JÉKELY GÁSPÁR
Tudomány és dogmatika

Igen közkedvelt manapság a vallás és a tudomány évszázados vitáinak, vélt vagy valós ellentéteinek mérséklôdésérôl, a szerepek elkülönülésérôl és a két hatalmas szellemi birodalom kibékülésérôl értekezni. A mindkét oldalról tapasztalható békülékenység tiszteletre méltó és feltétlenül figyelmet érdemel. Úgy vélem azonban, hogy e baráti kebelre borulás kapcsán pontosabban kellene tisztázni a két diszciplína tényleges hatósugarát és különbségeit.

A tudomány feladata a megfigyelhetô világ ismétlôdéseinek, belsô mozgatórugóinak, ok-okozati összefüggéseinek minél alaposabb feltérképezése és kezelhetô formulák, elméletek közé szorítása. E tevékenység egyik legfõbb jellegzetessége, hogy mindig képes felülbírálni nézeteit, ha azoknak kellô számú megbízható cáfolata gyûlik össze, így a világot egyre pontosabban képes modellezni. Bár ez a folytonos önvizsgálat olykor óriási kilengéseket eredményezhet, ennek ellenére túlzottan borúlátó minden afféle megállapítás, hogy a tudomány lényegébôl fakadóan nem ismer végleges igazságokat. A Thomas Kuhn által megfogalmazott paradigmaváltások szelleme nem kísérthet állandóan a tudomány elôrehaladásáról formált gondolatainkban, azt a rémképet keltve, hogy minden elméletet egyszer úgyis megcáfol egy újabb elmélet. Értelmetlenség lenne olyan átfogó paradigmaváltásokra várni, amiknek tétje a Föld Nap körüli keringésével, a szív vért pumpáló erejével, a DNS örökítôanyag voltával vagy a benzol szerkezetével kapcsolatos tudományos tanok igazságtartalma. Azt persze elfogadhatjuk, sôt, tudósként kötelességünk tisztában lenni vele, hogy mai tudásunk, elméleteink nagy része szükségképpen további csiszolásra, netán teljes kiforgatásra vár.

A vallás feladata ezzel szemben az említett módszerek által meg nem fogható szellemi, lelki és akármilyen más, ismeretlen szférába tartozó jelenségek vizsgálata, vagy sokkal inkább átérzése. Ez utóbbi tevékenység egyetlen mûszere a vizsgálódó, átszellemült egyén lelke, belsô énje. Az elsô megemlítendô különbség a vallásos és a tudományos megismerés között az, hogy a vallásos megfigyelô soha nem tudhatja biztosan eldönteni, hogy amit belsô énje megfigyel, az valamilyen külsô, a megfigyelôtól független létezô lélekben való tükrözôdése-e, vagy netán az istenélmény forrása a megfigyelô maga. E dilemma alól a tudomány mentesítheti magát ugyan a szolipszizmus feltétlen tagadása árán , mivel kísérletei, az általa megfigyelt jelenségek a megfigyelô elméjén kívül folynak. E könnyen sutba dobható nehézség ellenére a vallás elemi formája semmiképp sem kifogásolható, sôt, az efféle élmények az ember porszem voltának és Isten teremtô és világmegváltó erejének közvetlen megtapasztalása a teljes emberré nemesedés szükséges stációit jelentik.

A vallás akkor válik támadhatóvá, amikor tárgya már nem az élmény maga, nem a nyomorult emberlét Istennel való szembesülése, hanem az ilyen élményekben gyökerezô teológiai rendszer. A zsidó-keresztény teológia alapja a kinyilatkoztatás. Az ehhez fûzôdô eszme szerint Isten természete a vallásos hit által teljesen nem fürkészhetô ki, ezért az Egek Ura megjelenik, törvényt ad, kiválaszt, és könyvet írat. A kiválasztottak által írt, a Teremtôtôl sugalmazott könyv a hitvallás forrása. E kínos áthidalás, a hitbôl hitvallássá érés a vallások Achilles-sarka. Az ember vallásos érzülete és istenigénye tagadhatatlan tény, az ember egyik legfigyelemreméltóbb sajátsága. Az ebbôl táplálkozó hitvallások azonban már cseppet sem mentesek a történeti esetlegességektôl. Istenben hinni természetes, de ennek alapján a kinyilatkoztatást és egy reá épülô teológiai rendszert elfogadni csöppet sem kellene, hogy az legyen. A kinyilatkoztatáson alapuló vallási dogmatika tehát lényegében különbözik a vallás alapjául szolgáló hittôl. A vallásos gondolkodás viszont érthetôen egybeolvasztja az istenhitet a hitvallásokba vetett hittel. Ez a vallások intézményesülésének alapja. És ez lehet a filozófiai indíttatású valláskritika egyetlen fogódzója. A hitvallások igazságának és a kinyilatkoztatás isteni eredetének elfogadása ugyanis bizonyítékok hiányában csak hit kérdése lehet. Csakhogy ez a hit nem azonos az istenhittel. Ugyanakkor a vallásos érzés sziklaszilárd talajára a mítoszok, szent könyvek és értelmezésük sokfélesége folytán véghetetlen számú vallási dogmatika építhetô fel, és a köztük való választásnak nincs semmilyen támpontja. Ezért különbözik a vallás lényegében a tudománytól. Nincs olyan módszer, amivel két versengô vallási hipotézis között dönteni tudnánk. Bár a tudományban is ritkák az abszolút válaszok, e módszert gyakorolva legalább jó eséllyel megközelíthetjük a helyes választ. Az, hogy a kontinensek mai helyzetüket a lemeztektonikának nevezett gigászi erôfitogtatás következtében, évszázmilliók alatt érték el, az korántsem biztos hiszen egy geológus sem élt akkoriban, hogy a folyamatot megfigyelje , de fölöttébb valószínû, a tengernyi egybevágó megfigyelés alapján. Arra a kérdésre viszont, hogy az oltárnál osztott ostya valóban Krisztus teste-e, vagy csak annak szimbóluma, soha nem lesz, nem is lehet általánosan elfogadott válasz. Tovább kell feszegetnünk ezt a kérdést és be kell ismernünk, hogy hinni bizony bármilyen hitvallásban lehet. Persze, igaz ez a tudományra is. Minden tudományos vélekedés hiten alapul. Csakhogy ez esetben a hitet számtalan megfigyelés erôsítheti meg vagy emésztheti föl. Annak az esélye, hogy egy ezerszer megcáfolt elmélet valamikor mégis igaznak bizonyul, roppant kicsi, így a belé vetett hit is elenyészô. A vallás mezején viszont a hittételek igazságtartalmának nincsen valószínûsége. Minden lehetséges, hiszen e diszciplína épp a perdefinitionem végtelen, megismerhetetlen, idôtlen és abszolút istenség valahonnani megsejtésére törekszik. A végtelenben azonban minden elfér. A dogmatika ebbôl hasít ki önkényesen, vagy kristályosít ki historikusan egy belsô szerkezetében briliáns konzisztenciájú darabot. Éppen ezért egyetlen dogmatikai rendszer kizárólagos igazságában sem kell feltétlenül hinni, legfeljebb a hagyományok iránti tiszteletbôl kell ragaszkodni valamelyikhez. A megismerhetetlen hit általi megismerése során tehát végtelen választ kaphatunk, de a megismerhetô tudományos megismerése kíméletlen kalodába szorítja nemcsak a válaszokat, hanem az egyáltalán felvethetô kérdéseket is. Az elõbbi a hitbõl táplálkozó vallás, az utóbbi a világot leírni szándékozó tudomány sajátja. Kell-e ennél markánsabb elkülönüiés?

E kérdések taglalásakor illendô valami olyasmit állítani, bogy a vallásnak és a tudománynak mások a feladatai, így soha nem kerülhetnek szembe egymással. Ez azonban túl kényelmes álláspont. Tagadhatatlan ugyanis, hogy vannak olyan kérdések, amikben mind a vallásnak, mind a tudománynak állást kell foglalnia. A legfontosabb az eredet és a lélek kérdése. S bár a végsô miért kérdésekre egyik oldalról sem kaphatunk választ (miért jött létre a világegyetem, miért teremtette meg Isten a világot), a hogyan kérdésekre annál inkább. A hadomány által felvázolt kép autonóm világot ábrázol, azaz minden esemény a világ belsô törvényei szerint történik. Ezzel szemben a vallás általi képviselt világmindenség vezérelt, azaz folyamatai egy független létezõ akarata, irányítása vagy akár egyszeri természettörvény-teremtése által mûködtetnek. A kívülrôl történô mozgatás eszméjét elvetô kozmológia és evolúcióbiológia éppen azt igyekszik megérteni, hogy a világ hogyan fejlôdhet saját erejébôl.

Vizsgáljuk meg ezt közelebbrôl az evolúciós tan kapcsán. Az élôlények szaporodnak, önmagukhoz hasonló létezôket hoznak létre, ugyanakkor valamennyire változékonyak is. E három tagadhatatlan tény és az élôvilág
rendelkezésére álló források véges voltának kikerülhetetlen következménye az evolúciós változás. S bár meglehet, hogy a vallásos gondolkodás akár a pápa is elfogadja az evolúció paleontológiai tényeit, azt soha nem vallhatja, hogy a folyamat által képviselt, akár emberi tudatot is létrehozni képes teremtô erô az istenségtôl független. A legtávolabbi pont, ameddig a vallás elmerészkedhet, valahogy így összegezhetô: lehet ugyan, hogy az evolúció önmagában is képes alkotni, de sorsdöntô pilianataiban különösen az emberi lélek megszületésekor a háttérben ott kell munkáljon az isteni teremtô szándék. E határt túllépni teológiai képtelenség. Ha ugyanis az élettelen anyag élô anyagot szülhet, az élô anyagból pedig lélekkel viselôs ember támadhat, akkor az is világos, hogy az istenség csak az ekképp létrejött lélekbôl származhat. A teremtési láncolat tehát a feje tetejére áll. A lélek kérdése ezért, az eredetéhez hasonlóan, szintén a két rendszer ütközési pontját jelenti. Éppen ezt nem fedhetjük be a béke galambjának pihetollaival. Vajon a lélek attribútumairól, az emlékezésrôl, a szabad akaratról, az öntudatról, a szeretetrôl, a vágyról és a reményrôl elfogadhatjuk-e, hogy egy halandó kocsonyás szövetben gyökereznek, vagy ki kell tartanunk a test és a lélek feltétlen elkülönítése mellett? Az elsô esetben persze azzal is tisztában kell lennünk, hogy e szövet felépítésérôl gének gondoskodnak, e gének pedig feltétlenül az evolúció jól ismert mechanizmusai révén alakultak úgy, ahogy alakultak és a szövet szövevényes kapcsolataiban lakozó gondolatok, szagok, arcok és vélekedések feloszlásával egy idôben lelkünk is megsemmisül. A másik lehetôség mellett kitartva viszont átmenekülhetünk a halhatatlanságba. Ez mindenképp leghõbb vágyaink közül való (de vajon nem úgy mûködik ez, hogy minél erôsebb a vágyunk, annál erôsebb a beteljesülésébe vetett hitünk is?). A tudomány viszont egyre merészebb logikai bakugrásokra kényszeríti ilyen irányú vágyainkat. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy minden bonyolultságunk evolúciós termék, és minden gondolatunk alapja fehérjekémia kiábrándító, de egyben félelmetesen izgalmas és felemelô felismerés is. De ha mindezt el is kell fogadnunk, amíg a világ a világ, kitarthatunk amellett, hogy valahol mégis ott rejlik a végsô értelem és anyagi megsemmisülésünk után újrateremtôdünk a mennyek akaratából. Ezt a lépést megtenni mindenkinek szíve joga. A tudomány ezt nem teheti meg, mert e lépést semmi sem indokolja. Csak annyit mondhat a reménykedôknek, hogy ugyan nem talált semmi érvet az ellen a nézet ellen, hogy az élet szülte a lelket, a lélek a reményt és a remény az Istent, de az ellenkezôjét bár fölösleges és indokolatlan feltételezésnek tartja soha nem fogja tudni megcáfolni. Istent senki nem gátolhatja meg abban, hogy megteremtse az érzô és reménykedô embert, ha már úgy szereti ezt a fránya világot. Ugyanúgy a világot sem gátolhatja meg semmi abban, hogy megteremtse akár magát az Istent.

A hit minden ember sajátja. Az emberi eszmélet ajándéka. Rácsodálkozás arra, hogy lám, minô parányi féreg vagyok, mily könnyen eltiportathatok, és mégis élek. Az agyam zsibong, és benne kavarog a végtelen. Nincs tökéletesebb megvilágosodás, mint meglátni az értelmet az értelmetlenben az öröklétet a halálban. Mint Tolsztoj Iván Iljicse. A hitnek eddig a pontig van filozófiai értelme. A többi társadalmi kérdés.

A vallás igazi feladata csakúgy, mint a mûvészeté önmagunk megismerése és nemesebbé tétele lehet. A vallás felismeréseinek az ember lelkén kívül nincsen értelme, ugyanúgy, ahogy például egy zenemû is csak agyunkba érve válik muzsikává, azon kívül csak légrezgés. De jaj, mindebbôl mi más következne, mint az, hogy a vallás és a mûvészet is végsô soron biológiai jelenség, és a tudomány-vallás-mûvészet a Püthagoreuszok szétverése óta áhított orphikus egysége talán csak a biológia talajából sarjadhat ki újra? Minô megbotránkoztató gondolatok, de bizony semmi nem mond ellent nekik. Éppen ez a döbbenetes az élet jelenségeiben. Az emergencia. A szervezôdés magasabb szintjeinek viselkedését az alsóbb szintek törvényeinek pontos ismeretében sem tudjuk leírni. A biológia a szervezôdes tudománya mégis erre keresi a választ. Arra, hogy egy aminosavlánc hogyan tud mûködô fehérjévé összeállni, a fehérjék és a lipidek vizes oldata miért válik önálló sejtté, a sejtek milliárdos kolóniái bogyan lesznek élõlényekké, és egyes kolóniák idegrendszere miért kezd teremtôjérôl álmodni. De ez még mindig nem a legnagyobb csoda. A milliárdnyi önálló sejt és sejtkolónia ugyanis nem független. Egymást üldözik, szívják, korhasztják, egymáson és egymásban élnek, létrehozva az élet legmagasabb és legelképesztõbb szervezôdéseit, a biomokat. Az ezekhez képest oly parányi és jelentéktelen  ember egy valamit nem felejthet el annak ellenére, hogy a kinyilatkoztatás uralkodása jogosítja fel, és a túlzottan technokratizálódó tudomány mindent befolyásolni tanítja : azt a feltétlen alárendeltséget, ami a természet és az ember viszonyát jellemzi. Az alárendeltség érzetébôl fakadó szinte vallásos alázat és szeretet lehet csak az ember túlélésének egyetlen esélye. E nélkül minden tudományunk, isteneink és mennyországaik. velünk együtt fognak eltûnni a geológiai süllyesztôben. Kár lenne értük. Értünk talán nem annyira...



lRODALOM
Ravasz L: Kis dogmatika (Hitünk igazságai). Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1990.
Daniel C. D.: Darwin veszélyes ideálja. Typotex Kiadó. Budapest, 1998.
Darwin C.: A fajok eredete. Typotex Kiadó, Budapest, 2000.
Crick F.: The Astonishing Hypothesis: The Scientific Search for the Soul, Touchstone Books, I1994.
Koestler A.: Alvajárók. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1196.
Juhász-Nagy P.: Vázlatok az ökológiai kultúra tematikájához. Természet- és Környeztvédõ Tanárok Egyesülete, Budapest, 1992.

Természet Világa, 131. évf. 9. sz. 2000. szeptember
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez