Horváth Cz. János
A fehér mûvészet

Papír. Ha megkérdeznénk a kedves olvasót, mi jut róla az eszébe, nagy valószínûséggel említené meg ezen sorok hordozóját. Majd sorra kerülnének a napilapok, könyvek, követnék a mindennapi életben használatos papírholmik: zsebkendõ, szalvéta, kéztörlõ, papírtányér és -poharak, csomagolóanyagok, kartondobozok. Talán meghökkentõ, amikor kiderül, gyakori tárgyaink, eszközeink mennyire nélkülözhetetlen összetevõje. A cigarettapapír, a bankjegy, a fotó- és a kémiai indikátorpapír példája mutatja, hogy ugyanaz az alapanyag milyen sokféle célra felhasználható!
 

A papír beférkõzött a hétköznapi életvitelünkbe. Lehetetlen volna meglennünk nélküle, hiszen nem tudnának mûködni a hivatalok, az egészségügy, a higiénia, a csomagolóipar is nehéz helyzetbe kerülne a hiányában, nem is beszélve a tömegtájékoztatásról, hiszen az újságokat sem lehetne másra nyomtatni. Még sorolhatnánk azokat a területeket, amelyek ilyen erõs szállal kötõdnek ehhez az anyaghoz, ám sokkal izgalmasabb az az út, amelyet végigkövetve megismerhetjük, hogy miként lesz a természet kincset érõ fáiból és más forrásaiból a szintén kincset érõ fehér lap, civilizációnk jellegzetes kísérõje, a papír.

A papír születésének pillanata a múlt homályába vész, sem az idõpont, sem a feltaláló személye nem ismert. A papírtörténészek azonban kivétel nélkül megemlékeznek egy Caj-Lun nevû kínai emberrõl, akinek eredményes közbenjárásaként Ho-ti császár 105-ben elrendelte a papírkészítés általános elterjesztését. Caj-Lun a tudomány és a technika iránt rendkívüli módon érdeklõdött, sokat foglalkozott a papírkészítés tökéletesítésével, amelyet szülõföldjén vagy az utazásai közben ismerhetett meg.

Fáradozásait siker koronázta, kidolgozott eljárását a császár elé terjesztette. Ho-ti uralkodót sikerült meggyõznie az új íráshordozó anyag jelentõségérõl, így az ókor egyik legnagyobb birodalmában mesés emelkedésbe kezdett a papír pályafutása.

A papír azonban élte a saját életét tovább, Caj-Lun pedig igencsak meglepõdne, ha megérhette volna, mi mindenre használták fel ezt az anyagot: a 2. század végére már ismerték a papír zsebkendõt, a 4. század közepén, 363-ban megjelent az elsõ pekingi újság, a 7. században a kínaiak papírpénzt használtak, a 9. században a papírt terítõnek és alkalmi öltözéknek is feldolgozták, majd igen hamar kitapasztalták a toalettpapírban rejlõ hatalmas lehetõségeket is. A 10. században már a játékkártya is papírból készült.

A kínaiak, bár a papír elõállításának titkát félve õrizték, a terméket – a selyemhez hasonlóan – más országokba is szállították. Több mint fél évezreden át nem volt ismert e mesterség Kína határain túl, mígnem egy buddhista szerzetes megszökött az országból, és Koreában letelepedve elárulta a papírkészítés módját. Innen jutott el a papír Japánba, ahol 610-ben már gyártani is kezdték.

Az arabokhoz a papír a 8. század körül juthatott el, korántsem békés módon. A kínai Tang-dinasztia uralkodói e korszakban igen erõteljesen terjeszkedtek nyugat felé, a Pamír vidékét és Taskentet meghódító seregek az arab birodalom ellenõrzése alá tartozó területeken is megpróbálták a lábukat megvetni. 751-ben a Talasz-folyó mentén megütköztek az arabokkal, akik szétverték a kínaiak seregét. A kínai hadifoglyok közül többen is járatosak voltak a papírkészítésben, és ezek életük megkímélése érdekében elárulták mesterségük titkait.

A foglyok Szamarkandba kerültek, ahol néhány éven belül virágzó papírkészítõ központ jött létre tevékenységük nyomán. A 8. század végén már Bagdad a legnyugatibb mûhely, majd a papír eljut a Földközi-tenger medencéjébe, elõször Egyiptomba, 900 körül. A papírkészítés a mórok közvetítésével került Európába. Az elsõ európai papírmalmokat az Ibériai-félszigeten alapították, 1100 tájékán.

Olaszországban a papír használata a 12. században terjedt el. Részben arab készítésû papírokat használtak – elsõsorban Szicíliában és Dél-Olaszországban –, részben spanyol eredetû papírokat, ezeket fõleg az északi területeken. Bár néhány uralkodó idegenkedett az új anyagtól, és ezt tiltó rendeleteiken keresztül ki is fejezték, ennek ellenére a 13. századra meghódítja egész Itáliát. Luccában és Genovában mûködtek jelentõs mûhelyek, a fabrianói papírkészítõk pedig nemcsak Olaszországot, hanem egész Európát ellátták különleges minõségû papírokkal. A fabrianói mesterek több technikai újítást is bevezettek, többek között az enyvezést és a védjegyként funkcionáló vízjelet, amelyre a hamisítások elterjedése miatt volt szükség.

Papírmalmokat nemegyszer a kereskedõházak alapítottak, így az erõs kereskedelmi vonalak mentén lassan meghonosodott a papíripar Európa más területein is. Ausztriában a 14. század végén, Belgiumban, Lengyelországban, Angliában a 15. században, Magyarországon, Dániában, Svédországban és Oroszországban a 16. században kezdtek mûködni az elsõ papírmalmok.

Magyarországon 1181-ben III. Béla királyunk megszervezte a kancelláriát, oklevélben elrendelte az írásbeliséget. Ekkor azonban fõleg pergamenre írták az okmányokat.

A papír hazai alkalmazása az Anjouk korában kezdõdött el, amikor I. Károly és I. Lajos király uralkodása alatt jelentõsen megerõsödtek a politikai, majd a gazdasági kapcsolatok is más országokkal. Magyar és olasz kereskedõk révén az akkor már fejlett olasz papírkészítés termékei terjedtek el az országban. A legnagyobb papírforgalmat a kereskedelmi központokban, a budai, a pozsonyi, a kassai, a szebeni és a brassói vásárokon bonyolították le, innen pedig a kisebb helységek piacaira került a portéka. A papírhasználat a 14. században nehezen terjedt el hazánkban, elsõsorban azért, mert nem vélték elég tartósnak. Ez a bizalmatlanság akkor kezdett csökkenni, amikor az addig használatos pergamen ára már sokszorosára emelkedett a papíréhoz képest, ám ettõl kezdve rohamosan nõtt a népszerûsége.

A hazai papírkészítés csak a 16. században indult meg, lengyel hatásra. Az elsõ magyarországi papírmalom az 1520-as években már vígan mûködött Lõcsén, majd újakat alapítottak 1546-ban Brassóban, 1563-ban Kolozsváron, 1573-ban Nagyszebenben, illetve a 16. század legvégén Lipótszentmihályban.

A papírszükségletet a 17–18. században az ügyiratok és a könyvek mennyiségének növekedése, valamint az újságok és folyóiratok megjelenése tovább fokozta, új lendületet adva az ipari fejlesztéseknek.
 
 

Mit tudtak a régi mesterek…

A papírgyártás kapcsán mindig hatalmas, zakatoló hengergépek juthatnak eszünkbe, mely szerkezetekrõl jókora fehér ívek gördülnek le, mellettük rengeteg ember sürgölõdik, teszi a dolgát. A mai világban talán elképzelhetetlen lenne más mód az elõállításra, hiszen fontos a termelékenység, az általános jó minõség hosszú távú megtartása.

De hogyan készítették a papírt idõszámításunk hajnalán, amikor minden eszközt az egykori mestereknek ott helyben kellett elõteremteniük, esetleg elõismeret nélkül, olyan nyersanyagokkal kísérletezve, amiknek a felhasználásával valóra válthatták abbéli reményüket, hogy az eddigieknél is jobb tulajdonságú terméket állítanak elõ.
Préselt növényekkel díszített,
kézzel készített papír
Az alapeljárás egyszerû: végy növényi anyagokat, fõzd õket selyem- vagy kötélhulladék hozzáadásával, míg rostok vizes oldatát nem kapod. Ezek után vegyél egy szitát, amelyen a papírlap majd kialakulhat, vagy úgy, hogy a szitát meríted a rostoldatba, vagy a rostoldatot öntöd a szitára. Végül következik a szitáról való leválasztás fázisa, szárítás és felhasználás.

Az ókori Kínában azt tartották, hogy a papír elkészítéséhez 72 mûvelet szükséges. Ezek közé tartozott a bambusznád (mivel ez volt a fõ nyersanyaguk) betakarítása, rostosítása, a rostok lúgos közegben való fõzése, a pép szárítása, fehérítése, õrlése, ragadós oldatban való elkeverése, majd a szitával való kézi merítés, a nedves papírlapok lefejtése, préselése és simítása. E bonyolult szakmát hosszú éveken át tanították az ifjaknak, akik azután a mesterség titkát életük végéig megõrizték, s csupán tanítványaiknak adták tovább.

Nem titok, hosszú ideig nem változott a módszer lényege, újítás mindig az adalékanyagok milyenségében történt. Bizony, az arabok változtattak ezen a szabályon is, így sok újdonsággal gazdagították a fehér mûvészetet. Õk ugyanis alapanyagként kizárólag rongyhulladékot használtak, mivel a Kelet-Ázsiában honos, hosszú rostú növények a jórészt sivatagos közép-ázsiai területrõl hiányoztak. Merítõszitájuk szövete bronzhuzalokból készült. A papírlapokat a szitán végzett víztelenítés, a nedves sajtolás és a szárítás után írhatóvá kellett tenni. A kínaiak erre a célra gyökerek nedvét fõzték ki – gyakorlatilag keményítõoldatot készítettek –, és ezt keverték még a merítés elõtt a pépbe.

Az arabok viszont a kész papír felületét kenték be vékony enyvréteggel, amelyet állati bõrbõl és csontból fõztek. A papír felülete az enyvréteg hatására zártabbá vált, így a tinta nem futott szét rajta írás közben. Az arabok már nem ecsettel, hanem ferdén lemetszett, behasított nádtollal írtak, és tus helyett tintát használtak. Papírkészítõ mûhelyeikben meghonosodott a vízikerék, amellyel rongyzúzó berendezést hajtottak. Valószínûleg a vízikerék után kapta a papírkészítõ mûhely a papírmalom elnevezést.

A papír igencsak kelendõ árucikk lett Európában, a kereskedõk, a közjegyzõi hivatalok és végül különbözõ szerzetesrendek is mind nagyobb mértékben vásárolták. Azután az élelmes kalmároknak eszébe jutott, mennyivel olcsóbb lenne a helyben készített papír, így lassan megalakultak az elsõ európai papírmalmok is.

A korabeli szemlélõdõ talán ezt láthatta volna egy észak-itáliai mûhelyben:

„A papírkészítéshez rongyot használtak fel, amelyet elõször gondosan szétválogattak, majd késsel feldarabolták. Végül mésztejbe áztatták és fél évig hozzá se nyúltak. A mésszel kezelt rongyhulladék rostosítása a zúzómû feladata volt, egy teljes napon át foszlatták a nehéz kalapácsok az alapanyagot. A foszlatás utolsó órájában leengedték a vizet az anyagról, és mésszel dolgozták össze. A meszes masszát a zúzómûbõl átrakták az anyagszekrénybe, ahol két hétig tárolták, közben ütögetéssel tömörítették és naponként forgatták. A massza a mész hatására kifehéredett. A folyamat következõ állomása ismét a zúzómû volt, innen fél-egy napi mechanikai rostosítás után a papírkészítésre már alkalmas anyag visszakerült az anyagszekrénybe. Itt az úgynevezett pépkótissal a nedvességet ütögetéssel eltávolították belõle, majd az anyagszekrényt leemelték a masszáról, mivel arra ismét szükség volt az újabb anyag elõkészítéséhez.

A masszát a merítõkádba hordták, és ott vízzel hígították. A híg pépet állandóan kevergetni kellett, hogy a kádba mindenütt egyenletes sûrûségû és eloszlású legyen. A híg papírlébõl a merítõlegény egyívnyi papírhoz szükséges mennyiséget kiemelt, és a szita gyors jobbra-balra-elõre-hátra mozgatásával a vizet eltávolította, miközben a rostokat a rázással összekuszálta. A merítõszitáról a felsõ keretet leemelve a nedves papírlapot a rakosólegény egy nemezlapra borította. A papírlap a nemezhez tapadt, a szitát leválasztották róla, a papírlapra másik nemezlapot fektettek, amelyre újabb papírlap került. A szita – amelybõl rendszerint egy párat használtak – ily módon állandóan körforgásban volt a merítõlegény és a rakosólegény között. Amikor nagyjából 180 nemezlap, illetve papírív feküdt egymáson, a rakatot deszkalappal leborították és a rakosóprés alatt néhány percig sajtolták. A nedves sajtolás után az íveket a nemezrõl leválasztották, egymásra helyezték. A finomabb írópapírt újabb nemezek között tovább sajtolták, az egyszerûbb csomagolópapírt rögtön a szárítóhelyiségbe hordták, és ott 6-8 ívet egyszerre kötélre terítettek. A szárítóhelyiség legtöbbször a papírmalom padlása volt.

Az írópapírokat enyvezték, vagyis az íveket enyves vízbe mártották, és enyvezés után ismét megszárították. Elsõsorban az írópapírokat az enyvezés után simították le: a papírt márványlapra fektetve mindkét oldalon achát simítókõvel simára csiszolták. A papíríveket csomagolás elõtt átválogatták, hogy selejtes ív ne maradjon köztük, majd félbehajtogatták. Ezután egyszerre több ív (konc) széleit reszelõsajtóban egyenletesre reszelték.”

Érdekességként említenénk meg egy kötegelési arányszámot: az írópapírból 1 koncban 24 ív, 1 rizsmában 20 konc, 1 bálában 10 rizsma volt. Ez azt jelentette, hogy 1 rizsma 480 ív, 1 bála 4800 ív papírból állt.

A papírkészítésnek fenti módja a 13. századtól a 18. század végéig elvileg változatlan maradt, a szakmában meghonosodott újítások csupán a papírkészítés idejét rövidítették le, vagy az emberi munkát könnyítették meg valamelyest. Ennek ellenére a papíripar az egyik legmunkaigényesebb mesterség maradt, míg be nem köszöntött a gépek korszaka.
 
 
 

… és mit a mai mérnökök?

A mai mérnökök sok titkot ismernek, és minden bizonnyal megosztják velünk azon tudásukat is, amely a gépi papírgyártás kezdeteirõl szól. Biztosan megemlítenék Louis Robert-t, aki tulajdonképpen a papírgép feltalálója. Találmányának lényege a végtelenített szita volt, amely két, egy irányban forgó henger között kifeszítve haladt. A rostgép a szita egyik végén, vagyis az egyik henger fölött ömlött be, a szitán szétterült, a víz egy része a szita lyukain az alatta lévõ kádba folyt, a rostokból pedig az elõrehaladó szitapályán kialakult a nedves papírlap. A szita másik végén préshengerek további jelentõs mennyiségû vizet sajtoltak ki a nedves papírlapból, amely ezáltal annyira összefüggõvé vált, hogy a szitáról le tudták választani.

Bryan Donkin tökéletesítette az elõbbi masinát, méghozzá olyannyira jól, hogy 1853-ig 83 darabot állítottak föl belõle szerte Európában. A papírgépek általános elterjedését nagyban elõsegítette Illig német órásmester találmánya, a gyantaenyvezés. E módszer segítségével az anyagában enyvezett és minden további utókezelés nélkül írásra alkalmas papírt már magán a papírgépen elõ lehetett állítani, így kiküszöbölte a papír írhatóvá tételének addigi fáradságos, külön munkamûveleteit is. John Dickinson alkotta meg elõször a kétszitás papírgépet, amellyel a világon elsõként többrétegû papírt állított elõ. Ez az elv is halhatatlanná vált, a mai napig követik a többrétegû kartonok elõállításánál.

A fejlõdés töretlen, a sok-sok javítást, hozzátételt és átalakítást még felsorolni is szinte lehetetlen, ezért hagyjuk el egy kis idõre a múlt ösvényét, térjünk vissza a jelenbe, ahol fehér köpönyeges mérnökünk már vár minket, aki most szívesen beszél korunk általánosan használt papírkészítési eljárásáról.

A lexikon szerint a papír növényi rostok vizes szuszpenziójából a rostok összekuszálásával és a víz eltávolításával kialakított vékony, hajlékony lap. Mivel a cellulóznak vannak leginkább olyan fizikai és kémiai tulajdonságai, amik a kívánalmaknak megfelelõen tartják össze a papírt, ezért ez a 20. század végén a legfontosabb nyersanyag.

A cellulóz- és papíripar legfontosabb nyersanyaga a fa, elsõsorban a fenyõfélék (luc, jegenye, erdei), illetve a nyárfélék (kanadai, rezgõ, nyír). Részben vegyi úton cellulózt állítanak elõ belõle, részben facsiszolatként adagolják a papírpéphez. A péppel a papírkészítés elõtt a következõ mûveleteket végzik: megõrlik (e folyamat során a rostkötegek szétbontásával és aprításával a rostanyag fajlagos felületét növelik); a szükséges mértékig enyvezik (oldott fenyõgyantát kevernek a pépbe, majd alumínium-szulfát-oldattal a gyantát a rostok felületére kicsapják); töltik (a papír átlátszatlanságának és fehérségének növelése érdekében töltõanyagot, általában kaolinszuszpenziót adagolnak a péphez); végül a papírgyártáshoz elõkészített anyagot a gépkádakba szivattyúzzák. Innen kerül a papírpép megfelelõ hígítás után a papírgépre, általában 0,2-1,0 százalékos szárazanyag-tartalommal, a papírfajtától függõen. Elérkeztünk tehát a papírgéphez. A modern papírgépnek három fõ része van: a szitaszakasz, a présszakasz és a szárítószakasz.

A papírgép legfontosabb része a szitaszakasz, mivel a híg pépbõl alapvetõen itt alakul ki maga a papírlap. A szitaszakasz elején a papírlap a felfutószekrényen keresztül jut a szitára, vékony beömlõnyílásokon át. A szita 200-1000 méter/perc sebességgel halad elõre, miközben keresztirányban ide-oda mozog, percenként legalább 150-szer. A rázás hatására a rostok összekuszálódnak, a víz a szitalyukakon elfolyik, és a szitán kialakul a nedves papírlap. A víz eltávolítását a szita alatt forgó, kis átmérõjû, szabadon futó hengerek (amelyek forgásukkal enyhe vákuumot is létrehoznak) és a szita alatt elhelyezett vákuumkamrák szívóhatása is elõsegíti. A szita teljes hossza 15-30 méter, anyaga fém vagy mûanyag.

A szitaszakasz végén a papírlap a szitaprésen halad keresztül, amelynek alsó, rézzel bevont hengere a szitát hajtja, felsõ hengerén pedig vastag nemez van. A szitaszakaszt elhagyó papír mintegy 15-20 százalék szárazanyag-tartalmú. A nedves papírpályából a maradék vizet már csak kevésbé kíméletes módon,: préseléssel és szárítással lehet eltávolítani.

A présszakaszon a papír hengerpárok között halad át, így további jelentõs mennyiségû vizet veszít. A papírt nemezek között vezetik, amelyek megvédik a nedves lapot a roncsolódástól, szakadástól, és magukba szívják a papírból kipréselt víz nagy részét. A nedves nemezeket a szitához hasonlóan végtelenítik, tehát a felszívott vizet a nemezbõl is ki kell préselni menet közben, hogy újra és újra alkalmas legyen a víz felvételére.

A hagyományos préshengerpár gumibevonatú alsó, és gránit- vagy sztonitbevonatú felsõ hengerbõl áll (a sztonit természetes kaucsuk, kvarchomok, kén, magnézium-oxid és egyéb anyagok vulkanizált keveréke). A nedves sajtolást követõen a papír még mindig 60-70 százalék vizet tartalmaz. Ezt szárítással kell eltávolítani (természetesen nem teljes egészében, hiszen a papírnak általában mintegy 6-8 százalék nedvességtartalma kész állapotban is van).

A szárítószakaszon a papírt gõzzel fûtött hengerek palástja mentén vezetik a nedvesség elpárologtatása érdekében. A szárítószakaszt nagy burával fedik le, és a párát elszívják. Ez többszörösen is elõnyös. Egyrészt a szárítószakasz párologtatási teljesítményét is növeli, másrészt lehetõvé teszi a papírból távozó hõtartalom hasznosítását, végül a papírgép mellett megkönnyíti a munkavégzést. A szárítószakasz végén a papírt rövid szakaszon pihentetik, hûtik, átvezetik a papírgép simítóhengerei között, majd feltekercselik. Különleges igények esetén külön simítógéppel (kalanderrel) tovább simítják a papírt.

Mivel a legtöbb papírgép ma 4-12 méter szélességû, viszont a felhasználók ennél kisebb méretben (tipikusan 1 méter) rendelik meg a papírt, a nagy tekercseket a tekercsvágókon a kívánt méretû kisebb tekercsekké vágják fel. A nyomdák egy részének különféle méretû papírívekre van szüksége, ezért e célra szerkesztett ívvágó gépeken a szükséges méretû ívekre vágják.
 
 

Volt írás a papír elõtt?

Persze hogy volt! A kérdés természetesen költõi, de talán rávilágít arra, mennyire nem sejtjük az emberi nem találékonyságának határait, ha fontosnak tartott gondolatok megörökítése volt a cél.

Kezdetben az õsember barlangok falát festette be különféle jelenetekkel, melyekkel a gyakran ismételt folyamatok sikerességét szerette volna elérni. Az elsõ íráshordozó a sziklafal, a kõ volt.

Ahogy terjeszkedett az emberiség, eljutott olyan helyekre is, ahol a kõhöz nehéz volt hozzájutni – elsõsorban a Tigris és az Eufrátesz völgyében –, és ott agyagtáblákat használtak az íráshoz. A nedves agyaglapba karcolták bele az írástudók a megörökítendõ gondolatokat, és a táblákat a napon kiszárították vagy kiégették. Az is érdekesség, hogy az ókori Mezopotámia lakói kitûnõ módszert találtak ki az okirathamisítás ellen: az egész szöveget, amit meg akartak õrizni, egyetlen agyagtáblába nyomták bele, melyet elláttak a különbözõ felek aláírásaival, majd ezt a lapot szintén agyagból készült burkolatba rakták, aztán erre a szöveget és az aláírásokat ismét rányomták. Ha valaki gyanakodott, hogy az eredeti szövegen valamit megváltoztattak, joga volt leválasztatni a burkolatot, és összehasonlíthatta a belsõ szöveget a külsõvel. A burkolatot csak úgy lehetett eltávolítani, ha összetört, viszont hamisított burkolatot utólag senki sem tudott a régi belsõre göngyölni. A szükséges aláírások ugyanis nem álltak teljes számban rendelkezésre, és ami még ennél is fontosabb, minden új agyagburkolat, amelyet nedves állapotban a megszáradt belsõ lapra fektettek, szétpattant, mert az agyag száradása közben jelentõsen zsugorodik.

Az ókori Egyiptomban íráshordozóként papiruszt használtak, mely papirusznádból készült. Az ókorban rendkívül sokféle célra hasznosították, egyebek között kötelet, csónakot, gyékényt készítettek belõle. A vadon növõ papirusznád nem elégítette ki a szükségleteket, ezért külön ültetvényeket telepítettek. A papiruszcserje rostos szárából vékony szeleteket vágtak, amelyeket egy vízzel nedvesített deszkalapon szorosan egymás mellé helyeztek és simára kalapáltak. Ezekre keresztirányban újabb csíkokat fektettek, és fakalapáccsal további nedvesítés közben a két sort összedolgozták. A papiruszlapokat a napon megszárították, majd kõ- vagy csonteszközzel a felületüket simára csiszolták. A papiruszlapokat összeragasztották, és tekercsekbe göngyölítve hozták forgalomba.

A ma ismeretes legrégebbi papirusztekercs mintegy négy és fél ezer éves, tehát ezt az anyagot több mint három évezreden át használták a gyakorlatban, széles körben írásra. Gyártása csak a 9–11. század körül szûnt meg. Egyszer esett csak meg, hogy valaki nem tudott hozzájutni az amúgy tömegcikknek számító papiruszhoz. II. Eumenész pergamoni király a Kr. e. 2. században könyvtárat alapított és az volt a célja, hogy nagyobb, gazdagabb anyagot gyûjtsön össze, mint az alexandriai könyvtáré. Gyorsan gyarapodó állományához azonban mind több papiruszra volt szükség. Az egyiptomiak azonban úgy próbálták vetélytársukat visszaszorítani és az alexandriai könyvtár érdekeit megvédeni, hogy betiltották a papiruszkivitelt. Pergamon városában ekkor állati bõrre kezdtek kéziratokat írni. Az állatok bõrét már korábban is kikészítették, de írásra a Földközi-tenger környékén eddig ezt az anyagot nem használták.

A pergament elsõsorban juh- és tehénbõrbõl készítették: a bõrt lenyúzták, több napon át meszes vízben áztatták, majd a szõrtõl, a felesleges rétegektõl megtisztították, kifeszítve megszárították és kisimították, lecsiszolták, és széleit egyenesre vágták. A pergamen – amely kicsit sárgás, vékony hártya – élettartamát a legújabb szintetikus anyagok némelyike múlja csak felül.

Az ókori íráshordozók közé tartozik még a rómaiak viasztáblája is. A viasztáblára csontból vagy fémbõl készített szerszámmal, a stílussal karcolták a feljegyzéseket.

Észak-Ausztrália nomád õslakói a fehérfa kérgét használják. Elõször gondosan kiválasztják a megfelelõ életkorú fát, amelyrõl azután lehántják a kérget. A lehántott fakérget homokba ássák, hogy jól kiszáradjon, majd gondosan megtisztítják. A fakéregre a sárga, vörös, fehér és fekete színezésû képeket tollból, rostosított növényi ágacskákból vagy emberi hajból készített ecsettel festik.

Latin-Amerikában, Afrikában, Óceániában és egyes feltevések szerint Ázsiában egyaránt ismeretes az úgynevezett tapa. A Tonga-szigeteken az írás céljára használatos többrétegû tapa a következõképpen készül: egy megfelelõ vastagságú fikuszról szép, sima kéregdarabot húznak le, majd ennek belsõ háncsszövetét éles kagylóval lefejtik. A háncsot napokig vízben áztatják, hogy meglágyuljon, ezután sulykolóval addig verik, amíg egészen vékonnyá és hajlékonnyá válik. A fáról lefejtett kéregdarab ily módon eredeti alapterületének többszörösére növekszik. A vékony kéregszövetre farámán kifeszített kókuszrost sablon segítségével színes ábrát nyomnak, és a már díszített szövetet domború mintás sulykolóval még egyszer végigverik. A domború mintázat belenyomódik az anyagba, de csak akkor válik láthatóvá, ha a napfény átsüt az anyagon. A tapakészítés kezdeteinek idõpontját a kutatók mind ez ideig nem tudták megállapítani. Nagyon régi eljárásról van szó, amit már ezelõtt 2500 évvel is ismertek, legalábbis egy kínai tudós, Shun Shen-ling szerint már a Kr. e. 6. században tapára írtak a papír szülõhazájában.

A mai India és Indonézia területén elõszeretettel használták a pálmalevelet íráshordozóként. A kínaiak bambuszkéregbõl készítettek keskeny lapocskákat, amelyre tussal festették felülrõl lefelé írásjegyeiket. Hosszabb írásmûveiknél a bambuszlapocskákat zsinórral egymáshoz kötötték. A bambusz- vagy falapocskákból készített könyvek kezelése elég nehézkes volt. Visszaemlékezések szerint Meng-ce vándor filozófus három kocsirakomány könyvet vitt magával, Csin Si-huang császárnak pedig naponta többkilónyi állami okmányt és kérvényt kellett átnéznie. Keresniük kellett tehát egy kisebb helyigényû, könnyebb anyagot írás céljára. Ez az anyag a selyem volt. Kr. e. 3. századtól egészen napjainkig használatos, bár kimondottan íráshordozóként csak a papír általános elterjedéséig használták. A selyem ugyanis drága portéka volt, készítésének módja pedig hétpecsétes titok. Éppen értékes volta miatt nem válhatott az írásos kultúra egyetemes hordozójává, noha a tudomány, a kultúra és az államigazgatás fejlõdése következtében egyre növekedett a kereslet az íráshordozó anyagok iránt.

Olcsó anyagra volt szükség, és ez a 2. századtól kezdõdõen Kínában általánosan a papír lett, melynek bölcsõjénél Caj-Lun mestert már ott találhattuk…
 
 
 

Van új a nap alatt?

Ennyi kalandozás után fáradtan telepedhetünk le karosszékünkbe egy kis kikapcsolódásra, más dolgunk nincs is, mint hogy szabadjára engedjük fantáziánkat! Láthattuk õseink próbálkozásainak és kísérletezéseinek hosszú sorát, tudjuk, hogyan készül a fehér papír manapság, de … Vajon mit hozhat a jövõ? Mire írhat majd néhány évtized, évszázad múltán az ember? Kell egyáltalán új anyagot keresnünk a papír helyett?

Nos, lássuk sorjában. Mint tudjuk, a papír alapanyaga a fa. Ugyan mindinkább elõtérbe kerül a környezet megóvásának a szempontja, de még mindig könnyebb órák alatt kivágni egy-egy nagyobb erdõséget és továbbállni, mint ugyanazt a területet évekig gondozni és a kitermelés után új erdõt telepíteni. A mértéktelen erdõpusztítás pedig igen hamar klímaváltozást fog okozni, fölboríthatja bolygónk ökológiáját, elég csak az elsivatagodás jelenségére vagy más, rossz elõjelekre gondolnunk.

Ésszerûnek látszik valamilyen helyettesítõ anyagot találnunk, amely esetleg könnyebben kezelhetõ és gyorsabban feldolgozható. Próbálkoztak már szalmával, lennel és más növényekkel, esetleg a papírhulladék újrafelhasználásával, ám ezek csak kiegészítõ megoldásnak bizonyultak, legfeljebb mérsékelhetik a fafelhasználás mértékét, emellett a minõség is megváltozhat.

Kétségbe esnünk azonban nem kell, hiszen az ember mindig kitalál valami újat. Ha nem önszántából, akkor azért, mert az a világ, amelyben él, annyira megváltozik, hogy kénytelen alkalmazkodni, reagálni a változás gerjesztette kihívásra. Ez a változás pedig az információrobbanás. Láttuk, hogy a régi korok is küszködtek azzal, hogy megnövekedett adminisztrációjukat valami új hordozón vezessék tovább az addig használatos helyett. Ám napjainkban ez az igény többszörösen jelentkezik, egyik oka a számítástechnika elõretörése, olyan társadalom kialakulása, ahol az egyik alapot az információ képezi.

Az információt meg kell jeleníteni és olyan formába önteni, ami a felhasználó számára is elfogadható, esetleg ne is kelljen új eszközhasználati szokásokat elsajátítani (gondoljunk csak arra, hogy manapság is, amikor a számítógépek már jelentõsen elterjedtek, mennyi ember idegenkedik azok alkalmazásától, egyáltalán csak a használatba vételüktõl). A feladat az, hogy találjunk olyan konstrukciót, ami felhasználható a modern számítógépes környezetben, mégis rendelkezik a papír jól megszokott tulajdonságaival.

Az újdonságok listáját böngészve megakadhat a szemünk egy kifejezésen: elektronikus papír. Amirõl szó van, az hajlékony, mint a papír, és sokoldalú, mint a számítógép képernyõje. Az elektronikus papírt az ember ugyanúgy magával viheti, mint a valódit, ugyanakkor a számítógép képernyõjéhez hasonlóan dinamikus és újraírható. Lehet belõle újság, amely olvasás közben változik és közli a legfrissebb híreket. Lehet magazin, amelyen mozgó képek keltik életre a történeteket. Lehet belõle tankönyv, hirdetõtábla vagy reklámhordozó, plakáttól hajtogatható kijelzõig szinte minden.

És miként mûködik? Igen ötletes: van egy vékony mûanyag hordozófólia, aminek a felületén apró kis golyócskák vannak rögzítve oly módon, hogy az elektromos tér megváltozása esetén a golyók elemi elektromos dipólusdarabokként viselkedve követik a változást, 180 fokos fordulatot tesznek tengelyük körül. A trükk az, hogy a golyók egyik fele fekete, másik fele fehér, így a megfelelõ pozícióban elegendõ a megfelelõ teret létrehozni, és máris elõáll a kívánt kép, ábra vagy szöveg. Természetesen szükséges valamilyen kiegészítõ berendezés, amely az ábrakialakítási mûveletet elvégzi, de az elektronikus papírt errõl leválasztva is megõrzi a tartalmát.

Meglenne a tökéletes megoldás? Elsõ látásra úgy tûnik, de … Persze lesz színes változat, vékonyabb lap, kisebb önsúly a leírt elektronikus papírból, és lesznek újabb és újabb technikai megoldások a gyártás olcsóbb és környezetkímélõ megoldására. Ám jól nyomon követhetõ a folyamat, miszerint minél bonyolultabb szerkezeti megoldást talál a tudomány, az írott szöveg hitelessége annyival is csökken. Mivel könnyû hozzáférni az alapanyaghoz és az íróeszközhöz, könnyû a szöveg megváltoztatása is. A babiloni agyagtáblák nehézkes voltuk ellenére nyújtották a kellõ biztonságot, nem is beszélve a kõvésetekrõl. Ám ettõl kezdve a hamisítás szinte tárt kapukon robogott az írott szöveg nyomában: a mai bíróságoknak is külön szakértõket kell alkalmazniuk, akik igen körülményesen tudják csak egy bizonyos okmány, irat eredetét megállapítani. A közembernek ez már az eszközök híján is nehéz feladat. Ezt a hiányosságot próbálják kihasználni például a pénzhamisítók áldatlan tevékenységükkel.

Ráadásul a digitális technika már teljesen megfoszt minket a dolgok kézzelfoghatóságától, és így persze a gyors ellenõrzési lehetõségektõl. Mindezek ellenére szükséges a fejlõdés, az akadályokat pedig mindig leküzdötték a kutatók. Bízzunk abban, hogy ebben az esetben is így történik.

Búcsúzóul idézzünk egy közmondást: „A szó elszáll, az írás megmarad.”

Milyen formában? Ez már csak rajtunk múlik …
 



Irodalom
Kalmár Péter – A kétezer éves papír, Gondolat Zsebkönyek 1980, Budapest
Kéki Béla – Az írás története, Gondolat 1971, Budapest
Elisabeth Hering – Az írás rejtélye, Gondolat 1966, Budapest
Dr. Vámos György – Papíripari kézikönyv
www.parc.xerox.com

Természet Világa, 131. évf. 9. sz. 2000. szeptember
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez