VIZI E. SZILVESZTER
A magyar tudomány és Európa*

„A tudományos emberfõ mennyisége a nemzet igazi hatalma. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat s a többi teszik a közerõt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erõ az emberi agyvelõnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje” – így írt Széchenyi, Akadémiánk megalapítója, a legnagyobb magyar 1830-ban.

A 20. század végére a világ fejlõdõ országai, de részben Magyarország is, teljesen átalakult. A gazdaság fejlõdése a tudomány eredményességétõl vált függõvé. Napjainkban az alkotás, az emberi agy mûködésének termékei felértékelõdésének vagyunk szemtanúi. Amíg a századfordulón egy áru társadalmi és piaci értékének kb. 70 százalékát a nyersanyag értéke adta, addig ma már kb. ugyanilyen arányban részesedik a belefektetett szellemi tõke.

A tudomány korszakát éljük. Az Európai Unió tudás alapú Európát épít. Napjainkban a tudomány jelentõségét csak tovább fokozza, hogy nemzetközi jellegénél fogva ez egyértelmûen az európai integráció irányába ható erõ. Csak a tudást igénylõ, a tudományok iránt fogékony, az innovációra is érzékeny társadalom lesz versenyképes a 21. század Európájában, amelyben a tudomány a fejlõdést biztosító erõ. Az információs forradalom eredménye, hogy egy-egy nemzet helyét és szerepét a globalizálódott világban az dönti el, milyen mértékben hasznosítja az információt és a tudást társadalmi és gazdasági tõkeként. A 21. század világa egy képlettel leírható: információ + tudás = hatalom.

Ez meghatározza, hogy egy nemzet olcsó fizikai munkaerejével vagy jelentõs szellemi hozzáadott értékkel vesz részt a nemzetközi munkamegosztásban, illetve hogy milyen mértékben részesedik a profitból, amelyet elsõsorban a hozzáadott szellemi érték határoz meg. A tudásra épülõ Európában tehát méltó helyet csak úgy foglalhatunk el, ha itthon is jelentõsen felértékelõdik a jól képzett magyar szürkeállomány, és megnõ a magyar tudós társadalom, az elit értelmiségiek szerepe. Nemcsak azért van szükségünk kutatásra, hogy világraszóló felfedezések szülessenek, hanem azért is, hogy alkalmasak legyünk a más országokban elért kutatások eredményeinek befogadására és arra, hogy a társadalomban fellépõ szociológiai, közgazdasági, közegészségügyi, környezetvédelmi stb. problémákra rámutathassunk és megoldást javasolhassunk. A magyar tudomány a reformkor óta mindig is a nemzeti teljesítmény, a nemzeti hagyomány és kultúra szerves része volt, és döntõen meghatározta az ország külföldi megítélését. Szerencsénk volt, hogy a múltban olyan mecénásai voltak a magyar kultúrának, tudománynak, mint az Esterházyak, Nádasdyak, Széchenyiek, Festeticsek stb.

Az igazi tudósnak vagy egy tudós testületnek nem a politika döntéseit kell visszaigazolni vagy a politika ízlésének megfelelõ véleményt kialakítani, hanem fordítva: a jó politikának kell a jó tudomány következtetéseit döntéseinél figyelembe venni. Mi, tudósok abban vagyunk érdekeltek, hogy segítsük a kormányzatokat, a gazdasági és társadalmi szférát a hazai és külföldi tudományos eredmények honi hasznosításában, hogy termékeink versenyképesek legyenek, hogy az itthon vagy külföldön gyártott áru piaci értékében minél nagyobb legyen a hozzáadott magyar szellemi érték. Érdekeltek vagyunk abban, hogy felhívjuk a döntéshozók figyelmét a felfedezéstõl az áruvá válás, az innovációs lánc lerövidülése miatti esetleges gyors trendváltozásokra. A tudósok abban is érdekeltek, hogy legfontosabb nyersanyagunk, a szürkeállomány, az elit értelmiségiek újratermelésében, az oktatásban, továbbképzésben szerepet játszhassanak. Érdekeltek az ország hosszú távú érdekeinek európai színvonalú képviseletében, európaiságunk nemzeti érdekeinkkel való összehangolásában. Ahogy Bartók és Kodály zenéjében egyszerre jelen volt a magyar népzene, de a modern európai hangzás is, a magyar tudós, itthon dolgozva, egyszerre kell, hogy munkájában megjelenítse saját maga vagy társai felismeréseit és a külföldi tudósok eredményeit. A tudomány tehát nemzetközi, csak a kutatók és a tudomány intézményei kötõdnek nemzetekhez. A kutatók, az alkotó értelmiségiek egy globális méretû „invisible college” keretei között dolgoznak, és eredményeik, felfedezéseik tudományos folyóiratokban való közlés útján közkinccsé válnak. Eötvös Loránd, az Akadémia elnöke mondta 1902-ben, Bolyai János születésének centenáriumán: „… csak az az igazi tudomány, amely világra szól; s ezért, ha igazi tudósok és – amint kell – jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját olyan magasra kell emelnünk, hogy azt határainkon túl is meglássák, és megadhassák neki az illõ tiszteletet.” Gondolatainkban és cselekedeteinkben egyidejûleg kell a nemzetit és a nemzetközit, a hagyományt és az újdonságot kifejeznünk és gyakorolnunk, és mindenki számára érthetõvé tenni. Mert a modernség a hagyomány tisztelete nélkül gyökértelen, mert nem lehet jövõt a múlt, az elõzmények ismerete nélkül építeni.

Magyarország mindig is nagyon gazdag volt kiemelkedõ tudásban, alkotó értelmiségiekben. Olyan nemzetközileg elismert nagyságok fémjelzik a magyar tudományosságot, mint a Bolyaiak, Farkas és János, Körösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Goldzieher Ignác, Jedlik Ányos, Semmelweis Ignác, az „anyák megmentõje”, Eötvös Loránd, Plósz Sándor, Puskás Tivadar, Hõgyes Endre, Fejér Lipót, Polányi Mihály és János, Kármán Tódor, Neumann János, Békésy György, Bay Zoltán, Gábor Dénes, Wigner Jenõ, Szilárd Leó, Teller Ede, Szentágothai János, Kürti Miklós, Pavlics Ferenc, Bejczy Antal, Oláh György, Harsányi János, Somogyi Péter. Micsoda nevek és micsoda teljesítmények! Felteszem a kérdést: vajon mi, magyarok valóban (el)ismerjük teljesítményüket? Példaképül állítottuk magunk elé valaha is saját nagyjainkat? Kármán Tódor volt az elsõ tudós a világon, aki megkapta az Egyesült Államok legtekintélyesebb kitüntetését, a National Science Awardot. John Fitzgerald Kennedy elnök adta át személyesen. Schaffer Károly, az 1939-ben elhunyt budapesti agykutató orvosprofesszor nevét ma, halála után 40 évvel is – a Medline adatai szerint – még évente sokszor emlegetik, rá hivatkoznak. A majd’ 100 éve elhunyt Kaposi Mór, a kaposvári bõrgyógyász fõorvos egy rákos betegség felismerésével, a róla elnevezett rosszindulatú daganat leírásával ma talán a világ egyik legismertebb orvosa. Nevét a világsajtó hasábjain és a tévécsatornákon, az AIDS-szel kapcsolatban naponta leírják, illetve emlegetik, mivel a bõrráknak, amit õ fedezett fel, az a formája nagyon gyakran az AIDS elsõ tünete. Nobel-díjasainkról, vagy akár Szilárd Leóról, Bay Zoltánról, Szent-Györgyi Albertrõl, Szentágothai Jánosról miért nem neveztünk el már utcát, teret? Miért nem állítottuk õket példaképül a fiatalok elé? Miért nem építettünk tetteikbõl nemzeti öntudatot? Pedig munkásságuk nem egy esetben befolyásolta a világ sorsát. „Semmibõl egy új, más világot teremtettem” – írta Bolyai János 1823-ban. A többiek is, a világ elismerését kivíva, egy új világ létrehozásában tevékenykedtek, sikerrel. A New York Times egy egész oldalt szentelt a magyar tudósok 20. századi szerepének, amelyet a világ fejlõdése érdekében kifejtettek („Hungarian fingerprints all over the 20th century”).

Christopher Anderson 1992-ben a Nature-ben írt egy cikket, amelynek elsõ mondata, hogy „Magyarország talán a kelet-európai országok közül az egyetlen, amely a szovjet típusú rendszer 40 éve után képes arra, hogy integrálódjon a haladó világhoz”. Cikkében õ is utal arra, hogy a magyar szellemi tõke tényleges ereje révén, Magyarország gazdasági, és hozzátéve a magyar kultúra hagyományait, szellemi és erkölcsi megújulásában képes olyan szerepet vinni, hogy ez a megújulás eredményes is legyen és ezáltal – az EU tagjaként – az európai kultúrát tovább gazdagítsa.

A Science 1999. január 1-jei számában közölt tanulmány szerint a Közép- és Kelet-Európa tudományos értékeit soroló lista vezetõ országa vagyunk. A világranglistán elfoglalt 23. helyünk azt jelenti, hogy a világ és Európa tudományos eredményeihez jóval nagyobb mértékben járulunk hozzá, mint a gazdasági sikerekhez, vagy mint ami az ország lakosságának részarányából, vagy a tudományra fordított anyagi eszközökbõl ez elvárható lenne. De vannak tudományterületek, amelyekben lényegében elõbbre soroltattunk (matematika, elméleti fizika, idegtudományok stb.). A társadalom- és természettudományok kiemelkedõ magyar tudósai megtalálhatók a világ vezetõ egyetemein, intézeteiben.

Tudományos sikereinket tovább lehet sorolni. Erdõs Pál után tavalyelõtt Lovász László akadémikus kapta a Wolf-díjat, amit sokan a matematikai Nobel-díjként tartanak nyilván. Az elmúlt évek egyik nagy tudományos szenzációja a Rtg-holográfia felfedezése volt, amely két magyar tudós, Faigel Gyula és Tegze Miklós nevéhez fûzõdik, és a világ legtekintélyesebb tudományos lapja, a Nature adta hírül a világnak. Laczkovich Miklósnak sikerült, ami 65 éve még egyetlen matematikusnak sem: bizonyította, hogy két azonos területû alakzat síkban mindig átdarabolható. Mindenki számára érthetõen ez azt jelenti, hogy neki sikerült elõször bizonyítania azt, amirõl az volt az általános vélemény, hogy nem lehetséges: a kör négyszögesítését; azaz fából vaskarikát csinálni.

A Bolyai-díj alapítása új korszakot nyit meg hazai értékeink megítélésében. Freund Tamás egy fiatal akadémikus, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese kapta meg az 50 ezer dollárral járó díjat, amelyet négy magyar vállalkozó alapított. Kevesen tudják, hogy Magyarország 1999. január 1. óta az Európai Unió tudományos programjában társult tagként vesz részt a „Framework 5” programban, s a magyar pályázók több pénzt nyertek vissza, mint amit a kormány befizet. Pedig itt az EU-országok tudósaival kellett a magyaroknak versenyezniük. A brüsszeli „Centre of Excellence” pályázaton 12 ország közül Magyarország szerepelt a legjobban. Hat magyar intézet kapta meg, köztük öt akadémiai, a „Centre of Excellence” címet, és összességében 1 milliárd forintot kaptak az intézetek.

A Lovász Lászlók, Kornai Jánosok, Szelényi Ivánok, Kondorosi Ádámok, Hadlaczky Gyulák, Freund Tamások, mezõgazdasági szakembereink most is itt vannak közöttünk és a sor még nagyon hosszú. Kísérletet se teszek, hogy teljessé tegyem a listát, és az ország számára fontos, kiemelkedõ, társadalom- és természettudománnyal foglalkozó tudósaink legalább egy részét felsoroljam. Erre a magyar szürkeállományra kell építeni a jövõt, számításba véve a külföldön alkotókat is. Magyarország elõnyös helyzetben van, mivel olyan szakmailag képzett humán erõforrásai vannak, amik vonzóak a nyugati anyagi tõke számára, képes extraprofitot termelni és képes arra, hogy felzárkóztassa az országot.

Hogy érdemes-e támogatni a tudományt, hadd említsek egy kedves történetet. Faradaytõl (1791–1867), aki felfedezte az elektromosságot, elektromos indukciót stb., megkérdezte korának legfontosabb kincstárnoka, hogy mire jók elektromossággal kapcsolatos kutatásai azon kívül, hogy jól elszórakozik velük. Tudja, válaszolta Faraday, egyszer még maguk ezeknek a kutatásoknak az eredményeként nagyon, de nagyon sok adót fognak beszedni.

Mondanom se kell, Faradaynek lett igaza.

Hogy mit kell csinálnunk?

Bolyai János ezt nagyon szépen fejezte ki: „… emelkedjünk fel lehúzó gondjaink közül, nyújtsuk egymásnak jobbunkat, fogjunk össze, hogy egyszerre gazdagítsuk a magyarságot és az emberiséget, hogy kreatív együttmûködéssel teremtsünk világraszóló alkotásokat” – mi magyarok, itt a Kárpát-medencében, az Európai Unióban és most – ezt már én teszem hozzá.
 

* Az Országgyûlés környezetvédelmi bizottsága és a WWF Magyarország „Mivel gazdagítja Magyarország az Európai Uniót?” címû közös rendezvényén 2000. május 17-én elhangzott elõadás nyomán.


Természet Világa, 131. évf. 7. sz. 2000. július
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez