A harangöntõ

Tudomány? Mûvészet? Ipar? Melyikhez áll közelebb a harangöntõ mestersége? Tucatnyi szakma alapos ismeretét igényli a mérnöktõl a szobrászig, az esztergályostól az ötvösig, a kohásztól a zenészig... Nem csoda, hogy mindössze csak ketten ûzik ezt az ipart az országban, ismerik a harangöntés fortélyait: apa és fia, Gombos Lajos és Miklós, akik ma már két külön mûhelyükben, Õrbottyánban teremtik a zenélõ szobrokat.

Gombos Lajos egyik „teremtményével”

Gombos Lajos apjától, Szlezák Lászlótól tanulta a mesterséget. A családnak a század derekán száz embert foglalkoztató mûhelye volt Budapesten, ahol mintegy ötezer harangot öntöttek, szinte az egész világ számára. Gombos Lajos úgy született, nõtt bele a mesterségbe, hogy ma sem tudja igazán, mi fogta meg benne, egyszerûen csak szépnek találta. „Talán a csodálatos hangok varázsa, hiszen a harangok hangja gyönyörû zene. Azt, aki benne él és élvezni tudja, egy életre rabul ejti ez a szépség. És még a nehézségei is a szépségét bizonyítják” – vallja a mester.

A háború elõtt még négy harangöntõ dolgozott az országban, ám mire eljött a béke, mind tönkrementek, egyedül Szlezák László folytatta a szakmát budapesti mûhelyében. A harangöntõk közössége világszerte sem számlál két tucatnál sokkal több tagot, Európában talán ha heten vannak. Ám minden évben összejönnek valahol a világban – legutóbb például Londonban – a harangöntõk konferenciáján, úgy húszan, huszonöten. „Elõadásokat, videovetítéseket tartunk, ám olyanra, amit még nem tudunk, de nagyon szeretnénk megtudni, ilyenkor sem derül fény, mert azt mások sem tudják. Több ezer évre visszatekintõ szakma ez, s csak a saját tapasztalat segít.” – állítja az aranykoszorús mester. És ez általában fél életet jelent, hogy megtanulva, megtapasztalva a harangkészítés titkait, a mintegy kétszáz kényes mûveletsor után a kívánt hangzású harang szülessen meg.

Gombos Lajos maga teremtette meg „konkurenciáját”, saját szomszédságában, ahol egyik fiának, Gombos Miklósnak van a mûhelye. „Én nem vagyok hajtós típus, már csak annyit dolgozom, amennyi éppen jólesik, szinte hobbiból csinálom. A fiam viszont ott tart, hogy sokat vállal, hogy jusson valamire. Úgyhogy nem jelent igazi konkurenciát számomra, hiszen van munka bõven” – nyugtat meg a mester, aki tíz évig dolgozott együtt fiával, majd hozzásegítette, hogy saját útját járja: „Érezni kell, ha valamit nem jól csinálok, s ehhez önállóság kell. Ez arra ösztönöz, hogy magam gondolkodjak el rajta, mi volt az oka egy-egy kudarcnak. Ezért segítettem és ösztönöztem a fiamat – mondja a mester –, hogy saját, független mûhelyében folytassa a szakmát. Azóta önálló munkáival szép sikereket ér el.”

A harangöntés valamikor, évszázadokkal ezelõtt vándoripar volt. Ha valahol harangra volt szükség, odatelepültek az iparosok, jó agyaglelõhelyet kerestek, s elláttak egy nagyobb környéket, majd egy idõ után – ez jelenthetett akár emberöltõket is – továbbálltak. A harangöntéshez, az öntõformák elkészítéséhez kitûnõ minõségû, mészmentes, finomszemcsés agyagra van szükség. Magyarországon ilyen csak két helyen található, Solymáron és Õrbottyánban.

A harang tervezésétõl a megszólalásig hosszú hónapok telnek el, s csak akkor derül ki, hogy sikerült-e a munka. Nem könnyû megállapítani a harang hangját. A fülünkkel csak egy hangot hallunk, ugyanakkor a valóságban három hangzik: egy alap-, egy közép- és egy felhang. Ma már fontos szempont, hogy a már meglévõ harangok mellé olyan új harangot öntsenek, mellyel a megfelelõ moll- vagy dúr-összhangzat alakul ki. Néha elõfordul, hogy nem olyan hangja lesz a harangnak, amilyenre tervezték, ám ekkor már nem lehet segíteni rajta.

Gombos Lajos mûhelyében a millenniumra vagy huszonöt-harminc harang készült, de mindegyik egyformán kedves számára ezek közül is, nincs kedvenc harangja. „Ha egy pici csengõt kell elkészíteni, az ugyanannyi törõdést igényel, gondot jelent, mint egy negyventonnás harang öntése. Nekem mindegyik kedves, amelyik sikerült és szép. Azt öröm hallgatni, abban lehet gyönyörködni.” A legtöbb harangot hangjáról megismeri, s azt is megmondja, hogy mekkora s hogy kinek a mûhelyébõl került ki. Legutóbb, amikor a déli harangszót hallgatta, arra lett figyelmes, hogy valami baj lehet a harang ütköztetõjének mechanikájával, mert nem úgy szól, ahogy kellene. Nyomban telefonált is, nézessék meg sürgõsen, mert baj lesz vele. Akkor figyeltek fel rá, hogy kicsúszott az ütõ és nem ott üti a harangot, ahol kellene. És az a harang halálához vezet, tönkremegy, elreped.

Hogy meddig él egy harang, a használattól függ. Mióta villamosították a harangozást, lényegesen rövidebb az élettartamuk, mert más mechanikai hatás éri õket. „Az ember, ha saját maga húzza kötéllel a harangot, érzi és hallja is egyszerre, hogyan szól, duplázik-e vagy sem, rátapad-e az ütõ a harangra, leadja-e a teljes hangerõt. Mindezt a gép nem érzékeli. És mire észreveszik, hogy itt vagy ott baj van, addigra el is reped a harang” – panaszkodik a mester, akinek nemrég még állt az udvarában egy, a felirata szerint 1422-bõl származó, megkímélt füles harang. Nagy értéket képviselt, talán azért is lopták el a kerítésen bemászva a másfél mázsás kincset.

És hogy meddig él a harangöntõ mesterség Õrbottyánban, az unokák között lesz-e vállalkozó, aki tovább viszi az ipart, nem tudni. De Gombos Lajos szerint ez is olyan szakma, amit nem lehet erõltetni. „Van, aki az erdõben meghallja a madárcsicsergést, van, aki nem.”

DÜRR JÁNOS


(Olvasóink figyelmébe ajánljuk Longa Anna: A harang címû írását, mely folyóiratunk 129. évfolyama mellékletének XCVII. oldalán jelent meg, 1998. júliusi füzetünkben.)


Természet Világa, 131. évf. 10. sz. 2000. október
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez