PAPP SÁNDOR
Környezet és jövõkép

Az új évezred küszöbén különösen nagy a csábítás arra, hogy a jövõt kutatva jóslatokba bocsátkozzunk: hogyan alakul az emberiség, s benne a kisebb közösségek, a nemzet, az ország sorsa. Azonban feltûnõ lehet, hogy míg korábban a jóslatok – ideológiai alapállástól szinte függetlenül – a biztos jövõt vázolták fel (determinisztikus kép), mára a jövõképek egyre több eleme csupán valószínûsíthetõ (sztochasztikus), sõt, egyre gyakoribb a kiszámíthatatlan tényezõkre történõ utalás (kaotikus folyamatok). A gondolkodók, akik korábban rendíthetetlenül hitték, hogy jóslataik helyesek, és megvalósításukhoz kikövezett út vezet, napjainkban inkább csak „töprengõk”, akik tétován vizsgálódnak a lehetséges alternatívák között.

  A kérdést különösképpen aktuálissá teszik a világban lezajló globalizációs folyamatok, amelyek kapcsán egyértelmûen megállapítható, hogy a politikai, közigazgatási területállamok fokozódó mértékben adják át a helyüket a gazdasági, kulturális és környezeti/ökológiai régióknak. Világosan felismerhetõ viszont az is, hogy bár a globalizációs tendenciák elkerülhetetlennek látszanak – hacsak az euro-amerikai univerzalizmus nem ütközik más, öntudatosodó civilizációk/kultúrák törekvéseivel – ám számos tekintetben nem minõsülnek pozitívnak, másként fogalmazva lassan kitapinthatóvá válnak a globalizáció korlátai és határai is.

  Egy találó megállapítás szerint a Föld kétharmadát víz fedi, a fennmaradó egyharmadot pedig a gazdaság borítja el. Korunkat, a 20. század végét bátran nevezhetjük a gazdaságba ágyazott társadalmak korának, hiszen napjaink emberének látómezejébõl szinte minden egyéb kiszorul, ami nem az anyagi célokkal függ össze. A jövõ szempontjából meghatározó oktatási rendszerek csaknem egyetlen valós feladata – minden, látszólag jóval szélesebb feladatrendszer ellenére – olyan ismeretek közlése, amelyek bizonyos javak elõállításával és a lehetséges szolgáltatások sokféleségével függenek össze.

  Meghökkentõ megállapítás lehet, de a gazdasági-technológiai rendszerek körül kialakult mítosz, amely szerint az „omnipotens” gazdaság az emberiség minden problémája megoldásának kulcsa, napjainkban szinte azt kizárólagosságot élvezi, mint a 20. század korábbi szakaszában a faj- vagy osztálymítosz. A gazdaság több tekintetben „szakralizálódott”, egy-egy gazdasági akciót, pénzügyi manõvert, technológiai tökéletesítés, a tõzsdeindex rezdülését csaknem áhítatos hit és figyelem kíséri. Ha valamire ma azt mondják, hogy gazdaságtalan, az lesújtóbb vélemény, mintha valakirõl azt állítják, hogy csúnya vagy erkölcstelen (Schumacher), ami egyértelmûen utal az etikai és esztétikai értékek másodlagos voltára.

  Jövõképben gondolkodva azt mondhatjuk, hogy az ideológiai alapozású jóslatok mindig szigorúan egyféle utat vázolnak fel a vagy-vagy kizárólagosságával, hiszen idegen tõlük az is-is gondolkodásmód. A rendszerszemléletû, pragmatikus közelítés viszont alternatívákat vázol fel a „ha-akkor” kérdés/feltevés-válasz logika mentén. Az alternatívák egyike feltétlenül abból indul ki, hogy az éppen aktuális tendenciák tovább folytatódnak, hiszen lineáris logikánk alapja az a hit, hogy a jövõ valamiképpen a múltra fog hasonlítani.

  A hazai távlatokra vonatkozó lehetséges jóslatok kapcsán elkerülhetetlen annak figyelembe vétele, hogy az ország belátható idõn belül tagjává válik az európai intézményrendszernek. Nem elhanyagolható annak a szempontnak szem elõtt tartása, hogy ez a lépés a nemzetre nézve nem jelent egyidejû és automatikus csatlakozást. A taggá válás ily módon néhány alapelv betartását kikerülhetetlenül szükségessé teszi. A legfontosabbak: (a) a fenntarthatóság globális elve, tehát annak tudomásul vétele, hogy a jelenlegi gazdasági, társadalmi rövid-távú hasznot a jövõ költségeivel nem finanszírozhatjuk; (b) a nagyregionális (EU) és a nemzeti szempontok összhangba hozása, azaz a feltételezhetõ (várható) harmonizáció és gazdasági növekedés egyben a jólét környezeti elemeinek javulását is kell, hogy szolgálja; (c) a helyi és regionális szinteken zajló elemzések és döntések – a szubszidiaritás elve alapján – kiemelkedõ szerephez jutnak.

  Az elmondottak után vizsgáljunk meg három lehetséges környezetszempontú jövõképet.


Fenntartható társadalom (optimista változat)

Manapság inkább fenntartható fejlõdésrõl beszélnek, ám minthogy a szó, „fejlõdés” az elmúlt évtizedekben jelentésváltozáson ment át, s egyre kifejezettebben a gazdasági növekedés néhány mutatóra redukált szinonímájává vált, tartalma tisztázatlan, ezért – véleményem szerint – csak erõs fenntartásokkal használható. A gazdasági növekedés szükséges, de nem elégséges feltétele a fenntarthatóságnak. A társadalom fenntarthatósága olyan, a legáltalánosabb értelemben vett értékrendszert, garanciákat és felelõsségi rendszereket feltételez, amelyek egy társadalom erõs zavaró hatásokat is kivédeni képes mûködését lehetõvé teszik. A materiális tényezõk mellett ennek intellektuális és spirituális tényezõk is alapvetõ elemét képezik.

  Ily módon a fenntartható társadalom csak tudásalapú társadalom lehet, azaz olyan társadalom, amelyben a humán erõforrások szerepe megnövekedik. Ez a racionális és intuitív tudás idõben változó egyensúlyi helyzetét követeli meg, különös tekintettel arra, hogy az élet és a racionalitás határai nem esnek egybe. A tudás tehát semmiképpen sem értelmezhetõ leegyszerûsítve mint ún. haszontudás vagy haszonkultúra, amelynek mûködése belesüllyed a gazdaság rövid-távú megtérülési ciklusaiba, hanem egyetemes értelemben távlatokat szolgáló intellektuális és spirituális értékek hordozója. Magában kell foglalnia egy új életminõségelv-közvetítést, annak tudatosítását, hogy alapvetõ szükségleteink – tiszta levegõ, jó ivóvíz, ehetõ élelem, ruha és lakás – kielégítését úgy kell megoldanunk, hogy ezek a társadalom minden tagja számára rendelkezésre álljanak, és hiányuk az emberi létezést ne veszélyeztesse. Az életminõség ezen túlmenõen szociális és politikai döntések függvénye. Ehhez feltétlenül szükséges egy új életminõség meghatározása, amelyben az immateriális elemek szerepe növekedik, könnyítve ezáltal a materiális erõforrások túlméretezett igénybevételén. A képzési rendszerek eminens feladata pedig az, hogy különösképpen a közoktatásban ne pusztán ismereteket (információkat) adjanak át, hanem az új értékrendet is közvetítsék. Ebben az összefüggésben tehát az ún. „értéksemleges”, elsõsorban az információközlés technikai eszköztárára összpontosító, a meghatározó és a mellékes információk szétválasztását figyelmen kívül hagyó koncepció fenntarthatatlan. Egyre inkább tapasztaljuk, hogy minél több az információ, annál kevesebb a tudás, s a gondolkodó, kreatív fejeket egyre inkább adattároló mágneslemezek helyettesítik.

  A technológiai-gazdasági tényezõket számba véve középpontba kerül a csökkenõ fajlagos anyagfelhasználás, a növekedõ termékélettartam (a használd és dobd el minél gyorsabban elv nem követhetõ), javuló energiahatékonyság és az alternatív energiaforrások széles körû bevonása. Teret nyer a hulladékminimalizálás, továbbá az újrahasznosítás és -feldolgozás körének bõvítése, a környezetterhelést csökkentõ környezeti ipar megerõsítése. A jövõ egyértelmûen az ún. tiszta technológiáké, amelyek kifejlett formájukban a természetben lejátszódó biogeokémiai körfolyamatokat próbálják meg modellezni (ipari ökológia, ipari szimbiózis). Ehhez azonban a környezetvédelmi problémák megközelítésének teljes felülvizsgálatára és újszerû intézkedések együttes alkalmazására lesz szükség a jövõben. A technológiákat ebben az esetben társadalmi és kulturális összefüggéseikben kell megvizsgálni, és a problémák csupán technikai szinten nem oldhatók meg. A megvalósítás tehát a mai állapotokból kiindulva a folyamatosság elve alapján nem képzelhetõ el. Az infrastruktúrát tekintve radikálisan csökkenteni kell a közlekedési környezetterhelést, ami egyet jelent a tömegközlekedés arányának növelésével, s el kell érni a szennyvizek csaknem teljes mértékû tisztítását.

  Az optimista forgatókönyv megvalósulása megkívánja a biodiverzitás további romlásának megakadályozását, a nem megújuló erõforrások használatának megadóztatását, s a környezettudatos vállalatirányítás megerõsítését.

  Kikerülhetetlen feladat a régiót tekintve, hogy a fejlettségi szinteket uniós támogatással kiegyenlítsék, s létrejöjjön egy kelet-közép-európai kohéziós zóna.

  A fenntarthatóság teljesülése feltételezi, hogy a nemzeti környezetvédelmi programban meghatározott célok 2-3 év alatt elérhetõk, és 2005-ig tagjaivá válunk annak az Európai Uniónak, ahol átlagot meghaladó gazdasági növekedés következik be, és – ami kiemelkedõen fontos kritérium – pozíciói a világ más gazdasági régióihoz mérve erõsödnek. (Itt jegyzendõ meg, hogy a nemzeti környezetvédelmi program szakmai oldala jól megfogalmazott, azonban forrásoldala már elfogadása idején is tartalmazott irreális elemeket.) Ha a forgatókönyv megvalósításának lehetõségét vizsgáljuk, valljuk be õszintén, aligha lehetünk optimisták. Vajon minõ nyomás téríthetné el a gazdaságba ágyazott társadalmakat attól, hogy ne a maximális anyagi fogyasztás, és ehhez illeszkedõ optimális termelés – a test és jelen idõ – filozófiáját vallják a jövõben is? Mi kényszerítené a gazdasági szervezeteket arra, hogy lemondjanak a korlátlan növekedés és a profitmaximalizálás elvérõl? Van-e esélyünk arra, hogy megállítsunk egy tendenciát, amelyet az jellemez, hogy a gazdaság, mai struktúrájával egyre kevésbé képes (hajlandó?) nem csak a környezeti, de újabban a társadalmi költségek internalizálására (a jóléti társadalmak vége!?) is. Az alkalmazott technológiák kapcsán félrevezetõ lehet, ha egy-egy látványos, környezetbarát, de egyedi lépésrõl azt feltételezzük, hogy általánosan elterjesztik majd, s nem csupán „imázsjavító” vállalkozásról lenne szó. Valószínûleg nem állítunk valótlant, ha azt mondjuk, hogy üveget ma még mindig szívesebben állítanak elõ kvarchomokból kiindulva, mint hulladéküvegbõl, s papírt friss fából és nem hulladékpapírból, amit persze menteni lehet a minõségi követelmények felemlítésével. A mûszaki megoldások lehetõségét és a gazdasági megvalósulást igen gyakran szakadék választja el egymástól.

  A nemzetállami szuverenitás – a tõke, a munkaerõ, az áruk, a szolgáltatások és a szellemi termékek egyre szabadabb áramlása közben – a globális gazdasági és technológiai folyamatok kézben tartására a perifériák esetében erõsen korlátozott, legfeljebb a centrumállamok beavatkozása képzelhetõ el változó mértékben. És azt remélnünk kell, hogy az állam gazdasággal szembeni tehetetlenségére végsõ soron nem a tekintélyelvû állam lesz a válasz.


A jelenlegi tendenciák változatlan továbbélése

Ez a forgatókönyv nyilvánvalóan abból indul ki, hogy az ismert, valamennyiünk által érzékelhetõ feltételek és folyamatok jellegüket tekintve alapvetõen nem változnak meg. Sem spirituális, sem intellektuális, sem materiális téren nem jelenik meg olyan új hatás, amely a társadalmak szerkezetének és mûködésének alapvetõ megváltoztatását kikényszeríthetné.

  Az oktatási rendszerek váltakozó sikerrel építik be a környezetvédelmi és környezettudatot formáló ismereteket tananyagstruktúrájukba, a környezettudat ennek megfelelõen lassan változik, s az életminõségben a materiális javak továbbra is elsõdleges, túlhangsúlyos szerephez jutnak. A szükséges fogyasztáson túlmutató presztízs-, illetve elfajult fogyasztás további erõsödésével számolhatunk, a társadalmak fokozódó kettészakadásától kísérve. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a presztízsfogyasztás még pozitív hatású lehet, hiszen követendõ/követhetõ mintát nyújt, ily módon társadalmi hajtóerõvé válhat, míg az elfajult fogyasztás már csupán ellenszenvet vált ki, mivel elérhetetlen világot reprezentál.)

  A társadalmat vezérlõ alapeszmék – merev szekularizáció (a szélesen értelmezett hit és a ráció egymást kizáró feltételezése), értékrelativizmus, túldimenzionált énközpontúság, elszabadult individualizmus, az „üvöltõ magány” szabadsága – hasonlóképpen változatlanul érvényesülnek.

  Tovább él a jelenlegi termelési-fogyasztási szerkezet, a technológiai fejlesztések környezetkímélõ hatása nem elsõdlegesen tervezett, hanem járulékos. (Lehet gazdaságos a környezetet romboló technológiai-gazdasági mûvelet, míg az azt megõrzõ gazdaságtalan!) A közúti közlekedés aránya fokozódik, az ország tranzitjellege erõsödik, ami a közlekedési eredetû szennyezõdések korábban nem ismert mértékét idézheti elõ. A tõkeszegény kis- és középvállalatok csak másodvonalbeli technológiák alkalmazására képesek, ami újabb környezeti kockázatokat jelent, s a vállalati, valamint a lakossági ellenállás miatt a környezetvédelemben utólagos, puha szabályozás érvényesül.

  A vázolt folyamatok egyenes következménye lehet, hogy a környezetvédelmi ipar és szolgáltatások hazai megerõsödése nem következik be, az ezen a területen felmerülõ igényeket import révén fedezik, ami a fizetési mérleget rontja.

  Az értékes természeti területek tovább csökkennek, az energiahatékonyság lassan javul, a környezet-egészségügy stagnál, s az önkormányzatok környezetvédelmi faladat- és hatásköre a szennyvíz és a kommunális hulladékok kezelésében kimerül.

  Amennyiben ezek a folyamatok erõsödnek, egyre nehezebben leszünk képesek eleget tenni a nemzetközi szerzõdésekben vállalt kötelezettségeknek, aminek végsõ soron kedvezõtlen politikai következményei támadhatnak.

  Ebben a forgatókönyvben – feltételezés szerint – komoly szerepet játszik, hogy az Európai Unió gazdasági növekedése lassul, pozíciói nemzetközi összefüggésben valamelyest romlanak, és a fenntartható fejlõdés programját – 5. környezetvédelmi akcióprogram (1992–2000) – nem tudja megvalósítani. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az öt környezetvédelmi akcióprogram kapcsán kiadott, az elmúlt két évtizedrõl szóló állapotjelentés – Report on the State of the Environment – a meghozott intézkedésekkel együtt is lassú és feltartóztathatatlan romlást jósol, a környezettel összefüggõ adatok minõségében, mennyiségében és összehasonlíthatóságában pedig hiányosságokat jelez.) Ez az akcióprogram a többi között azokra a tényekre és tevékenységekre helyezi a hangsúlyt, amelyek a természeti erõforrások kimerüléséhez vezetnek, változásokat igyekszik kezdeményezni a környezetre káros jelenlegi trendekben, a társadalom magatartási szokásainak megváltoztatására törekszik az összes szereplõ optimális közremûködésével és a felelõsségmegosztás elvét követi.


Elhúzódó csatlakozás (pesszimista változat)

Bizonyos fokú önkényességgel azt is mondhatnánk, hogy ez a forgatókönyv akkor valósul meg, ha az elsõ kettõ feltételezései nem teljesülnek. Nem közömbös viszont számunkra, hogy ennek milyen látható, érzékelhetõ jeleit észleljük a jövõben. Bekövetkezik – remélhetõleg ez csupán rossz álom –, hogy az Európai Unió a globális küzdõtéren háttérbe szorul. A világgazdaság fundamentalista piacgazdasággá alakul, ahol a gazdasági érdekekkel szemben a társadalmi és környezeti érdekek a gyakorlatban végletesen háttérbe szorulnak, s a környezeti (akár pedig a társadalmi) konfliktusok kezelése mindössze válságkezeléssé redukálódik.

  A fogyasztói életszemlélet erõsödésének az oktatási rendszerek által kínált új életminõségmodell nem képes gátat vetni. Tudás és tõke hiánya miatt fokozódó környezetterheléssel kell számolnunk, megnövekedik a környezetszennyezõ technológiák alkalmazásának veszélye, s mindezek következményeként a biodiverzitás drasztikusan csökken.

  A környezetvédelmi szempontok ellenében az alacsony hatásfokú gazdasági növekedés teret nyer, a környezetvédelmi fejlesztések, s az egészségkárosodás megakadályozása tûzoltó, illetve kampányjelleget ölt.

  A csatlakozni kívánó kelet-közép-európai országok perifériális jellege konzerválódik, erõs regionális különbségek alakulnak ki, s a gazdasági fejlesztések nem kiegyenlítõ hatásuk, hanem azok a jobb infrastruktúra és a képzettebb munkaerõ szerint koncentrálódnak.

  Vannak vélemények, amelyek szerint ha az elkövetkezendõ 4-5 évben a csatlakozás nem következik be, akár évtizedekre meghiúsulhat taggá választásunk.


Környezet(és)tudomány

A fenntartható társadalom csak tudás alapú társadalom lehet, fogalmaztuk meg az elõzõekben, s azt is hangsúlyoztuk, hogy a tudás nem lehet csupán a technológiai-gazdasági folyamatokhoz szorosan illeszkedõ, azokat kiszolgáló ún. haszontudás. Ez a kijelentés felveti a tudománynak, mint intézményesült szellemi életnek, a megismerés folyamata valamilyen szempontrendszer szerinti intézményesülésének a szerepét a jövendõ – fenntartható – társadalmában. Vajon folyamatosan ugyanazt a szerepet vállalhatja-e vagy lényegébõl fakadóan feladata és szerkezete is változni kényszerül, s a F. Bacon filozófiai alapvetésétõl máig terjedõ íve módosulni fog? A következõkben ezen bonyolult kérdéskörnek csupán egyetlen elemével, a tudomány és a felelõsség összefüggésének kérdésével szeretnék röviden foglalkozni.

  A tudomány, különösképpen a 20. századi tudomány segítségével létrehozott technika radikálisan kitágította az emberi cselekvés lehetõségeit, és ezzel összefüggésben alapvetõ módon megváltoztatta tevékenységünk természetét. A természettudományok elszakadása a filozófiától magával hozta a „hogyan lehet” és a „hogyan kell” elvének egymástól való eltávolodását, azaz az emberi cselekvés tudományos, illetve etikai princípiumok szerinti megítélésének lehetõségét. A kétfajta közelítésmód két egymástól elkülönült gondolati szféraként jelenik meg, s ez egyúttal kétféle gondolkodásmód lehetõségének kialakulását hozza magával.

  Látnunk kell azonban, hogy nem csupán a technika, hanem a fejlõdését elõrehajtó tudomány is Janus-arcú. Jótéteményeivel behatol mindennapi életünk legapróbb mozzanataiba, másfelõl bizonyos alkalmazásainak látható, valamint várható-feltételezhetõ következményeivel a civilizációt, sõt, az életet fenyegetheti. Ezek a fejlemények új erkölcstant, korszerûen megfogalmazott felelõsséget sürgetnek.

  A hagyományos technikával dolgozó ember hatóköre viszonylag kicsi, elõrelátásának távja rövid, a természethez való viszonya jórészt állandó volt, s ennek megfelelõen felelõssége az itt és most jegyében fogalmazódott meg. A mai technika alkalmazásával meghatványozódott emberi cselekvés azonban már nem fér bele a korábbi erkölcsi normák keretébe. A hagyományos emberi erkölcs szinte kizárólag az emberi kapcsolatokra, az egyénnek önmagához való viszonyára vonatkozott, s az általa megkívánt felelõsség pedig nem terjedt túl a természettel kialakított valamilyen egyensúlyban lévõ közösség – rendszerint adott generáció – határán. Mindez ma már nem elegendõ.

  Az elmondottak után nyíltan és õszintén fel kell tennünk a kérdést: a tudomány eredményeinek ember- és természetellenes alkalmazásaiért csak és kizárólag az alkalmazók a felelõsek, vagy a felelõsség már a kutatás-feltárás mozzanatában is tetten érhetõ? A kérdés korántsem felesleges, ha pl. arra gondolunk, hogy jelen korunk globális kutatási kapacitásának mintegy fele a hadiipart szolgálja.

  A természettudományos megismerést tekintve napjainkban egyre inkább nyomon követhetõ bizonyos megközelítés szerint két nagy terréneum kialakulása: az egyik területen a megismerés arra irányul, ami van, a másikon annak kipróbálására, ami lehet. Nyilvánvaló, hogy az elsõt illetõen a létezõ valóság, a másikat tekintve szimulált, fiktív, vagy ún. pszeudovalóság megismerése a cél.

  A létezõ valóság esetében – természeti környezet – a létezés idõskálája széles határok között változik, a megismerés referenciaereje nagy s a megismerés alapvetõen izgalmas, intellektuális vállalkozás az ismert és az ismeretlen határán. Itt tehát a törvények megtalálásáról (felfedezés) beszélhettünk.

  A szimulált, fiktív vagy pszeudovalóság esetében feltételezések alapján konstruált modellekrõl van szó, ahol a létezés idõskálája csupán a vizsgálat idõtartamára terjed ki, s ennek lehet következménye az ily módon nyert eredmények „szavatossági idejének” idõben tapasztalható csökkenése (pl. hidegfúzió, stb.). A feltételezések alapján konstruált modellek vizsgálata kapcsán gyakran adott teleologikus céltételezés a meghatározó (valamilyen irányból felmerülõ igény), s ennek gyakran „fausti alakú” a következménye. Itt a törvényeket nem megtalálják, hanem konstruálják (feltalálás).

  Az elmondottak alapján nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a teleologikus céltételezés alapján folyó megismerés kapcsán – ami gyakran a „gyufával játszó gyermek” szituációját idézi fel, s mivel az eredmény elõre nem kiszámítható – a kutató felelõssége már a megismerés folyamatában tetten érhetõ.

  Fontos ezt hangsúlyoznunk azért is, mivel a természettudományos megismerés exponenciálisan növekvõ forrásigénye kapcsán minduntalan tapasztaljuk, hogy egyre inkább a felmerülõ és gyors kielégítésre váró igények határozzák meg az eszközszükséglet kielégítésével kapcsolatos döntéseket. A posztmodern, pragmatikus társadalmak ugyanis nélkülözni képesek egy tudományos világnézeten alapuló ideológiai támpillért, s mivel a tervezhetõ társadalmak amúgy is illúziónak bizonyultak, a 20. század második felében megindult az állam és az ún. akadémiai tudomány szétválása (második szekularizáció). Csak arra a haszontudományra mutatkozik igény, ami a gazdasági-technológiai rendszerek növekedését rövid távon képes szolgálni. Az akadémiai tudomány – távlatos jelentõségû intellektuális értékek hordozója – a szociális, egészségügyi és más társadalmi szférával verseng az állami költségvetési forrásokért. Rendszerint alulmarad ebben a versenyben, ui. nehezen vélik beilleszthetõnek a gazdaság nyereségmaximalizáló megtérülési, illetve a politikai forgószínpad 4 éves ciklusaiba. Az mondhatjuk tehát, hogy a kutatás az újratermelési séma kaptafájára húzott áruvá válási folyamatok örvényébe került, noha nem közvetlenül elfogyasztható árut hoz létre, nem reprodukál, hanem eddig még nem létezett új értéket hoz létre.

  Az elmondottak elõre bocsátása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a fejezetcímben „elrejtett” környezettudományt (a környezetért vállalt felelõsség egyik eleme) az iménti megfontolások mérlegére helyezhessük. Környezettudományon azon rendszerek komplex vizsgálatát értjük, amelyek feltételét képezik az értelmes, fenntartható emberi létezésnek (atmoszféra, hidroszféra, talaj/litoszféra, energiaháztartás, életfolyamatok, stb.). Ha ezen inter-, illetve multidiszciplináris tudományterület súlyponti kérdéseit kívánjuk megragadni, akkor a következõ területeket kell kiemelnünk: (1) az emberi tevékenység hatása a környezetre; (2) fizikai, kémiai, biológiai, geológiai folyamatok az ökológiai rendszerekben; (3) természeti erõforrások (megújuló/nem megújuló); (4) a természeti környezetet terhelõ antropogén anyagok és azok hatása; (5) környezet és társadalom (etika, politika, gazdaság), a fenntarthatóság kritériumai.

  Nyilvánvaló, hogy a környezettudomány mûvelése kapcsán a diszciplináris közelítésmódot szükségszerûen váltja fel, illetve egészíti ki a multi-, valamint interdiszciplináris látásmód, ami a kutatás szervezeti modelljét tekintve is változásokat kényszerít ki: Mellérendelt, heterogén összetételû és idõben változó kutatási struktúrák: „állandó társulat helyett 'stagione' rendszer”. Az eszköz-, illetve módszerközpontú megismerés ebben a közelítésben a problémamegoldó megismerés felé tolódik el, s nyilvánvaló az is, hogy a megismerés kvantitatív, továbbá leíró jellegének súlypontja is máshol lesz megtalálható. És a vizsgált rendszerek bonyolultságából fakadóan az intuíció is más szerephez juthat.

  Az imént vázoltak elkerülhetetlenül hatással lesznek gondolkodásunkra és értékválasztásunkra. Az énközpontú gondolkodásmódot (analitikus, redukcionista, lineáris, racionális) és értékválasztást (versengés, mennyiség, uralom, expanzió) kényszerítõ erõvel váltja fel az integratív gondolkodásmód (szintézisre törekvõ, egészre irányuló, nemlineáris) és értékválasztás (minõség, társviszony, megtartás). A környezettudományi közelítésmód a vagy-vagy és az is-is logikájának eszes és bölcs egyensúlyán épül fel. Találóan jegyezte meg R. Feynman, a neves fizikus már évtizedekkel ezelõtt: „Az emberi értelem a természetet pusztán célszerûségi okokból fizikára, kémiára, geológiára, biológiára osztja fel, ám figyelemmel kell lennünk arra, hogy a természetnek errõl a felosztásról nincs tudomása.”


Kilátások

A felvázolt három lehetséges környezetszempontú forgatókönyvbõl egyértelmûen kiderül, hogy szorosan kapcsolódnak uniós csatlakozásunk idõpontjához, másfelõl a gazdaság mindenkori állapotához, teljesítõképességéhez azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy míg az optimista program a gazdaság fejlõdését, tehát a termelési-fogyasztási szerkezet új minõségét feltételezi, addig a pesszimista változatban az alacsony hatásfokú gazdasági-technológiai növekedés a meghatározó. Fejlõdés, tehát minõségi változás csak a korábban már felvázolt tudásalapú társadalom megteremtésével érhetõ el.

  A gondolatmenetben rejtve maradt a nagy kérdés: milyen tendenciák szerint változó Európa intézményrendszereihez fogunk végül csatlakozni. A kérdés külön írást érdemelne meg, itt most csupán arra utalhatunk, hogy az európai demográfiai dinamika (aktív/inaktív arány, bevándorlási problémák), a jóléti társadalmak kétségbevonhatatlan leépülése, az egészre vonatkozó új kulturális/szellemi identitástudat kialakítása számos, helyenként aggasztó jelenséget mutat.

  A kihívás óriási. A korlátlan növekedés és haszonmaximalizálás apologétái (grow or go) – Davosi Kultúra (Samuel P. Huntington) – hadállásaikat addig nem adják fel, amíg a kialakult monetáris rendszer segítségével, a pénzügyi és a reálszféra egymástól való elszakadásának lehetõségeit kihasználva képesek arra, hogy az erõforrásokat globálisan koncentrálni tudják. Erre utal a gazdasági és szolgáltató szervezetek világméretû összevonásának folyamata is. (Egy felmérés szerint a világ 100 legnagyobb gazdasági szervezete között 49 nemzetgazdaság és 51 vállalatbirodalom található.)

  Az biztos, hogy a globalizációs folyamatok erõsítéséhez óriási és reális érdekek fûzõdnek. Nem kétséges az sem, hogy az emberiség bizonyos problémáinak megoldásához a globális közelítés elkerülhetetlenül szükséges. Ám a történeti, nemzeti, regionális tudat, a kultúra, a nyelvi változatosság, s a spirituális különbözõségek eltüntetése, és mindezek globális egyenruhába öltöztetése egy telepített nyárfaerdõ ökológiai sivárságát idézi szemünk elé.

  S talán a legfontosabb következtetés: a burjánzó részletek mélyárkaiból egyre kevesebb esélyünk van az egész kézbentartására.


Természet Világa, 131. évf. 5. sz. 2000. május
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez