NÉMETH GÉZA
„Sejahtera Malaysia”
és egy kis Szingapúr

Második rész


Elõzõ rész

Kuching, Sarawak székhelye szép és kellemes város. Egy település megítélését alapvetõen befolyásolja, mit lát az érkezõ a repülõtéri út mentén. Kuchingban mindenekelõtt tisztaságot, szolid polgári életet sejtetõ családi házakat, beljebb vadonatúj irodaházakat, bevásárlóközpontokat, végül a szokásos, kissé kaotikus buszállomást a piac kellõs közepén. Szállodám recepcióján egy felirat arról tájékoztat, hogy tilos duriant bevinni. A durian gyermekfej nagyságú, vastag tüskés héjú gyümölcs. Állítólag büdös – ezért a tilalom –, de jó. (Van pár ilyen dolog a világon.) A piacon úgy szaglásszák a vásárlók, mint kan kutya a tüzelõ szuka hátsóját, vagy mint mifelénk a sárgadinnyét szokás.

Sarawak története jóval regényesebb, mint a szomszédos Sabahé. A 16. században nagyrészt Brunei szultánja uralta, de erõsen zavarták a kalózakciók, valamint a dajakokkal való konfliktusok. (Dajaknak a borneói nem muzulmán törzsi népességet nevezik, számarányuk Sarawak jelenlegi 1,8 milliós lakosságából mintegy 48 százalék.) E konfúzus állapotokat használta ki James Brooke angol katonatiszt és kalandor. Jól fölfegyverzett kis csapatával Szingapúrban bérelt hajón érkezvén segített leverni a szultánnak a dajakok és a szimpatizáns malájok lázadását. Brunei szultánja kényszerûségbõl átengedte neki a terepet, így lett Brooke 1842-ben Sarawak elsõ fehér rádzsája (uralkodója). Kiválóan alkalmazta a britek kedvelt taktikáját, az oszd meg és uralkodj elvet. ’t unokaöccse, majd annak fia követte, s a fehér rádzsák uralma egészen a második világháborús japán invázióig tartott.

  Kuchingban lehetetlen nem észrevenni a lépten-nyomon fölbukkanó, néha gigantikus méretû macskaszobrokat. Kuching jelentése ugyanis macska. Számtalan etimológiai magyarázat forog közszájon, nekem legjobban a legvalószínûtlenebb tetszett: midõn Charles Brooke a mai város helyén álló Sarawak településre érkezett, a falura mutatva megkérdezte, hogy hívják. Kuching – felelték a helybeliek, nyilván okkal, mert biztos ólálkodott arrafelé egy macska. (Ebben az a legszebb, hogy alighanem egy szó sem igaz belõle. Tudják: itt egy kecske, ott egy mét, legyen e hely Kecskemét!)

Faragott faoszlop 
a Sarawak Múzeum elõtt
  Kuching legrégebbi, folyóparti utcáját árkádos kínai házak szegélyezik, melyekben szuvenírboltok és utazási irodák vertek tanyát. Van azután hindu, szikh, taoista templom, anglikán katedrális, nagymecset, sétálóutcák, plazák, egy világszínvonalú természettudományi és néprajzi múzeum (alapítója a múlt század neves angol természettudósa, Alfred Russell Wallace), elit hotelek, pazar parti promenád, az amúgy mocskos vizû folyó északi partján pedig Charles Brooke kastélya, valamint a feleségérõl Margharitának nevezett erõd.

  Szállásom közelében remek kajáldára leltem. Amerikai stílusú (de nem ezért remek), minden egy fedél alatt, szingapúri, kínai, maláj stb. konyha, úgy tizenöt helyen lehet 300–400 forintnyi ringgitért jóllakni. A bejárati ajtón tábla tudatja: „Sertéshúsból készült ételt nem árusítunk!” Nofene, de hiszen ez nem tiszta muzulmán hely. Akkor hát mi végre az elhatárolódás? Megtudtam este a tévébõl. Szkafanderbe öltözött emberek járták sorra a félsziget falvait és a disznófarmokat befújták valami fehér porral. Szúnyogot irtottak, azt hívén, hogy azok terjesztik a japán enkefalitisz vírusát. Utóbb kiderült, egy másfajta, belégzés útján terjedõ kórokozó terjesztett agyvelõgyulladást.

  Mint az etnikai sokszínûségbõl sejthetõ, a malajziai konyha kínálata eszményi. Annak, hogy maláj vendéglõt mégis ritkábban látogattam, csupán az az oka, hogy muzulmánok lévén nem tartanak sört. Már csak ezért is jó, hogy vannak kínaiak. S ahol vannak, ott van kínai temetõ is. A síremlékek valóságos építészeti alkotások. Félkör alakú, a szélein lealacsonyodó kõkaréj, mozaiklapkákkal kirakva, a halott fényképével és színes, tájakat, állatokat ábrázoló festett csempékkel. Ahogy elnéztem, itt is ádáz versengés folyik a családok között, ki milyen díszletet tud nyújtani halottainak.

Kuching, mint a legtöbb sarawaki város, nem a tengerpartra, hanem folyótorkolat közelébe települt. Aki strandra vágyik, fél órás buszozással eljuthat a Santubong-félszigetre, ahol egy luxus kinézetû hotelkomplexumnál véget ér az út. Azt már tapasztaltam, hogy Ázsiában az europid külföldit sehonnan sem dobják ki azonnal, de azért engedélyt kérek és kapok a recepciónál, hogy betolakodó voltom ellenére lemehessek a vízhez. Nem fogják elhinni, mit láttam. Dzsungellel körített homokos, pálmafás part, kristálytiszta víz, az üdülõvendégek pedig mind egy szálig a kõfallal elválasztott teraszokon, az úszómedence körül hevertek napernyõk alatt. Ezeknek is érdemes volt eljönni Borneóra...

  Persze, hosszúház-túrára nyilván elmentek. A hosszú házak Észak-Borneónak olyan jelképei, mint Párizsnak az Eiffel-torony. Jobbára a dzsungel belsejében, a folyók mentén lelhetõk föl; ezek a nem maláj etnikum lakhelyei, vagy inkább falui. Ez szó szerint értendõ: egy hosszú, cölöplábakon álló faház, félig nyitott, félig fedett verandával, többtucatnyi lakással. Minden háznak van fõnöke, tõle kell engedélyt kérni a látogatásra, ám elõbb be kell cserkészni valakit, aki meghív bennünket. Útikönyvem szerint a hosszú házak tradicionális jellege nem feltétlenül arányos a folyókon fölfelé megtett távolsággal, ugyanis megeshet, hogy csónakázunk ötven kilométert és a házlakók parabolaantenna segítségével éppen a CNN-t nézik. Nem is mentem túl messze. A Benuk kampung busszal is elérhetõ Kuchingból. Teljesen normális falu, kicsi és többnyire rozoga házakkal, a szárítóköteleken turkálógyanús gyerekruhák, valamint farmernadrágok lengedeznek, néhány motorkerékpár is álldogál körülöttük. Hosszú házat csupán egyet találok. A nyitott verandára gerendába vágott lépcsõfokokon lehet fölkapaszkodni. Fõnököt nem látok, csak egy szál törülközõbe csavarodott fiatal lányt, csecsemõjével, éppen fürdésbõl jöhettek. Megengedi, hogy fotózzak (õt nem, pedig ezzel – hogy nem láthatják – sokat vesztettek). A verandán néhány öregasszony szitál, rostál, ismeretlen kilétû magok száradnak, viszont ugyanolyan szerszámokat látok fölaggatva, mint a kuchingi múzeumban. Ezt a környéket a bidayuh népcsoport lakja, egykor fejvadászással is múlatták az idõt. A hosszú házban mindössze hat lakást számoltam meg. Lehet, hogy láttam Sarawak legrövidebb hosszú házát?

  Benézek a kuchingi turistairodába és egy táblán akad meg a szemem: „A Gunung Gading Nemzeti Parkban március 21-tõl 24-ig virágzik a Rafflesia.” Másnap reggel (23-án) ott voltam. A szokásokkal ellentétben már kora délelõtt ömleni kezdett az esõ. (A napi malajziai idõjárási menetrend általában a következõ. A reggel borult, 9-10 körül kiderül, 2-3 tájára beborul, aztán szakad. Mindennap.) Egy perthi ausztrál házaspárral együtt sikerül felhajtanunk az 1994-ben megnyílt nemzeti park egyik felügyelõjét, aki a virághoz vezet. Magamtól az életben nem találtam volna rá. Egy fa tövében, kõhajlat alatt lapul, a dzsungelben ab ovo sötét van, most meg, hogy szakad, egyébként is, a vakum nem sül el, így aztán egy fia képem sincs róla. De láttam a földkerekség legnagyobb virágját! Ez, persze, sajnos így nem igaz, tudniillik a Szingapúr alapítójáról elnevezett élõsködõ legnagyobb faja, a Rafflesia arnoldi Szumátrán él, a borneói változat, a R. pricei valamivel kisebb, csupán 50-60 centi átmérõjû. Állítólag rothadó húsra emlékeztetõ szagával vonzza a beporzására hivatott rovarokat, de mivel az egész dzsungel rohad (mit is csináljon egy folytonosan nedvedzõ környezet), ezt nemigen érezni. A parkõrök, akik a környék minden tenyérnyi foltját ismerik, pontosan tudják, merre szokott virágozni, és már kölyökkorától figyelemmel kísérik a fejlõdését. Borsó nagyságúként kezdi, kilenc hónap alatt káposztafejnyi gömbbé duzzad, kitárul és napok alatt megbarnulva elenyészik. A közelben láttam két növekvõ példányt is. Talán egy hét múlva kellett volna odamenni.

Amikor fõnököm a múlt havi számban megjelent elsõ rész kéziratát elolvasta, ekképpen értékelte: (lassan már úgy idézgetem, mint Hofi az anyósát) „Jó, jó, Gézám, van benne szárazanyag, csak valahogy te nem vagy benne úgy, mint szoktál. Jó szállodákban alszol, jókat kajálsz, jó buszokon utazol... Öregszel, elkényelmesedtél?” (Erre meg majd azt mondja, jó, jó, csak hosszú...)

  Itt maradtam volna szégyenben, ha el nem megyek Semenggokba. Egy 1964-ben hozott malajziai törvény szerint tilos orangutánt elfogni, fogságban tartani. Ekkor hozták létre Sabahban a Sepilok Orangután Rehabilitációs Központot. Sarawakban ennek mintájára 1976-ban alapítottak egy hasonló létesítményt, de nem alkoholista vagy bûnözõ orangutánok rehabilitációjára, hanem fõleg csempészektõl, illegális befogóktól elkobzott „erdei emberek” (orang-utan malájul ezt jelenti) számára. A delikvenseket kezdetben ketrecben tartják, és fokozatosan szoktatják vissza a vadonbeli miliõhöz.

  Minden szépen indult. Gyönyörû park, ösvények, õserdõ, ha orangután lennék, magam se kívánnék különbet. Útikönyvem szerint legjobb etetési idõben érkezni, ilyenkor jönnek elõ a dzsungelbõl a már rehabilitált, de kajálni idõnként visszajáró orangutánok. Egy kb. 4x4x4 méteres vasketrecben egyetlen orangutáncsalád várja sorsa fordulását. A hím fönn gubbaszt az árnyékban, a nõstény kíváncsi, leereszkedik hozzám, megáll velem szemben, és szomorúan bámul rám. A kicsi unalmában bohóckodik, majd egy résen át – mert neki szabad – kimászik és kötélen átcsimpaszkodik egy fára. Éppen ezt videózom, amikor egy vasmarok ragadja meg válltáskámat. Egy villanásra azt gondoltam, valami parkfelügyelõ akar megregulázni, mert közel mentem a ketrechez. Megfordulok, ott áll a papa a rács mögött, egyik kezével a táskámat cibálja befelé, egyre makacsabban. Atyaúristen, ez el akarja venni! – sugallja rezzenéstelen, ám elszánt tekintete. Erõsebb nálam; a kifejlett hímek egy mázsát is nyomnak. Igazából még sosem kellett test test ellen emberrel sem küzdenem, miért pont egy orangutánnal kell kipróbálnom... Kameráimat földre dobván egyik kezemmel õrült erõvel húzom a táskát, a másikkal kétségbeesetten rámolni kezdem kifelé a tartalmát. Annyi engedményt kicsikarok, hogy már csak a táska vállpántja van a kezében. Szakadna már el, az az istenért, de ezek a mûanyag szálas pántok bitang tartósak. Mintegy ötperces küzdelem után el is szakadt, de nem a pánt, hanem a fém karabiner hajlott el. Késõbb, kissé lehiggadva, immár kimért távolból néztem iménti ellenfelemet. Egykedvûen ült és egy kõdarabbal kalapálta a betonpadlót. Nem haragudtam rá, sajnáltam. ’ csak valami változatosságot akart vinni szürke hétköznapjaiba, s micsoda öröm lehetett volna számára, ha laponként szétszedheti az útlevelemet, repülõjegyeimet, megcsócsálhat egy igazi százdollárost. Én meg ott álltam volna Kuala Lumpur-i követségünkön azzal, hogy kifosztott egy majom. Élményeimrõl beszámoltam néhány közben érkezett külföldinek, akik elmondták, hallottak esetet, hogy egy szabadon kószáló orangután tetõtõl talpig levetkõztetett egy pasast. Történetem szájról szájra járt, imigyen vonultam be, alighanem, a borneói turistafolklórba.

  Hogy valami érdemit is említsek kirándulásomról, amikor eljött az etetés ideje, egy parkõr a deszkalapra szépen kipakolt banánt, papaját, görögdinnyét, szólongatta az állatokat, de csupán egy jött. Akrobatamutatványokkal szórakoztatta önmagát az ágakon, alig tíz méterre tõlünk, de le nem jött. Talán nem volt éhes. Így puhulnak el már az orangutánok is.

És most vissza a félszigetre. Közvetlenül Szingapúrba drágább a repülõjegy, ezért a szédületes tempóban fejlõdõ maláj határvárosba, Johor Bahruba érkezem, s mint sokan mások, busszal kelek át a miniállamba. Már vagy tíz kilométert haladunk a határ túloldalán, amikor városnak még nyoma sincs. Kiterjedt zöldövezeten át visz az autópálya, Szingapúrnak, kicsinysége ellenére még erre is telik. A belvárosi szálláshoz ragaszkodom, kapok is szobát húsz (nem szingapúri, hanem amerikai) dollárért. Ablaka nincs, bútorzata ágy, ventilátor. Tisztára, mint Hongkongban. Elõre aggódtam, hogy több hasonlóságot találok a két város között, de Szingapúr sokkal szellõsebb, rendezettebb, kevésbé zsúfolt. Ha csak egy kilométerrel odébb megyek, no meg ha én vagyok a brunei szultán (vagy legalább egy nyugat-európai tudományos újságíró), akár a Raffles Hotelben is megalhattam volna. Bár jócskán akad drágább, elegánsabb szálló a városban, az 1887-ben épült, azóta teljes metamorfózison és bõvítésen átesett Raffles ma is valóságos legenda, intézmény. A közcélú helyiségekbe, belsõ udvarokba kósza vándor is bemehet (megy is), vásárolhat legalább száz üzletben (van herendi is!).
 

Szingapúr, az
Oroszlánváros
A Szingapúri Raffles Hotel
fõépülete

  Hogy ki volt a névadó, Sir Stamford Raffles, a városalapító, olvassák el másutt; könyvek sora taglalja Szingapúr létrejöttének történetét. Idézzünk fel csak annyit, hogy 1965-ben vált ki a Maláj Államszövetségbõl. E lépést maga a maláj kormány szorgalmazta, tekintve, hogy az akkori Szingapúr vezetésében erõs volt a baloldali befolyás, no meg az etnikai mérleg sem a malájoknak kedvezett (a mai 3 milliós lakosság 78 százaléka kínai). A természetierõforrás-háttér nélkül maradt kis országra azonban fényes jövõ várt. Gazdasága a kereskedelemre, a hajózásra, az elektronikai és hajóépítõ iparra, a kõolaj-feldolgozásra alapul. Nincs munkanélküliség, az oktatás, a szociális és egészségügyi ellátás világviszonylatban is irigylésre méltó, gazdaságilag, politikailag stabil, nem csoda, hogy a külföldi beruházók is módfelett kedvelik. Mindez meg is látszik rajta. Ha ezt Raffles megérhette volna... Ha Malajziára azt mondtam, sok szempontból húsz évvel jár elõttünk, akkor Szingapúr legalább negyvennel. Hogy mást ne mondjak, a helybeli „Rákóczi úton”, az Orchard Roadon úgy két kilométeren legalább tíz, Duna Plaza méretû bevásárlóközpont sorakozik (hogy a többi helyrõl ne is beszéljek), és mind dugig vásárlóval.

  Végül néhány alapinformáció Szingapúr mindennapjaiból. A tilalmak és büntetések városaként emlegetik éppúgy, mint a skótokat a fösvénységük kapcsán. Szingapúrba tilos kereskedelmi mennyiségben rágógumit bevinni. A város büszkesége, a metró ugyanis pár éve sorozatos üzemzavarokat szenvedett el, midõn antiszociális elemek elhasznált rágógumit ragasztottak a metrókocsik ajtajára. Hasznos tudnivaló lehet az is, hogy a buszokon 90 centis magasság alatt mindenki ingyen utazhat, 90 és 120 centi között 50 százalékos kedvezménnyel, afölött diákigazolvánnyal. Nota bene, nem láttam, hogy a sofõr bárkit lemért volna.

  Száztíz repülõtéren jártam két és fél évtizedes utazói pályafutásom során, de a szingapúri Changihoz foghatót még nem láttam. Játszóház kicsiknek, nagyoknak, Csodák palotája, szalonzenekar, aranyhalas medence igazi trópusi növényzettel körítve, a legszuperebb DVD-televíziók, tetõtéri dohányzó. Utóbbinak történetünkhöz kevés köze van, de valahogy csak be kell fejezni. Nagyon elegáns, öltönyös fiatalember lép hozzám, kérdi, megkínálnám-e egy cigarettával. Tizenkét órája nem gyújtottam rá, panaszolja, most jövök Frankfurtból és indulok tovább Johorba. Mi vagy, üzletember? – kérdezem. Á, dehogy, légiutas-kísérõ. No, akkor szívjunk el egyet, nekem még hátra van a tizenkét óra.


Természet Világa, 131. évf. 4. sz. 2000. április
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez