Halászat a Csallóközben
Hideghéthy Szilvia
Pozsonyi Magyar Gimnázium, Szlovákia

Csallóköz régi állapotáról, vizeinek sokaságáról s az emberi õskultúra nyomairól a helyi történetírás sok helyen beszámol. Az itt élõ népek õsfoglalkozása elsõsorban a halászat volt. A halászati jog királyi adomány volt, a földesurak, apátságok, várkapitányok éltek is a lehetõséggel. Késõbb a jobbágyok is halásztak és a zsákmány jelentõs részével adóztak földesuruknak. Halászbokrokba tömörültek és a településeken közös helyekre költöztek. Késõbb, a 17–18. században halászcéhekbe szervezõdtek, így védték jogaikat. A halászati jog körül sok vita kerekedett ez idõ tájt. A halászat ma már csak árnyéka a réginek, sõt a mai halak sem hasonlíthatók össze a Duna hajdani halóriásaival.

A történelem elõtti idõkben itt megtelepedett õsemberek már halásztak, kákából, állatok beleibõl, fakérgek erõs rostjából talán hálót is készítettek. Biztos zsákmányra mentek, mert ismerték a hal „járását”. Akkoriban a halak olyan bõségben éltek itt, amirõl ma csak álmodhatunk. A késõbbi emberek fémek felhasználásával készítették fegyvereiket, melyek már sokkal tökéletesebb halászeszközök voltak.

A legfontosabb halfajták: a viza, a harcsa, a ponty, a keszeg, a sõreg, a süllõ, a csuka és egyéb kisebb fajok, például a vágódörgincs.

A legértékesebb halunk a viza. Ez a Fekete-tengerbõl a Csallóköz csendes vizeibe ívni felvándorló halóriás.

A halakat a piacokon árulták. A bécsi halpiacon például külön standjuk volt a csallóközi vizásoknak. A halat halvályúkban, haldézsákban árulták élve, de sokat eladtak sózva vagy füstölve is. Messzebbre is el tudták vinni hordókban, vontatott hajókon, szekereken. A legtöbbet a német kereskedõk vásárolták fel és szállították Pozsonyba, Bécsbe, Prágába, Varsóba, sõt még Frankfurtba és Párizsba is.

A csallóközi halászattal és annak történetével foglalkozott Khin Antal somorjai tanár. Somorján is céhekbe tömörültek a halászok. Somorja határában 1710-ben a Dunából a vajkai halászok elõször három, utána nyolc vizát fogtak ki, melyek közül a legnagyobb 320 fontot nyomott.

A cége elnevezés régi okiratokban is szerepel, ahol chege, zeege, zege, seyge; latinul captura néven emlegetik. Az angol, német, francia halászat ismer egy hálót, amely ezzel a piszke-hálónak is nevezett magyar hálófajtával egyezik. A cége háromféle lehet. Funkciója az volt, hogy a vízfolyást elrekessze, a hal az átkelést vagy a menekülést csak egy bizonyos ponton tudja megkísérelni, ahol a készüléket felállították. A cége a terelõkészülék, a fogókészülék a kapu, a tömlöcrész pedig maga a fej vagy fõ. A cége legkezdetlegesebb formája a székely cége. Itt a tömlöcrész vesszõbõl font bocskorvarsa volt. A székely cégéhez képest sokkal fejlettebb halászszerszám a magyar cége, amelynél egy cölöpökre fektetett gerenda fogta át a vizet és ehhez a gerendához támasztották a sûrû karó-verést, amely a halak útját elállta. A verés közepén egy kapu volt, amelyben a halász a kamzsahálót beállította.
 

Székely cége Magyar cége

A cigány cége alkalmazását tekintve közeledik a vejszéhez, mégis igazi cége. Cégés része alapjában V-szerû, de mentében többszörösen megtört. A cége kapujában zsákszerû háló található, ez a fogókészülék.

Szükséges még megjegyezni, hogy mindazok az újabb kori magyarázatok, amelyek szerint a „csege, czege” mesterszavak a mesterséges gátat jelentik, nyilván rossz nyomon járnak, mert a cége a régi okiratokban kizárólag csak a halászattal összefüggésben fordul elõ.

A vejsze a régi okiratokban veiz, weyz, wyz, ikerweyz, jákóweyzi néven szerepel, latinul: clausura, lagneus. A magyar vejszérõl teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy magyar halászszerszám. Általában összekötött nádból, ritkán vesszõbõl készült, melyet szilárdan rögzítettek. Részei: a lésza, mely az elrekesztett víz szélességéhez képest kisebb-nagyobb távolságra sövényszerûen nyílik s a halat – útját állva – arra kényszeríti, hogy átbúvót keressen. Az átbúvó egy tévesztõ. Ez a vejsze feje, melynek részei a kürtõ, amelyben a hal megfogódzik, a nagypelõce és a kispelõce, ami a halat tereli. A vejsze következõ része az udvar, amelybe a hal elõször betéved, hogy végül a kürtõbe jusson. A halász a merítõszákkal a kürtõbõl emelte ki a bennszorult halat. Ott, ahol a tavat vagy széles vízfolyást kellett vejszével elrekeszteni, a lésza hosszában több fejet alkalmaztak s a lészát kanyarokba vitték, eközben a fej mindig a könyökbe került.


Beregi vejsze

A vejsze legbonyolultabb típusa a kürtõ, ami szövevényes és kimívelt rekesztõszerszám. Válogatott nádból készítik, korcveszszõvel kitûnõen kötött, s részei a következõk: a kapu, az udvar, a kotróca, a „szerszám” s a fej, amelyben a hal megfogódzik. A lészával, vagyis a nádfallal az átjáróhelyet könyökösen elrekeszti. A könyökbõl indul ki a kürtõ, vagyis a haltévesztõ. A hal az átjárón keresztül az elsõ veréshez kerül, melynek nyílása a kapu, innét az udvarba, majd az átbúvón a kotrócába, ismét egy másik átbúvón a nagy kotrócába, végül pedig a fejbe érkezik meg.


Kürtõ

A Beregben és Ungban vesszõbõl kötött vejsze a szlávokéhoz hasonlít, melyben a könyökõsséget nem a lésza, hanem a kürtõ vagy a fejnek különbözõ irányba való fordítása alkotja. Népiesen mondva „mindenfelõl várja a halat”.

Magyar vejsze Rác vejsze

A magyar vejszénél sokkal egyszerûbb a rác vejsze, mely leginkább tavakban használatos. Ez csak lészából és kürtõbõl áll, az udvar és a pelõcék hiányoznak, ami mindig könyökösen terjed, úgy, hogy a hal bármely irányból is jön, okvetlenül a kürtõbe kerül.

A halászoknak egy nádas tóban lehetett akár 10-20 vejszehelye is. A tulajdonosok nevei szerint érdemes megemlíteni a Jakabvejsze, Kónyivejsze, Andrásvejszehelye elnevezéseket, továbbá a még ma is létezõ Kis Pál és Nagy Pál vejszéjét.

A varsa a régi okiratokban Worsa és Ansa, szótárakban: Verse néven szerepel. A varsák közül, amelyek számos alakban és szerkezetben léteznek, meg kell említeni a vesszõbõl font fülesvarsát, ami taraján fület visel. Ez kétféle lehet: tömött fonású vagy ritka kötésû.

A varsába a szádján vagy a taraján téved be a hal, majd áthalad a tömlöcbe a vörcsökön keresztül, ahonnét számára nincs többé menekvés, mert a tömlöc falát csóvával dugják be.

Csallóközben a komáromi „piszkés” az, aki rendszeresen halászik, méghozzá negyedmagával, legfeljebb 120 méteres öreghálóval (piszkével). A mester segédei az elsõ és a középsõ legény, valamint a laptáros. Ha a laptáros egyedül nem boldogul az akadós part miatt, kaphatott maga mellé a partra vicelaptárost és a tartókötélnek az akadályokon való átvetésére – kurtulázásra – fattyú laptárost.

A piszkés segédeivel vándorolva hol itt, hol ott ütötte fel sátrát – a csárdát –, mely gyékénybõl készült, meglehetõsen öblös, szellõs alkotmány volt; a gyékény bordaszerûen összehajtott karókra feszül, s ehhez a kis, nyárs alakú „spéllelt” úgy fûzték oda, mint a virág szárát gombostûvel a halászleány keblére.

A tanyavetés a következõképpen történt: megérkezve a kellõ helyre, kitették a laptárost a partra, aki megfogta a tartókötelet a farhám matakjával és keményen megállt. A szolgapálcára támaszkodva, bizonyos távolságig beleeresztette a háló laptáros végét a vízbe. Amíg déltájban a „legénység” a sátor és a bogrács körül forgolódott, a mester le sem pihent a világért sem, mert neki a hasznos munkával jó példát kellett mutatni.

A vendégszeretet, a tisztességtudás, a szigorú ragaszkodás bizonyos rendhez minden bizonnyal szintén történet elõtti idõkbõl ered; a mai kor csak apaszthatja ezt, mert a halász úgy, mint a pásztorember, foglalkozása révén félrejár a községi élet sodrától, sokat pihen a legjobb anya, a természet lágy ölén, s ezzel megtartja egyszerûségét, szokásait, minden jellemzõ tulajdonságát.


Természet Világa, 131. évf. 10. sz. 2000. október
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez