Spinoza férge, avagy: hiszek, hogy érthessek

A Természet Világa 2000. szeptemberi számában jelent meg Jékely Gáspár cikke, a Tudomány és dogmatika. A gondolatébresztõ írás több helyen is vitára késztetett. Egyetértünk abban, hogy „túl kényelmes álláspont … olyasmit állítani, hogy a vallásnak és a tudománynak mások a feladatai, így soha nem kerülhetnek szembe egymással.” Kapcsolatuk mibenlétérõl azonban már eltérõ a véleményünk.

Mindenekelõtt tisztáznunk kell, mit is értünk a cikkben többször említett „vallásos hit” vagy „vallásos érzés” alatt. „Valláson” – az európai kultúrában – a három nagy monoteista áramlat, a zsidó, a keresztyén vagy az iszlám elfogadását és „megvallását” szokás érteni, ennek alapja mindegyik esetben egy személyes létezõbe vetett hit. Az európai kultúra másik nagy áramlata a végsõ létezõt személytelen formában képzeli el. Ide sorolhatók például a deista filozófiák (Voltaire), a panteizmus (Spinoza), és a monista (másképp: materialista) világkép, amit például Haeckel vagy Marx hirdetett. Szempontunkból az a lényeges, hogy e szellemi áramlatok közti törésvonal a személyes vagy személytelen létezõbe vetett hit mentén húzódik – nem pedig a „vallás” és a „tudomány” között.

E gondolati rendszerek – minden különbségük ellenére – valamiben közösek. Föltételeznek egy létezõt, ami (vagy Aki) „objektív”, azaz nem a róla töprengõnek köszönheti létét. Ez kizárja a szolipszizmust, méghozzá nemcsak a (természet)tudományban (mint azt a cikk állítja), hanem például a vallásos gondolkodásban is. Igaz ugyan, hogy egy külsõ szemlélõ vélheti úgy, hogy az „istenélmény forrása a megfigyelõ maga”, ám ez nem korrekt ellenvetés, hiszen ezen az alapon azt is állíthatnánk, hogy a „szabadesés élményének forrása a megfigyelõ maga”, amennyiben csakugyan megfigyelés élménye által szerzünk tudomást a szabadesésrõl. A két területet tehát illendõ azonos mércével mérni: mindkettõ az objektív létezõbe vetett meggyõzõdésen alapul.

Jékely szerint a „vallás elemi formája ... Isten teremtõ és világmegváltó erejének közvetlen megtapasztalása, ami … semmiképpen sem kifogásolható”, ám ha teológiai rendszerré válik, azonnal támadható lesz. Ez a leírás olyan elképzelést sugall, mintha az elemi hit-élményekbõl valamilyen késõbbi intézményesülés révén alakulna ki a vallásos közösség (az egyház), s annak teljes gondolati rendszere. Lehet, hogy így van, ám érdemes lenne egy néprajzkutató véleményét meghallgatni: létezik-e bárhol közösség nélküli vallásos hit, eredetmítoszok vagy rítusok nélküli istenképzet? Egy mítosz persze még nem kidolgozott teológiai rendszer, ám semmiképpen nem „elemi” (individuális) hit-élmény: csak a közösség egészében nyeri el értelmét, hiszen éppen errõl, a közösség-élményrõl szól. A teológia tehát nem utólag torzít el valamit, ami önmagában és eredetileg támadhatatlan, hanem segít megérteni azt, amit teljesség-élményként tapasztalnak a közösség tagjai. Hasonló a helyzet a természettudományokban is: például sok „elemi élményünk” van az eldobott és leesõ tárgyakról (ezek szintén „nem kifogásolhatók”), de a kognitív pszichológia szerint ezeket a tapasztalatokat azonnal valamilyen gondolati, értelmezési sémába illesztve szerezzük meg. Például – Arisztotelésszel – úgy véljük, hogy a súlyos tárgyak a Föld középpontja felé törekednek. Ez a magyarázat persze már – hasonlóan a hitvallásokhoz – támadható, meg is tette ezt Galilei és Newton. Ennek ellenére igazságtalan túlzás lenne azt állítani, hogy akár Arisztotelész, akár Newton „dogmatikus rendszerével eltorzította volna elemi élményeinket”. Tapasztalat és értelmezés mind a vallásokban, mind a tudományokban egymásra hatva jelenik meg. Maga a hit pedig – Vidrányi Katalin szavaival élve – már „nem élmény, hanem munka.”1 Akárcsak a tudományos módszerrel nyert tudás.

Jékely „kínos áthidalásnak” minõsíti a „hitbõl hitvallássá érést”, mert ennek a kinyilatkoztatás az alapja, amire „véghetetlen számú vallási dogmatika építhetõ fel”. Ez nyilvánvaló túlzás. A dogmatika elemei ugyan nem rögzítettek örök idõkre, ám nem is változtathatóak tetszés szerint, ahogyan az állatok testrészei vagy az euklidészi matematika axiómái sem. Létezhet ugyan sok (talán végtelen számú) geometriai rendszer, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyik is esetleges, ötletszerû lenne. Éppen ellenkezõleg. Ám minden tudomány hatóköre, értelmezési tartománya véges. Gödel óta tudjuk, hogy ez szükségképpen van így. Miért lenne kivétel éppen a hittudomány? A probléma tehát nem az, hogy az – önmagukban koherens – „versengõ vallási hipotézisek” közötti választásnak nincs alapja, hanem az, hogy egyetlen ilyen koherens rendszer sem építhetõ fel, mégis ezt keressük, erre törekszünk, ezt próbáljuk megközelíteni. Minden tudományterületen.

A kinyilatkozatás valóban „a zsidó–keresztény (s még hozzátenném: és az iszlám) dogmatika alapja”. A cikk szerzõjével ellentétben én nem merném kutatni ennek okát. Annyi biztos, hogy a kinyilatkoztatás valamilyen felismerés-ráismerés élménnyel köthetõ össze, ahhoz pedig kettõ kell: amire (vagy Akire) ráismerünk, és az, aki ráismer. Hasonlít ez a természettudományokhoz: egy fölfedezéshez is szükséges valami, amit föl lehet fedezni, és valaki, aki fölfedezi. Való igaz, hogy „a hitvallások csöppet sem mentesek a történeti esetlegességektõl”, de miért okoz ez meglepetést? Egy természettudományos fölismerésnél is nyilvánvaló, hogy az valahol és valamikor történt, a kor nyelvhasználatát, hiányosságait és tévedéseit is hordozza. Az is biztos, hogy nem mindenki, hanem csak egy vagy néhány „kiválasztott” részesült az elsõ ráismerés élményében. Ezek nem releváns érvek a természettudományos elmélet igazsága ellen, ugyanígy nem alkalmazhatók a teológiában sem. A hasonlóságok mellett persze különbségek is vannak. A kinyilatkoztatás – ahogyan azt Jelenits István írja – Isten szuverén döntése, nem vezethetõ le emberi szándékokból, miként – esetleg – a természettudományok fölfedezései.2

Igaza van Jékelynek, hogy a vallások „igazságainak elfogadása … – bizonyítékok hiányában – csak hit kérdése lehet”. E megfogalmazás azonban ismét olyat kér számon a hitvallásoktól, ami logikailag is képtelenség. Bizonyítani csak azt lehet, amit vissza tudunk vezetni más, elemibb, alapvetõbb igazságokra. A hitvallás állításai azonban – saját értelmezési rendszerükben – a matematikai axiómákhoz vagy posztulátumokhoz hasonlítanak. Egy adott rendszeren belül – például Euklidész matematikájában – az axiómák természetesen nem bizonyíthatók. Épp fordítva: ezek az alapjai mindenféle bizonyításnak. A vallásos hitnek az axiómákhoz való hasonlóságát (de csak hasonlóságát) a skolasztika atyja, CanterburyAnzelm így fogalmazta meg: „Credo, ut intelligam”, azaz: „Hiszek, hogy tudjak.”3 Vagy bõvebben: hitem az elõfeltétele annak, hogy egyáltalán értelmes kérdéseim lehessenek (nem is beszélve a válaszok megértésérõl). A kérdés tehát nem az, hogy bizonyíthatóak-e a hitigazságok vagy sem (természetesen: nem), hanem az, hogy milyen eredményre jutok, ha e hitigazságokat elfogadom.

E ponton eljutunk egy csakugyan létezõ különbséghez a vallásos és a tudományos gondolkodás között. A természettudományban az axiómák a megértés eszközei, ezért lényegében tetszés szerint elfogadhatom vagy elvethetem azokat. Persze aki elveti Eukleidész axiómáit, az ezzel kizárta magát a síkgeometria mûvelõinek körébõl – ám nem kötelezõ síkgeometriát mûvelni. A lényeges az, hogy az axióma ugyan méltó az elfogadásra (axiosz görögül: méltó)4, ám tõlem függ, hogy élek-e ezzel a lehetõséggel. A (vallásos) hittel nem ez a helyzet: törekedhetek ugyan rá, ám hogy elnyerem-e, az nem tõlem függ, lévén „ingyenes kegyelmi adomány”, azaz nincs további ok, melyre vissza tudnám vezetni (lásd a bizonyításról mondottakat).

A fentiek összefüggenek a tudományos bizonyíthatóság kérdésével is. Jékely „túlzottan borúlátónak” ítéli azokat a véleményeket, melyek – Kuhn tudománytörténeti munkájára alapozva – „azt a rémképet keltik… hogy minden (tudományos) elméletet egyszer úgyis megcáfol egy újabb elmélet”. Az állítás ebben a formában csakugyan rémkép, szerencsére Kuhn sem ezt állította.5 Azt viszont igen, hogy érvényes cáfolat vagy megerõsítés csak egy adott paradigmára épülõ rendszeren belül képzelhetõ el. Tehát Arisztotelész világképét nem „megcáfolta”, hanem fölváltotta Galileié, azt Newtoné, azt Einsteiné. Newton rendszerén belül viszont egyértelmûen cáfolható az elsõfajú örökmozgó léte és igazolható az összefüggés a tengerjárás és a Hold mozgása között. Jelen tudományunk különbözõ paradigmák gyûjteménye. Ezek közül sokról tudjuk, hogy érvényességének hol van a határa, sokról még nem. Szerintem a tudományoknak nem szégyene ez a részlegesség, sõt, egyik nagy erényü(n)k lehet az ennek fölismerésbõl eredõ szerénység. Sajnos, valóban le kell tenni arról, hogy ezen a módon „végsõ igazságokat” fogalmazhatunk meg.

Jékely írásának talán legizgalmasabb része õsi vitatémát elevenít föl: az eredet és a lélek kérdését, mint olyat, melyben a tudomány és a vallás állásfoglalása szükségképp ütközik – amennyiben a tudomány autonóm fejlõdést, a vallás pedig kívülrõl vezérelt folyamatot láttatna velünk. Elsõ megjegyzésem az, hogy nem szerencsés e két területet úgy ábrázolni, mint afféle „végsõ menedéket”, ahová a gyõzelmes tudomány elõl visszavonult a vallás, hogy aztán kénytelen-kelletlen megütközzön vele. Nem volt, és jelenleg sincs olyan területe az emberi létnek, ahonnan a tudomány vagy a vallás ki lenne rekesztve. Mindkettõ teljesség-igényû, semmilyen niche-felosztás nem történt köztük. Az evolúcióval kapcsolatos viták mindkét oldali félreértéseken alapultak. A (mechanikus és atomisztikus szemléletû) biológusok a XIX–XX. században az evolúció mozgatórugóit, mechanizmusát keresték, és szándékosan elutasították a célok kérdését. Az (érthetõ okból riadt) egyház képviselõi pedig nem merték vállalni a mechanizmust, félvén attól, hogy ezzel aláássák a célt. A vita ahhoz hasonlít, mintha egy autó mûködését két csoport próbálná magyarázni. Az egyik társaság úgy érvelne, hogy minden mûködése visszavezethetõ a dugattyúk, porlasztók, tengelyek szerkezetére és mozgására, a benzin kémiai jellemzõire stb. Bizonyítékaik kétségtelen erejétõl megrészegülve tovább folytatnák, azt állítva, hogy az autó tényleges mozgása is ilyen mechanikus hatásokból következik, a „sofõr szándékáról” szóló metafizikai spekulációkat pedig egyszer s mindenkorra el kell vetni. A másik tábor ezzel szemben a közúti közlekedés általános céljait és szabályait, a Kresz-t elemezné, majd rátérne a sofõr lelkivilágának, elfojtott és nyilvánvaló szándékainak vizsgálatára. Õk is kissé belelovallnák magukat a vitába, végül azt állítván, hogy az autót nem a kereke, hanem a „közlekedés szelleme” mozgatja a tapasztalt irányba. Ez a karikatúra persze torz képet fest a nagyon is fontos vitáról, ám arra talán alkalmas, hogy jelezze a félreértés okát. A mechanizmus és a cél nem helyettesíthetõk egymással. Ugyancsak veszedelmes a szervezõdési szintek teljes egybemosása, mint például az az állítás, hogy „a vallás és a mûvészet is végsõ soron biológiai jelenség”, „minden gondolatunk alapja a fehérjekémia” stb. Vajon nem abszurd-e az a kijelentés, hogy a Himnuszt Kölcsey mitokondriumai, hálózatos állománya stb. „hozták létre”?6 És nem merész-e úgy fogalmazni, hogy „a gének az evolúció jól ismert mechanizmusa szerint alakultak úgy, ahogy alakultak” – ha e mechanizmus jelenleg minden, csak nem „jól ismert”?7

A vallás és a (természet)tudomány céljaival kapcsolatban szintén nem ott látom a fõ különbséget, ahol a cikk szerzõje. A vallás felismeréseinek „az ember lelkén kívül nincs értelme” – írja Jékely, s hozzátenném: akárcsak az emberi kultúra bármely más felismerésének, például éppen a természettudományoknak. Úgy vélem, mindkettõ a tapasztalható és valós világ megértésének, a rend keresésének és megtalálásának élményét és módszereit kínálja. Talán inkább a hatókörük különbözik. Spinoza egyik levelében8 egy vérben élõ képzeletbeli kis féregrõl ír, mely értelmes lény lenne, de nem ismerné sajátos helyzetét. Ez a féreg pontosan érzékelné a körülötte áramló vér fizikai tulajdonságait, a nyirok és a vértestek jellemzõit stb., ám – mint értelmetlent – nyilván elutasítaná az olyan kérdéseket, hogy „mi a vörösvértestek funkciója”, vagy „miért növekszik körülöttem az inzulin koncentrációja”. Nyilvánvaló, hogy e kérdések csak olyan „férgek” számára értelmesek, akik szilárdan hisznek egy magasabb struktúra, szervezet létében, hiszen bármilyen funkciónak csak ahhoz képest, abban van értelme. E kis történet talán nem is annyira abszurd, ha meggondoljuk, hogy Lovelock csak néhány évtizede merte föltenni azt a kérdést, hogy mi a funkciója a légköri nitrogénnek vagy metánnak.9 Ezek a kérdések csak egy magasabb szervezõdési egység, a Gaia föltételezése esetén válhatnak értelmessé. Sõt, Gaia több is, mint hipotézis. Nem véletlen a mitikus elnevezés: Lovelock – talán szándékán kívül – modern mitológiát teremtett, mely nagyon is õsi és fontos érzéseket ébresztett föl: „azt a feltétlen alárendeltséget, ami a természet és az ember viszonyát jellemzi” – ahogyan azt cikkének végén Jékely Gáspár nagyon pontosan megfogalmazta. Ez a példa megvilágítja, hogy a vallásos meggyõzõdés – akár részesülünk benne, akár külsõ megfigyelõként szemléljük – operatív, ténylegesen ható, tudományt is formáló erõ. Szabályozza-e valami mechanizmus a földi légkör nitrogénkoncentrációját? Van-e ennek a szabályozásnak funkciója? Ró-e rám mindez a tudás erkölcsi kötelezettségeket? Lehetséges, hogy a kutatás eredménye nemleges válasz lesz: korrekt tudományos módszerrel egyértelmû eredményre kell jutnunk. Egy biztos: senki nem vág bele ma ilyen munkába, aki nem hiszi, hogy a válasz igen is lehet. Credo, ut intelligam.

CSORBA F. LÁSZLÓ

Irodalom

1. Vidrányi Katalin: Krisztológia és antropológia. Osiris, 1998
2. Jelenits István: Kinyilatkoztatás és emberi szó. Új Ember, 1999.
3. Canterbury Anselm: Monologion. Proslogion. Religio MTA Filozófiai Int. 1991
4. Szabó Árpád: A görög matematika kibontakozása. Magvetõ, 1978.
5. Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, 1984.
6. Koestler, Arthur: Szellem a gépben. Európa, 2000.
7. J. Maynard Smith – Szathmáry Eörs: Az evolúció nagy lépései. Scientia, 1997.
8. Spinoza, Baruch: Levelek. Franklin, 1925. Más szempontból idézi A. Huxley: Spinoza férge in: Divatok a szerelemben. Európa 1984
9. Lovelock, Jim: Gaia – új szemmel a földi életrõl. Göncöl, é.n. Újabb könyvébõl és mozgalmáról részletesebben az Interneten pl.: The Gaia Hypothesis: magna.com.au/~prfbrown/gaia_jim.html


Természet Világa, 131. évf. 12. sz. 2000. december
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez