Aranyérem Simonyi Károlynak

A Magyar Tudományos Akadémia 2000. évi májusi közgyûlésén az ünnepi beszédek után rövid szöveg felolvasása következett:

„A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége a 2000. évi Akadémiai Aranyérmet Simonyi Károly rendes tagnak, az Academia Scientiarum et Artium Europaea tagjának, a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem díszdoktorának, „professor emeritus” egyetemi tanárának adományozza életmûvéért, a radarfizika és a magfizika területén fél évszázadon át kifejtett kiemelkedõ jelentõségû, széles körû hazai és nemzetközi elismerést szerzett iskolateremtõ tudományos munkásságáért, mérnökök és fizikusok generációinak oktatásáért és neveléséért, valamint A fizika kultúrtörténete címû tudományos mû és számos kiváló egyetemi tankönyv megalkotásáért.

Simonyi professzor egészségi állapota nem tette lehetõvé, hogy személyesen vegye át a díjat. Fia, Charles Simonyi tette ezt meg helyette. A Microsoft vezetõ szoftverfejlesztõje Amerikából jött Budapestre, hogy édesapja elismerését helyette átvegye. Két öntörvényû nagyság, apa és fiú erõterei itt rövid idõre eggyé váltak. A fiú átlépett apja világába, kedves természetességgel, segítõkészen.

Azután megszólalt maga a kitüntetett és köszönetet mondott. Magnószalagról hallhattuk a régi tüzet idézõ, de már kissé megfáradt hangját. Az Akadémia zsúfolásig megtelt dísztermében egyre nagyobb lett a csend.

„Elnök Úr, tisztelt Akadémia, Hölgyeim és Uraim!

Testi romlásom nem teszi lehetõvé, hogy személyesen köszönjem meg ezt a magas kitüntetést, szellemi beszûkülésem pedig abban akadályoz meg, hogy hálámat az Akadémiához méltó színvonalon fejezhessem ki. Mindezekért elnézésüket kérem. Az ilyenkor szinte kötelezõ álszerénységet szeretném elkerülni, és ezért keresem, és meg is szeretném találni – magam megnyugtatására – a díj odaítélésének indokait. Konkrét tudományos eredményeimmel erre biztosan nem szolgáltam rá, mert ilyen fajsúlyú eredményeim nincsenek. Én ugyanis elsõsorban pedagógus vagyok. De még a több mint fél évszázadig ûzött pedagógiám helyességére vonatkozóan is állandóan kétségek gyötörnek: vajon az átadott ismeretek kiválasztásánál nem helyeztem-e túl nagy hangsúlyt az áttekinthetõségre, a logikai szépségre, háttérbe szorítva az alkalmazási lehetõségeket? Ért-e így valamit az az ismeret, amit tõlem kaptak?

Németh László nyugtat meg: „Mert hisz nem az ismeret, még csak nem is a tanított tárgy mások elé helyezése a jó tanár nyoma, hanem a felébresztett képesség, vagy ha az nincs – az ébresztés nem sikerül –, ami a tanárban is honvágyként él: a szép óra emléke, az ismeretszerzés öröme, az az érzés, hogy tanulni jó, s a szellem kaptatói nagy önérzetadó s épp ezért visszasóvárgott rálátásokhoz vezetnek.

Ha számadást akarnék készíteni arról, hogy kik és milyen körülmények szóltak bele életem alakulásába, kiknek tartozom hálával, túl hosszúra nyúlna a felsorolás és biztosan akkor sem lenne teljes. Így csak a gyökereimet tápláló nyugat-dunántúli szülõfalumat köszöntöm, és családomat: feleségemet, két fiamat és két unokámat szeretõ gondoskodásukért.

Befejezésül engedjék meg, hogy a saját könyvembõl idézzek: Az 1920-as évek végén vagyunk, egy fizikus kongresszuson vagy húsz Nobel-díjas, Nobel-díj-várományos fizikus társaságában. Közöttük a huszonévesek, izmosak, öntudatosak, tehetségesek, rámenõsek: Heisenberg, Pauli, Dirac és a többiek. Még az ereje teljében lévõ Einsteint is lehurrogják. A fényképen egymás mellett ül három megfáradt, egyéni tragédiáiktól is elgyötört öregember, Madame Curie, Planck és Lorentz. Az induló 20. század három nagy géniuszának a képét nézve nem szellemük fölénk tornyosuló nagyságának nyomását érezzük, hanem látva esendõ emberi voltukat, csodálatunk mellé szeretetünk is társul.

De mit kezdjünk egy esendõ, hétköznapi öregemberrel, aki legfeljebb egy kissé lelkesebb és munkabíróbb, mint az átlag. Akinek szelleme így nem is tornyosulhat nyomasztóan fölénk, tehát nem is csodálhatjuk. De szeretetünket kiérdemelheti. Ezt éreztem a díj odaítélésénél, és ezért a szeretetért mondok most köszönetet. Köszönöm, hogy meghallgattak.”

Hosszan zúgott a taps, miközben a fiú, Charles Simonyi is szólásra emelkedett. Röviden, lényegretörõen fogalmazott:

„Édesapám a szeretetrõl beszélt. Így talán nem tartják disszonánsnak, ha én az emberi szolidaritásra hivatkozva itt jelentem be, hogy édesapámmal egyetértésben úgy döntöttem, 25 millió forinttal hozzájárulok az árvízkárok felszámolásához, további 25 millió forinttal pedig a tudományos kutatást kívánom támogatni. Köszönöm!”

Ennyit mondott, szavai még ott lebegtek a díszteremben, amikor õ már a helyén ült. Megmutatta, így is lehet adni, minden felhajtás nélkül, a tudományhoz illõ módon.

S. GY.


Természet Világa, 131. évf. 6. sz. 2000. június
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez