor az etológiai és az immunológiai tanszék megalakult, Budapesten nem tudtak számunkra helyet biztosítani. Felajánlották a gödi állomást. Boldogan mondtam igent, hiszen keveseknek adatik meg, hogy ilyen nem mindennapi környezetben dolgozhasson. Elõször csak négy laboratóriumot, késõbb egy egész épületet kaptunk. Intenzív szakmai kapcsolat, egészséges légkör alakult ki nálunk. Nagyszerû munkatársakkal voltam körülvéve: Erdei Anna, Sármay Gabriella, Rajnavölgyi Éva, Sándor Mátyás és felesége, Fábri Zsuzsa, és még sorolhatnám a neveket.

Mindig azt mondtuk, lehet, hogy nem a miénk a legjobb immunológiai tanszék Európában, de az egyetlen, amelynek saját tava és saját temetõje van, hiszen itt nyugszik a családi sírboltban a Huzella család számos tagja, és a híres professzor kedves tava is itt van, ha nem is olyan állapotban, mint az õ életében volt.

– A gödi mûhely igen rövid idõ alatt felzárkózott a jelentõs hazai kutatóhelyek sorába. Milyen jellegû kutatásokat folytattak?

– Amíg a Hematológiai Intézetben kutatótevékenységünk középpontjában az ellenanyag-szerkezet tanulmányozása állott, addig Gödön az immunsejtek receptorainak vizsgálata került elõtérbe. Amint már említettem: az IgG-ellenanyagok szerkezetének vizsgálata során fokozatosan haladtunk a molekula úgynevezett Fc-részének megismerése felé, és lassan eljutottunk azokhoz a sejtfelszíni receptormolekulákhoz, amelyek az ellenanyagokat éppen ezen Fc-részükkel kölcsönhatásba kerülve kötik meg. Az ellenanyag antigénkötõ helye rendkívüli fajlagossággal ismer fel egy adott antigént (például kórokozót), és az így kialakuló komplex az ellenanyag (például IgG) molekula Fc része segítségével az immunrendszer egyes sejtjeinek felszínén lévõ, az Fc-molekulaszakasz megkötésére specializálódott úgynevezett Fc-receptorral kerül kölcsönhatásba. Leegyszerûsítve: az ellenanyag „megfogja” a kórokozót, és az immunrendszer megfelelõ sejtjéhez szállítja, azután az annak felszínén lévõ receptorhoz köti, ezzel „elõkészítve” a kórokozó pusztulását. Érthetõ, hogy érdeklõdésünket nemcsak a már jól ismert Fc-molekulaszakasz, hanem az azt megkötõ sejtfelszíni molekula is felkeltette. Mint a tudományban oly sokszor, Fc-receptor-kutatásaink „hajnalán” is a véletlen segített bennünket. A vizsgálatokhoz szükséges vért, amelybõl a limfocitákat (nyiroksejteket) kivontuk, a Hematológiai Intézetbõl szállítottuk Gödre. Legnagyobb bosszúságunkra azonban legjobb igyekezetünk ellenére sem tudtunk annyi Fc-receptort hordozó limfocitát nyerni a vérbõl, mint amennyit az irodalmi adatok szerint kellett volna. Hetek múlva jöttünk csak rá, hogy a vért hûtve szállítottuk, a sejteket pedig szobahõmérsékleten preparáltuk. Kiderült, hogy a limfociták a hõmérsékletváltás következtében „levedlik” receptoraikat, az így levált receptormolekulákat sikerült a sejtek környezetébõl izolálni. Ez a véletlen megfigyelés nemcsak arra hívta fel a figyelmemet, hogy a nem várt eredményt nem kell feltétlenül a kísérletet végzõ fiatal munkatárs rovására írni, hanem érdekes elgondolkozni azon, hogy vajon más tényezõk nem játszanak-e ebben szerepet. A mi esetünkben ez a véletlen észlelés egy sor új, és azóta is sokat idézett eredmény forrása lett. A receptorvedlés jelenségét az ellenanyag-termelõ B-limfocitákon is megfigyeltük, leírtuk, hogy amikor ezeket a sejteket az antigén aktiválja, a felszínükön nagy számban jelennek meg Fc-receptorok, ám ezután receptorvedlés következik be. Leírtuk a vedlés mechanizmusát, megállapítottuk, hogy a sejtrõl levált receptorok megõrzik ellenanyagkötõ tulajdonságukat, és nagy valószínûséggel szabályozó funkciót töltenek be. Így lett az Fc-receptor vizsgálata, tanszékünk egyik központi kutatási témája. Számos, addig nem ismert tulajdonságát írtuk le ezeknek a – mint idõközben kiderült sokféle funkciót ellátó – receptoroknak, de az utóbbi években elsõsorban az ellenanyag-termelést szabályozó funkciójuk mechanizmusának megismerésére terelõdött figyelmünk. Az Fc-receptorok egyik csoportja ugyanis a „fék” szerepét játssza a B-limfociták ellenanyag-termelésének szabályozásában. Az ellenanyag-termelés folyamatát megindító antigénfelismerõ receptorok és a „gyeplõt kézben tartó” gátló Fc-receptorok „beszélgetése”, kölcsönhatása indítja meg vagy állítja le a sejt ellenanyag-termelését. Ennek folyamán a receptorok által közvetített jelek „ütköznek” össze, és a jelátvivõ molekulák foszforilációja, illetve defoszforilációja szabja meg a reakció(k) irányát. Az Fc-receptor közvetítette gátlás mechanizmusának vizsgálatával legközelebbi munkatársam, dr. Sármay Gabriella professzor asszony nemzetközi hírnévre tett szert.

– Göd nemcsak egyszerûen tanszék, hanem nemzetközi kutatóhely, konferenciák központja is. Hogyan sikerült ezt elérnie?

– Az elsõ perctõl kezdve arra törekedtem, hogy bekapcsolódjunk a nemzetközi véráramba. Például azzal, hogy igen keményen dolgoztunk kutatási témáinkon, s ha valami újat találtunk, eredményeinket elküldtük neves nemzetközi szakfolyóiratokhoz. Minden követ megmozgattunk azért, hogy a nemzetközi porondon ott lehessünk, jóllehet az anyagiak hiánya ebben igencsak hátráltatott bennünket. A nemzetközi kapcsolatok folyamatos biztosítása érdekében a Magyar Immunológiai Társaság segítségével évente legalább egy nemzetközi kongresszust szerveztünk Magyarországon. Ebben az is segített bennünket, hogy tizenöt éven át az Immunológiai Társaságok Európai Uniójának vezetõségében tevékenykedhettem, illetve egy hároméves cikluson át az Immunológiai Társaságok Európai Szövetségének (EFIS) elnöke lehettem. A hatvanas évek végétõl nem volt olyan jelentõs nemzetközi immunológiai kongresszus külföldön, amin ne vettünk volna részt vagy meghívásra, vagy saját erõbõl. Ennek a „nemzetközi politikának” köszönhetõ, hogy 1978-ban mi rendezhettük az Európai Immunológiai Kongresszust. Ezt követõen Gödön nemzetközi immunológiai tanfolyamokat rendeztünk, melyeken 10–15 világklasszis tartotta az elõadásokat magyar és külföldi résztvevõk számára. Persze mindehhez szükség volt nemzetközi támogatásra is, szerencsénkre a FEBS és az EFIS maximálisan mellettünk állt. Mivel hozzánk keletrõl és nyugatról egyaránt viszonylag könnyû volt eljönni, Magyarország amolyan szakmai katalizátorrá, a keleti és a nyugati országok immunológusai fontos találkozóhelyévé vált. Ilyen elõzmények után nyertük el 1992-ben az Immunológiai Világkongresszus szervezésének jogát is, melynek megrendezése nem volt könnyû feladat, hiszen a rendezvényen ötezernél több résztvevõ volt, és az elõadók között öt Nobel-díjast is üdvözölhettünk. Ennél többet elérni a szakmában a nemzetközi elismertség terén igen nehéz.

– Hadd vessem közbe, a hazai elismerés sem maradt el, hiszen 1992-ben professzor úr munkásságáért Széchenyi-díjat kapott.

– Nagy elismerés számomra, de az is, hogy munkatársaim a kongresszus után számos meghívást kaptak a világ minden tájára. E munkakapcsolatok révén olyan eredményekhez juthattunk, amiket idehaza semmiképpen sem tudtunk volna elérni. Tulajdonképpen szomorú, hogy hazai együttmûködést még ma is sokszor nehezebb összehozni, mint egy külföldit. Különös megtiszteltetés ért bennünket, amikor 1992-ben Peter Dukor professzor felkért, hogy vegyünk részt a VIRCC (Vienna International Cooperation Center) munkájában. A bécsi Sandoz Kutatóintézetben szervezett nemzetközi kutatóhelyen igencsak bõkezûen egy laboratóriumot rendezett be számunkra, melyben három munkatársam négy évig, nagyszerû feltételek között, igen eredményesen, tematikai megkötés nélkül dolgozott.

Azt kérdezte, hogyan sikerült elérni mindezt. Tudja, mindig is híve voltam a kemény munkának, a szerteágazó nemzetközi kapcsolatoknak, melyek nélkül nem lehet korszerûen tudományt mûvelni. Nagy szerencsémre kiváló munkatársaim ebben nagyszerû partnereknek bizonyultak, és nagy megnyugvás számomra, hogy a tanszék vezetését olyan kiemelkedõ kutató és tanár vette át tõlem, mint Erdei Anna.

– Professzor úr, szép tudomány az immunológia?

– Nem csak szép, a legszebb! Nem ezt a választ várta? Olyan rendszerrel foglalkozik, amelyben a regulációt, az életfolyamatok szabályozását igen jól lehet tanulmányozni. A rendszer elemei: a limfociták, a makrofágok, az ellenanyagok, a citokinek, a megfelelõ receptorstruktúrák stb. ugyanis viszonylag könnyen izolálhatók, így a rendszer szinte minden része külön-külön is tanulmányozható. Nem véletlen, hogy a felismerés, az információtovábbítás molekuláris alapjait elõször, és talán a legjobban, az immunrendszer vizsgálata során tárták fel. Például azt, hogy a sejtek felszínén található receptorok kölcsönhatása, azok beszélgetése hogyan zajlik, vagy hogyan tart kapcsolatot a neuroendokrin rendszer az immunrendszer sejtjeivel és fordítva. Az adhéziós molekulákat, vagyis a sejtközötti ragasztóanyagokat, amelyek a sejtek kölcsönhatását és a sejtek beszélgetését lehetõvé teszik, szintén elsõsorban az immunrendszer sejtjeinek vizsgálata közben ismertük meg.

Azt, hogy a védekezõrendszer hogyan tud 108–109 vagy annál több struktúrát felismerni, e sokféleség genetikai alapját, az antigénreceptorok sokféleségének génszintû szabályozását is mind az immunrendszer tanulmányozása során lehetett megismerni. Hát ezért olyan szép az immunológia.

– Várható-e a közeljövõben valamiféle nagyobb áttörés a gyógyításban, amit az immunológia eredményei tesznek lehetõvé?

– Vannak olyan immunhiányos betegségek, amelyekrõl már ma is tudjuk, hogy milyen génrendellenességek okozzák. Ezeknél tehát megvan a lehetõség a génszintû beavatkozásra. Viszonylag kevés olyan állapot van azonban, ami egyetlen egy okra, egyetlen gén hibás mûködésére vezethetõ vissza; ezeknél rendszerint több tényezõ együttes hatásáról van szó. Az immunrendszer sejtszintû, molekulaszintû mûködésének megismerése azonban seregnyi lehetõséget kínál a terápiás felhasználásra, bár tény, hogy klinikai alkalmazásuk késlekedik. Mindenki azt várta, hogy a védõoltások, a szervátültetések, a vérátömlesztések rutinná válása után meggyógyítjuk például a rákot. Ez azonban természetesen nem csak immunológiai probléma, jóllehet az immunrendszer mûködésének közelebbi megismerése új utakat nyitott ezen a területen is. Így például Ehrlichnek, az immunológia egyik óriásának elképzelése a gyógyszerek ellenanyagok segítségével történõ irányított célba juttatásáról napjainkban realizálódik. Az eljárás lényege, hogy a szervezetbe izotóppal jelzett, megfelelõ specificitású ellenanyagot juttatnak, amellyel az „alvó”, rejtett helyzetben lévõ ráksejtek megtalálhatók és elpusztíthatók. Ma már a rekombináns technológia segítségével megoldott, hogy nem kell az egész ellenanyag-molekulát a megfelelõ helyre juttatni, csak azt a molekulaszakaszt, amely az antigénfelismerõ részt hordozza, s ami megfelelõ eljárással összekombinálható akár a jelzõanyaggal, akár a gyógyszerrel. Géntechnológiai eljárás segítségével a daganatsejtbe olyan géneket lehet juttatni, amelyek termékei a helyszínre vonzzák a rákos sejteket elpusztító immunsejteket.

A gödi tanszéken folyó alapkutatásoktól is várunk gyakorlati eredményeket. Így például tanszéki utódom, Erdei Anna professzor talált olyan peptideket, melyek egyes receptorokkal való kölcsönhatásuk révén felhasználhatók bizonyos immunfunkciók gátlására. Sármay Gabriella professzorral évek óta sikeresen vizsgáljuk, hogy az IgG-ellenanyagot kötõ Fc-receptorok az ellenanyag-molekula milyen részeivel kerülnek kölcsönhatásba. Sikerült is olyan peptidszakaszokat azonosítanunk, amelyek a receptorhoz kötõdnek. Idõközben kiderült, hogy az Fc-receptornak ellenanyag-termelést szabályozó funkciója is van (elsõk között tisztáztuk ennek mechanizmusát). Úgy véljük, a vizsgálataink során azonosított Fc-receptorhoz kötõdõ peptidek felhasználhatók lesznek arra, hogy ezt a szabályozófunkciót befolyásolják.

A már jól bevált védõoltások mellett az oltóanyagok új generációinak tervezése és elõállítása is folyamatban van. Joggal bízunk tehát abban, hogy a fertõzõ betegségek megelõzése, a rosszindulatú daganatok, a génmûködési zavarokon alapuló immunológiai rendellenességek gyógyítása terén rövidesen komoly áttörés lesz.

– Nem tudom mikor, talán lapunkban két évvel ezelõtt megjelent cikkeinek elõkészítésekor hallottam Öntõl egy szép hitvallást az ismeretterjesztés fontosságáról.

– Vallom és hirdetem, hogy minden tudósnak nagy aktivitással kellene részt vennie a tudományos ismeretterjesztésben. Nekünk tudósoknak kell meggyõznünk az embereket az ismeretterjesztés, a politikusokat pedig a tudomány fontosságáról. Nekünk kell közkinccsé tenni a tudományt.

Szerencsés véletlen, hogy most mint az Akadémia Struktúrabizottságának elnöke és a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat alelnöke olyan helyzetben vagyok, hogy részt vehetek a jövõt alakító tervek kimunkálásában. Nemrégiben dolgoztunk ki javaslatokat, amelyek arra hívják fel az Akadémiát, hogy vállaljon az eddiginél nagyobb részt az ismeretterjesztésben. Célunk, hogy a TIT kidolgozza az ismeretterjesztés új módszertanát, hogy a társulat keretében a Természet Világa és az Élet és Tudomány lapokra alapozva újra megindítsuk az ismeretterjesztõ könyvkiadást, és még sorolhatnám az elképzeléseinket. Hogy e tervekbõl mit sikerül megvalósítani, azt majd meglátjuk. 


Az interjút készítette: KAPITÁNY KATALIN

Természet Világa, 131. évf. 12. sz. 2000. december
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez