Friedrich Schiller
ÉNEK A HARANGRÓL

Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.
 

Földbe ásva és agyagba
Égve áll a forma már.
Elkészüljön a harang ma !
Fel, fiúk, a munka vár !
    Nem baj, ha pereg
    Verejtéketek,
Valljon a mû mesterérôl ;
De nincs áldás, csak az égbôl.
A mûhöz, ha fontolva végzik,
Illenek a komoly szavak ;
Ha okos beszéddel kisérik,
A munka vígabban halad.
Szemléljük hát most figyelemmel,
Hogy gyenge erônk mire ment ;
Hitvány az, aki nem mereng el
Soha azon, amit teremt.
Hisz ez az ember éke éppen,
És értelmet azért kapott,
Hogy érezze is a szivében,
Amit kezével alkotott.
Rajta, pár fenyôhasábot
Hozzatok, de szárazat,
Hogy lefojtva mind a lángok
A kürtôbe csapjanak !
    S ha olvad a réz,
    Legyen ónja kész,
Hogy a sûrûn fortyogó pép
Úgy amint kell, egybefolyjék.
Mit kezünk az akna-homályban
Tûz erejével alkot itt,
A harangtorony magasában
Majd mirólunk tanuskodik.
Fennmarad a jövô napokra,
Hangja sokak fülébe hat,
Hol a sírók gyászát zokogja,
Hol áhitatra hívogat.
Amit a változékony végzet
Itt lent a föld fiának ád,
Az zengeti ott fent az ércet,
Mely példaként zúgja tovább.
Hólyagot vetett a massza ;
Jól van ! híg már az anyag ;
Öntsünk lúgsót gyorsan abba,
Úgy lesz még folyékonyabb.
    Tajték se legyen
    A vegyületen,
Hogy a tiszta ércból csengjen
Majd a hang is tisztán, telten.
Mert ô köszönti az öröm szép
Szózatával a gyermeket
Legelsô útján, amidôn még
Az álom karján szendereg,
Sötét vagy nyájas sorsa mélyen
Rejtve még az idô ölében ;
Az anyaszív gondoskodása
Vigyáz aranyló hajnalára 
Az évek gyorsan tellenek.
Elszakad a fiú a lánytól,
Az életbe ront hevesen ;
Világot jár, akár a vándor,
Úgy tér haza, mint idegen,
S ragyogva, mint egy égi drága
Képet, úgy látja ott viszont
Szemérmes arccal, ifjusága
Pompájában a hajadont.
Névtelen vágy dúlja szivét föl,
Tünôdve bolyong, egyedül,
Könnyek fakadnak a szemébôl,
Vad társaitól menekül ;
Pirulva követi a lánykát,
S boldog, ha az csak rátekint ;
Letarolná a rét virágát,
Hogy szerelmére hintse mind.
Ó drága vágy, édes reménység,
Elsõ szerelem szép kora !
Elõttünk tárva éli a kék ég,
Kicsorduil szívünk mámora ;
Ó bár soha véget ne érne
Elsõ szerelmünk boldog éve!
Már a sípok színe barna !
Ezt a pálcát mártsd bele :
Ha hártyát vet rajt a massza,
Itt az öntés ideje.
    Fiúk, rajta, fel !
    Még egy próba kell :
Hogy a lágy a nyers keménnyel
Úgy vegyült-e el, miként kell.
Mert ahol a zorddal az enyhe,
Erõssel párosul a gyenge,
Jó hangot ád az ötvözet.
Ki örök kötést tesz, vigyázzon,
Hogy a szív a szívhez találjon !
Kurta kéjt hosszu gyász követ.
A menyasszony dús hajában
Szép a szûzi gyöngyfonat,
Ha a harangszó vidáman
Esküvôre hívogat.
Ah ! az élet legszebb napján
Tavaszunk is elmarad ;
Fátyol hulltán, öv szakadtán
Szép álmunk is szétszakad.
Elmúlik a vágy,
De a szeretet nem,
Lehull a virág,
De gyümölcse serken.
A férfira száz
Harccal les a nyers lét :
Küzdjön, törekedjék,
Teremtsen, vessen,
Fortélya szerezzen,
Álljon ki a gátra
Szerencse-fogásra.
A bôség akkor özönlik ölébe,
Sokféle javakkal a csûrje tetézve,
És terjed a szérü, gyarapszik a ház.
Odabent meg a tiszta,
Házias asszony,
A gyermekek anyja
Irányít bölcsen
Az otthoni körben,
Lányt óva nevelget,
Fiút jóra terelget,
Szorgos keze folyton
Ott jár csak a dolgon,
És gondosan így
Hasznot szaporít,
És tellik a láda a kincs gyarapodtán,
Orsója pereg zümmögve a rokkán,
S a tiszta fiókok mélyeiben
Így gyûlik a gyolcs meg a hószinü len ;
Megtoldja a jót ragyogással, dísszel,
S pihenést nem ismer.

Míg a ház ormán a vidám
Szivü férfi tünôdvé tekint el,
Szeme végigjár vagyonán,
Látja az ágast rakva rogyásig,
Meg a magtár dús gabonáit,
S hogy a csûrjei szinte ledôlnek,
Meg a habzó búzamezôket.
És dicsekedve kiált :
Házam sziklaszilárd,
Zúgjon a balsors bár,
Oszlopa biztosan áll.
De tartós frigyre a végzet
Erejével senki se léphet,
Hisz a balsors gyorsan jár.

Jó ! kezdôdjék hát az öntés,
Szép a törés fénye, lásd !
De mielôtt az özönlés
Nekizúdul egy fohászt!
    Lökd ki a dugót !
    Házunk, Isten, ódd !
A rôt lé a nyakba árad,
S utat zúgva tör magának.
Jótékony a tûz ereje,
Amíg az ember bír vele ;
Mindent ez égbôl jôtt erõ
Hatalmának köszônhet ô ;
De szörnyû lesz e szent erô,
Ha bilincs nélkül tör elô,
És ha a természet szabad
Lánya kénye szerint halad.
Jaj, ha félrelökve gátját
Szabadjára engedik,
S népes utcák dúlt során át
Hömpölygeti tüzeit ;
Mert az ember alkotását
Az elemek gyûlölik.
A felhôbôl Áldás hullik,
Zápor omlik ;
De belôle zúgva vak
Tûz szakad.
A toronyban sír a hang.
Vészharang !
Rôt az ég,
Vért ragyogtat,
De nem a nap fénye ég.
Utcahosszat
Nép zajong !
Füst csapong !
Tûzoszlop szökken cikázva,
Sisteregve zúdul lángja
Szélviharként házról házra.
A levegô mintha kályha
Torkán dôlne ; ég a támfa,
Dörren! ajtó, csörren ablak,
Gyermek tévelyg, anya jajgat,
Állat horkan
A romokban ;
Minden lót-fut, ment, menekszik,
Éj a napfénnyel vetekszik ;
Kézrôl kézre, lángban, egyre
Versenyezve
Jár a vödör; vízhab loccsan,
Vízsugár száll a magosban.
Jön az orkán zúgva zordan,
Szítja még a lángokat,
Sistergôn a csûrre csap,
Széna, szalma lángralobban,
Ég a magtár, deszka roppan,
S mintha bôszen megragadva
Fölrántaná a nehéz
Földet magát, föl egész
Égig : úgy nô a magasba,
Óriás !
Pusztulás
Lesz az ember mûve sorsa,
S ô meghátrál roskadozva
Az égi erô elôtt.

Áll kiégett
Puszta háza,
Vad viharok vak tanyája,
Borzalom les ablakának
Üregébôl,
S egy-sgy felleg rajt az égrôl
Betekint.
Háza és
Büszkesége
Sírhelyére
Még az ember visszanéz.
Vándorbotot vesz kezébe.
A tûzben bármit veszthetett,
Van egy édes vigasztalása :
Ha kedveseit veszi számba,
Lám, megvan mind, akit szeret.

Lent a bronz a föld ölében,
És megtelt a forma épp.
Fényre is fog kelni szépen
Szorgos kezünk mûveképp ?
    Ha rossz az anyag,
    S formánk szétszakad ?
Ah ! talán amíg remélünk,
Már a balsors úton értünk !
Az ember a föld szent ölének
Adja át keze mûveit
S a szántóvetô magvait,
Bízva, hogy vetése az égnek
Kegyébôl majd ki is virít.
De még drágább mag az, mit sírva
Temetünk el a föld ajá,
És reméljük, hogy majd a sírja
Túlpartján szebb sors vár reá.

Szívszakasztva
Kong a dóm
Gyászharangja
Elhalón ;
Búsan kísér tompa kondulása
Egy vándort az utolsó útjára.

Ah ! ez ô, a drága hitves,
Ah ! ez a szülô, az áldott,
Kit árnyország zord királya
Férje mellôl sírbaránt ma;
Odahagyja zsenge, szép
Gyermekei seregét,
Kiket keblén nevetô
Szemmel látott nôni ô
Ah ! a ház lágy köteléke
Mindörökre szétbomolt,
Mert leszállt a síri éjbe,
Ki a háznak anyja volt.
Eltünt szorgos keze árnya,
Kihunyt gondos mosolya,
És belép az árva házba
A szívtelen mostoha.

Míg lehül a harang érce,
Pihenjen a munka már !
Játsszék kiki jókedvére,
Mint a lombban a madár.
    Csillag int odát ;
    Nem fárad tovább
A legény, ha estre kongat ;
Csak a mester nem nyugodhat.
Lépteit már szaporázza
Messzi erdôn künn a vándor,
Siet nyájas otthonába.
Béget a nyáj, hazaballag,
És a jámbor,
Busafejû tehéncsorda
Bôgve tér be
Istállója melegébe.
A szekér
Terhét hozza
Imbolyogva.
Kévék halmán
Csillog tarkán
A füzér,
S az aratók népe harsány
Táncra kél.
Csendes lesz tér s utca aztán,
Lámpa meghitt fénye mellé
Gyûl a háznép, s künn a város
Nagykapuja kongva zárul.
Sûrü leplet
Ölt a föld fel,
Ám a polgár elpihenhet
Biztosan,
Míg a bûnös félve retteg ;
Mert a törvény szeme nyitva van.

Áldott rend, te égi küldött,
Ki a testvért egybefûzöd,
Önként adatsz kezet kézbe,
Városokat hívtál létre,
És beléjük a vadonnak
Zordon fiát lakni vontad,
Kunyhójában fölkerested,
Szebb szokásra nevelgetted,
És a legdrágább kötelmet
Szôtted : a szent honszerelmet !
Száz meg száz kéz mozdul gyorsan,
S a közös mû egyre nô,
Folyton izzó mozgalomban
Válik tettre az erô !
Mester s legény a szabadság
Oltalmában összefog,
Büszkén hordja posztja rangját,
S megveti a gúnyolót.
Polgárt munka ékesít fel,
S áldás rajt a jutalom ;
Királyt trónja fénye tisztel,
Bennünket a szorgalom.

Drága béke,
Egyetértés,
Lengjetek csak
Vígan városunk felett !
Sose kelnénk bár a napra,
Mikor a vad hadi hordák
Csöndes völgyünk megtiporják,
És az égre,
Hol az alkony rôtes árnya
Imbolyog,
Városok és falvak lángja
Sisteregve vet lobot.

Most a formát verjétek le,
Betöltötte szerepét;
A szem és szív hadd legelje
A pompás mû sikerét.
    Pöröly zúzza szét
    Agyag-köpenyét :
A harang feltámadása
Hüvelyének pusztulása.
A mester bölcsen szétdobatja
A formát, ha itt az idô ;
De jaj, ha az érc lángpatakja
Kiszabadulva tör elô !
Vakon dühöng, dörögve rombol,
A házat vadul veti szét,
S mint egy tátott pokol-torokból,
Fuvallja pusztító tüzét.
Hol csak nyers erôk vetekednek,
Alkotás abból nem születhet ;
Ha minden féket félrevet
Egy nép, jólét ott nem lehet.

Jaj, mikor egy város ölében
Fölgyûl a gyúlékony anyag.
Láncát tépve, önérdekében
A bosszús nép kardot ragad.
Akkor a harang kötelébe
Kap a zendülés, s húzza, hogy
Csak békeszóra szentelt érce
Hirdesse az erõszakot.
Szabadság, egyenlôség ! zúgják,
És a polgár fegyverben áll ;
Megtelnek a csarnokok, utcák,
S a hóhérbanda körbe jár.
És hiéna lesz itt a nôkbôl,
A borzalom tréfa nekik ;
Még az ellenség szíve gôzöl,
S már párduc-foggal szétszedik.
Nincs többé szentség.
Szertefoszlik
Már minden jámbor félelem.
A jó helyébe lép a rossz itt,
S minden bûn szabadon terem.
Oroszlán-keltés veszedelmes,
Tigrisfog-marás eltemet :
De százszorta félelmesebb lesz
Náluk az ember-ôrület.
Jaj annak, ki az örök vaknak
Kezébe szent fáklyát ad át!
Fényét nem látja, gyújtogat csak,
S fölperzsel várost és hazát.

Lám, öröm száll rám az égbôl !
Mint egy csillag, úgy ragyog,
Amint kikel hüvelyébôl :
Nézzétek az ércmagot !
    Palást és sisak
    Vihog, mint a nap,
S biztos mester-kézre vall a
Címerpajzsok tiszta rajza.
Ide ! ide !
Álljatok hát, legények, körbe
Mind a harang-keresztelôre !
Concordia legyen neve ;
Egyetértésre, szíves szeretetre
Szólítsa a gyülekezetet egybe.

Ezt zengje eztán éneke :
Ezért alkotta mestere.
A nyûgös földi lét felett, fenn
A kéklô ég ölén, a vad
Villám szomszédjaként lebegjen
A csillagok sátra alatt.
Égi szózat legyen, akárcsak
A csillagképek, amelyek
Teremtôjük dicsérve szállnak
S vezérlik fenn az éveket.
Ne szóljon másról érces ajka,
Csak ami örök és dicsô,
S érintse óránkint suhanva
Rebbenô szárnnyal az idô.
Sorsunk szavát hirdesse nyelve ;
S bár keble hideg, szívtelen,
Éberen lendülô figyelme
Kisérjen át az életen.
S ahogy fülünkben messzehangzó
Szózata lassan csendbe vész :
Példázza, hogy nincs maradandó,
És minden földi elenyész.

Feszüljünk most a kötélnek,
Rántsuk gödrébõl elô,
Zengjen tõle fenn az égnek
Kék ölén a levegô !
    Rajta, emberek !
    Mozdul ! száll ! lebeg !
Mind a város örömére
Legyen elsõ szava : béke.


                        Fordította: Rónay György



Az Ének a harangról (Das Lied van der Glocke) Schiller 1799-ben írt, egyik leghíresebb költeménye. A polgári életet mutatja be hatalmasra növesztett képekben. Az utolsó kép a forradalomé, amely széttöri a megszokott életkereteket.
A mottó szavait (Hívom az élõket. Elsiratom a halottakat. Szétzúzom a villámokat.) egy 1486-ban készült schaffhauseni harangról vette. A harang neve: Concordia, egyetértés.
(Vajda György Mihály jegyzete)

Vissza