Áprily madarai
FARKAS KRISZTINA – SZILÁGYI ILDIKÓ
Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed, Románia

 
És teremté Isten… mindenféle szárnyas repdesõt az õ neme  szerint.
És látá Isten, hogy jó. És megáldá azokat Isten, mondván:
… a madár is szaporodjék a földön.”
(Mózes 21,22)


 És a madár szaporodott a Földön. A repülést kísérletezõ elsõ lény az õsmadár, az Archaeopteryx volt. Nem voltak bõrszárnyai, mint elõtte a sárkánygyíkoknak vagy a mai denevéreknek, olyasmit viselt, amit elõtte még soha senki, vagyis tollakat. Mint mindig, amikor az evolúció során valami új született, nyomban viharos fejlõdés vette kezdetét. Néhány millió év elteltével az õsmadár utódai már a légtér igazi uraivá váltak.

A madarak csodálatos világa ragadott meg bennünket is ugyanúgy, ahogy a század elején Erdély híres költõjét, Áprily Lajost. A költõ, az erdélyi táj szépségének legihletettebb dalosa, eggyé lett a tájjal. Horváth Imre, a természet másik nagy költõ vallatója szerint: „Nem szakíthatok virágot, nem meríthetek egy korsó vizet, hogy eszembe ne jusson egy Áprily-vers.”

Áprily örök lázban, ezerszemû megfigyelõként járja be a hegyeket, völgyeket s a fenyveseket. Kutat, fürkész, vizsgál. Így kerül kapcsolatba a természettel, tájjal és a természet gyönyörû teremtéseivel, a madarakkal. A költõ tizenhat évig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára, de Enyedrõl elköltözve is sokat ír a városról, az enyedi tájról, az Enyedet körülvevõ természetrõl, sõt az itt élõ madarakról.
 

„Már minden tõrömet lehoztam,
ma elhagyom cseles tanyám.
Amit kalitkáimba fogtam,
azt is mind elbocsátanám.

Madárrabok szemét meguntam,
nekem nem kell kalitka-dal.
Jöhet már más lesõ-helyemre,
cselt jobban értõ, fiatal.

Magasra is hiába mennék,
szédülök már a csúcsokon,
s akinek annyi cselt vetettem,
a ritka sast el nem fogom.

Kis, könnyû púp a hátizsákom.
Az este vár. Indulhatok.
Madarak, fenn a kék magasban,
repüljetek, daloljatok.”
                       (A madarász)

Áprily madarai számos versben jelennek meg, mint például: A zene fogy, Ablakhoz szálló cinkeraj, Áprilisi hangulat, Búcsú a hótól, Cinkék, Csóka-hangok, Dalol a pinty, Éjjeli zene, Ének a halkuló madárról, Fácán-hang, Fácán-kakasom, Fácános erdõn, Fecske, Fekete rigó, Gyurgyalagok, Hallgat a kakukkszó, Három madár, Havasi pinty, Holló-ének, Induló rigódal, Jynx torquilla, Kakukk, Koncert, Költözõ madár, Madarak, Madarak zenéje, Madárszó, Madárszó a ködben, Májusi reggel, Most szólj rigó, Motacilla alba, Ölyv, Pirók, Rigó, Rigó riaszt fel, Szajkók, Szalonka-les, Szirti sas, Új cinkeszó, Vadludak, Zöld harkály, Zsenge március és más versekben is.

A dolgozatunkban az õ verseibõl idézünk részleteket.

Olyan madarakat választottunk ki a bemutatáshoz, amiket lefényképezhettünk és hangfelvételükhöz is hozzájuthattunk.

Az erdei pacsirta (Lullula arborea) a sok pacsirtafaj egyike csupán. Számos rokona van, mint például a mezei pacsirta, sziki pacsirta, fülespacsirta, kalandrapacsirta, de nem mindenik él a mi vidékünkön.

Élõhelyét nagyon megválogatja. Kedveli a fákkal körbevett dombvidéki kopár sziklagyepeket, a gyér növényzettel borított homokpusztaságokat. Európában meglehetõsen szétszórva, a nagy tarvágásokban, kõbányák meddõhányóin, kopár hegyoldalakon és pusztafüves lejtõkön költ, ahova korán, már februárban megérkezik. Madarunk kicsi, tömzsi és sötét. Teljes hossza 15 cm.

Fészkét finom fûfélékkel és szõrökkel béleli puhára, és úgy elrejti az alacsony növényzet között, hogy alig lehet rábukkanni. Már március végén 3-5 fényes fehérsárgás tojásokon ül a tojó, és 13-15 nap alatt költi ki fiókáit, melyek már 10 naposan elhagyják a fészket. Ekkor még nem tudnak repülni, de nagyszerûen rejtõznek a talajon. Világosak és foltozottak, csõrük, lábuk szaruszínû, szemük mélybarna. Nevelésükben mindkét szülõ részt vesz. Annak ellenére, hogy a tojó 2-3-szor költ, a fiókák elég hosszú ideig az öregekkel járnak. Nagyobb részt rovarevõk, de apró magvakat is fogyasztanak.

Éneke nagyon szép, dallamos és különösen hangulatos éjszaka.

„… szaggatott emelkedésre készen / pacsirta szól…” (Koncert)
 

Erdei pacsirta Kakukk Fenyõpinty

A kakukk (Cuculus canorus) a kakukkalkatúak rendejébe tartozik.

„Szól. Elhallgat s figyel. Megszólal újra…” (Kakukk)

Az öreg hím hangja a jól ismert kakukkszó, a tojóé teljesen más, sólyomszerûen kacagó, de izgatottságában sajátos fújó hangot is hallat.

A kakukk alkalmazkodóképessége rendkívüli. A félsivatagoktól zárt lombos és tûlevelû erdõkig, illetve a tõzegmohás dagadólápokig, az erdõöv északi határáig mindenütt elõfordul, ahol apróbb madarak és rovarok élnek, amelyek táplálékul szolgálnak.

A tojó a parányi ökörszemtõl a legkülönbözõbb énekesmadarak fészkébe rakja tojásait, és többé nem törõdik velük. Ez kimondottan a kakukkokra jellemzõ. Több mint 120 dajkamadárfaj ismert. A már kikelt fiókákban vad ösztön ébred, melynek következtében a fészekbõl mindent kidobnak. Ez az ösztön 3-4 nap múlva megszûnik.

A kakukk Afrikában tölti a telet, ahol számos más kakukkfaj is él. Ezek hasonlítanak a mi madarunkhoz, de fészket építenek, és maguk nevelik fel fiókáikat.

„… Az egyik ág ring: rajta részegen / s rekedten szól egy bókoló kakukk.” (Májusi reggel)

A fenyõpinty (Fringilla montifringilla) a pintyfélék családjának tagja.

„Itt ül a nyírfán, de már messze gondol. / Egy-két meleg nap s már feljebb vonul.” (Havasi pinty)

A hím éneke, érdekes csicsergése a legkülönbözõbb erdõkben, de fõleg fenyvesekben és nyíresekben hallható. Áprily szerint „… az erdõn pintyszó cseng…” (Madárszó).

A hím feje költési idõszakban fekete, a begye narancsvörös, a tojó feje sárgásbarna, begye pedig aranysárgás. Márciusban még a telelõhelyeken átszínezõdnek, de április elején hazánkban is lehet látni fekete fejû nászruhás hímeket.

Általában csapatokba verõdve élnek, néha olyan nagyokban, hogy az ágak majdnem roskadoznak alattuk. Mindig ugyanazokra az alvófákra térnek meg.

A kendermagos téli ruhás fenyõpintyek Közép-Európában telelnek, ha pedig lehull a hó, az etetõket is felkeresik. Szilárd fészküket rendszerint 4-5 m magasra építik. A párok évente 6 tojást raknak, júniusban költenek. Az elsõ kirepült fiatalokat július közepén láthatjuk, rövidesen csapatokba verõdnek, és kóborolni kezdenek. Fiókáikat rovarokkal etetik, ugyanis növekedés idején szükségük van állati fehérjékre. A kifejlett fenyõpintyek nyáron kizárólag rovarokkal, télen gyommagvakkal, kipergett fenyõmagvakkal és bükkmaggal táplálkoznak. Mindig ugyanazt a strófát éneklik.

„Tavasz! – harsogja diadalmasan.
Versenyre hív? Vetélkedõt keres?
Fülemilét? Csak egy strófája van,
De az az egy zengõ, tökéletes.”
                            (Dalol a pinty)

A fülemüle (Luscinia megarhynchos) a légykapófélék családjába tartozik. Csattogó éneke a világ legszebb madárhangjainak egyike. Ez teszi valójában híressé a fülemülét. 14-16 cm nagyságú, vörösesbarna madár. Inkább a sûrûben rejtõzik, ezért is kedveli a dús aljnövényzetû, lombos erdõk, bokrosok vidékét. Szintén költözõ madár, az afrikai esõerdõkben és a szavannákon telel, ahonnan áprilisban érkezik vissza. Eleinte a hímek jönnek meg, változatos és dallamos éneklésbe kezdenek. Gyakran éjszaka is énekelnek, fõleg májusban, amikor a tojók kotlanak. Legtüzesebben a kora hajnali és alkonyati órákban csattognak, ám június végén fokozatosan elhalkulnak.

„Tavaszi még az égi kék,
de némák a fülemilék.
Halkulni kezd a völgyi táj.
Fogy a tavasz zenéje. Fáj.”
                    (A zene fogy)

A tojó az erdõ árnyékos részén, bokrok alatt, rendszerint az avarban építi jól elrejtett fészkét, amelyet finom növényi szálakból alakít ki, és hajszálvékony gyökérszálakkal, szõrrel puhára bélel. Április végén 5-6 olajzöld tojást rak, és 12-13 nap után kikelnek a fiókák, amelyek felül világosbarnák, alul sötéten pettyezettek. Többnyire júniusban hagyják el a fészket, és ekkor tanulnak meg repülni. A nyár második felében a fülemülék nagyon rejtetten mozognak, alig vesszük észre, amikor augusztusban, szeptember elején dél felé indulnak.

A talajon mozgó apró rovarok és pókok a táplálékuk, de õsszel a bogyós növények termését is szívesen fogyasztják.
 

Feketerigó Fülemüle

A feketerigó (Turdus merula) a légykapófélék családjának tagja. Általában a nyirkosabb, lombos és tûlevelû erdõkben, parkokban, kertekben és városokban találnak élõhelyre. Az erdei feketerigó félénk, már messzirõl felriad, a városban élõk, bár minden újszerû dologgal szemben óvatosak és gyanakvóak, az emberek és jármûvek közvetlen közelében is mozognak. A városi feketerigók között gyakori a részleges albínó, több-kevesebb fehér tollal, de ritkán teljesen fehér, piros szemû példányok is elõfordulnak.

A hímek az enyhébb napokon már a tél második felében énekelnek. Eleinte csak halkan, szinte önmaguknak dúdolgatnak, márciustól azonban már hangosan flótázó énekükben gyönyörködhetünk. A feketerigó éneke igazán szép, dallamos, harmonikus.

A madarak ivarmirigyeinek mûködését a hosszabbodó nappalok befolyásolják. Így történhet meg, hogy az örökké világos nagyvárosokban, néha a téli éjszakákon is hangosan éneklõ feketerigókat hallhatunk. A hímek egyébként legszorgalmasabban a csendes esõben, valamint a hajnali és alkonyati órákban énekelnek.

„(…) de már nótát indítana / a mandulafán egy hevült rigó…” (Madárszó)

A költési idõben a pár nem tûri meg gevírjében a szomszédokat. Mély fészkét a tojó elõször sárral béleli, erre gyökereket és növényi szárakat hord. Többnyire csak a tojó kotlik, a hím ritkán váltja fel. A fiókák 12-14 nap alatt kelnek ki, és ugyanennyi idõ alatt el is hagyják a fészket; általában földigilisztákat fogyasztanak.

Ugyanebbe a családba tartozik a fenyõrigó, énekes rigó, szõlõrigó és az örvös rigó.

„Hogy megmelegszik minden alkonyat
és mennyi vágy kel, s mennyi vízió,
ha hallom drága, régi hangodat,
múltam madara, fekete rigó.”
                                        (Fekete rigó)

A szajkó (Garrulus glandarius) a varjúfélék családjába tartozik.

„Leszállnak lelkem vén fájára ringva.
Így szálltak régi erdõszéleken.
Belesuhogtak gyermekálmaiba
S Azúr-országgá tették életem.”
                                            (Szajkók)

A lombos, elegyes és tûlevelû erdõk, sarjerdõk a lakóhelyük, de néha az erdõkkel határos földeken is megjelennek, felszedik a kihullott magokat, sõt megcsipdesik a krumplit is. Különben a szajkó mindenevõ, azt eszi, ami eléje kerül. Nyáron fõleg rovarokkal él, de madártojásokat és fiókákat is rabol, ezen kívül gyíkokat, békákat, apró rágcsálókat is eszik. Õsztõl inkább a növényi termékek szolgálnak táplálékául, mint a borsó, bab, bogyók, bükkmag, tölgymakk. Sõt még el is raktározza a felesleget, így „ülteti” az erdõt, mivel számos magot nem talál meg, melyek tavasszal kikelnek.

A költési idõszakban csendes, rejtett életmódú. A szajkópár április végén együtt építi gallyakból álló, növényi szálakkal bélelt fészkét. Gyakran csak karnyújtásnyira, ritkán 5 méternél magasabbra. Néha alig rejtik el, máskor tág nyílású faodúba építenek.

Májusban költenek, és a szülõk váltják egymást. A fiókák 16-17 nap alatt kelnek ki. Kirepülés után rikácsolva jelzik tartózkodási helyüket.

„Ragyogva jön. Fut már a völgy homály.
Egy hang flótáz a völgyben valahol.
Azt hiszed, hogy a tavasz fuvolája?
Csak egy pityókos szajkó galagyol”
                                    (Zsenge március)

Gyakran utánoznak más madárhangokat, így az egerészölyv kiáltásait, de élethûen utánozza a birkák bégetését és kecskék mekegését is. A háznál tartott, fiatal kortól nevelt szajkó emberi hangokat is megtanul, melódiákat képes fütyülni.

Közeli rokona a fenyõszajkó és az északi szajkó.
 

Fácán Szajkó

A fácán (Phasianus colchicus) a tyúkalkatúak tagja.

„Miért húzódtál házunkhoz, titok.
De jó érezni: lélek van közel.
Rekedt kamasz hangon jelentkezel,
Ha reggel ajtót, ablakot nyitok.”
                                    (Fácánkakasom)

Madarunkat valószínûleg a rómaiak hozták Közép-Európában, és talán már akkor tenyésztették is. Így Európában a legkülönbözõbb fácánfajok vannak, mint a fehér nyakörvvel ékesek és a nyakörv nélküliek. Lábai hosszúak, teste karcsú, hossza 50 cm-tõl (tyúk) 90 cm-ig (kakas) terjed. Valóságos „sokszín-gyönyörûség ”… „S a nap… is örül, hogy megragyoghat színeiden.” (Fácánkakasom)

Mivel vadászatra tenyésztik, szinte mindenütt megtalálható, „vadon” inkább csak a nyirkos, rétekkel, erdõkkel, bokrokkal és nádfoltokkal váltakozó tájon. Éjszakázáshoz fára van szüksége, tehát ahol fát és bokrot nem találnak, onnan elvándorolnak.

A fácánokat könnyû a házityúkkal együtt tartani, ám sosem válnak igazán szelídekké, és hangos katakolásuk, amely fõleg párzáskor hallható, még zavaró is lehet.

„Nagyokat rikkant… / Olyan a hangja, mint a korhelyé, / ki hajnalig dorbézol valahol.” (Fácán-hang)

A kakasok tavasszal hangos kiáltásokkal, majd az ezt követõ jellegzetes szárnyveréssel dürrögnek, így gyûjtik maguk köré a tyúkokat. A fészekalj 8-12 tojásból áll, és májustól a fácántyúk szívósan ül a fészkén. 22-27 nap után kikelnek a kiscsibék, és nyomban követik anyjukat. 12 naposan már kezdenek repülni, és háromhetes korukban anyjukkal együtt gallyaznak fel a fák ágaira.

A fácán általában friss és száraz növényi részekkel, rovarokkal és férgekkel táplálkozik.

A füstifecske (Hirundo rustica) a fecskefélék közé tartozik.

„Tatóka: fecske! Nézd megérkezett!
Kettõ! Nem látod most se? Most se? – nem –
Nézem a fecske mutató kezet…
Hiába… Hova lett, sólyom szemem?”
                                                        (Fecske)

Egyike a legismertebb madaraknak. Homloka és torka rozsdabarna. Melle, hasa fehér, többi testrésze kékes ércfényû fekete. A szélsõ faroktoll igen hosszan megnyúlt, ezért is nevezik villás farkú fecskének.

Március végén érkeznek költõterületeikre, általában elsõként a hímek, és ilyenkor csapatosan a vizek felett láthatók. Késõbb a tojók is megérkeznek.

Falvakban, tanyákon, ritkábban kisvárosokban költ. A nagyvárosokból hiányzik. Jellemzõ fészkelõhelye a falusi istálló, ahol a gerendákon több, gyakran akár tucatnyi pár költ laza kolóniákban. A félig nyitott fészket sárgombócokból építik, közéjük szalmát és más növényi szálakat kevernek, belül pedig tollakkal, szõrszálakkal bélelik.

Május és augusztus között kétszer költenek. A 4-5 tojáson a tojó ül és 14-16 nap után, kikelnek a fiókák, melyeknek tollazata tompább színezetû, mint a felnõtteké, szélsõ farktollaik a többivel egyenlõ hosszúságúak. A csõr kicsi, fekete és a szájzug igen mélyen bemetszett. 20-22 napig maradnak a fészekben, utána kirepülnek. Ilyenkor a fiatal fecskék szorosan egymás mellé húzódva drótvezetékeken vagy száraz ágakon ülnek.

A füstifecske rokona a vörhenyes fecske, a molnárfecske. Táplálékuk is hasonló: repülõ rovaroktól a lepkéig és a szitakötõig.

Mi ragadta meg Áprilyt a madarakban, miért ír annyit verseiben a madarakról – gondolom nem nehéz megfogalmaznunk. Hiszen a madarak gyönyörûsége, egyszerûsége bárkit elvarázsol, ha közelebbrõl megismeri õket.

Áprily nemcsak a természet szépségében gyönyörködhetett, hanem iskolánk gazdag természetrajzi múzeumában is, ahol többek között számos állatfaj található, köztük jó pár madár. Ezeket a múzeumban található madarakat fényképzetünk le. Nekünk mint amatõröknek túl nagy vállalkozás lett volna lencsevégre kapni a szabadban élõ madarakat.

Írásunkban fel szeretnék hívni a figyelmet arra, hogy milyen csodálatos természetben élünk, és milyen gyönyörû teremtések vannak körülöttünk. Vegyük észre a természetben a szépet, becsüljük, értékeljük és óvjuk. Ebben is segít bennünket Áprily Lajos példája.
 

Az írás szerzõi a Simonyi Károly által kiírt Kultúra egysége kategóriában I. díjat kaptak.


Természet Világa, 131. évf. 7. sz. 2000. július
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez