A „Vasember”
Beszélgetés Parák Tibor geológussal

Parák Tibor 1928-ban Esztergomban született. Felsõfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte, ahol 1954-ben szerzett geológusdiplomát. 1956-ig a nógrádi szénbányáknál dolgozott, majd Svédországba emigrált. A stockholmi Királyi Mûszaki Egyetemen alkalmazott geofizikus diplomát szerzett, 1973-ban doktorált. 1958–59-ben Malmbergetben bányageológus, majd a kirunai vasércbányákhoz kerül, melynek 1974 és 1977 között fõgeológusa, 1980-ig ügyvezetõ igazgatója. 1993 óta szaktanácsadó. Svédországon kívül dolgozott többek között Guineában, Ausztráliában, Kínában, Brazíliában, Peruban, Japánban is.
 

– Parák úr, bevallom, nem készültem önbõl. Csupán annyit hallottam a pályafutásáról, hogy sokáig dolgozott a kirunai vasércbányáknál, sõt évekig igazgatója is volt. Bizonyára tudja, hogy a kirunai vasércbánya a magyarországi iskolákban, mint ahogy külföldön is, tananyag, egyszóval fogalom. Ez önmagában is érdekessé teszi az ön személyét és munkáját. Folytassuk most a Kecskeméti Tibor által megkezdett „Magyar geológusok cselekedetei” sorozatot ezzel a beszélgetéssel.

– Kicsit pontosítanék: egyik igazgatója voltam. Az viszont kétségtelen, hogy a kirunai a világ legnagyobb mélymûvelésû vasércbányája.

– Ön például tanult itthon róla?

Parák Tibor igazgatói irodájá-
ban a 70-es évek végén
– Az egyetemen igen. Amikor Svédországba kerültem, a munkaközvetítõ iroda emberei kissé furcsán néztek rám, amikor azt mondtam, kedvem lenne fölmenni Lappföldre dolgozni, gyakorlatot szerezni, ráadásként le tudtam rajzolni a kirunai ércesedés szelvényét. Gyanúsan méregettek, miféle ember lehet az, aki így elõre betanulta a dolgokat. Az egyéves szerzõdésembõl a végén húsz lett.

– Hogyan jutott el Svédországba? Nyilván ’56...

– A forradalom Erdélyben ért. Huszonhét éves voltam, akkortájt a salgótarjáni szénbányáknál dolgoztam geológusként.

– Azt tudom, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett, de miért választotta a geológiát?

– Talán nem is maga a geológia vonzott. Olvastam mindenféle történeteket az olajkutatásról, ami fölizgatta a fantáziámat. Nagyon romantikusnak tûnt. Más kérdés, hogy nem az olajnál kötöttem ki. Amikor az ember tanulni kezdi a geológiát, rengeteg érdekes témakörrel találkozik. Így kerültem a szénkutatáshoz és két évet dolgoztam Salgótarjánban. Erdélybe már régen szerettem volna kijutni, érdekeltek a sóelõfordulások, a Kárpátok. A bátyám egy évvel korábban járt ott és sok érdekességet mesélt. Akkoriban oda rokonlátogatás címén kijuthattunk személyi igazolvánnyal is, melyhez adtak egy betétlapot. Rokonunk nem volt, de kaptunk egy marosvásárhelyi címet, pontosan tudtam az illetõ adatait. Egy geológus technikus kollégámmal utaztunk ki október elején. Közben kitört a forradalom. Vissza akartunk jönni, de nem tudtunk. Eljutottunk Nagyváradig, találkoztunk emberekkel, akik megígérték, hogy segítenek átjutni a határon, ami akkor már tele volt orosz katonákkal, így ez az út nem látszott biztonságosnak. Összeakadtunk viszont egy magyar hajóssal, aki fölajánlotta, hogy elmehetünk velük Konstancából Törökországba. Akkorra már látszott, mivé fajulnak az otthoni események. A törökországi útból persze nem lett semmi, így aztán a bukaresti jugoszláv követségen menedékjogot kértem. Az összes dokumentum, amit akkoriban kaptam, meg amit hamisítottam, azóta is megvan. Belgrádban az osztrákoktól kértem menedékjogot, kaptam is papírokat. Bécsben rengeteg magyar menekült volt. Nem akartam Európát elhagyni, semleges országba igyekeztem. Így kínálkozott Svédország. Abban reménykedtem, hogy ott találok geológusmunkát. Egy évig voltam a göteborgi fõiskolán, negyedidõszaki geológiával foglalkoztam, mikroszkópi vizsgálatokat végeztem talajfelfagyásokról...

– Kérem, álljunk meg egy pillanatra. Sok emigrációs történetet hall az ember, de az öné mégis különleges. Kiérkezik Svédországba, nem tudja a nyelvet, nincs semmije, elkeveredik Göteborgba, bemegy a fõiskolára, jó napot kívánok ez és ez vagyok, és irány a negyedidõszak... Hogy van ez?

– Persze, hogy nem ment ilyen egyszerûen. Elõször gyûjtõtáborban voltunk. Jöttek a munkaközvetítõ hivataltól és kérdezgettek bennünket, hova helyezhetnének el. Nekem nem találtak munkát, mindenáron archeológust akartak belõlem csinálni. Végül is az is a földben kotorászik, mint a geológus. Szerencsémre egy régebben ott élõ magyar hölgy ismerte a helyi geológusprofesszort, elkísért hozzá és tolmácsolt. Akkor, ha gyengén is, de beszéltem valamit németül és angolul, de csak a szaknyelvet. Próbára tettek, mikroszkóp alatt vékonycsiszolatokból meg kellett határoznom kõzeteket stb. Azt mondta a nagyfõnök, hogy hétfõtõl kezdhetek, félállásban. Ez azt jelentette, hogy 400 svéd korona fizetést kaptam, mínusz adó és a szállásköltség. Hónapokig paprikás krumplin éltem. Fél év után már elküldtek önálló munkára, térképezni, s amikor visszatértem, elsõ osztályú asszisztens lettem, kétszer annyi fizetéssel, úgyhogy már egy kis kolbász is jutott a paprikás krumpliba. Gondolkodtam, szép, szép ez a negyedidõszak, de engem jobban érdekelnek az ércek. Lehetõségem nyílt arra, hogy fölmenjek északra, akkor még nem Kirunába, csak a közelébe, egy másik hatalmas vasércbányához, igaz, kisebb fizetésért. Egy évre szólt a szerzõdés, de amikor lejárt, kértek, hogy maradjak. Ajánlottak egy állást azzal, hogy állandó kihelyezésben leszek Lappföldön. A svéd geológusoknak ugyanis nem volt ínyükre ez az északi környezet. Elvállaltam.

– Ha még a svédeknek sem fûlött hozzá a foguk, hogyan tetszhetett egy magyarnak? Tudjuk, a magyar emigránsok jó része olyan környezetben próbált letelepedni, ahol legalább a klíma némileg hasonló az itthonihoz. Ráadásul Lappföldön télen hetekig sötét van...

– Úgy gondoltam, egy évet biztosan kibírok. Utána viszont annyi fantáziát láttam a munkában és olyan lehetõséget kaptam, ami maradásra bírt. Akkor kezdték meg egy érctelep kutatását, ami késõbb a harmadik legnagyobb lett Svédországban. Ide kerültem dolgozni, egy kis faluba. Mentek a fúrások szinte éjjel-nappal, nekem kellett kiértékelnem a mintákat. Ezt az elõfordulást késõbb átvette a kirunai ércbánya vállalat mint sajátját. Az általam készített geológiai térképpel nagyon elégedettek voltak. Ez a nagy vállalat fölajánlotta, menjek át hozzájuk és folytassam náluk a munkát. Afféle kerületi geológusi szerepet töltöttem be, egészen a finn határig eljártam a fúrásokat ellenõrizni. Kemény idõ volt, sokat fáztam. Mindig a legkisebb fizetésû geológus voltam, de nem nagyon érdekelt. A szakmai rész annál inkább. Észrevettem, hogy nem egészen úgy vannak itt a dolgok, ahogy azt az egyetemen tanultuk. Ennek akartam utánamenni. Megcsináltam ennek a harmadik legnagyobb érctelepnek a geológiai leírását és ezzel jelentkeztem a stockholmi egyetemen. Ahhoz, hogy valami vizsgát letehessek, be kellett iratkoznom az egyetemre. Az én vizsgámat elismerték alapvizsgának, kvázi szakdolgozatnak. Ez már 1965-ben történt.

– Mennyi idõ után került barátságba a svéd nyelvvel?

– Elég hamar. Tudni kell, hogy Észak-Svédországban jellegzetes, finn beütésû tájszólást beszélnek, én ráadásul egyszerû munkásemberek környezetében tanultam a nyelvet, tanfolyamról szó sem volt. A mai napig ha elõadást tartok valahol, mindenki azt hiszi, hogy északsvéd vagyok. Amikor letettem ezt a vizsgát, ugyanabba a kategóriába kerültem, mint a svéd kollégák. Nekem ez az alapvizsga csak azért kellett, hogy továbbléphessek. Akkor már Kirunában laktam, az ottani vállalat központi irodájában dolgoztam, és a fúrásoknak, a külfejtéseknek a felelõse voltam. Munka mellett végeztem a magam kutatásait. Új adatok jöttek elõ és ezek alapján másképpen láttam ezeknek az érctelepeknek a keletkezését, mint ahogy a klasszikus elmélet tanította. Laboratóriumban kísérleteztem, több száz nyomelempróbát végeztem, amit leírtam, dokumentáltam. Amikor ezzel végeztem, felhívtam a stockholmi egyetem professzorát, aki teljes mértékben igazat adott nekem. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy megcsinálom a nagydoktorátust. Persze, az elképzelésem nagy port vert fel, fenyegetéseket is kaptam, még a feleségemet is fölkeresték svéd állami geológusok és jóindulatúan figyelmeztették, hogy ha megpróbálom megdönteni Per Geijer elméletét, nekem itt nagy jövõm nem lesz.

– Ezek szerint akkor már nõs volt.

– Igen, egy svéd lányt vettem feleségül, ötévi házasság után azonban elváltunk. Megjegyzem, nem késdobálások közepette. Feleségem megtanult magyarul, a mai napig jó viszonyban vagyunk.

– Ebbõl a házasságból származik az a bizonyos, immár férfivá cseperedett fiúgyermek, aki ezt a budai lakást, amelyben beszélgetünk, kiválasztotta. A gyerek, gondolom, a feleségénél maradt.

– Nem, évekig én neveltem egyedül, többet nem nõsültem meg.

– Látja, megint meglepett. Ez nagyon ritka dolog. Az esetek túlnyomó többségében válás után a gyereket az anyának ítéli a bíróság.

– Svédországban akkoriban jött ki a közös felelõsség törvénye, amely ezt lehetõvé tette. Akkor már megvolt Stockholm közelében a villánk és a gyerek érdekében közösen úgy döntöttünk, jobb lesz neki, ha a megszokott környezetben velem marad. Nem volt egyszerû óvodába, iskolába vinni, este fürdetni, mesélni, hiszen akkor már igazgató voltam és gyakran dolgoztam otthon este is.

– Térjünk vissza a szakmai konfliktusaihoz. Amint mutatja itt a korabeli cikkeket, nyilvánosságra hozta az elméletét. Tényleg nagy port kavarhatott, hiszen még a napilapok is önnel voltak tele.

– Sor került az elmélet megvédésére. Három opponens volt, egy norvég, egy amerikai és egy svéd professzor. Látja a képeken, minden érintett frakkot viselt, akkoriban ez volt a szokás. Ott ültek azok is, akik rosszindulattal próbálták elvenni a kedvemet. Tömve volt a terem a stockholmi egyetemen. Amikor a norvég professzor, aki világhírû szaktekintély volt, azt mondta, ez a munka a svéd érckutatás zászlóshajója, megállt a levegõ, és az ellenpártiak ott nyilvánosan egy szót sem mertek szólni. Megkaptam a minõsítést, docens lettem a stockholmi egyetemen. Ezzel egy idõben ajánlották fel a kirunai igazgatói állást, választhattam. Ugyanakkor meghirdettek egy professzori állást a luleai mûszaki egyetemen, de végül is Kiruna mellett döntöttem. Azt a feladatot kaptam, hogy építsek ki egy kutatási leányvállalatot.

Az a bizonyos frakkos védés a stockholmi egyetemen

– Nem kerülhetjük meg a lényeget: végül is miben különbözik az ön elmélete a klasszikustól?

– Nagyon leegyszerûsítve a régi, intruzív magmatikus elmélet lényege, hogy a mélybõl egy érctartalmú magmás test nyomul fel, helyet talál két kõzetréteg között és megmerevedik. Véleményem szerint azonban ez nem magmatest volt, hanem az ércképzõdés oldatokból történt kémiai kicsapódás következménye. Erre találtam bizonyítékot. A kirunai vasérctelep 4 kilométer hosszú, 90 méter vastag tömör vasérc, 70 százalék körüli fémtartalommal, kora nagyjából 1,7 milliárd év. A föld alatti vágatok hossza összesen mintegy 400 kilométer. Tehát ha valaki odamegy két-három napra és azt mondja, hogy a Paráknak nincs igaza, az a vélemény erõsen kétes értékû. Én húsz éven át csúsztam-másztam minden zegzugában és a Kirunán kívül elõforduló mintegy negyven hasonló típusú érctelepet megvizsgáltam a teljesebb kép elnyeréséért. Mivel az érctelep világhírû, nagyon sok geológus jön oda vizsgálódni, így érthetõ, hogy szép számú rajongótáborom éppúgy lett, mint ellenfeleim. Ha az ember idegenként belekavar valamibe, ami svéd szentségnek számít, ne várja, hogy mindenki szeresse.

– Apropó, mit szólt mindehhez Per Geijer professzor?

– Bizonyos részletekben elismerte, hogy igazam van, de végül azt mondta, ez volt élete legnagyobb munkája, összességében nem fogadta el az elméletemet.

– Azt mondta az elején, ön az egyik igazgató lett. Mi volt a feladata?

– A tröszt fõgeológusa voltam, nemcsak a lappföldi vasérc-elõfordulásokat, hanem más, közép-svédországi állami bányákat is beleértve, és a kutató leányvállalat ügyvezetõ igazgatójának neveztek ki. Abban az idõben a legmagasabb beosztású állami svéd geológus voltam, ugyanis a kirunai vállalat – még ma is – állami tulajdonú. Ez azzal is járt, hogy ha Olof Palme miniszterelnök elment valahova külföldre és megállapodtak, hogy a svédek szakértõt küldenek ki, mondjuk Guineába, akkor általában én mentem az érctelepek felbecsülésére. Az igazgatói munka mellett több más elfoglaltságom is volt, így például a svéd ásványpolitika felülvizsgálata. Ennek eredményei három vaskos kötetben jelentek meg 1979-ben, a hét szakértõ egyike voltam. Eközben Kirunában az igazgatásom alatt álló vállalatnak az volt a feladata, hogy új érctelepeket kutasson. Erre fölvettem körülbelül ötven geológust, geofizikust, geokémikust. Ezt az országgyûlésnek is jóvá kellett hagynia, ami meg is történt. Eltelt három év, jött egy új irányzat, ugye, ott is vannak választások és személycserék a hatalomban, azt mondták, hogy a kirunai állami vállalat csak vasérckutatással foglalkozzon, mással ne, tehát az általam vezetett részleget le kell építeni. Sokakkal összerúgtam a patkót, sokszor szerepeltem a televízióban, vitákban, újságcikkekben és azzal fenyegetõztem, hogy otthagyom az egészet. Ugyanakkor fölvetõdött, hogy fejtsenek-e uránt Svédországban, vagy ne. Tudniillik voltak uránkészleteik, de nem termelték õket, az atomerõmûvek külföldi nyersanyagot használnak. Csakhogy a svédországiak borzalmasan gyenge minõségû ércek voltak, ezért elleneztem a bányászatukat. A viták végül oda torkollottak, hogy 1980-ban beadtam a lemondásomat. Erre az országgyûlésben kétszer is fölvetették, micsoda dolog az, hogy engem hagynak csak úgy elmenni. Végül is arra kényszerítették a vállalatot, hogy valamilyen formában foglalkoztassanak. Ez meg is történt, tanácsadó, szakértõ lettem, aki nincs a nagyfõnök alá rendelve. Természetesen ugyanoda nem akartam visszamenni, mert hát akkor miért hagytam ott... Volt irodám, segédszemélyzetem, elég kényelmes dolgom volt. Mellesleg, hogy az uránkérdésre visszatérjek, Kanadából hívattak egy független szakértõt, aki teljes mértékben nekem adott igazat, tehát nem kezdték meg az uránbányászatot. Nem sokkal késõbb jelent meg az elsõ svéd környezetvédelmi törvény magyarázata könyv alakban, amit nekem ajánlottak, mint akit nem lehet lekenyerezni, aki a legnagyobb tudású stb., szóval kis híján „szentté avattak”. Több újságban közzétettek egy kívánságlistát, hogy az olvasók milyen minisztérium élén kit látnának legszívesebben. Itt van, meg tudom mutatni, engem javasoltak bányászati miniszternek. Más kérdés, hogy ilyen minisztérium nincs Svédországban, nem is volt soha. Mindenesetre büszke voltam rá, mint ahogy arra is, hogy amikor 1988-ban az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata alapításának századik évfordulóját ünnepelte, a megnyitó elõadásokra Európából két geológust kértek föl, köztük engem. A másik büszkeségem, hogy kínai munkám befejeztével kaptam egy ércgeológiai egyetemi kézikönyv, melyben kb. húsz oldalon keresztül az én kirunai munkámmal foglalkoznak.

– Mikor jutott el arra a szintre, amikor már nem csak paprikás krumplira telt?

– Nagyjából fél év alatt sikerült elfogadható egzisztenciát teremtenem.

– Ezt csak azért kérdezem, mert kíváncsi vagyok, milyen volt az élete akkor, amikor igazgató lett. Anyagiakban nyilván nem szûkölködött.

– Természeten nem. Igazából az anyagiak nem érdekeltek egy szint után. Megvehettem egy hatszobás villát Stockholm mellett, Kirunában volt szolgálati lakásom... Ennél magasabbra ebben a szakmában nem juthattam volna.

– A svédekrõl azt mondják, elfogadják az idegent, ha keményen, tisztességesen dolgozik, de igazából be nem fogadják. Szakmai, kollegiális barátságai, ahogy eddig kivettem, voltak. De lettek-e igazi barátai, olyanok, akikhez éjjel fél tizenkettõkor is odatelefonálhatott, ha gondjai voltak, vagy akitõl mondjuk kölcsönkérhet az ember, ha megszorul?

– Hogyne. Nem túl sok, úgy öten-hatan, de velük a mai napig tartjuk a kapcsolat. És õk nem emigránsok, hanem valódi svédek. Legtöbbjük tõlem hallott elõször részletesen Magyarországról. Vagy öt-hat évvel ezelõtt gyógyszállót avattak északon régi jó barátom, egy kedves körzeti orvos kezdeményezésére. Tudniillik északon elég gyakori a reuma és más betegségek, többek között a helytelen táplálkozás miatt. Ennek a gyógyszállónak az avatásán kis beszédet tartottam és azzal hecceltem a megjelent funkcionáriusokat, hogy szamárság melegíteni, meg sózni a vizet, amikor ezt Magyarországon a természet adja. Pár év múlva eljöttek néhányan hozzánk, aminek lassan az lett az eredménye, hogy szerzõdés született Hévíz és az egyik északi svéd megye között, hogy folyamatosan küldik a betegeket. Ez például annak a következménye, hogy vannak az embernek magas pozícióban lévõ ismerõsei, barátai.

– Mikor járt itthon elõször ’56 után?

– Tizenhét év elteltével, de akkor is egy svéd delegáció tagjaként.

– Elvileg jöhetett volna korábban is.

– Talán igen, de tizenhét éves koromban itthon már megjártam a Fõ utcai fegyházat – zendülés vádjával – és csak ideiglenesen helyeztek szabadlábra. Ez jó ideig visszatartott.

– Látja, ha elõbb mondja, hogy már tizenhét évesen zendült, egyáltalán nem csodálkozom a késõbbi szakmai konfliktusain.

– Igen, úgy látszik, ilyen zendülõs alkat vagyok.

– Mikor jött el Kirunából?

– Igazából még mindig nem jöttem el, van egy kis privát érdekeltségünk a környéken, Lappföldön.

– Mi lett a hatszobás villával és mi történt idõközben a fiával?

– A villát eladtuk, a fiamnak van egy stockholmi lakása, bár õ most Vancouverben tanul filmrendezést. Itt Budapesten is tanult másfél évig, magyar nyelvet. Gyerekkorában nemigen beszéltünk magyarul, nem olyanok voltak a körülmények. De, mint említettem, a feleségem is megtanulta a nyelvet, nemrég a nõvéreivel Budapestre jöttek születésnapot ünnepelni. Majdnem olyan, mintha el se váltunk volna.

– Ön most kétlaki életet él?

– Az nehezen megoldható. Az utóbbi idõkben jóval többet vagyok itthon.

– Így is tervezte valamikor, hogy ha nyugdíjba megy, visszajön Magyarországra?

– Igazság szerint egyáltalán nem gondoltam erre, persze a rendszerváltásra sem számítottam. Sõt arra sem gondoltam, hogy mit csinálok majd nyugdíjasként.

– Mit szeretett meg a legjobban Svédországban?

– A természetet. Sokat jártam a vidéket, a nyolcvanas évek közepén például három nyáron úgy négyszáz kilométert gyalogoltam le két barátommal a Skandináv-hegységben, sátorral, hátizsákkal. Azt hiszem, összességében többet jártam kinn a természetben, mint a legtöbb svéd kollégám. Soha nem unatkoztam.
 

Az interjút készítette:
NÉMETH GÉZA

Természet Világa, 131. évf. 10. sz. 2000. október
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez