PONORI THEWREWK AURÉL
A világ vége
(2000. május 5-én!?)

A végsõ dolgokra, a világ végére, pusztulására vonatkozó nézetekkel, doktrinákkal az eszkatológia foglalkozik. Ide tartozik tehát minden tudományos elgondolás is, amely reális tényekbõl kiindulva vizsgálja az emberiség, a Föld, sõt az univerzum végét és ennek vélhetõ okait. Cikkünkben az ezeken kívüli, csak a mítoszokban és a vallási - elsõsorban keresztény – hagyományokban fellelhetõ világvége-elképzeléseket vesszük szemügyre.
 

Az emberiség legõsibb mítoszaiban szinte kivétel nélkül megtalálható a világ valamibõl vagy a semmibõl, isten vagy istenek által véghezvitt teremtése, továbbá ennek ellentéte: a világ vége. Ez utóbbi okául a régi népek rendszerint világméretû természeti katasztrófát, többnyire özönvizet vagy tüzet emlegetnek. A keresztény egyházak tanításai szerint a világvége a Jézus által körvonalazott utolsó ítélettel párosul. Ezért várta és várja – többnyire nagy szorongással – minden keresztény hívõ ezt a napot, a végítéletnek, az Úr haragjának napját, mint azt a 13. században élt Celanoi Tamás megrázó költeménye is lefesti:
 
Dies irae, dies illa,
Solvet saeclum in favilla,
Teste David cum Sibylla.

Quantus tremor est futurus,
Quando iudex est venturus...

vagyis:
Ama végsõ harag napja
A világot tûznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja.

Reszket akkor holt meg élõ,
Ha megjön a nagy Ítélõ...

(Sík Sándor fordítása)

 
(Megjegyezhetõ, hogy az iszlám vallás is számon tartja a világvége hirdetése mellett ezt a napot jaum ad-din – az ítélet napja – néven.)

  A világ végének hangoztatása nyilván ugyanolyan õsi múltra tekint vissza, mint a teremtésé. Érdekes, hogy ennek várása minden korban mint kifejezetten erõs néphit lelhetõ fel, elsõsorban a szegény, valamilyen elnyomás alatt sínylõdõ, fõként tudatlan emberek körében. A katasztrófák, sorscsapások, tragédiák alanyai számára szinte vigasztaló volt annak elképzelése, hogy ha már nekik egyénileg el kell pusztulniuk, velük pusztul az egész világ. Az elmúlás minden földi gond megoldásának csábításával így mindig életben tartotta a világ majdani pusztulásának hitét. A világvége belátható idõn belüli bekövetkeztének elsõ, név szerint is ismert hirdetõje Keresztelõ (vagy Alámerítõ) János volt. Õ abban a korban élt Palesztinában, amidõn a sok ellenséges nép zsarnoki uralma után a gyûlölt rómaiak igája nehezedett a zsidó népre. Megújult a Messiás eljövetelének hite. Mint az a régi zsidó írásokból is kiderül, abban a korban sok álpróféta, álmessiás és jós lépett fel és hirdette a jövõre vonatkozó elképzeléseit. Jánosról elsõ ízben Máté evangéliumában olvashatunk:
 

Azokban a napokban megjelent Keresztelõ János, és ezt hirdette Júdea pusztájában: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa... A fejsze... ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem gyümölcsöt, kivágatik és tûzre vettetik... aki utánam jön... a gabonáját csûrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tûzzel.”
(Mt 3,2;10;11–12)
Az e tekintetben követõjének tekinthetõ Jézus bizonyára több ízben tért ki beszédeiben második eljövetele (a parúszia), az utolsó ítélet, a világvége kérdéseire, mert tanítványai így fordultak hozzá:
„Mondd meg nekünk: mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének?”
Válaszában Jézus sok megelõzõ jelet, köztük háborút, éhínséget, döghalált, földrengést, hamis prófétákat említett, majd így folytatta:
„Közvetlenül ama napok nyomorúságai után pedig a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak, és az egek tartóerõi megrendülnek. És akkor feltûnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden népe, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhõin nagy hatalommal és dicsõséggel... Bizony mondom néktek, hogy nem múlik el ez a nemzedék addig, amíg mindez meg nem történik...”
(Mt 24,3;29–30;34)
A bibliamagyarázók általában a zsidó felkelésre (Kr. u. 66–74) és Jeruzsálemnek a rómaiak által 70-ben történt bevételére és feldúlására értik Jézus jövendölését, amelyet annak a nemzedéknek egyes tagjai még megérhettek. Az õskeresztények azonban a titusi gyõzelem után is a világvégevárás révületében éltek, és e szerint rendezték életvitelüket. Általános üdvözlési formulájuk ez volt: „Maranatha!” (v. „Maran Atha!”), vagyis: Eljön az Úr! (1Kor 16, 22).

  Miután a Jézust még ismerõ nemzedék szinte teljesen kihalt, az apostoloknak – így Pálnak – sok gondot okozott a bizonytalan messzeségbe tolódott világvége jánosi–jézusi jóslatának a hívõket megnyugtató értelmezése.

  A közeli világvége gondolatát, mint láttuk, elsõ ízben Keresztelõ János vetette fel. Már tudjuk, hogy egyáltalán miért élt oly erõsen benne ez a hit, de hogy miért éppen akkor hirdette, az az ”testamentum egyik késõi prófétai írásából, a Dániel könyvébõl derülhet ki. Dániel próféta is leírta a végsõ idõket:

... Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.
(Dán 12,2)
Dániel könyvében a prófétának számos látomása található. Az egyikben Gábriel fõangyal ezt a rejtélyes jóslatot nyilatkoztatta ki neki:
„... Attól fogva, hogy elhangzott a kijelentés Jeruzsálem újjáépülésérõl, hét hét fog eltelni a fejedelem felkenéséig. Azután még hatvankét hét, és újjáépülnek a terek és a falak... Egy eljövendõ fejedelem népe pedig elpusztítja a várost és a szentélyt... Erõs szövetséget köt sokakkal egy hétre, de a hét közepén véget vet a véres és ételáldozatnak...”
(Dán 9,25...27)
Az ókeresztény egyházatyák hagyományára támaszkodó, nem hivatalos katolikus értelmezés szerint a jóslatban szereplõ „kijelentés” I. Artaxerxész perzsa király Kr. e. 458-ban kiadott rendelete, amely elõírta a zsidók babiloni fogsága (Kr. e. 6. sz.) elõtti idõk jeruzsálemi kultuszának újjáalakítását. A „hét” nyilván hét évet jelent. Artaxerxész rendeletétõl számított (7+62) x 7 = 483 év a Kr. u.-i 25 körüli évekhez vezet. „A hét közepén...” pedig ehhez adandó 3-4 évet jelentene. Akkoriban, Kr. u. 28 körül lépett fel János, aki bizonyára jól ismerte Dániel jóslatát, nemkülönben annak a fentihez hasonló értelmezését. Feltehetõleg ezért hirdette akkor a félelmetes világvége közeli voltát. (Különben Jézus is hivatkozott Dániel végítélet-jóslatára: Mt. 24,15.)
 
  De nemcsak az evangéliumokból táplálkozik az a világvége-hit, hanem az evangélista Jánosnak tulajdonított Apokalipszisbõl vagy Jelenések Könyvébõl. Ez a világvége várható idõpontjára nézve is gazdag forrásmû mindazok számára, akik jóskönyvként használják a Bibliát, és/vagy hajlanak a számmisztikai nézetek felé.

  Csak esetlegességnek tekinthetõ az evolúciónak, az élõlények törzsfejlõdésének az az eredménye, hogy a fõemlõsök – és így az ember – végtagjain 5-5 ujj található. Nyilván ezért alakult ki a tízes számrendszer, amelynek hatványai különös fontosságúnak tetszenek számunkra. Nyilvánvaló, hogy ezért találjuk a Jelenések Könyvében az „ezer év” többszöri említését. (Ha például csak négy ujjunk lenne egy kezünkön, bizonyára a nyolcas számrendszert használnánk - amely bizonyos szempontból alkalmasabb lenne a most használt tízesnél. Ekkor viszont az alapszám harmadik hatványa, az 512 lenne a mi 1000-ünknek megfelelõ kerek szám.) A Kr. u.-i 1. század elõtti és körüli idõk egyéb apokalipsziseihez hasonlóan az Újszövetség utolsó irata is ködös látomások és homályos jövendölések sorozatából áll. Íme néhány, minket most különösen érdeklõ részlete:

És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennybõl... Megragadta a sárkányt, az õsi kígyót, aki az ördög és a Sátán, megkötözte ezer esztendõre... azoknak a lelkei, akik ... nem imádták a fenevadat... életre keltek és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendõ... Amikor pedig eltelik az ezer esztendõ, a Sátán elbocsáttatik a börtönébõl, és elmegy, hogy megtévessze a népeket a föld négy sarkán... És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülõt... És láttam, hogy a halottak... a trónus elõtt állnak, és könyvek nyittatnak ki... és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint... Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tûz tavába vetették.
(Jel 20,1...8;11...15)
(Kiemelések tõlem. P. T. A.)

A négy apokaliptikus lovas (Albrecht
Dürer fametszete az Apokalipszis 
sorozatból, 1498 körül)
A középkor századaiban a keresztények mindvégig ébren tartották a Jézus és a Jelenések által meghirdetett világvége gondolatát. Szent Ágoston (5. század) az Isten Országa c. munkájának 20. könyvét teljesen az utolsó ítéletnek és a feltámadásnak szentelte, a 21. könyvben pedig a pokol örök tüzét festette le. A Tours-i szent Gergely püspök (6. század) történeti munkájának elején így írt: „A világ közelgõ végétõl való általános rettegés arra indít, hogy az elmúlt esztendõk egész sorának krónikáját felkutassam...”

  A világvégevárás az 1000. év közeledtével egyre erõsebbé és általánosabbá vált. Sok 10. századi oklevél kezdõdött ezekkel a szavakkal: „Termino mundi appropinquante...”, vagyis: „Közeledvén a világ vége...”

  A rettegést keltõ esemény várható közeli bekövetkezésére a keresztény Európa szinte pánikba esett. A khiliaszták (khilioi görögül ezer) az 1000. évhez közeledve fennhangon hirdették a világvége eljövetelét. És összekötve a Jézus által körvonalazott, szörnyû elõzményekkel, minden sorscsapást a világvégét bevezetõ jelnek értelmeztek. És sorscsapás a 10. században ugyancsak bõven sújtotta Európát. 980-tól egyik aszályos, ínséges év követte a másikat. Három éven át nem esett esõ. A föld nem termett semmit, az emberek nem vetettek és nem arattak. Egy mérõ gabona ára 60 arany volt. Az erdõkbõl elõjöttek a farkasok, és a településeken a lakosoknak puszta életükért is viaskodniuk kellett velük. Általános volt a rablás, sõt a kannibalizmus. Sok szülõ megölte és megette gyermekeit. Voltak, akik tojással vagy gyümölccsel néptelen helyre csaltak gyermekeket, hogy aztán megöljék és felfalják õket. Egy utazó házaspár egy mâconi erdei gunyhóban emberi csontokat és 48 koponyát talált: a tömeggyilkos kannibált megégették. Volt, aki nyíltan árusított emberhúst a piacon. Miután bevallotta annak eredetét, máglyára vetették, a húst pedig eltemették. De valaki éjnek idején kiásta, és megette az árucikket: õt is megégették.

  Az akkori Európában azonban nemcsak éhínség, hanem egyfajta rettentõ járvány is pusztított: az ún. tûzbetegségben szenvedõk testét elevenen elrothasztotta a kór. A betegek húsa, mintha tûz érte volna, levált a csontokról, és oszlásnak indult.

  A khiliaszták legbuzgóbb személyisége 960 körül egy türingiai remete, Bernard volt. Õ a világvége idejét is megadta: akkor lesz, amidõn Gyümölcsoltó Boldogasszony napja (március 25.) nagypéntekre esik. Ez 992-ben fordult elõ – de az év elmúlt világvége nélkül.

  A kor egyik krónikása, Raoul Glaber (vagy Glober) 1000 elején így írt: „A Sátán, János próféta szerint, nemsokára elszabadul, mivel az ezer év betelt.” Egy corbiai, Druthmare nevû barát a Föld teljes pusztulásának napjául 1000. március 25-ét jelölte meg. Ezen a napon a nép a templomokba tódult, és a szentek ereklyéinek közelében várta rettegve az utolsó ítélet jeleit.

  A világvége azonban elmaradt. Néhányan arra gondoltak, hogy az évszámhoz talán hozzá kell adni Jézus életkorát, amelyet abban az idõben 33 évnek vettek. Új várakozás kezdõdött. És 1033. június 29-én nagy napfogyatkozás sávja húzódott végig Európán. A korabeli leírások szerint „A napkorong sáfrányszínûvé lett; az emberek, amint egymásra néztek, látták, hogy sápadtak, mint a halál; a tárgyak zöldes színt kaptak; a szívekre tompa nyomás nehezedett és mindenki valamely rettenetes katasztrófára volt elkészülve...”

  Akkor sem lett világvége, sem a más korokban bekövetkezett napfogyatkozások idején, amikorra ugyancsak „az Úr napját” várták. Ilyen rettegett fogyatkozás állt be például 1406. VI. 16-án reggel, 1706. V. 12-én, majd 1724. V. 22-én este felé. Újsághírbõl értesült a világ arról, hogy az 1878(!). VII. 29-i napfogyatkozás okozta rémületében egy észak-amerikai polgár kiirtotta családját, és öngyilkos lett. Számára valóban elérkezett a világvége, amitõl rettegett. Az újabb koriak közül az 1962. II. 5-i napfogyatkozás csak a Csendes-óceán déli részein volt látható, de bekövetkezése sok hiszékeny emberben erõsítette az erre a napra más okból mondott világvége várását. A pánikhangulat néhány szekta fanatikus hívõjén is eluralkodott a legutóbbi, 1999. VIII. 11-ei nagy napfogyatkozás elõtt. Ezt a fogyatkozást különben a 16. században élt francia orvos és csillagjós, Nostradamus is elõre jelezte Centuriái egyik négysorosában (Cent. X/72). Ennek a versszaknak egyik érdekessége, hogy határozottan megnevezi a korától csaknem fél ezer évnyi távolságra levõ év számát, az 1999-et, amelynek hetedik hónapjában „eljön az égrõl a rettegés nagy királya”. Nostradamus évszázadának vége felé, 1582-ben vezették be a Gergely-féle megreformált naptárt, amely 10 napot kihagyott a napok sorából. Ezért aztán a Nostradamus által a régi, ún. julián-naptár szerint számolt 1999. VII. 29-ei napfogyatkozás – az azóta felgyûlt három napot is beszámítva – 1999. augusztus 11-i dátumra csúszott. Sokan úgy magyarázták a nostradamusi jövendölést, hogy „a rettegés égbõl jövõ királya” egy ufóban érkezik egy másik, ellenséges civilizáció világából, és elpusztítja, legalábbis igája alá hajtja a jelenkor emberiségét. Az ebbõl táplálkozó katasztrófahangulatot az is erõsítette, hogy közel esett a kerek évszámhoz. A khiliaszták késõi utódai 2000 közeledtével ugyanis fellobbantották az ezer éve szunnyadó parazsat, és a Jelenésekben említett ezer évekbõl kiindulva hirdették a vég új, biztos idõpontját: a 2000-re virradó éjszakát. Valamennyien igazolhatjuk, hogy ezen a földgolyószerte nagy vidámsággal ünnepelt éjszakán ez a jóslat nem vált be.

  A világvégét beharangozó események között Jézus a Hold elsötétedését és csillagok hullását is említette. A múlt évi nagy napfogyatkozással is elõjelzett világvégére várakozók nemcsak észrevették, hanem hirdették is azt a körülményt, hogy a napfogyatkozás szinte napra egybeesik a Perseida-meteorraj évi jelentkezésének augusztus 12-ei várható maximumával. Nekik kapóra jött az a csillagászoktól származó feltételezés, hogy esetleg látni is lehet a 11-ei napfogyatkozás alkalmával elsötétült égen a régóta ismert meteorraj fényesebb tagjainak nyomát. A megfigyelõk azonban nem észleltek a Perseidákat a nappali égen, amely a teljesség sávjában sem sötétült el a várt mértékben. Még a Hold elsötétedése, azaz holdfogyatkozás is bekövetkezett 2000. január 21-én a hajnali órákban. Egyesek nyilván ezt is jézusi elõjelnek tekintik.

  A csillagászati jelenségek közül fényes üstökösöket is véltek már a világvége elõjeleinek, sõt okozóinak. Csak egyetlen példát lássunk erre. A csillagászok már jó elõre kiszámolták, hogy 1910 májusában a nevezetes Halley-üstökös nemcsak nap-, hanem földközelbe is kerül, ezért igen feltûnõ jelenség lesz. A tudomány ismeretterjesztõi ez esetben még alá is játszottak az üstökösök különös látványától megrettent hiszékenyeknek. A napilapokban megjelent cikkekbõl a nagyközönség értesülhetett az üstökös gázanyagának színképelemzés útján megállapított összetételérõl is. Ebben a gázkeverékben ugyanis egy közismerten erõs méreg: cián is szerepelt. Más hírek szerint a Föld valószínûleg áthalad az üstökös csóváján. Világszerte elterjedt a nyugtalanság, a félelem, a pánik. Hiába közölték a tudomány képviselõi, hogy nincs ok aggodalomra, mert az üstököscsóva gázanyaga jóval ritkább, mint a laboratóriumokban elõállítható, legnagyobb fokú vákuum, az emberek május 20-a éjszakáját rettegéssel teli várakozásban töltötték. Szinte bizonyos, hogy a légkör alsó rétegeibe egyetlen molekula mérges ciánvegyület sem került az üstökös anyagából.

  Az 1999. VIII. 11-ei napfogyatkozást elõzetesen ismertetõ írásokban az is olvasható volt, hogy esetleg még valamelyik Naphoz közel kerülõ üstökös is megpillantható lesz a Hold által eltakart napkorong közelében. De ilyen világvége-elõjel is elmaradt.

  A világvége okaként már Newton kora (17–18. század) elõtt is kiemelkedõ helyen szerepeltek a bolygóegyüttállások. Az õsi (és éppen ezért rég elavult!) asztrológiai nézetek szerint a bolygók mindegyike valamilyen tulajdonság hordozója és Földre sugárzó forrása. Amennyiben a bolygók közül néhány többé-kevésbé szorosnak látszó közelségbe kerül (talán ez az „Emberfiának jele az égen”?), a bolygóhatások összegezõdnek, felerõsödnek, és az így kifejtett hatások károsak, talán végzetesek lehetnek az emberiség számára is. A 12. századi asztrológusok kiszámolták, hogy 1186. IX. 15-én mind a hét akkor ismert „bolygó” (Nap, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz) 10o-on belüli együttállása lesz megfigyelhetõ az égen. Jóslataik szerint ekkor következik be a világvége. Még nagyobb pánikot okozott a 16. század híres asztrológusának, Stöfflernek a bejelentése, hogy 1524. II. 20-án minden bolygónak a Halak csillagképében lesz szoros együttállása, és ez egész Földre kiterjedõ vízözönt okoz. Ez nyilván a világ végét jelenti. A végzetes nap elõtti idõkben egy Toulouse-i orvos, bizonyos Auriol bárkát épített magának és családjának, hogy mint új Noé élje túl az emberiséget elpusztító vízözönt. Európa-szerte nagy volt a pánik, fõként azok körében, akik a tengerpartok mentén vagy a völgyekben laktak. Igyekeztek eladni, vagy a túlvilági jutalom reményében végrendeletileg(!) az egyházra hagyni ilyen fekvésû birtokaikat. A vízözön elmaradt, sõt kiderült, hogy az a február szokatlanul száraz volt...
 
 

1. ábra. Az 1186. szeptember 15-ei bolygóegyüttállás. A nagy kör () a Napot, a kereszttel jelölt kis kör a Földet, , a többi kis körök a bolygókat, ill. ezek helyzetét jelölik a Naprendszer észak felôli nézetébôl. (Ezen és a többi ábrán a bolygók a Naptól mért növekvô távolságuk sorrendjében:  Merkúr,  Vénusz,  Mars, Jupiter,  Szaturnusz). A következõ együttállásoknál a Föld és a bolygók a Nap két ellentétes oldalánál helyezkednek el, és minthogy ilyenkor a bolygók a nappali égen tartózkodnak, nem láthatók a Földrôl. 2. ábra. Az 1524. február 20-ai bolygóegyüttállás. 3. ábra. Az 1962. február 5-ei bolygóegyüttállás. 4. ábra. A 2000. május 5-ei bolygóegyüttállás

  A modern korban sokakban emlékezetes marad az 1962. II. 5-e, amikorra világméretû katasztrófákat, sõt világvégét jósoltak az asztrológusok. Arra a napra nagy bolygóegyüttállást számítottak ki. (Már tudjuk, hogy akkor még napfogyatkozás is volt, tehát a Hold és a Nap is bizonyítottan egy vonalba került). Budapesten is érezhetõ volt ennek a rémhírnek a hatása, hiszen azt is rebesgették, hogy a Gellért-hegy ismét(!) kitör, elpusztítva a fõvárost. A tengerparti országok elsüllyednek, így Anglia is. Egy élelmes portugál vállalkozó hajójegyeket árusított, garanciát vállalva, hogy hajóján biztosan át lehet vészelni a vízözönt. Egy nála még élelmesebb, amerikai ruhaipari vállalkozó kiolvasta a Jelenések Könyvébõl, hogy száznegyvennégyezer fehér ruhás a végítéletkor tisztának találtatik (Jel 7,4;14,1...5). Hirdetést tett közzé, hogy a mennybemenetel céljára alkalmas fehér ruhák nála kaphatók. India amúgy is babonás lakossága a papokhoz fordult segítségért vagy vigaszért. Azok azt tanácsolták a dolgozóknak, hogy életük utolsó óráit töltsék családjuk körében.

  A vészterhes nap elmúlt baj, sõt a statisztikák kimutatásai szerint minden jelentõsebb esemény nélkül. (Említésre érdemes, hogy az indiai munkások felháborodtak azon, hogy a munkáltatók levonták bérükbõl a le nem dolgozott napot. Fenyegetõ tömegben vonultak a papok elé, hogy számon kérjék tõlük az õket megkárosító tanácsaikat. Azok készen voltak a felelettel: „Mi 23 millió imádságot mondtunk el az isteneknek, õk megkönyörültek rajtatok, elhárították a veszélyt, és ti, hálátlanok, még nekünk tesztek szemrehányást?!”)

  Az asztrológusok már évek óta hangoztatnak egy új, globális kiterjedésû katasztrófára, ha ugyan nem egyenesen a világ végére vonatkozó dátumot: 2000. május 5-ét. Ekkor ugyanis nagy, mind a hét, ókorban is ismert „bolygóra” kiterjedõ együttállás következik be. Sokak hite szerint ez nemcsak disszonáns asztrális hatásai folytán lesz végzetes az emberiség számára, de az egy vonalba kerülõ bolygók iszonyú gravitációs erõt kifejtve szét fogják szakítani a Naprendszert, és ez véget vet a Földnek, és persze a földi életnek. Ám mint az 1–4. ábrán is látható, a Naprendszer, a Föld és az emberiség már több ilyen és hasonló bolygóhelyzetet átélt. Ezt is túléli, hiszen csak a Naprendszer tömegközéppontja tolódik kissé távolabb a Nap középpontjától. Szó sincs ilyenkor a Naprendszer egyensúlyának megbomlásáról.

  Biztosra vehetõ, hogy ameddig a természettudományos világkép alapjai nem épülnek be az emberfejek elemi ismeretrendszerébe, még sok világvége-dátum bukkan fel a 21. század során is. Bolygóegyüttállás lesz például 2040. IX. 8-án és 2100. XI. 2-án, napfogyatkozás 2081. IX. 3-án, és így tovább – egészen az igazi „világvége” kb. ötmilliárd évéig.



IRODALOM

Biblia. Szent István Társulat. Budapest, 1979
Biblia. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Budapest, 1990
Bultmann, Rudolf: Történelem és eszkatológia. (Ford. Bánki Dezsõ.) Atlantisz Könyvkiadó. Budapest, 1994, p. 33
Cheetham, Erika: A nagy Nostradamus könyv. (Ford. Vajda Gábor.) Magyar Világ Kiadó. 1993, pp. 628–629
Fekete Sándor Pál: Nostradamus titokzatos könyve: A próféciák. Média Kiadó. 1991, pp. 314–315
Flammarion, Camille: A világ vége. (Ford. Kenedi Géza.) Légrády testvérek. Budapest, 1897, pp. 167–179
Korán. (La Nobla Korano. Eldonis kaj tradukis D-ro Italo Chiussi.) Kopenhago, 1970, p. 5
Mitológiai Ábécé. Gondolat. Budapest, 1973
Weinbrenner Rudolf: Itt a világvége? Akadémiai Kiadó. Budapest, 1987, p. 163–165
Sík Sándor – Schütz Antal: Imádságoskönyv. Szent István-társulat. Budapest, 1930, p. 209.
Ponori Thewrewk Aurél: Csillagok a Bibliában. Tertia Kiadó. Budapest, 1993, pp. 206–207.
Ponori Thewrewk Aurél: Napfogyatkozások és a történelem. Természet Világa 130. évf. 8. sz. (1999 augusztus.)
pp. 350–354.

A szerzõ e témáról május 5-én 18 órakor tart elõadást a budapesti Marczibányi téri Mûvelõdési Házban.


Természet Világa, 131. évf. 5. sz. 2000. május
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez