A gyaurok axiómái,
melyben a szerzõ kinyilvánítja
a mennyei hurikhoz való jogát

Örömmel láttam, hogy Tudomány és dogmatika címû írásom másokat is gondolkodásra késztetett. Egy efféle írás célja aligha lehet más, mint az olvasó ilyen irányú töprengéseinek elõcsalogatása. Csorba F. László ellenvetései elgondolkodtatók, és érveim további csiszolására ösztönöznek. Becsülettel kiállok hát e szellemi kopjatörésre, lássuk, mi sül ki belõle!

Legyen a kiindulási pont – Csorba felvetését elfogadva – a személyes vagy személytelen végsõ létezõbe vetett hit között húzódó törés. E kétféle hitet fogadjuk el a kétféle szemlélet legelemibb, támadhatatlan alapvetésének. Bármelyiket megkérdõjelezni egyformán értelmetlen, mert a további vizsgálódást lehetetlenné teszi. Credo, ut intelligam.

A személyes létezõbe vetett hit másként fogalmazva annyit tesz, hogy elfogadjuk egy, az érzékszerveinkkel tapasztalható világon túli, de annak végsõ okát jelentõ, öröktõl fogva létezõ személy, Isten, további indoklásra nem szoruló létezését. A személytelen létezõben hívõ panteista vagy materialista ezzel szemben azt állítja, hogy Isten nem az anyagi világtól független, személyes létezõ, hanem a világban benne lakozó, annak minden porcikájára kiterjedõ formáló erõ.

Az egyik vagy másik lehetõség mellett hitet tévén mindkét társaság nekikezdhet az áhított tudás megszerzésének. Elkezdhetik tudományukat mûvelni. A személyes létezõben hívõkét nevezzük teológiának, a személytelen létezõben hívõkét pedig természettudománynak. Mindkét tudomány mûvelése megkövetel még valamit: a logika érvényességébe vetett hitet és alkalmazása iránti teljes elkötelezettséget. E kikötés nélkül ugyanis nyilvánvalóan bármit lehetne állítani.

A vizsgálódások elsõ lépése annak felmérése, hogy a vizsgálni kívánt személyes vagy személytelen végsõ létezõvel hogyan lehet kapcsolatba lépni, mi módon lehet felõle benyomásokat szerezni. E kérdés hívja életre a kétféle szemlélet nem bizonyítható alapaxiómáját. A teológia alapaxiómája szerint a személyes végsõ létezõ a hit és a kinyilatkoztatás által ismerhetõ meg, a természettudományé szerint a személytelen végsõ létezõhöz megfigyelések és kísérletek által lehet közelebb férkõzni.

A természettudomány mûvelõje, úgy tûnik, elõnyösebb helyzetben van. Mivel szerinte a végsõ létezõ az õt körülvevõ anyagi világ minden porcikájában benne van, tapasztalatgyûjtéskor közvetlenül az anyagi világ felé fordulhat. A vizsgálódáshoz használhatja érzékszerveit és az ezek meghosszabbításaként létrehozott mûszereit. A mûszerek leleményes felállításával hovatovább azt is elérheti, hogy a személytelen végsõ létezõ a tudós elméjétõl függetlenedve önmagát vizsgálja. Mert mi más lenne egy remekül megszerkesztett ingaóra, mint a szabadesés törvényének fáradhatatlan kémlelõje? Jogosan állíthatjuk tehát, hogy a törvények megállapítását célzó kísérletek – értelmezésükkel ellentétben – a megfigyelõ elméjén kívül zajlanak.

A teológia mûvelõjének esete összetettebb. Õ ugyanis két tartományban is kutakodhat. Egyrészt – természettudós kollégájához hasonlóan – vizsgálhatja az anyagi világ jelenségeit, másrészt – eredeti feltevéséhez hûen – belekezdhet az e világon túli személyes végsõ létezõ tanulmányozásába. Nézzük az elsõ esetet. Mivel a teológus szerint az anyagi világ történései visszavezethetõk a személyes végsõ létezõ akaratára, így ezekkel foglalkoznia csak annyiban érdemes, amennyiben általuk a végsõ létezõ szándékairól, irányításáról valamit megtudhat. Természeti törvényekrõl beszélnie nyilvánvaló értelmetlenség, hisz az evilági jelenségek csak egy magasabb rendû vezérlõ akarat következményei. Ha tehát Isten természetét akarja kutatni, akkor az anyagi világtól elfordulva érdemes közvetlenül hozzá fordulnia. Az alapaxióma szerint a személyes végsõ létezõvel kapcsolatba kerülni, felõle ismereteket szerezni a hit által és a kinyilatkoztatás révén lehet. A hit valójában a lélek legtitkosabb transzcendencia vizsgáló mûszere. E mûszer semmiképp sem helyettesíthetõ evilági, az elmétõl független mûszerekkel, így nyilvánvaló, hogy minden hit által szerzett transzcendens ismeret forrása kizárólag a vizsgálódó egyén lelke.

A teológus – a természettudóshoz hasonlóan – felismeréseit tudományos közleményekben adhatja közre. E közlemények kritikusan kiválogatott gyûjteménye hordozza aztán a teológia ismeretanyagát. Ennek egy különleges csoportja – a teológia alapaxiómájának másik pontja szerint – Isten emberi szándékoktól független, szuverén döntésének eredménye. Ez a kinyilatkoztatás. A közvetlen kapcsolatfelvételen túl ez jelentheti még a személyes létezõ természetére vonatkozó tudás forrását. Az ebbõl kiinduló teológiai kutatás megkezdése elõtt azonban a teológusnak egy roppant súlyos kérdéssel kell szembesülnie: mit tekintsen tudománya értelmezési tartományának, azaz mi számít a hiteles kinyilatkoztatás részének? Az Ószövetség, a Talmud, a Korán, az Újszövetség, mindegyik, netán egyik sem? A kérdés igen nagy logikai bonyodalmat vet föl. A teológus vagy kiválaszt ugyanis egyet, esetleg néhányat az összes létezõ potenciális kinyilatkoztatás közül, a többit érvénytelennek tekintve, vagy pedig mindegyik hitelességét elfogadja. Ez utóbbi esetben is kiválaszthat egyet, mellõzve a többi tanulmányozását. Mivel az eshetõségek közötti választás aligha indokolható meg logikusan, az csak axiomatikus, azaz további indoklásra nem szoruló lehet. Ez azt is jelenti, hogy nem létezik helyes választás. Mindegyik egyformán elfogadható. A teológia egysége viszont ezen a ponton megszûnik.

Másként szólva, ha a keresztény teológia nem kívánja megtárgyalni például a hurik – az igazhitû muszlim férfiak túlvilági jutalmát jelentõ gyönyörû nõk – problémáját, ez két dolgot jelenthet. Vagy a keresztény teológia kizárólagosságába vetett meggyõzõdést, vagyis azt, hogy a kérdés az adott rendszeren belül értelmezhetetlen (hisz nem tekinthetõ az igaz hit részének, mert nem az elfogadott kinyilatkoztatásból ered), vagy azt, hogy a keresztény teológia – bár elfogadja, és tiszteletben tartja az iszlám kinyilatkoztatás ezen pontját – azért nem foglalkozik vele, mert nem törekszik Isten minden oldalának megismerésére. Úgy tûnik, hogy a logika következetes alkalmazása és a teljesség megértésének minden tudománytól jogosan számon kérhetõ igénye mindkét esetben csorbát szenved. Más szavakkal tehát a személyes Istent kutató teológia vagy a világ minden kinyilatkoztatásának és hiteles misztikus beszámolójának tapasztalat- és ismeretanyagát magába kell, hogy gyûjtse – jócskán kibõvítve ezáltal a ma létezõ teológiai rendszereket – vagy be kell zárkóznia az éppen adott dogmatikai falak közé, lemondva Isten végtelenarcúságának megértésérõl.

A természettudomány vizsgálati tartománya a teológiával ellentétben nyilvánvalóan véges. E végességre vezethetõ vissza két lényeges sajátsága: az, hogy minden elérhetõ ismeretet, adatot megpróbál begyûjteni, másrészt az, hogy ezekbõl csak egy rendszert kíván felépíteni. A természettudomány tehát mentes a kinyilatkoztatások közti axiomatikus választás súlyos terheitõl. Nincsenek segédaxiómái (nem úgy, mint a matematikának, amely a közfelfogással ellentétben nem tartozik a természettudományok közé). A természettudomány kinyilatkoztatása maga a természet. Nem érvényes tehát Csorba azon megállapítása, hogy „a természettudományban… tetszés szerint elfogadhatom vagy elvethetem (az axiómákat)”. Ezt csakis az alapaxiómával tehetem meg, akkor viszont megszûnik maga a természettudomány.

A további okokra vissza nem vezethetõ „ingyenes kegyelmi adomány”-ról mondottak egy szembetûnõ logikai hibával terheltek. E megállapítás ugyanis csak a teológián belül érvényes. Ha valaki elfogadja a teológia alapaxiómáját, ebbõl levezetheti e tételt, és rögtön észreveheti, hogy az kezdeti hitvallását igazolja. Ekkor így szólhat: „Mivel elfogadtam a transzcendens isten létezését, érvényes rám az ebbõl következõ összes teológiai igazság, vagyis hitem a személyes végsõ létezõ ingyenes kegyelmi adománya”. Valljuk be, hogy e megállapítás nem mond túl sokat. Ezzel szemben, ha valaki a személytelen végsõ létezõbõl indult ki, akkor rá értelemszerûen nem érvényes a fenti tétel, hisz az rendszerébõl semmiképp sem következik. Õ így érvelhet: „Hallottam valamit az ingyenes kegyelmi adományról, amibõl persze én nem részesülhetek, hisz alapfeltevésem eleve kizárja minden efféle adomány létezését”. Ebbõl sem kerekedne ki egy akadémiai székfoglaló. De talán a paradigmák kérdésébõl…

Vizsgáljuk meg kicsit részletesebben, mit is jelent a természettudomány paradigmáinak, azaz értelmezési rendszereinek érvényességi tartománya és mikor születik meg egy új paradigma. Minden paradigma abban a tartományban érvényes, amelyben még nem létezik kellõ számú olyan kísérletes adat, amely a paradigmával ellentmond. Arisztotelész fizikai rendszere tehát csak addig érvényes, amíg a szabadeséssel kapcsolatos egyetlen kísérletet sem végeztünk el. Mindeddig merészen állíthatjuk, hogy a nehezebb tárgyak gyorsabban zuhannak a föld felé. Ha a rendszerrel ellentmondó adatok súlya arra kényszerít, hogy új rendszert hozzunk létre (ezt tette Galilei és Newton), akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy az eddig érvényes paradigmát felváltottuk. További használatra ugyanis alkalmatlannak bizonyult. Egy tudományágban tehát egyszerre csak egy (netán az érési stádiumban több, egymással vetekedõ) érvényes paradigma létezhet. Ettõl elvárható, hogy az összes addigi kísérletes eredmény értelmezhetõ legyen a keretein belül. Einstein rendszerén belül tehát ugyanúgy értelmezhetõ a „tengerjárás és a Hold mozgása” közötti összefüggés, mint ahogy az Newton rendszerén belül is értelmezhetõ. Galilei és Newton rendszerén belül viszont már nem értelmezhetõ a fénysebesség étertõl független állandósága (Michelson–Morley-kísérlet), hisz ez a megfigyelés a Galilei-féle sebesség-összeadási elvvel ellenkezik. A természettudományban tehát soha nem a paradigmák, hanem mindig a kísérletek a döntõk. Éppen ezért könynyen elképzelhetõ, hogy egy paradigmának már soha, egyetlen hiteles kísérletes eredmény sem fog ellentmondani. Ekkor a paradigma alapelemei a „végsõ igazságok” rangjára emelkedhetnek. Gyakorlatilag persze nehéz ezt az idõpontot megállapítani, de elvileg mindenképp létezhet ilyen, azaz létezhetnek örök érvényû tudományos igazságok.

A teológia és a természettudomány axiómáinak és módszertanának áttekintése után térjünk rá az általam is legizgalmasabbnak tartott területre: az eredet és a lélek kérdésére. Egyetértek Csorbával abban, hogy „az evolúcióval kapcsolatos viták mindkét oldali félreértéseken alapultak. Az autó mûködésérõl felhozott példa remek példája e félreértéseknek. Az evolúció elmélete ugyanis – képletesen szólva – nemcsak az autó haladásának mechanizmusát, hanem annak célszerû, a KRESZ szabályait betartó haladását is képes a „sofõr szándékáról szóló metafizikai spekulációk” nélkül megmagyarázni. Az evolúcióelmélet ugyanis magát a vezérlést, a végsõ célt teszi feleslegessé. Más szavakkal a szabályozás megléte (lásd Gaia) ugyanúgy nem igazolja a szabályozó meglétét, mint ahogy a célszerûség megléte sem igazolja a tervezõ létezését (minderrõl bõvebben írtam az 1998. decemberi számban, „Teleologikus pókhálók” címmel). Mindenkinek – aki a gondolkodást komolyan veszi – el kell fogadnia, hogy célszerûen mûködõ szervezetek létrejöhetnek egy fölöttük álló értelmes tervezõ közremûködése nélkül. Persze nyilvánvaló, hogy egy értelmes tervezõ közremûködésével is. Az evolúciós és a mérnöki algoritmus egyaránt mûködik.

Az élet vezérlés nélküli, önszervezõ eredetének és fejlõdésének eszméje ellen egyetlen hiteles érvet hozhat csak fel valaki: azt, hogy a világ megértését célzó elméledései kezdetén egy ezt feleslegessé tevõ axiómát fogadott el, a személyes végsõ létezõ elsõrendûségét. Az evolúciós algoritmus mûködésével kapcsolatban tehát nem tud kifogásokat emelni, csupán fölöslegesnek tartja az erre épülõ magyarázatokat, a vezérlõ meglétébe vetett szilárd hite alapján. Értelemszerûen a fordított érvelés is csak eddig – és semmiképp sem az ellentétes kiindulási pont cáfolatáig – mehet el. Ezen érvelés szerint a kívülrõl vezérelt világmodell ugyan tökéletesen mûködõképes lehet, de az önszervezési algoritmus hatékonysága a szemlélet alapfelvetését feleslegessé teszi.

Hasonló a helyzet a lélek kérdésével is. Csorbával ellentétben korántsem tartom abszurdnak azt a kijelentést, hogy a Himnusz Kölcsey idegsejtjeinek és ezen idegsejtek mitokondriumainak produktuma. Miért lenne ez abszurd? Mi az elvi akadálya annak, hogy egy 109 sejtbõl és 1011 állandóan változó szinapszisból álló, elképesztõen bonyolult szuperszámítógép verseket teremjen, szerelembe essen és katedrálisok terveit álmodja meg? Jómagam a nyílt gondolkodás alapkritériumának tartom e fantasztikus lehetõség elfogadását. Ugyanakkor természetesen annak sincs elvi akadálya, hogy a lélek a transzcendens isteni világ örökös haszonélvezõje és idegrendszerbe záródása, látszólagos anyagiasodása csak kérészéletû jelenség.

Épeszû vitára tehát nincs mód, legfeljebb egy palack Vino Nobile mellett az ellentétes axióma gyönyörû következményeinek és példás logikai rendjének dicséretére. Ilyen vagy olyan irányú megtérés, a korábbi meggyõzõdés megváltozása soha nem logikai, legfeljebb esztétikai alapon születhet. A fogalmas eszmecsere alapfeltétele a két alapaxiómából felépített világmodell mûködõképességének és teljességének – ne adj’ isten! szépségének – elismerése.

Ebben az értelemben kellett a teológiának az utóbbi századokban a természettudomány elõl visszavonulnia. Nem érvelhet többé alapaxiómája kizárólagos érvényessége mellett, mondván, hogy képtelenség az alkotást alkotó, a mozgást mozgató nélkül elképzelni. Ma ez már nem képtelenség. A kozmológia, az evolúcióbiológia, az idegtudomány olyan lélegzetelállító forgatókönyveket tárt elénk, amelyek az egyetemes emberi kultúra mércéjével mérve egyenrangúak a Teremtés Könyvével vagy a Die Kunst der Fuge-vel. Mindezt figyelmen kívül hagyni a szellem öngyilkosságát jelenti. Elfogadni és továbbgondolni az általuk felvetett szédítõ lehetõségeket ezzel szemben a szellem virágzását és magasabb rangra emelkedését.

Remélem, sikerült a teológia és a természettudomány kapcsolatát más oldalról is megvilágítanom és az ellenvetések többségére ilyen-olyan választ adnom. S bár Spinoza férgét már nem szabadítottam ki gazdája testébõl, ezt a fentiek alapján már az olvasó is megteheti.
 

JÉKELY GÁSPÁR

Természet Világa, 131. évf. 12. sz. 2000. december
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez