Trey Stokes
Hogyan boncoljunk földönkívülit?

 

1947 júliusának elején valami történt az új-mexikói Roswell városa közelében. Többek szerint egy ufó szenvedett balesetet, melynek öt utasa volt. Egyikük – amikor a földi halandók a színhelyre értek – állítólag még életben is volt. A múlt év nyarán az amerikai Fox tévétársaság a “Földönkívüli boncolása – tény vagy kitalálás című programjában mutatta be elsőként azt a fekete-fehér filmet, melyet – állítólag – magától az operatőrtől kapott meg egy londoni tévés. A filmen – állítólag – a roswelli esemény egyik áldozatának boncolása látható. Az ügyről egy angol tévétársaság is készített egy filmet, melyet több külföldi műholdas adó is sugárzott (legutóbb a német Pro 7 május elején, nyilván elég sok hazai néző is látta). Erre nem érdemes túl sok szót vesztegetni, mert az alkotók véleményünk szerint nem túl sok erőfeszítést tettek arra, hogy az igazságot kiderítsék. Megszólaltak ellenben olyan emberek, akik találkoztak olyanokkal, akik – állítólag – láttak darabokat az illető ufó maradványaiból, sőt magukat az idegeneket is látták a roswelli légi támaszpont egyik hangárjában. A történtek azért maradtak ily fenemód titokban, mert a hadsereg azonnal kezébe vette a dolgokat és – állítólag – halállal fenyegette meg az állítólagos szemtanúkat, ha esetleg eljárna a szájuk. Azt már csak az átkozottul rosszmájú szerkesztő teszi hozzá, hogy az efféle ufóügyekben csaknem mindig azért marad le mindenféle közvetlen bizonyíték kitalálása, mert a nagyhatalmak – melyeknek nyilván ez a fixa ideájuk – mániákusan dugdossák az ufóügyek adatait a nyilvánosság elől.

 Rovatunkban két szakember írását adjuk közre. Mindkettő a Skeptical Inquirer január-februári számában jelent meg. Trey Stokes hivatásos trükkmester Hollywoodban, az úgynevezett speciális effektusok (filmes zsargonban FX) avatott mestere. A nálunk is játszott filmek közül közreműködött pl. a Batman visszatér és a Robotzsaru II című filmek elkészítésében. Joseph A. Bauer az Ohio állambeli Clevelandben dolgozik sebészként. Az ő írását a következő számban közöljük. Hogyan ne boncoljunk földönkívülit címmel.

 A speciális effektusok művészének munkája röviden így foglalható össze: olyan dolgokat csinál, melyekkel megpróbálja becsapni a közönséget; figyeli mások munkáját és megpróbálja kitalálni, hogyan csinálták.

 Hogy mi a véleményem az “idegen” boncolásáról? Minden, amit a filmen láttam, megvalósítható a modern FX technikákkal. Ezek közül jó néhány még nem létezett 1947-ben, de meggyőződésem, hogy a film nem is akkor készült. Szerintem ez a film lehetett volna sokkal jobb hamisítás is. Ezzel a véleményemmel nem állok egyedül. Amikor a tévéműsor készült, felkérték egy kollégámat, mondjon véleményt a filmről. Azt mondta: csalás. bizonyos okokból azonban ezt nem játszották be az adásba.

 Akarják tudni, hogyan lehet idegent csinálni? Jól van, elmondom, de el ne árulják senkinek. Szakmai titok!

 Tegyük föl, felkérnek, hogy készítsek egy idegen tetemet, melyet egy film valamely jelenetében majd felboncolnak. Tegyük fel, hogy megbízóim nem akarnak tökéletes boncolási jelenetet, éppen csak valami elfogadhatót. A forgatókönyvnek megfelelően a jelenet a következőképpen fest: mindennek úgy kell kinéznie, mintha a negyvenes évek végén játszódna. A testnek meg kell felelnie az idegenekről a közvéleményben rögzült képnek. A tetemet a jelenet alatt föl kell vágni, és be akarunk mutatni néhány nem emberi külső szervet.

 Mindezek megvalósítása nem különösebben nehéz. Lássunk munkához! Két alapvető technika létezik mellyel megalkothatjuk a testet. Az egyik, hogy az egészen megformázzuk agyagból, a másik, hogy testöntvényt készítünk. Mivel humanoidról, vagyis emberhez hasonló kinézetű alakról van szó, az utóbbit választjuk. Ha ugyanis van egy ilyen öntőformánk, többféle lehetőségünk nyílik arra, hogy “még idegenebbet” csináljunk belőle.

 A munkafolyamat lényege a következő. Kiválasztunk egy megfelelő méretű élő embert és befedjük algináttal, ami egy masszaszerűen kenhető szerves készítmény, mely hamar gumiszerű anyaggá szilárdul. Ezután az alginátot gipszrétegekkel megerősítjük. Amikor mindezt leszedjük a modellről, megkapjuk a test “negatívját”, mely az első és egy hátsó részből áll. Sok filmgyár egyébként egész készleteket tárol korábban már használt testformákból, tehát ha már van ilyenünk, akkor az egész eddigi procedúra elmaradhat. Ha nagyon sürgős a munka, akár már magából a negatívból is elkészíthetjük az idegenünket, ám ez később kozmetikai problémákhoz vezethet. Ezért tehát jobb, ha a formát kiöntjük felmelegített olajos anyaggal. Amikor az öntőformát kinyitjuk, már kész is a “szobor”, melyet aztán a kívánt módon formázhatunk tovább.

 Csakhogy közben elkövettünk egy hibát. (Valójában igyekszünk nem elkövetni, de tegyük fel, hogy mégis.) Azt, hogy a formát álló helyzetben készítettük el (így ugyanis sokkal könnyebb rávinni a burkoló rétegeket), viszont a test a jelenetben fekvő helyzetben van. Márpedig egészen más az izomtónus fekvő helyzetben, mint állóban. No mindegy, ez apróság, menjünk tovább.

 Most hat kéz- és lábujjat kell készítenünk az idegenünknek, ami végül is a legjobb módszer annak elhitetésére, hogy az illető mégsem valódi ember. A testformázás során valószínűleg nem kapunk jó kéz- és lábfejformákat, sőt az is lehet, hogy első lépésben el sem készítjük azokat, hiszen nekünk a test fő formái a lényegesek. Ugyanazzal az anyagöntési technikával külön is megcsinálhatjuk a végtagokat, aztán némi átformázással könnyen készíthetünk neki még egy kéz- és lábujjat. Ha ez is kész, hozzáillesztjük a végtagokat a testhez, ügyelve arra, hogy a láb elernyedt helyzetű legyen, majd az érintkezésnél eldolgozzuk az agyag felületét. Ugyanígy megalkotjuk a fejet, ha éppen úgy kívánjuk, lehet neki két álla, nagy táskás szemei stb.

 Ezek után szilikongumiból elkészítjük a második testformát, mely ugyanúgy tükrözi a test formáját és textúráját, mint az alginát, de azzal ellentétben nem szárad ki, nem megy össze, hosszú ideig eláll, tehát annyi idegent készíthetünk belőle, amennyit csak akarunk. Most már van egy kívülről csaknem tökéletes idegenünk, ám esetünkben ez nem elég: belülről is jól kell kinéznie. Vastag, nedves bőrt akarunk, vért bőséggel, és különféle belső szerveket. Azt is el kell érnünk, hogy a test mozogjon (elvégre mozgófilmről van szó). Jó, persze, ez egy hulla, de mégis, jobban fest, ha a vizsgálatot végzők megmozgathatják egy kicsit. Nos, nem túl nehéz mozgatható testet készíteni. Olyat sem nehéz, amelyet felboncolnak. Ha az a fő célunk, hogy mozgatható legyen, a szükséges mechanikai szerkezetek miatt nem marad elég hely a belső szervek elhelyezésére. Ha viszont a boncolás bemutatása az elsődleges szempont, a csontozatnak, vagyis a test vázának a hiánya, valamint a vastag bőr megnehezíti, hogy jól, élethűen mozogjon.

 Mivel ez egy boncolásos film, nem marad más választásunk, ennek megfelelően kell felépíteni a testet. Ha igazán profi munkát akarunk végezni, két testet kell csinálnunk: egy mozgathatót és egy boncolhatót. Helyre van tehát szükségünk a testben a mellkasi szervek és az agy számára.

 A bőrt többféle módon is elkészíthetjük. Egy szilikon- vagy zselatinkeverék príma, húsos bőrt ad. A latexhab, ami kitágulva gumihabot képez, lággyá teszi a testet és egészen jól utánozza az igazi hús látszatát. Ez egy kicsit drága és munkaigényes, mert ahhoz, hogy az anyag elnyerje a kívánt állagot, egy kemencében ki kell “sütni”. Olcsóbb és legalább ilyen jó a poliuretánhab. Most már csak az van hátra, hogy a szükséges dolgokkal megtöltsük a testet és kezdődhet a boncolás.

 A fej kevesebb figyelmet kíván, itt ugyanis semmi más nem történik, mint hogy lefejtjük a bőrt és láthatóvá tesszük a koponyát. Mindezt, persze, a film, költségvetésétől függően még cifrázhatjuk. A szükséges helyeken megformázhatjuk az ereket, be is festhetjük kis barátunkat, de csak úgy felületesen, hiszen fekete-fehérben készül a film. Idegenünkről tudjuk, hogy megsérült, tehát vágjunk föl egy darabon a jobb lábszárát, csinálunk egy csúnya sebet, adjunk hozzá némi vért. Mindez nem tart tovább fél óránál.

 Mielőtt elkezdődik a felvétel, a hasára fordítjuk az idegent, felnyitjuk a hátán, a belsejét bemázoljuk némi vérrel és elhelyezzük a belső szerveket, egy kis májat, egy kis vesét, amit megveszünk a piacon. Ezután beragasztjuk a nyílást; ezt akár el is hanyagolhatjuk, úgysem látszik majd a háta, és arccal fölfelé fordítjuk a tetemet. Még pár csepp glicerin a szemébe, hogy nedvesnek látsszék, és már kész is.

 Fel kell készítenünk az emberi szereplőket is. Ne feledjük el, úgy készítettük el a testet, hogy nem lehet mozgatni. Nem emelgethetik a kezét, lábát, nem tekergethetik a fejét stb., legföljebb óvatosan megfoghatják.

 Felvétel indul. Szemügyre vesszük a tetemet. Színészeink körüljárják, megszemlélik, bólogatnak. Ezután készítünk néhány snittet arról, hogy a színészek úgy tesznek, mintha megmozgatnák a testet. Ha jól csinálják, senkinek sem fog feltűnni, hogy éppen csak hozzáértek. Nem sok ember tudja, mi mindent csinálnak egy igazi boncolás során az igazi boncolók.

 És most vágjuk fel! Az egyik legősibb trükköt alkalmazzuk. Megfogjuk a szikét, vele együtt pedig egy kis csövet azon az oldalon, amelyet nem lát a kamera. Amikor a színész rányomja a szikét a bábu bőrére, egy kis vért pumpál ki a csövön keresztül, és a szike egy friss vércsíkot hagy maga után. Még jobban fest a dolog, ha előre vért helyezünk el a vágás alatt a test belsejében.

 A következő lépés a bőr széthúzása és a mellkas feltárása. De előbb egy pillanatnyi szünet. Amíg fel nem nyitjuk a mellkast, nem lehetünk benne biztosak, hogy a test belseje a kívánt realisztikus képet nyújtja-e. A szünet tehát arra kell, hogy a következő snittek előtt kellőképpen felöltöztessük a test belsejét. Ha ez megtörtént, jöhetnek vissza a színészek és eljátszhatják, hogy lefejtik az előkészített bőrt. Ha eddig rendben ment, elrendezhetjük a szerveket, ahogy kell, ismét foroghat a kamera. Kissé rekesztő, gyenge fókuszállású felvételünk hozzásegít ahhoz, hogy elkendőzzük azt a tényt, hogy a véletlenszerűen bepakolt, egymással össze nem függő szervek között kotorásszunk.

 Következhet a nagy finálé, a koponya felnyitása. Nem vacakoltunk túl sokat a koponyánkkal, úgyhogy ezt a jelenetet fölvehetjük a legkülönbözőbb rossz szögekből rövid snittekkel, tehát bőséges lehetőségünk van arra, hogy közben beállítsuk a dolgokat. Először használjuk ismét a vérkifröcskendező szikét a bőr felvágásakor. Picit csalunk és átugorjuk azt a pillanatot, amikor először feltárul a koponya. Eközben ugyanis el lehet rendezgetni a dolgokat, majd a színészek visszahúzhatják a bőrt. Ezután adjunk fűrészt a kezükbe és legalább nyiszitoljanak egy kicsit a koponyán. Átugorjuk a koponyacsont-darab eltávolítását, majd fölvesszük – alacsony szögből, ahonnan a koponya nem látszik – az agy eltávolítását. Odadobjuk valamelyik kivett szervet és fölvesszük, ahogy csillogva vérzik, váladékozik.

 Ez a vége. Van kérdés?

 – Biztos benne, hogy így csinálták a boncolást?

 Eléggé. Ha nem is pontosan úgy, ahogy leírtam, de eléggé hasonlóan.

 – És ez bizonyítja, hogy a film hamisítvány?

 Nos, nem bizonyítja. Igaz, nincs benne egyetlen momentum sem, ami ne tűnne hamisnak, lehetséges, bár nagyon valószínűtlen, hogy minden hiba megmagyarázható.

 Ezek után mi a valószínűbb? 1. Ez a film egy igazi Földönkívüli valódi boncolását mutatja be, olyan valakiét, akinek a teste pontosan olyan, mint egy hollywoodi trükkfiguráé, s a különbséget maguk a trükkmesterek sem tudják megállapítani; a film pontosan úgy készült, mint ahogy Hollywoodban egy megrendezett jelenetet fölvettek volna, melyből véletlenül tucatnyi olyan részlet kimaradt, melyek még hihetőbbé tették volna a filmet. 2. Ez a film egy hollywoodi stílusú speciális effektekkel dolgozó, megrendezett “színpadi” boncolást mutat be. Amíg jobb bizonyíték nem akad, az utóbbira voksolok.