LÁZÁR ISTVÁN

Élnek-e még mamutcsordák Szibériában?

Bermuda-háromszög. Däniken. Ez a téma és ez a szerző bukkan föl azonnal, amikor 1956 után egyszercsak megengedtetik a magyar sajtó - roppantul óvatos -bulvárosodása. Ekkor a kissé nyíltabb nyugati útibeszámolók, a kissé luxuriózusabb divat- és kozmetikai tanácsok, a kissé intimkedőbb film- és sporttudósítások mellett némi teret nyernek bizonyos, valóban vagy vélten titokzatos jelenségek, „nem azonosítható repülő tárgyak" vagy a nem kanonizált gyógyítási módok egyikemásika, például az akupunktúra stb. Persze, a - maga értelmezése szerinti - tudományosság bástyáit őrző sajtóirányítás ekkor még csak igen óvatosan nyitná meg némely „para" témáknak a rést. Ám a sajtó annyira érdekelt önmaga színesítésében, és az emberek oly mohóan kíváncsiak valami másra, mint amibe szorítva élnek, valami különlegesre, nem hétköznapira, hogy a megnyílt kicsiny résen is szinte süvítve árad be a sokféle áltudományos „szellemi áru".

Az a „sajtószabadság" azonban, amely ezt a rést is talán csak azért nyitotta, hogy könnyebb legyen annyi mást zárva tartani, törékeny, veszélyeztetett. Nem is annyira a szigorú ideológiai őrszemélyzet, hanem inkább a tudomány emberei kezdenek ellenakcióba. Vitatják a Bermuda-háromszög katasztrófáinak olykor igen ügyes, tudományos mezben előadott fantazmagóriáit. Szégyenkezve, hogy ilyen harci terepre kényszerültek, cáfolják Danikén képtelen kompilációit, kimutatva tücsök és bogár összezagyválásával és szélhámos állításokkal teli „teóriáinak" silányságát. Nehezebb a dolguk az ufók mind forgalmasabb égi mezőin. Mert itt - még inkább, mint a Bermuda-háromszögben eltűnt hajók és repülők körül - bizonyos jelenségek titokzatossága összefügghet olyan, valóságos katonai kísérletekkel, amelyekről bármelyik szemben álló fél szívesebben veszi a sci-fi ízű fantáziálást, mintsem bevallaná, hogy miben van benne titkon a haditechnika fejlesztőinek a keze és miben nincs.

Ekkor a magyar sajtóban azok, akik jó üzleti lehetőségeket láttak maguk és lapjuk számára ezekben a témakörökben, és fölesküdtek Bermudákra, Dänikenekre és ufókra, félteni kezdték ezt az új, profitábilis üzletágat, piacot. Megpróbálták tehát minél inkább legalizálni. Erre pedig nagyszerű lehetőség kínálkozott. Annak révén, amit a gyilkos magyar humor akkoriban így fejezett ki: „Példaképünk, a nagy szovjet elefánt!"

Sajtónkban sorra bukkantak fel olyan írások, amelyeknek az eredetije vagy a forrása nem valami nyugati cikk volt, hanem szovjet publikáció. Kitűnt ugyanis, hogy a különben lépten-nyomon agyonidézett, és a legtöbb idézet fényében-árnyékában is a magyarnál sokkal szigorúbban kézben tartott, elszürkített sajtó sem teljesen színtelen. Sőt, a „valódi áltudományok" némely gyomnövénye vígan burjánzik ott, ahol közben a genetika és a kibernetika „burzsoá áltudományként" kiátkoztatott.

Eközben persze történt egy-két malőr. Tudatosan-e avagy tudatlanul, ez ma már nehezen lenne kideríthető: tudományos cikk formáját öltötte a magyar fordításban több olyan szovjet közlemény, amelyet a szerzője eredetileg tudományos fantasztikus írásként közölt. Az még hagyján, hogy ilyen módon az egyik „hivatalos" szovjet hipotézis rangját nyerte el egy szellemes sci-fi arról, hogy a híres szibériai „tunguz meteor" idegen égitestről érkezett, szerencsétlenül járt, nukleáris meghajtású óriás űrhajó lett volna. (Ezt a hipotézist máig meg-megkísérlik föleleveníteni.) Kínosabb volt az az eset, amikor nálunk „tudományos" szenzációként jelent meg, hogy Szibéria rejtett vidékein netán máig jó étvággyal legeli a rénszarvaszuzmót néhány jókora mamutcsorda.

(Az már a sors tragikus iróniája, hogy ezen állítás valószerűségét mi erősítette pár vonással. A nagy területein GULAG-ként hermetikusan elzárt Szibériáról szerezhető, hiteles információk szűkössége és jellege. Hazatért hadi- és más foglyok ugyanis bizonyos, józan ésszel alig fölfogható történeteket meséltek. Beszámoltak például olyan szibériai ősnépek rezervátuméletéről, amelyeket igazán még a második világháború után sem ért utol a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom". E népek - törzsek, néptöredékek? -, amint borzongva mondták, holmi „önkéntes" kisegítő őrszemélyzetét képezték a GULAG táborainak, amennyiben a kezükre jutott szökevényeket megölték, csak a fülükkel vagy a fejükkel számoltak el a hivatásos őrségnek, illő jutalom fejében. És erről nem csupán suttogásokból lehetett hallani. Akadt nyugatra került volt GULAG-lakó, aki írt is ilyesmiről, Magyarországon pedig Lengyel Józsefnek publikálták - „figyelmetlenségből"? - egy ezt megemlítő írását. Ahol pedig ilyen megeshet - fejvadászok a huszadik század közepén, második felében! -, ott miért ne legelészhetnének jégkori mamutok?)

Időközben más, ugyancsak meghökkentő érdekességek is kiderültek. így az, hogy a katonai titok védelme nem csupán az ufók körüli vizsgálódások esetén merül föl. Mind több hír szivárgott ki arról, hogy az amerikaiak széles körű kísérleteket folytatnak a parapszichológia egyik fő ágában, a gondolatátvitelben. Majd már arról is lehetett itt-ott értesülni, hogy a két nagy ellenfél fegyverkezési versenye e téren is folyik. Tehát: a szovjetek is kutatják a parajelenségeket, esetleges katonai felhasználhatóságuk reményében.

Minthogy azonban e titkos „para"-kutatásokról hiteles információt szerezni természetesen alig lehetett, ez megint csak a parapártiaknak jött jól. Hiszen amivel már a Pentagon és annak szovjet megfelelője is foglalkozik, az csak komoly dolog lehet... Megjelentek, illetve kiszivárogtak - vagy: hamisíttattak? - azután a titkos katonai kísérleteknek olyan, igen meggyőző színezetű „eredményei" is, amelyeket ezen kísérletek felelősei már csak azért sem cáfoltak, mert hiszen munkájukról, annak eredményeiről nem tehettek semmit sem közzé. Az meg már az emberi gyarlóságból fakad, hogy ha valaki - a világ bármely részén - részt vehet egy sok-sok pénzzel finanszírozott kísérletsorozatban, amelyet eredménytelensége esetén nem támogatnak tovább a főtábornokok, akkor - ha óvatosan, finoman is - igyekszik, önmagát is meggyőzve, úgy alakítani a produktumot, hogy az ne a program végét, hanem a folytatását, sőt, a kibővítését, a további pénzelését indokolja. Nagy csapda ez a valódi tudományban is, hát még a tudományok homályos, az áltudományokba szinte észrevehetetlenül átolvadó peremrészein.

Érdemes volt talán mindezt itt emlékezetbe idézni. Már csak azért is, hogy az olvasót ne sokkolja annyira Barát József ugyanitt közölt jegyzete. Ha mi ezt akkor tudtuk volna... - mondjuk most, keserűen? Tudni persze nem tudtuk. De valamit azért sejtettünk belőle. Az egész jelenség, az egész torzulás kiterjedéséről és mélységéről azonban fogalmunk sem volt, nem is lehetett.

Szibériában, sajnos, már nem legelnek mamutok. Együtt tűntek el a földtörténet azon szakaszaival, amelyeket, némi egyszerűsítéssel, jégkorszakoknak nevezünk. Ez a vastag bőrű, torzonborzan szőrös állat, amelynek félelmetes agyarpárja már nem a segítője, hanem a nehezítője, az akadályozója volt gazdája életének, ott járt viszont, súlyos láboszlopain, a szovjet társadalomban. Annak csúcsain is. De nem ismeretlen máshol sem a világon. Ott cammog, ott lépdel mindenütt, ahol az ősi időkből visszamaradt mágikus cselekvés helyettesíti a korszerűt, a racionálist. Mamut helyett nevezhetjük így is: élő anakronizmus.