Tudomány, káprázat, éhség a csodára
RICHARD DAWKINS

 

Richard Dawkins a Charles Simonyi által Oxfordban alapított tudománynépszerűsítő tanszék professzora. Olvasóink többek közt a "Folyam az édenkertből" című, a Kulturtrade (ma Vince Kiadó) gondozásában megjelet műve alapján is ismerhetik a kiváló tudóst és szakírót. Köszönettel tartozunk a Skeptical Inquirernek a közléshez való szíves hozzájárulásáért.

Leckéket adhatnánk Arisztotelésznek! Lénye teljes valójáig rémülettel tölthetnénk el. Arisztotelész enciklopedikus tudású, örök érvényű polihisztor volt. Ám nem csak, hogy többet tudunk a világról, mint Arisztotelész, hanem mélyebben ismerjük annak működési elveit is. E privilégium mindazoknak megadatik, akik Newton, Darwin, Einstein, Planck, Watson, Crick és a többiek után élnek Nem azt mondom, persze, hogy intelligensebbek vagy bölcsebbek vagyunk Arisztotelésznél. Azt hiszem, Arisztotelész volt a legokosabb ember, aki valaha is élt, ám most nem erről van szó, hanem a tudomány összegező erejéről és arról, hogy egy későbbi korban élünk.

Arisztotelész igen sokat tudott az asztronómiáról, a biológiáról és a fizikáról, de nézetei mai szemmel tekintve naivak. Arisztotelész besétálhatna egy modern etikai, teológiai, politikai vagy erkölcsfilzófiai szemináriumra. Ám ha bemenne egy olyan mai osztályterembe, ahol éppen természettudományokat oktatnak, kicsúszna a talaj a lába alól. Nemcsak azért, mert nem értené a szakzsargont, hanem mert a tudomány fejlődött és a tudás az idő folyamán összegződött.

Íme, csak néhány apróság, amivel meg lephetnénk, sőt elkápráztathatnánk Arisztotelészt vagy bármely más ókori görög filozófust, s nem csupán a tényekkel, hanem azok elegáns összefüggéseivel is. A Föld nem az univerzum központja. A Nap körül kering, ami csak egy csillag a sok közül. Nincs szférák zenéje, de vannak kémiai elemek, melyekből minden, ami körülvesz bennünket, felépül. Nem négy elem van, hanem nagyjából száz, és a föld, a tűz, a víz és a levegő nincs közöttük.

Az élő fajok nem változatlanok és izoláltak. Emberi mércével tekintve nagyon hosszú idő alatt szétválnak, új fajok fejlődnek ki belőlük. A földtörténet első felében őseink a baktériumok voltak. A legtöbb mai élőlény is baktérium, sok trilliónyi sejtünk mindegyike egy-egy "baktériumkolónia". Arisztotelész egy tintahalnak a távoli rokona; valamivel közelebbi egy majomnak és még közelebbi egy emberszabásúnak. (Arisztotelész voltaképpen közelebbi rokona egy csimpánznak, mint a csimpánz az orangutánnak.) Az agyunk nem azért van, hogy a testünkben áramló vért hűtse. Sok-sok millió, összekapcsolt idegsejt háromdimenziós labirintusa. Ha egy emberi agy sejtjeit sorba raknánk, 25-ször érné körbe a Földet. Az eddig elmondottak vegyes érzelmeket kelthetnek bennünk. Egyrészt büszkék lehetünk arra, hogy a faj, amelyhez Arisztotelész is tartozik, mekkora tudást halmozott föl. Másrészt felvetődhet: nem önelégültsége mindez? Mi lesz az utódainkkal, mi mindent tudnának ők mondani nekünk? Mert bizony a tudás gyarapodása nem áll meg velünk. Kétezer év elmúltával, ha az átlagember elolvas néhány könyvet, olyan tudás birtokába kerülhet, hogy leckét adhatna a ma Arisztotelészeinek, mondjuk Cricknek vagy Hawkingnak. Jelentheti-e az azt, hogy kiderül, mai nézeteink nem helytállók?

Valóban, sok minden van, amiről keveset tudunk. De abban biztosak lehetünk, hogy a Föld nem lapos és hogy a Nap körül kering. Ez sosem válik meghaladottá. Ez önmagában elég azon érvek megdön téséhez, amelyek tagadni igyekeznek az objektív valóság létezését. Az, hogy az embernek és a csimpánznak közös őse volt, ugyancsak nem válik meghaladottá, bár egyes részletek kétségkívül változhatnak. Sok olyan elképzelésünk van, melyek ugyan elméletek, modellek, de eddig kiállták a próbát. A fizikusok között nézetkülönbség van arról, hogy örök időkre arra ítéltettek, hogy mind mélyebbre hatoljanak a rejtélyek birodalmába, vagy pedig a fizika egyszer eléri a mindenség elméletét, "a tudás nirvánáját".

Sok tudós ahelyett, hogy önhitt lenne, úgy véli, a tudomány azáltal halad előre, hogy folytonosan meghaladja korábbi hipotéziseit. Konrad Lorenz mondta, abban reménykedik, hogy minden reggel képes lesz megdönteni egy korábbi hipotézisét. Ez persze abszurd pont olyan embertől , aki az etológia egyik legkiemelkedőbb személyisége, de az igaz, hogy a tudósok másoknál jóval hajlamosabbak arra, hogy beismerjék tévedéseiket.
Még egyetemista voltam, amikor az oxfordi biológiai tanszék egyik elismert idős kutatójának kedvenc elméletét egy amerikai vendégprofesszor a nyilvánosság előtt megcáfolta. Az idős ember ekkor kiment az előadóterem elejére, melegen megszorította az amerikai kezét, és így szólt: "Kedves kollégám, szeretném megköszönni önnek. Tizenöt éven át téves úton jártam." Mi pedig vörösre tapsoltuk a te nyerünket. El tudják képzelni ugyanezt a helyzetet mondjuk egy miniszterrel a képviselőházban?

Manapság ellenséges érzelmek nyilvánulnak meg a tudomány iránt. Vannak napilapok, melyeknek cikkei ugyan kérészéletűek, de hétről hétre kifejtik hatásukat és kimutatják erejüket a közvél mény formálásában. A londoni Times-ban (1996. okt. 11.) Bernard Levin ezzel a címmel írt cikket: "Isten, én és dr. Dawkins." Alcíme ez volt: "A tudósok nem tudják, én se tudom, de én legalább tudom, hogy nem tudom." Íme egy rövid idézet: "Folyton csak a kvarkokról hallunk. Jönnek a kvarkok, fuss, mentsd az irhád. Igen, tagadhatatlan, a tudomány adott nekünk mobiltelefont, összecsukható esernyőt, csíkos fogpasztát, de mondják csak, meg lehet enni a kvarkokat? Be takarózhatom-e velük az ágyban, ha jön a hideg?"
Nem pocsékoltam az időt válaszra, megtette helyettem egy kiváló cambridge-i kutató, Sir Alan Cottrell, aki levelet írt a szerkesztőnek: "Uram, Mr. Levin azt kérdezi, meg lehet-e enni a kvarkokat. Nos, véleményem szerint Mr. Levin naponta 500 000 000 000 000 000 000 kvarkot eszik meg."

Szinte klisévé vált, hogy senki sem kérkedik a szépirodalmi tájékozatlanságával, de társadalmilag elfogadott, ha valaki azt hangoztatja, nem ismeri a tudományt, és büszkén lehet állítani, hogy nem értünk pl. a matematikához. A közvélemény gyakran felelőssé teszi a tudományt a nukleáris fegyverekért és hasonló szörnyűségekért. De hangsúlyoznom kell: ha ördögi dolgokat akarunk cselekedni, ehhez a tudomány szolgáltathatja a leghatékonyabb fegyvert, ha azonban jót akarunk tenni, ugyancsak a tudomány kínálja a leghatékonyabb erőt ennek eléréséhez. Szintén gyakori állítás, hogy a tudomány túlmegy a hatáskörén. Olyan terüle tekre is téved, melyek más diszciplína, pl. a teológia körébe tartoznak. Lássuk például Fay Weldom író tudományellenes "gyűlölethimnuszát" a Daily Telegraph-ban: "Ne várják, hogy szeressük önöket. Túl sokat ígértek és nem teljesítették. Soha meg sem próbáltak felelni olyan kérdésekre, amilyeneket már hatéves korunkban is föltettünk, hogy például hova került Maud nagynénénk, amikor meghalt, hol volt, mielőtt megszületett. És kit érdekel, mi történt fél másodperccel a Big bang után? Az a kérdés, mi volt az azt megelőző fél másodpercben. És mi a véleményük a gabonakörökről?"

Szívesen adnék rá közvetlen és egyszerű választ, de félek, arrogánsnak tartanának és tényleg túllépnék a tudomány határain. Lehetségese, hogy a tudomány túlzottan bonyolult némelyek számára, következésképpen veszélyes és fenyegető? Ennek kapcsán hadd idézem John Careyt, az Oxfordi Egyetem angolprofesszorát: "A brit egyetemeken évente tömegesen versengenek a bejutásért a humán sza okra, míg a természettudományiakra alig szivárognak a jelentkezők, ami kifejezi, mennyire elmagányosodik a tudomány az ifjúság körében. Bár sok tudós nem hajlik arra, hogy egyenesen kimondja, az a közvélekedés, hogy a humán szakok azért népszerűbbek, mert könnyebben elvégezhetőek és a legtöbb fiatal, aki bölacsészkarra jár, intellektuálisan felkészületlen a természettudományi szakok elvégzésére. Szerintem, meglehet, nagyok az intellektuális követelmények a természettudományokban, de ugyanolyan nagyok lehetnek a klasszikus irodalomban, a történelemben, a filozófiában is.

Nemrégiben levelet kaptam egy tévénézőtől, aki ezzel kezdte: "Klarinéttanár vagyok és az egyetlen emlékem az iskolai természettudományi tanulmányaimból, hogy sokáig foglalkoztunk a Bunsen-égővel." Mármost, anélkül is élvezhetünk egy Mozart-művet, hogy tudnánk klarinétozni. Akár jó zenekritikussá is válhatunk úgy, hogy egy hangot se tudunk lejátszani kottából. Persze, a zene fejlődése megrekedne, ha senki sem tanítaná a hangszeres játékot. Ám, ha mindenki úgy hagyná el az iskolát, hogy meg kell tanulnia a hangszeres muzsikát, mielőtt megtanulná élvezni a zenét, sok megkeseredett életű ember lenne. Hát nem ugyanígy kezeljüke a tud mányt? Igen, szükségünk van a Bunsen-égőre és a bonckésre a tudományos gyakorlathoz. De talán vannak közöttünk olyanok, akiknek a laboratóriumi gyakor at helyett a tudomány szépségét, a tudományos gondolkodásmódot, a tudomány történetet kellene tanítani.

Nézzünk egy újabb megközelitési módot a tudomány egy másik ellenlábasának szemszögéből. Simon Jenkins, a Times korábbi főszerkesztője talán még félelelmetesebb ellenfél, mint más, idézett újságírók, mert neki legalább vannak bizonyos ismeretei arról, amiról beszélünk. Neheztel a kötelező természettudományos oktatásra és az a véleménye, hogy az nem hasznos. Egy velem folytatott beszélgetése során többek közt ezt mondta:
"Olvasmányaimból nagyon kevés olyan tudományos könyvet tudnék említeni, amit hasznosnak nevezhetek. Ehelyett azt mondom, csodálatra méltóak. Azt az érzetet adták, hogy az engem körülvevő világ sokal teljesebb, sokkal fenségesebb, mint korábban bármikor érzékeltem. Azt hiszem, a tudomány érdekes, de nem hasznos. Nem hasznos annyira, mint egy üzleti, jogi, vagy akár egy politikai, gazdasági kurzus."

Nem szólva arról, hogy a tudomány igenis hasznos, szerintem olyannyira hasznos, hogy némileg el is homályosítja önnön kulturális értékét. A tudomány hasznosságát általában még a legszigorúbb kritikusai is elismerik, viszont nem csodálják. Gyakran mondják, hogy a tudomány aláássa a humanitást, vagy lerombolja azt a titokzatosságot, ami a költészetet élteti. Keats egy költeményében Newtont azért korholja, mert tönkreteszi a szivárvány költőiségét. Kár, hogy nem találkozhatom Keatsszel, mert meg tudnám győzni arról, hogy a rejtélyek attól, hogy megoldódnak, még nem veszítik el költőiségüket. Éppen ellenkezőleg. A megoldásról gyakran kiderül, hogy szebb, mint maga a rejtély, és a megoldás szinte mindig újabb rejtélyekhez vezet. A szivárvány fizikája elvezet a Maxwell-egyenletekig, és végső soron a speciális relativitáselmélethez.

Idézzük ezzel kapcsolatban Einsteint: "A legcsodálatosabb dolog, amit meg tapasztalhatunk, a titokzatosság. Ez minden igazi művészet és tudomány forrása." Nehéz volna olyan mai részecskefizikust találni, aki ne osztaná ezt az esztétikai motivációt. Jellemző erre korunk kiemelkedő amerikai fizikusának, John Wheelernek a véleménye: "... ha megragadjuk a lényegét (értsd a fizikáét), oly egyszerű, oly gyönyörű, oly lenyűgöző, hogy kérdezhetjük: hogyan is lehetne másként! Hogyan lehettünk ilyen sokáig vakok!"

Az univerzum tele van rejtélyekkel, de ezek rejtélyek és nem varázslatok. A legvadabb képzeleten is túli különlegességek, de nem varázslatok vagy boszorkányságok, nem önkényes csodák.

Még a science fiction – bár belekontárkodik a természet törvényeibe – sem helyezi hatályon kívül a törvényszerűségeket. A fiatal nők nem dobálják le a ruháikat és nem válnak farkassá. Egy mostanában vetített tévésorozat inkább mese, semmint sci-fi. Tudjuk, hogy az emberek nem változnak át farkassá, de nem azért tudjuk, mert még soha senki nem figyelt meg ilyesmit, hanem mert a farkasemberek léte sértené a termodinamika második törvényét. Ezzel kapcsolatban idézzük SirArthur Eddingtont. "Ha valaki azt állít ja, hogy az univerzumról alkotott kedvenc elméletünk ellentmond a Maxwell-egyenleteknek – akkor annál rosszabb a Maxwell-egyenleteknek. Ha ezt megfigyelések révén megcáfolják... nos, az experimentalisták is követnek el néha baklövéseket. De ha erről az elméletről kiderül, hogy ellentmond a termodinamika második főté telének, már nincs miben reménykedni." De ne térjük tévútra azzal, hogy meg próbálunk kapcsolatot keresni a farkas emberek és az entrópia között. Mivel ez az előadás egy olyan médiaszemélyiség, Richard Dimbleby emlékének szól, akit 30 évvel a halála után is megbecsülés és legenda övez, álljunk meg egy pillanatra a televízióban mostanság folyó paranormális járványnál.

Egy népszerű műsortípusban bűvészek lépnek fel és bemutatják a szokásos trükkjeiket. Ám a műsorvezetők ahelyett, hogy kijelentenék, hogy az illetők bűvé szek, azt állítják, hogy természetfölötti erővel rendelkeznek. Más műsorokban zavart emberek szellemekről fantáziálnak, de ahelyett, hogy elküldenék őket egy megértő pszichiáterhez, a producerek színészeket fogadnak föl, hogy újra játsszák azok érzékcsalódásait, aminek előre megjósolható a hatása a nagyszámú hiszékeny közönség körében.

Nemrégiben egy hittel gyógyító fél órát kapott a televízióban arra, hogy bizarr állítását reklámozza, miszerint ő egy 2000 éve halott orvos, Judeai Pál. Némelyek komédiának is tekinthetik mindezt, míg mások a szórakoztatás vísszataszító módjának tartják.

Itt vissza kell térnem az arrogancia problémájához. Hogyan lehetek olyan biztos abban, hogy ez a közönséges, idegen akcentusú angol férfi nem a régóta halott Judeai Pál? Honnan tudhatom, hogy az asztrológia nem "működik"? Hogyan lehet olyan szilárd a meggyőződésem, hogy a tévében szereplő természet felettiek közönséges bűvészek, csak mert valódi bűvészek képesek megismételni a trükkjeiket? (Lásd például a kanálhajlítást!)
Lehetséges, hogy az ön kocsiját pszichokinetikus energia hajtja, de ha úgy néz ki, mint egy robbanómotor, olyan a szaga és ugyanúgy is működik, mint egy robbanómotor, akkor az ésszerű munkahipotézis az, hogy valóban robbanómotor. A telepátia és a halottak szellemei általi megszállottság sem zárható ki. Az sem elképzelhetetlen, hogy valakit elrabolnak az ufonauták. Egy napon meg is történhet. De a valószínűség talaján állva ezt meg kellene hagynunk az utolsó magyarázat nak. Ha paták csattogását halljuk London utcáin, lehet az zebra vagy akár egy unikornis is, de mielőtt meggyöződünk róla, hogy nem lótól ered, legalább igényeljük a bizonyítéknak egy minimális fokát. Azt szokták mondani, hogy ha a természetfeletti erők birtokosai valóban rendel keznek mindazzal, amit állítanak, akár minden héten nyerhetnének a lottón. Hozzáteszem, még Nobel-díjat is kaphatnának eddig ismeretlen alapvető fizikai erök felfedezéséért. Hát akkor miért frcsérlik el az energiájukat tévé-showkra? Legyünk nyitott elméjűek, de azért ne annyira, hogy az agyunk is kiessen! Nem kérem azt, hogy minden ilyen programot tiltsanak be; pusztán csak azt, hogy ösztönözzék a közönséget arra, hogy kritikusan szemlélje őket.

Vagy mit kezdjünk az X-aktákkal? Ez a sorozat hétről hétre misztikus eseteket mutat be, és kétféle magyarázatot kínál: egy racionálisat és egy paranormálisat. És hétről hétre a racionális magyarázat marad alul. Végül is ez csak fikció, miért is jönnénk miatta indulatba? De képzeljünk el egy bűnügyi sorozatot, melyben hetente megjelenik egy fekete és egy fehér gy núsított, és minden héten az derül ki, hogy a fekete a vétkes! Ez ugyebár meg bocsáthatatlan volna. Ezért sem lehet az al védekezni, hogy ez csupán fikció, szórakoztatás.

Térjünk át vidámabb dolgokra! Azt hiszem, a paranormális jelenségek népsze rűsége akár ösztönző erő is lehet. A rejtélyek iránti kíváncsiság, érdeklődés olyan dolgok iránt, amiket nem értünk, nem káros, sőt támogatásra szorul. Ez ugyanaz az étvágy, ami a valódi tudományt is előreviszi és az igazi tudomány az, mely ezt az éhséget a legjobban csillapítja. Azt hiszem, az asztrológusok a csodaérzetünkre próbálnak hatni – fékevezető módon. A csodát azonban a valódi csillagászat mutathatja meg. Ilyet veszek kölcsön John Cassidy Földkutatás című könyvéből, amit Amerikából hoztam Juliet lányomnak. Keressünk egy nagy nyílt területet, vegyünk egy futball-labdát, ami a Napot fogja jelképezni. Helyezzük a földre, aztán tegyünk tőle tíz lépést egyenes vonalban. Szúrjunk le egy gombostűt, annak a feje lesz a Merkúr. Lépjünk újabb kilencet, tegyünk le egy borsszemet, ez lesz a Vénusz. Hét lépéssel odébb tegyünk le egy újabb borsszemet, legyen ez a Föld. Ettől egy hüvelyk távolságra szúrjunk le egy újabb gombostűt, mely a Holdat jelképezi; a legtávolabbi helyet, ahová eddig ember eljutott. 14 lépéssel odébb ott a kicsiny Mars, majd 95 lépéssel tőle vábbhaladva egy pingpong-labda jelképezze a Jupitert. Ne folytassuk, mert nincs helyünk a többi nagybolygó számára. De milyen messze kellene elmennünk, hogy a legközelebbi csillagot, a Proxima Centaurit is elérjük? Vegyünk föl egy újabb futball-labdát és sétáljunk vele 4200 mérföldet, vagyis közel 7000 kilométert és akkor hol vagyunk még a legközelebbi galaxistól, az Andromédától...

Lássunk egy másik kis csodát, saját szakterületemről, az evolúcióról. Testünk trilliónyi, nagyon pontos digitális kódot tartalinaz. Természetesen a DNS-ről beszélek, amit gyakran neveznek a szervezet ujjlenyomatának is. Én inkább a szervezet felépítésének receptjeként említeném, mert hogy irreverzíbilis, de most inkább más oldaláról szeretném bemutatni.

A DNS, ami bennünk van, olyan ősi világok kódolt leírása, melyben eleink éltek. A legrégebbi emberi dokumentumok pár ezer évesek, és képek formájában maradtak ránk. Az ábécé úgy három és fél ezer éve keletkezett a Közel-Keleten, s azóta sokat változott, sokféle változata alakult ki. Nos, a DNS-ábécé legalább 3,5 milliárd éves és azóta egy szemernyit sem változott. De nem csupán az ábécé, ha nem a 64 alapszóból álló szótárunk és azok jelentése is ugyanaz a ma élő baktériumokban, mint bennünk, emberekben. Közös ősünk, mely ránk hagyta ezt a pontos szótárat, legalább 4,5 milliárd éve létezett. Ami változik: azok a hosszú programok, melyeket a természetes szelekció írt, felhasználva ezt a bizonyos 64 alapszót. Az üzenetek, melyek eljutottak hozzánk, a mába, milliónyi, esetenként több száz milliónyi generációt éltek túl. Minden si keres üzenetre, ami eljutott a mába, meg számlálhatatlan hiba jut, akár a festék csöppök a padlón egy szobafestő munkája során. Ez a darwini természetes kiválasztódás. Mi, akik ma élünk, a sikeres ősök kis elitcsapatának leszármazottai va gyunk. DNS-ünk sikeresen kiállta a próbát, hiszen itt van!

Ma körülbelül harmincmillió különböző faj él a Földön. Ez azt jelenti, hogy harmincmillió mód van arra, hogy a DNS továbbadódjon a jövőben. Némelyek a tengerben, mások a szárazföldön élnek, egyesek a fákon, mások a talajban. Vannak növények, amelyek napelemeket – magyarán leveleket – használnak arra, hogy energiához jussanak. Más élőlények növényeket esznek. Vannak nagy húsevő állatok, amelyek kisebb húsevőkkel táp lálkoznak. Más élőlények paraziták, megint mások forró vízben élnek. E sokféle élőlény léte csupán különféle taktika a DNS továbbítására. A különbség csak a részletekben van.

A teve DNS-e valamikor a tengerben volt, de már jó 300 millió éve a szárazföldön található. Ez idő jó részét sivatagokban töltötte, arra programozva a szervezetet, hogy tárolja a vizet és elviselje a homokot. A teve DNS-e az ősi sivatagokban vésődött be, és ez eredményezte a mai tevéket. A DNS-t a földtörténeti tanulóidő minden szakasza során az evolúció edzette, faragta.

Ha el tudnánk olvasni ezt a nyelvet, a tonhal DNS-e tengerként lenne írva ebbe a szövegbe. A vakondokot és a gilisztát föld alattinak mondanánk. A cápa és a gepárd DNS-e vadász lenne.

Egyelőre azonban nem tadjuk elolvasni ezeket az üzeneteket. Lehet, hogy sosem leszünk rá képesek. Az viszont igaz, hogy DNS-ünk olyan világok kódolt leírása, amelyeket őseink túléltek. Aki él, meg fog halni, és mi vagyunk a szerencsések. Sok ember sosem hal meg, mert meg sem szü etik. Az a potenciális embertömeg, amely most itt állhatna a helyemen, de sosem fogja meglátni a napvilágot, nagyobb számú, mint ahány homokszem van a Szaharában, több, mint ahány atom van az univerzumban. E meg nem született szellemek között akadnak nagyobb tudósok, mint Newton, kiválóbb zeneszenők, mint Beethoven. Mi, akik élünk, privilegizált lények vagyunk; privilégiumunk az is, hogy látjuk, hol vagyunk, és az is, hogy gondolkodunk arról, hogy miért.

Nos hát, az emberek éheznek a csodára és a tudomány talán nem elég felkészült arra, hogy ezt kielégítse? Gyakran mond ják, az embereknek az anyagi világnál valami többre is szükségük van. Van egy rés, amit be kell tömni. Az embereknek szük ségük van arra, hogy érezzék, céljuk van. Nos, nem valami rossz célt kellene kitalálni, ami már amúgy is megvan az anyagi világban, mielőtt azt mondjuk, hogy többre van szükségünk. Mennyivel többet akarunk? Ismerjük meg, ami van, és arra jövünk rá, hogy máris sokkalta több feleme lődolog van a világban, mint amennyit szükségletként el tudunk képzelni. Nem kell tudósnak lenni – nem kell Bunsen-égőkkel játszani – annak érdekében, hogy eléggé megértsük a tudományt, hogy elérjük az elképzelt szükségletet és betömjük azt a bizonyos rést. A tudományt ki kell engedni a laboratóriumból a kultúrába.

Richard Dawkins e beszéde eredetileg 1996. november 12-én hangzott el a BBC TV-ben, rryomtatásban a Skeptical Inquirer 1998. március–áprilisi számában jelent meg. E szövegnek kissé rövidített változatát közöljük

Összeállította: NÉMETH GÉZA