Bálint Zsolt
Három magyar lepkegyöngy

A magyar óriásboglárka

Magyar óriásboglárka
(Pál János rajzai)
Koy Tóbiás külföldön jól ismert budai rovarász volt. 1800-ban közölte rovargyûjteményének jegyzékét azzal a céllal, hogy az entomológiát hasonló szenvedéllyel ûzõ barátai válogathassanak belõle, és olyan fajokat ajánljanak cserébe, amelyek viszont neki nincsenek. Szerencsére nemcsak a Koy-gyûjtemény jegyzéke1, hanem a gyûjtemény nagy része is megmaradt, átvészelve két szabadságharcot és két világháborút. Ebben a gyûjteményben találhatunk olyan, a jegyzék által fel nem sorolt fajokat is, mint a magyar óriásboglárka.

Koy Tóbiás a lepkére az 1800-as évek elején bukkant rá. Elsõ példányait a budai Farkasvölgy szõlõit szegélyezõ karsztbokorerdõkben gyûjtötte. Pár évvel késõbb a lelõhelyet megmutatta Bécsben élõ és rovarokkal kereskedõ barátjának, DahlGyörgynek, akivel együtt több példányt is fogtak 1816-ban. Így juthatott el a még névtelen boglárkalepke Bécsbe Povedinhez, akinek gyûjteményében a kor nagy lepidopterológusa, Ferdinand Ochsenheimer, a bécsi udvar színésze akadt rá, és „Schmetterlinge von Europa” címû munkájában Lycaena Iolas néven írta le. Késõbb a iolast kimutatták Dél-Európa számos vidékérõl, majd megtalálták a Balkántól egészen Türkmenisztánig.

Frivaldszky Imre, a nagy magyar entomológus 1826-ban figyelte meg elsõ ízben a lepke életmódját, amit 1836-ban egy német lepkészeti munkában közzé is tett2. Megfigyeléseit 1865-ben magyarul is megjelentette3. A nõstény lepke a pukkanó dudafürt (Coluteaarborescens) virágának csésze- és sziromlevelei közé helyezi petéit, hernyói ugyanis július-augusztusig a növény hüvelytermésében élnek, és a magot fogyasztják. Bábozódás elõtt a hernyók aztán kifúrják a dudafürt termését, és a földre pottyanva, fonadékukkal földgöröngykéket szõnek össze és ebben a rejtekben alakulnak bábbá. A telet így vészelik át, május végén és júniusban kelnek ki, de néha két vagy három évet is báb alakban töltenek. Ez a faj túlélési stratégiájának egyik fontos eleme: a dudafürt ugyanis nagyon érzékeny a kései fagyokra, ezért van olyan év, amikor nem hoz virágot. Így ha bizonyos években a nõstény nem is talál petézésre alkalmas bokrot, a következõ tavasszal vagy évek múlva a kikelõ lepkéknek újabb esélyük lesz arra, hogy virágzó dudafürtre bukkanjanak.

A magyar óriásboglárka a hetvenes évek közepén a legtöbb Budapest környéki élõhelyén elõfordult, de az utóbbi két évtizedben ezek a területek beépültek. Szerencsére hazánkban még számos helyen megtalálható, több nemzeti parkunkban is, ahol védelme megoldott, bár az üzletszerû gyûjtés ma is veszélyeztet egy-két ismertebb népességet. A Vörös Könyv szerint aktuálisan veszélyeztetett, ezért a magyar törvények szigorúan védik.
 

A zefír plebejusboglárka

Zefír plebejusboglárka
Frivaldszky Imre 1833-ban expedíciót szervezett a Balkán-félszigetre, a mai Bulgária területére, ami akkor Törökországhoz tartozott. Mindezt saját költségén, abban a reményben, hogy az addig ismeretlen tájakon emberei majd számos rovarritkaságot gyûjtenek. Számított arra is, hogy új fajok kerülnek elõ az anyagból. A balkáni expedíció sikeresen visszatért és Frivaldszky a Széchényi által alapított Magyar Tudós Társaság évkönyvének második kötetében beszámolt az eredményekrõl.4 Ebben írta le „Sephir boglárka (Lycaena sephirus)” néven az expedíció során talált egyik legszebb nappali lepkefajt.

A lepke késõbb elõkerült Törökország ázsiai területeirõl is. Erdélyi elõfordulását Herman Ottó jelezte. A századfordulón a Bánátban is rábukkantak, 1944-ben pedig a fóti Somlyóhegy mellett, ami fõképpen a sephirus elõfordulása és gazdag lepkefaunája miatt került az elsõk között 1954-ben a természetvédelmi területek listájára.

A magyar lepkészek sokáig azt hitték, hogy a sephirus kizárólag Fóton fordul elõ, és az ott élõ népességet a délorosz sztyepvidéken élõ Plebejus pylaon endemikus alfajaként írták le. A Frivaldszky által adott magyar nevet elfelejtették, s „fóti boglárkaként” kezdték emlegetni. Így került a Vörös Könyvbe is, ami úgy tárgyalja a sephirust, mint a közvetlen kipusztulás által fenyegetett, védett fajt.

Az utóbbi évtizedek kutatásai más fényt vetettek Frivaldszky zefírjére. Elõször is megismertük a faj életmódját. A lepke hernyója csak két, ugyancsak szigorúan védett növényen, a szártalan csûdfüvön (Astragalus exscapus) vagy a gyapjas csûdfüvön (A. dasyanthus) él, hangyák társaságában. A kifejlett lepke csak május végén repül, élete a hernyók tápnövénye körül zajlik jellegzetes homokpusztaréti élõhelyén.

A csûdfüvesekrõl kiderült, téves az a feltételezés, hogy hazánkban csak Fóton fordulnak elõ. Megtaláltuk a fõváros környékén nagyon sok helyen, a Kiskunsági Nemzeti Park területén, sõt az Északi-középhegység több pontján. A Bihar-hegység nyugati lábánál is tenyészik, majd a Maros mentén a pannóniai populációk összeköttetésben vannak az erdélyiekkel. Számos hazai népességének egyedszáma magas, területi védelmük több helyen is megoldott. Nagy valószínûséggel feltételezhetõ, hogy egészen a közelmúltig a pannóniai és erdélyi populációk kapcsolatban álltak a balkániakkal, amelyekkel alfaji szinten is azonosak. De különböznek a délorosz sztyepvidéki rokontól, mivel taxonómiailag a sephirus és a pylaon lényeges szempontokban eltérnek egymástól és a Dnyeper mentén együtt fordulnak elõ.

Használjuk hát a lepke elsõ magyar nevét, a zefír boglárkát, és örüljünk, hogy Pannóniában sok helyütt honos. Vigyázzunk jellegzetes élõhelyeire, hogy Berzsenyi sorai unokáink számára is aktuálisak maradjanak:

„A Tavasz rózsás kebelét kitárva, // Száll alá langyos levegõn mezõnkre, // Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek, // S illatot isznak.”
 

A Széchenyi-Apollólepke

Széchenyi-Apollólepke
A millennium idejében a gazdasági fellendülés nemcsak az építkezésekben és a pezsgõ kulturális életben mutatkozott meg, hanem a magyar tudományban is. Ennek egyik ragyogó példája a gróf Széchenyi Béla által indított expedíció, aminek elsõdleges célja a magyar õshaza fölkutatása volt Belsõ-Ázsiában. De nemcsak néprajzi, hanem sok más egyéb értékes dolog mellett botanikai és zoológiai anyagokat is gyûjtöttek az expedíción részt vevõ Kreitner Gusztáv és Lóczy Lajos tudósok.

A lepkeanyagot Frivaldszky János, az említett Frivaldszky Imre unokaöccse dolgozta föl, az akkori Természetiek Tára – a mai Magyar Természettudományi Múzeum elõdje – igazgató õre. A begyûjtött lepkék között volt egy addig ismeretlen Apollólepkefaj több példánya is, amelyek a tibeti Kuku-nór melletti hegyekbõl származtak, Frivaldszky a fajt az expedíciót szponzoráló Széchenyi Béla tiszteletére nevezte el5Parnassius szechenyii-nek.

A leírás óta több mint száz év telt el, a Széchenyi-Apollólepkét a Himalájában sok helyütt megtalálták, számos alfaját leírták. Ám a legelsõ, a tudomány számára ismert példányokat magyar kutatók gyûjtötték, és ezeket mind a mai napig a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárának lepkegyûjteményében õrzik.

Az Apollólepkék (Parnassius), amelyek közül az egyik legszebb faj a éppen a Széchenyi-Apollólepke, nehezen megközelíthetõ hegyvidékeken élnek. A lepkegyûjtemények ritka díszei közé tartoznak. Ezért régebben sokan gyûjtötték õket, rendszerezésükkel külön folyóirat is foglalkozott, ami mögött természetesen megbújt az üzleti érdek: egy-egy új alfaj ára lényegesen magasabb volt, mint a már ismert és megrendelések útján hozzáférhetõ alfajoké. A háború elõtti Magyarországon Kertész Aba orvos volt a Parnassiusok szenvedélyes híve. Az õ csodálatos Apollólepke-gyûjteményét is az állattár õrzi.

De ez a lepke-bélyeggyûjtés már a múlté. Napjainkban sehol sem szabad Parnassiusokat gyûjteni, tiltott a példányaikkal való kereskedelem is, amit nemzetközi törvények segítségével a természetvédelem próbál betartani.
 
 

Irodalom

1 Koy T. (1800): Alphabetisches Verzeichniss meiner Insecten-Sammlung. Gewidmet Seinen Entomologischen Freuden von Tobias Koy. Ofen, 64 pp.
2 C. F. Freyer (1836): Lepidopterologische Beiträge. 17tes Heft. Augsburg, beim Verfasser. 12 pp, tábl. 97–102.
3 Frivaldszky I. (1865): Jellemzõ adatok Magyarország faunájához. Pest, Emich Gusztáv nyomdája, 274. oldal, 9 tábla.
4 Frivaldszky I. (1835): Közlések a ’Balkány’ vidékén tett természettudományi utazásról. A Magyar Tudós Társaság Évkönyve (Pest Buda), Második Kötet, pp. 235–276, tábl. I-VII.
5 Frivaldszky, J. (1886): Lepidoptera nova et varietates, in expeditione ad oras Asiae orientalis comitis Belae Széchenyi, a dominis Gustavo Kreitner et Ludovico Loczy collecta et a Joanne Frivaldszky descripta. Természetrajzi Füzetek (Budapest) 10:39–40. tábl. IV.


Természet Világa, 131. évf. 3. sz. 2000. március
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez