BERÉNYI DÉNES
Természettudomány és vallás az ezredfordulón

A csillagászat, a naptárszámítás vagy a földmérés területén már a babilóniaiaknak vagy az egyiptomiaknak is jelentõs természettudományi ismereteik voltak, de elmondható ez az indiaiakról és a kínaiakról is, késõbb a görögökrõl, majd az arabokról, akiknek tudása részben máig is hat.

  Mégis, a mai értelemben vett természettudomány kezdetei a 16. század végére, a 17. század elejére vezethetõk vissza és – mint tudjuk – ez mindjárt az egyház és a tudósok közötti konfliktushoz vezetett (Galilei, Servet), majd a késõbbiekben – a felvilágosodás idején – a tudomány és a vallás ellentétévé szélesedett. Azóta – bár akadtak más hangok is – úgy él a köztudatban, hogy a vallásos hit és a tudomány, különösen a természettudomány összeegyeztethetetlenek.

  Ha meg akarjuk vizsgálni, hogyan áll ez a kérdés az ezredfordulón, fel kell vázolnunk mind a természettudomány, mind a vallás leglényegesebb vonásait, ahogy ma látjuk.
 

A természettudomány

  A tudományról általában. A társadalom- és a természettudomány bármelyik ágáról legyen is szó, a kutatómunka rendszeres adatgyûjtéssel kezdõdik. Ezek az adatok és a megszerzésükre irányuló tevékenység természetesen egészen más például a történelemtudományokban, ahol ez esetleg régi oklevelek, feliratok tanulmányozását jelenti, és más a fizikában, ahol egy természeti jelenséget megfelelõ mûszerek segítségével vizsgálunk. Ugyanakkor ezeknek az adatoknak megbízhatóaknak, ellenõrizhetõeknek kell lenniük, ki kell állniuk a tudományos közösség kritikáját.

  A tudományos munka következõ fázisa az adatok különbözõ szempontok szerinti csoportosítása, rendszerezése, megvizsgálása azért, hogy azokban okokat és okozatokat, szabályszerûségeket, törvényszerûségeket, sõt törvényeket fedezzenek fel.

  Ez utóbbiakra épülnek a hipotézisek,modellek, végül az elméletek. Mindezeket a lépéseket, a tudományágnak megfelelõ változtatásokkal a kutatás során mindenütt többé-kevésbé azonosítani lehet.

  A természettudomány fõ jellemzõi. Az a bizonyos természettudomány, amelynek kezdeteit valahonnan a 16. század közepétõl számítjuk, az egyszerû jelenségek kutatását helyezte elõtérbe: hogyan gurul a golyó, hogyan leng az inga, hogyan esik a szabadon esõ test. A „világrejtély” megoldása, az anyag alapvetõ mibenlétének és szerkezetének, a világ keletkezése kérdésének felderítése helyett az említett jelenségek vizsgálatát tekintette feladatának; ezekkel azonban nem úgy általában foglalkozott, hanem pontosan, minden részletében mérésekkel igyekezett megismerni azokat. Ezt a törekvést, ha tetszik „pálfordulást” szinte klasszikusan fogalmazta meg Németh László. „A természettudomány a mindent tudni akaró fausti szellemmel szemben egy játékosabb, szerényebb és elmésebb magatartásból született, amely a világ megfejtése helyett beérte azzal, hogy ügyes részletkérdéseket adjon fel neki, elõre gyanítva, hogy mindig csak az ismeretlen nagy tenger partján fog játszani. Épp ennek a szerény fölényességnek köszönhette, hogy az egészrõl is annyit tudott meg.”

  Hasonlóan ír Feynman, a neves Nobel-díjas fizikus TychoBrahe munkásságáról, amelynek eredményei lehetõvé tették a ptolemaioszi és a kopernikuszi világfelfogás közötti egyértelmû döntést: „Az a gondolata támadt, hogy jó lennenagyon-nagyon pontosan feljegyezni a bolygók helyzetét az égbolton, és így a két lehetséges elmélet közül választani lehet majd. Ez a modern tudományok kulcsa, és a természet igazi megértésének kezdete, hogy alaposan megnézzük a dolgokat, feljegyezzük a részleteket és reméljük, hogy az így nyert ismeretekben felleljük egyik vagy másik elméleti értelmezés igazolását.”

  Valóban innen vezetett az út mai tudásunkhoz az õsrobbanásról vagy az öröklõdés törvényeirõl egészen az ember Holdra lépéséig. Ehhez azonban a természettudományos kutatás alapvetõ módszereit kellett következetesen alkalmazni. Ezek pedig a megfigyelés, a kísérlet és a mérés. A természetrõl, a természeti jelenségekrõl alapvetõen csak ezeknek a módszerek az alkalmazásával szerezhetünk ismereteket. Ezekre kell, hogy épüljön minden további hipotézis és elmélet, és ez utóbbiak következtetéseit is a fenti módszerekkel kell ellenõriznünk. Newton szerint: „…a természet tanulmányozásának legjobb és legmegbízhatóbb módszere az, hogy elõször szorgalmasan felkutatjuk a dolgok tulajdonságait, és e tulajdonságokat kísérletileg megalapozzuk, míg a magyarázataikra vonatkozó hipotéziseket csak másodrangúaknak tekintjük.” Einstein megfogalmazása pedig errõl a következõ: „Az elmélet épületének igen elõrehaladott állapotban kell lennie ahhoz, hogy olyan következtetésekre vezessen, amelyek a tapasztalattal összehasonlíthatók. Természetesen itt is a tapasztalati tények a mindenható bírák.” Ugyanerrõl Feynman így ír: „Ha a kísérlet ellentmondásba kerül elméletünkkel, akkor az elmélet hibás. Ez az állítás valamennyi tudomány kulcsa. Nem számít az, hogy milyen vonzó vagy szép volt maga a feltevés. Az sem számít, hogy milyen okos volt az, aki ezt az ötletet felvetette, vagy hogy mennyire neves személyiség – ha a kísérlet ellentmond neki, az elmélet rossz. És ez minden.”

  A továbbiakban a természettudományos kutatás néhány alapvetõ vonását említjük meg. Minden bizonnyal a legelsõk egyike az objektivitás. Mit is jelent ez? Azt, hogy ha egyszer megbízhatóan megmértünk és több laboratóriumban megismételtünk egy mérést egy fizikai mennyiségre vonatkozóan, mint például a nehézségi gyorsulás vagy az elektron töltése, akkor nem mondhatja valaki, hogy „ez nekem nem tetszik”, miért ne lehetne az a mért érték fele. Ezek az értékek tehát nem függnek személyes hangulatoktól, tetszéstõl vagy nem tetszéstõl. Galilei annak idején azt mondta vitapartnereinek, akik kételkedtek a Jupiter holdjainak a létezésében, hogy nézzenek bele a távcsõbe és maguk is meggyõzõdhetnek arról, hogy mi az igazság. Ne elõítéleteikre vagy ellenérzéseikre támaszkodjanak.

  További igen fontos vonás a nem befejezettség, a nyíltság az új felé. Karl Popper, századunk nagy tudományfilozófusa szerint a természettudomány legnagyobb elõrevivõ motorja önmaga kritikája. Ezt a nyíltságot és befejezetlenséget már Galilei is megfogalmazta: „És vajon ki merészkedik arra, hogy határt szabjon az emberi szellemnek? Ki merné azt állítani, hogy mi már mindent tudunk, ami a világban megismerhetõ?”Louis de Broglie, a híres francia fizikus is frappánsan fogalmazza meg ezt: „A tudományt befejezettnek hinni oly nagy illúzió, mint ha a történész azt hiszi, hogy a történelem véget ért. Minél inkább fejlõdik tudásunk, a természet annál inkább úgy mutatkozik számunkra, mint amely majdnem határtalan gazdagsággal rendelkezik különbözõmegnyilvánulásaiban. Még ha egy tudományág annyira kifejlõdött is, mint a fizika, akkor sincs okunk azt feltételezni, hogy kimerítettük a természet kincsestárát, vagy közel lennénk végsõ leltározásához.”

  Egyes elméletek, hipotézisek téveseknek bizonyulhatnak és el kell vetni õket. Ilyen volt például a flogisztonelmélet vagy akár a Bohr-féle atommodell, bármennyire fontos lépcsõfoka is volt ez utóbbi az atomra vonatkozó tudásunknak. Más esetben egy elmélet nem bizonyul tévesnek, de átadja a helyét egy új, átfogóbb elméletnek, amelynek a régi részévé válik. Ez történt például a newtoni mechanika esetében, amely jó közelítésben érvényes marad, a speciális relativitáselméletben is mindaddig, amíg a test a fénysebességet nem közelíti meg. Ekkor azonban teljesen új törvénynek (formuláknak) adja át a helyét. Hasonló a helyzet a kvantummechanikával: az atomi és szubatomi méretek tartományában a determinisztikus newtoni törvények helyét valószínûségi formulák veszik át.

  Valójában örök emberi kísértés azt hinni, hogy már mindent tudunk és „lenézni” elõdeinket azért, hogy hozzánk képest mennyivel kevesebbet tudtak vagy milyen téves nézeteik voltak. Anaxagorasz (Kr. e. 500–428) sírfelirata például a következõ: „Itt nyugszik Anaxagorasz, aki elérte az igazság legszélsõ határait, megismerve a világegyetem felépítését.” Ez a magatartás a természettudományt, illetve -tudósokat is újra és újra megkísértette, pedig a természettudományos valóságmegközelítést minden más világképtõl éppen nyíltsága, be nem fejezettsége, saját álláspontja korrigálására való készsége különbözteti meg. Az elõzõ korok tudásának lebecsülésétõl pedig könnyû megszabadulni, részben ha megpróbálunk elõreszaladni ötven vagy száz évvel, és onnan nézünk vissza mai tudásunkra. Biztosak lehetünk abban, hogy ötven vagy száz év múlva utódaink éppen ilyen „lenézéssel” tekinthetnének ránk, illetve jelenlegi tudásunkra, mint néha mi tesszük elõdeinkével. Gondoljuk csak el, hogy mennyi sugárzást ismerünk ma, amelyeket ötven vagy száz éve ezelõtt nem ismertek, nem volt mûszerük észlelésükre. Itt vannak körülöttünk a különbözõ sugárzások, például a rádióhullámok. Nem észleljük õket, nincs rá érzékszervünk. De ha van rádiókészülékünk, csak be kell kapcsolnunk, és már felfogtuk a rádióhullámokat. A valóság az, hogy jelenlegi ismereteink és álláspontunk a múltbeli kutatásokon, köztük meghaladott tévedéseken is alapul, azokra épül, mint ahogy a jövõ tudománya mai munkánkra. Ezért írta Newton szerényen, hogy „óriások vállán állok”.

  Mindennek mintegy következménye, hogy a természettudomány nem ismer végleges, megcáfolhatatlan, abszolút igazságokat. Ellenkezõleg! Nincs az a szilárdan álló, akár évszázadokon át elfogadott elmélet, amelyet egy új, megbízható, megismételhetõ kísérlet meg ne cáfolhatna. Csak egy példa. Az anyag- és energiamegmaradás valóban a természet egyik alaptörvénye. Mégis az elmúlt század folyamán két esetben is kétségbe kellett vonni. Az egyik a béta-bomlás, ahol energia látszott eltûnni. Ezért feltételezték a harmincas évek elsõ felében a neutrínót, amelyet csak mintegy húsz év múlva sikerült kísérletileg kimutatni. Egyébként pedig a kvantummechanikában az energiamegmaradás csak bizonyos határok, éspedig a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció megadta határok között érvényes. Amit W. Kuhn a fizikával kapcsolatban ír, az az egész természettudományra igaz. „A fizikai elméletek nem nyilatkoztatnak ki végsõ, abszolút igazságokat a világról. A fizika csakis a benne rejlõ tévedések lehetõsége útján haladhat elõre. Korszerû álláspontunk szerint semmiféle eredménye sem tekinthetõ abszolútnak és biztosnak. Ennek ellenére az állandó bizonytalanság a természet megismerésére jobb módszernek látszik, mint a neomitikus gondolkozásmód, mely abszolút biztos és végleges eredményt tûz ki céljául. Az igazi ismeret sohasem lehet egy lezárt rendszer, hanem mindig újra és újra meginduló dialógus a természettel.”

  A természettudományos kutatásnak számos más fontos, jellemzõ vonása van a matematika felhasználásától kezdve a természettörvények formába öntésénél az intézményesültségéig, vagyis az eredmények közlésére és elfogadására szolgáló elfogadott eszközökig és módszerekig. Ezekre azonban itt nem térünk ki, csak a legfontosabb vonásait igyekeztünk összefoglalni, amelyek a továbbiak szempontjából is fontosak lesznek.

  Mit nyújt az emberiségnek? Ha röviden is, de szólnunk kell arról, mit köszönhet az emberiség a természettudománynak. Erre vonatkozó mondandóimat három szó köré csoportosítom, nevezetesen arra szeretnék felelni, hogy mit adott a természettudomány az emberiségnek „formában”, „tartalomban” és „alkalmazásokban”.

  Mindenekelõtt módszereivel, az ismeretszerzés formájával „tanítja” az embereket, viszi elõre a társadalmat. Állításait lépésrõl lépésre megfigyelésekkel, kísérletekkel és mérésekkel igazolja. Toleráns más nézetekkel szemben, azokat érvekkel és tudományos módszerekkel kívánja meggyõzni. A meggyõzés, az érvelés és a gondolkodás fegyelmére szoktat.

  Másrészt – bár vannak a tudományban is csalások, tudatos megtévesztések, nem csak tévedések, de ezeket könnyebb megcáfolni, mint az élet bármely más területein.

  A Francia Fizikai Társulat százéves jubileumán mondta a társulat akkori elnöke, P. G. Averbuch a következõket: „Rengeteg ember él a Földön, a társadalmi lét telítve van kényszerû hazugságokkal. Ilyen helyzetben morális jelentõsége van az objektív természettudomány mûvelésének. Olyan területe ez a kultúrának, ahol tartósan és büntetlenül hazudni nem lehet.”

  A „tartalmat” illetõen, amit a természettudománynak köszönhet az emberi kultúra, talán még nehezebb rövid összefoglalást adni, olyan színes ez a paletta. Beszélhetnék itt az õsrobbanástól kezdve az ember Holdra lépésén keresztül az öröklõdés törvényeinek megfejtéséig. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a természettudomány fejlõdése hihetetlen mértékben kitágította szemhatárunkat a valóságról. Megmutatta, hogy a valóság milyen elképzelhetetlenül gazdag, hogy érzékszerveinkkel közvetlenül ennek milyen kis hányadát fogjuk csak fel. Gondoljunk csak például az elektromágneses színképre, amely az infravöröstõl a legkeményebb gammasugárzásokig terjed, és amelyek közül csak a fényt (legfeljebb még az infravörös sugárzást) észleljük érzékszerveinkkel, ami valóban nagyon kis része az egész spektrumnak. Említsük meg a mikrohullámokat vagy a rádióhullámokat, amelyeknek özönében élhetünk anélkül, hogy tudomást vennénk róluk. Paul Davies írta: „…nem minden létezõnek mondott dolog olyan konkrét, mint a beton. Mi a helyzet például az atomokkal? Túl kicsik ahhoz, hogy megnézzük, megérintsük vagy bármely más módon érzékeljük õket. Ismereteinket közvetve szerezzük be róluk, köztes mûszerek révén**, amelyek adatait fel kell dolgoznunk és értelmeznünk kell. Azután ott vannak az ennél is elvontabb valóságok, mint például a mezõk. Egy test gravitációs mezõje minden bizonnyal létezik, mégsem tudunk belerúgni, látásról, szaglásról nem is szólva.”

  A tudomány fejlõdésébõl eredõ, azon alapuló technika, azaz a tudomány „alkalmazásai” átalakítják mindennapi életünket. Gondoljunk akár mai konyhánkra mikro- és infrasütõjével, fagyasztójával, automata kávéfõzõjével és kenyérpirítójával, vagy hírközlésünkre és szórakozásunkra a faxszal és elektronikus postával, a tévével, magnóval és videóval, a számítógépek sokirányú alkalmazásával, nem is szólva az egész informatikai társadalomról. És ez a folyamat egyáltalán nem befejezett.

  A tudományos technikai haladás által keltett veszélyek tárgyalása ugyan nem tárgya ennek a tanulmánynak, de röviden ki kell térnünk rá. Egyrészt ezen haladás által nyújtott lehetõségek feltétlenül felelõs embereket kívánnak és az emberiség erkölcsi szintjének a növekedését. Ebbõl a szempontból fordulóponton van ma az emberiség. Másrészt tudatosítanunk kell, hogy nem szükséges mindent megvalósítani, a gyakorlatba átvinni, amit a tudomány és a technika lehetõvé tesz. Éppen a tudomány lényegét képezõ kritikával kell illetnünk az alkalmazásokat is, és eszerint döntenünk ezekben a kérdésekben. Végül nyilvánvaló, hogy környezetünket megvédeni csak a tudomány mûszereinek és technológiáinak felhasználásával és további kutatással lehet.

  Mit nem adhat a tudomány? Mindenekelõtt nem „bölcsek köve”, amely az emberiség, minden gondját meg tudja oldani. Az a vakhit, amely a tudományból istenséget akart formálni, többet ártott a tudománynak, mint legádázabb támadói. Nem csak arról van szó, hogy például hiába sikerült meghosszabbítania az életet, a halál problémájával ugyanúgy szembe kell néznie az embernek. Ugyanakkor nem tud feleletet adni az emberi élet alapvetõ kérdéseire sem: mi az értelme életünknek? Csak a vak véletlennek vagyunk kiszolgáltatva? Van-e értelme az önzetlenségnek, sõt az önfeláldozásnak? – és „…a végsõ kérdésekhez érve” hagy cserben minket a tudomány és a logika. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz válaszokat adnának, de valószínûleg alkalmatlanok az olyan „miért” típusú kérdések felvetésére (a „hogyannal” szemben), amelyek bennünket nyugtalanítanak” – írja a neves kozmológus–fizikus, Paul Davies.

  A tudomány nem az egyetlen módja a valóság megismerésének. Elõször is jóval több a tudásunk, mint amit tudományos módszerekkel szereztünk. Például az, hogy egy ismerõs személyt megismerek, az nem tudományos vizsgálatokból származik, hiszen nem mértem meg arcának paramétereit: szemeinek távolságát és nagyságát, az orrának hosszát stb. De ezen túlmenõen: „A mûvész … lát, vagyis szemét mintegy szívébe helyezve kiolvassa a természet titkait.” (Rodin) Vagyis a mûvészet is a valóságot tükrözi és annak más rétegeit éri el, illetve a tudomány által is vizsgált valóságot más oldalról, más módszerekkel közelíti meg.

  Végül a vallásos, misztikus megközelítés megint más utat kínál és mélyére ás a valóságnak (errõl késõbb még lesz szó). Errõl így ír a már idézett Davies: „... meg tudják ragadni a végsõ valóságot, míg a megismerés logikai-tudományos módszere hosszadalmas, veszõdséges levezetésekbe bonyolódik, és a végén kátyúba jut.”

  Arról van tehát szó, hogy bár a tudomány csodálatos alkotása az emberi szellemnek, de nem egyeduralkodó. „Be kell állnia a sorba”, el kell fogadnia, hogy a teljes valóság megismerésének csak egyik útja. A valóság sokkal gazdagabb, sokszínûbb, mint hogy egyféle típusú megközelítéssel feltárható lenne. A fenti különbözõ megközelítési típusok kölcsönösen kiegészítik egymást.

  Tudomány és társadalom. Bár ez sem tárgya az írásomnak, hiszen valóban külön tanulmányt igényelne, az itt tárgyalt összefüggésben mégis említést kell tenni róla.

  E viszonyt talán a legtalálóbban a „skizofrén”, azaz tudathasadásos jelzõvel lehetne illetni. A mai ember és társadalom naponta él mindazokkal a vívmányokkal, amelyek végsõ soron a tudománynak köszönhetõek és ugyanakkor hódítanak a társadalomban a tudományellenes, áltudományos áramlatok.

  Ennek minden bizonnyal sok oka van. Ezek egyike valószínûleg a csalódottság a tudományban. A tudomány istenítése ugyanis teljesíthetetlen igényeket támasztott a tudománnyal szemben. Egy másik tényezõ a tudomány haladása által létrehozott pusztító eszközök, amelyekhez morálisan nem nõtt fel az emberiség. Végül a tudomány egyre elvontabbá válása, eredményei, felfoghatatlansága a mindennapi ember számára bizonyára szintén felelõsek a jelenlegi helyzet kialakulásáért.
 

A vallás

Primitív és fejlettebb formái. A vallásos, a transzcendens hit már primitív formáiban is a látható, az érzékelhetõ mögött keresi a világ és az élet értelmét. Fejlettebb formáiban még inkább lényegi mondanivalója, hogy életünket nem a vak véletlen irányítja, hogy tetteinkért felelõsek vagyunk, hogy a Földön feladataink vannak, életünknek értelme, „tétje” van.

  A kereszténység. A krisztusi tanítást nehéz néhány mondatban összefoglalni. Tudjuk, Jézus életérõl és tanításáról az evangéliumok számolnak be, és a görög evangélium szó – ismeretesen – „jó hírt” jelent. Mindenekelõtt itt kell keresni a kereszténység lényegi mondanivalóját. Ez a jó hír pedig az, hogy Isten a szeretet. Istenrõl ugyanis sok mindent el lehet és el kell mondani; hogy hatalmas, hogy bölcs, hogy igazságos, de a legfontosabb: õ maga a szeretet. Errõl szól végsõ soron a Szentháromság tana is.

  Jézus maga az Isten és azért jött el, hogy megmutassa: a számunkra elképzelhetetlen, más minõségû és hatalmas Isten közel van hozzánk és szeret minket, mint saját gyermekeit. Ezért az élet ezernyi viszontagsága között sem kell félnünk, meg vagyunk váltva a gonosz rabságából. Az evangéliumokban sokszor visszatérõ szavak a „ne féljetek!”, „ne aggodalmaskodjatok!”.

  A krisztusi erkölcs pedig a legnemesebb, amit ember maga elé tûzhet. Az evangéliumok azt hirdetik, amit nyílt szemmel és szívvel az ember a mindennapok során maga is megtapasztalhat: nem lehet az emberi élet értelme, nem emberhez méltó cél a gazdagság, a hatalom, az élvezet hajszolása. Az élet célja Krisztus szerint Isten és az embertárs szolgálata. És ez utóbbinak az elõbbi a biztosítéka és szentesítése, mert ha minden a véletlen játéka, akkor csak magammal szabad törõdnöm.

  Érdemes megjegyezni, hogy V. E. Frankel, a harmadik bécsi pszichiátriai iskola megalapítója szerint a boldogság valamiképpen „melléktermék”. Akit „leköt” az, amit feladatának lát, aki magával keveset törõdik, egyszer csak észreveszi, hogy boldog. Aki azonban minden áron, mások kárára is boldog akar lenni, az elõl elszökik a „boldogság kék madara”. Igen, a cél, a feladat, az emberhez méltó cél és feladat elengedhetetlenül fontos az életben. Selye szerint ez egyszerûen a biológiai léthez szükséges. Errõl így ír a nagy író, Thornton Wilder egyik regényében: „…te még fiatal vagy, és nem vagy boldog, mert még nem találtad meg a feladatot, amelynek életedet szenteled. Valahol a világon vár rád a munka, amelyet bátran, becsülettel és lojálisan el fogsz végezni. Mindenkinek megadatott egy nagy feladat, amelyet el kell vállalnia.”

  A hit ajándék. Aki tud hinni a szeretõ személyes Istenben, akiben megérlelõdik az a meggyõzõdés, hogy végsõ soron a lét, a világ és a saját élete értelme Isten kezében van, akörül elrendezõdnek a dolgok és az élet ezer problémája közben is nyugodt tud maradni, Isten kezében tudja magát. Ezzel kapcsolatban írta a vallásos szemléletûnek egyáltalán nem mondható neves amerikai pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály: „Az utóbbi néhány évben megismerkedtem több, szakmáját hivatásszerûen végzõ muzulmánnal – volt köztük tanár, mérnök, pilóta, üzletember… Mikor beszélgettem velük, megdöbbenéssel láttam, hogy legtöbbjük milyen nyugodt marad még a legnagyobb megterhelés közepette is. Akiket megkérdeztem errõl, nagyjából mind ugyanazt felelték, ha különbözõ szavakkal is: Nincs ebben semmi különös – azért nem jövünk ki a sodrunkból, mert hisszük, hogy életünk Isten kezében van, és bárhogyan is döntsön, elfogadjuk…”

  A hit, a vallásos hit azonban nem tudás. A racionális gondolkodással ugyan nem ellenkezik, azonban a hit ajándék, a keresztény tanítás szerint: kegyelem. Betéve tudhatja valaki az egész Bibliát, sõt az egész teológiai irodalmat, de ez még nem hit.

  A hitet, ezt a belsõ szilárd meggyõzõdést „kiérdemelni”, kikényszeríteni nem lehet, ezt az Isten ingyen adja, amikor akarja és nem tudjuk, ki mikor kapja meg, vagy utasítja vissza, mert elfogadása esetleg életvitele megváltoztatásával járna és azt nem vállalja. Elõkészíteni, sõt – bármilyen furcsán hangzik – imádkozni érte azonban lehet. A legjobb elõkészítés a jóra való törekvés, az áldozatkészség, a mások bajában osztozás, a segítés rajtuk. Ilyen szempontból elgondolkoztatók a következõ Babits-verssorok: „mert nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már”, vagy a híres drámaíró, Ionesco utolsó naplójegyzete: „Imádkozni a Nem-Tudom-Kihez. Remélek: Jézus Krisztus.”

  A vallásos hit tehát nem a tudományon alapuló meggyõzõdés. A hívõ ember számára kísértés, amikor a tudomány bizonyos eredményeivel akarja alátámasztani hitét. Nem azért hiszünk, mert például a ma elfogadott tudományos álláspont, az õsrobbanás esetleg a teremtéssel azonosítható. Könnyen lehet, hogy az õsrobbanás-elmélet megdõl vagy egészen más értelmet nyer. Nem is azért hiszünk, mert a tudósok hisznek. Egyes felmérések szerint 40, mások szerint 50 százalék különben a hívõ természettudósok aránya. Azért hiszünk, mert elfogadtuk Isten kegyelmét, amivel a hitet ajándékozta nekünk.

  Ebbõl következõen valóságos képtelenség, hogy valaki a hitére büszke, ezért gõgös legyen, valakiket, akik nem hívõk, akármilyen módon vagy formában lenézzen. Hiszen hitét ajándékba, ingyen kapta, nem kiérdemelte.

  Mindebbõl azért nem következik, hogy a világ és jelenségeinek elfogulatlan szemléletébõl ne lehetne Istenre következtetni. A világmindenség és az emberi lét számos csodája és törvényei Isten felé mutatnak. Ez azonban nem tudományos, semmiképpen sem természettudományos megismerés vagy bizonyítás. Istent „nem lehet a lombikba tenni”, mert akkor már nem is lenne Isten. Felismerése a természetben – amelyre fentebb utaltam – olyan, mint ahogy az ismerõsöket azonnal felismerem, bár természettudományos igényû mérésekkel nem térképeztem fel arcukat. Valahogy erre céloz Thornton Wilder és a fizikus Heisenberg. „A hit a tisztánlátás egyre táguló tava, amelyet tudatunk határán túli források táplálnak. Valamennyien többet tudunk, mint amirõl tudjuk, hogy tudjuk.” (Thornton Wilder) „Tényleg abszurd gondolat volna a világ rendjének a struktúrái mögött egy ,tudatot’ keresni?” (W. Heisenberg)

  A hit dolgai a személyiség legmélyén dõlnek el. Bármiféle, a legkisebb külsõ kényszer is értelmetlen és felháborító a hit dolgában. Egyet kell érteni Popperrel, hogy „…csak az a vallásos hit lehet érték, amelyet szabadon fogadtak el.” Erre különben Jézus maga is többször rámutatott. Az apostolok tüzet kívántak bocsátani a szamáriai falvakra, amelyek nem fogadták be õket. Jézustól azonban dorgálást kaptak és azt mondta nekik, hogy nem tudják, milyen lelkület lakik bennük. Más alkalommal példabeszédében szól „a konkoly” és „a tiszta búza” szétválasztása ellen, vagyis azt tanítja, hogy az ítélkezés nem a mi dolgunk, hanem az „aratás uráé.” Megint máskor az apostolok kérik, hogy aki nem jár velük, annak Jézus a nevében történõ gyógyítást és tanítást tiltsa meg. Jézus válasza az, hogy „hagyjátok békében”.

  Végül akár hívõk vagyunk, akár hitetlenek, legyünk ebben a dologban becsületesek. Ha hitetlenek vagyunk és azt valljuk, hogy csak az létezik, amit közvetlenül (érzékszerveinkkel) vagy közvetve (mûszereinkkel) észlelni tudunk, és azon kívül nem létezik más, legyünk tisztában azzal, hogy ezt természetesen lehet vallani, de ez már nem természettudományos ismeret. Ha viszont hívõk vagyunk, adjunk hálát Istennek szilárd meggyõzõdésünkért, és megfelelõ tisztelettel közeledjünk a másik ember meggyõzõdéséhez. Nem ismerjük az õ belsõ életét, küzdelmeit és ne feledjük, hogy minden ember alakul élete során, sohasem befejezett. A hívõ is legyen tehát becsületes, legyen tudatában annak, hogy hitét végsõ soron ajándékba kapta.

  Végül még valami! Senki nem gondolhatja, hogy a transzcendens hit merõ értelmetlenség és tudománytalan, sõt tudományellenes dolog. Fontoljuk csak meg, mit ír J. D. Barrow: „A fizika világképe” címû nemrégiben megjelent munkájában. „…úgy vizsgáljuk a természetet, mintha azt egy, a miénkkel nem azonos értelem rendezte volna el. A tudósok lényegében ezt teszik, akár vállalják nyíltan ezt az eszmét, akár nem; másképpen nem lennének tudósok.” Nem sokban tér el ettõl Einstein álláspontja sem, amelyet Infelddel együtt a következõképpen fogalmazott meg: „A tudomány nem létezhet, ha nincs hitünk, hogy elméleti konstrukcióinkkal megragadható a valóság, és ha nem hiszünk a világ belsõ harmóniájában.”
 

A hit és a tudomány

Lényegüknél fogva nem ellentétesek. Mindenekelõtt mindkettõ más dimenzióban, pontosabban más létsíkban mozog, és mások az alapvetõ feladatai, funkciói.

  A természettudomány a természet jelenségeit vizsgálja, azokra vonatkozóan állapít meg törvényeket. Nem feladata, hogy az ember végsõ kérdéseire, az élet értelmére, az erkölcsi kérdésekre választ adjon.

  A vallás és a Biblia viszont nem természettudományos igazságokkal foglalkozik, nem a velük kapcsolatos kérdésekre akar válaszolni. A Szentírás által közölt igazságok az adott kor nyelvén és természetre vonatkozó akkori ismereteken alapulva és köntösében jelennek meg, de mondanivalója messze túlmutat saját korán, a mához és minden korhoz szól.

  Bizonyítja vagy cáfolja a tudomány a hitet? Elõször is szögezzük le, amirõl korábban már szó volt, hogy a tudománynak nem kell bizonyítania a vallásos hitet. Ez utóbbi nem a tudományon, a tudományos eredményeken alapul, hanem Isten ajándéka. Már említettük, hogy a pillanatnyi tudományos állásponttal támogatni a hitet, vagy pláne a tudománytól megkövetelni ezt, kísértés a hívõ ember számára. A dolgok valódi lényegének félreértése is nagy veszélyekkel járhat, mint a történelem is mutatja.

  Ugyanakkor a tudomány azonban cáfolni sem tudja a hitet. A tudomány lényegéhez tartozik ugyanis, hogy korrigálja saját álláspontját, hogy nem ismer végleges, abszolút igazságokat. A tudomány története bõven szolgáltat erre példákat. Newton abszolút tér- és idõfelfogása átadta helyét a relativitáselméletnek, determinizmusa pedig a kvantummechanika valószínûségi természet megközelítésének. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy a tudomány jelenlegi álláspontja, eredményei ellentmondanak a hitnek vagy egyes tételeinek, illetve esetleg a Bibliából kiolvasható természetképnek. Egy ilyen kijelentésnek azonban nincs semmiféle súlyos hatása vagy következménye, hiszen a vallásos hit nem tudományos eredményeken alapul, a Szentírás pedig nem a természeti jelenségekre és törvényekre vonatkozólag kíván végsõ kijelentéseket tenni.

  Torz vallásosság. Az eddigiek értelmében szinte értetlenül kellene állnunk ama tény elõtt, hogy mégis volt és ma is felmerül a vallás, a vallásos hit és a tudomány közötti ellentét kérdése. Ennek oka az, hogy létezik torz, eltorzított vallás, illetve vallásos hit és hasonlóan torz tudományosság is.

  A hamis vallásosság mindenekelõtt uralkodni akar, hatalmat akar és nem szolgálni. A tudományt is a maga szolgálatába akarja állítani, sõt ha módjában van, kényszeríteni. Megkívánja, hogy a tudomány eredményei a hitet, sõt a hittételeket igazolják, és ha ez nem így van, „keresztes hadjáratot” hirdet a tudomány vagy egyes tudósok ellen. Nyilvánvaló, hogy ez az igazi vallásosság eltorzulása vagy eltorzítása, és nemegyszer azt eredményezi, hogy a vallásból „ideológia” lesz: a hatalom megszerzésére és megtartására szolgáló szellemi fegyver.

  A hamis vallásosságnak az elõbbiekhez szervesen kapcsolódó jellemzõje, mintegy sokszor – el kell ismerni – talán észrevétlenül még túlzóbb foka, amikor az nem Isten és az emberek szolgálatát jelenti, hanem ellenkezõleg, ájtatoskodással, kegyeskedéssel, megfelelõ számú külsõséges vallási gyakorlat elvégzésével Istent akarja a maga szolgálatába állítani.

  Ehhez járul bizonyos triumfalizmus, amely nem tartja tiszteletben a másik ember személyiségét, meggyõzõdését. Annyira vakon hisz a maga igazában, hogy képes lenézni azt, aki nem hívõ, és képtelen átérezni azokat az akadályokat, amelyek a hit elé tornyosulhatnak.

  Torz tudományosság. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy nagyon is létezik torz tudományosság is, amely felölti a mindentudás álarcát, a pökhendi gõgöt. Ugyanakkor meglehetõsen szimpla emberképpel operál. Azt gondolja, hogy képes kielégíteni az ember minden igényét.

  Hirdeti, hogy mindent ki tud deríteni, mindent meg tud oldani, ez legfeljebb idõ kérdése. Láttuk, hogy a gazdag valóság és az ember reális felfogásban, akit Vörösmarty így jellemzett, hogy „sár és istenarc”, ez meglehetõsen naivan agresszív álláspont, amely nem akarja ismerni a tudomány határait.

  Bizonyára nem véletlen, hogy a hamis vallásosság és a pökhendi tudomány valóban nehezen férnek meg egymás mellett.

  A megoldás. Úgy gondolom, az elõbbiekben körvonalazódott a megoldás, amely azt jelenti, hogy a tudomány és a vallás is megmarad a saját illetékességi területén, tiszteletben tartva a másikat. Ezzel kapcsolatban mind a vallás, mind a tudomány képviselõi között ma – úgy látom – valóban a tisztázódás felé halad a dolog.

  Mindenekelõtt Ledermant, a Nobel-díjas fizikust idézem. „A misztikumnak bizonyára megvan a helye az emberiség kultúrájában, nem az én tisztem, hogy véleményt mondjak róla, de ha a tudományba is belekeverjük, pont az vész el, amire a tudomány való: a tényszerû, földön járó megbízhatóság.” Tehát nem összekeverni kell a dolgokat, hanem megfelelõen szétválasztani.

  Errõl a teológus, Manfred Spieker így ír: Az egyház „…elismeri a kultúra, a gazdaság, a technika és a politika határozott önállóságát, saját igazságát, saját jóságát, öntörvényûségét és saját rendjét. Azt jelenti, hogy tiszteletben tartja ezeken a szakterületeken a mindenkori szakember illetékességét…”

  Végül II. János Pál pápát idézem, aki magyarországi látogatása során a Magyar Tudományos Akadémián tartott beszédében a következõket mondta: „Az egyház … elismeri és követeli a tudományos kutatás és mûvészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra, még a vallásos hittel szemben is. Ezért, amikor az ész és a hit látszólag szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális tevékenység vagy a hitbõl táplálkozó reflexió túllépte a saját illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere követelményeit.”


Természet Világa, 131. évf. 6. sz. 2000. június
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez