TUDOMÁNY, ÁLTUDOMÁNY – TELEVIZIÓ

BENCZE GYULA



Közhely, hogy a média nagyhatalom, lehetőségei szinte korlátlanok. Silány énekhangú kornyikálókat, kottát olvasni nem tudó malacbandákat képes a népszerűség csúcsára sztárolni. Halottlátó leány kozmetikai szalonjának adhat (ingyen?) reklámot. Az állatszérumot beadó természetgyógyászok botránya közepette a különböző tévécsatornák sztárriporterei – többségüket nem verte meg az Isten alapvető természettudományos ismeretekkel – teszik fel agresszív,  egyúttal naiv, esetenként a lényeget tévesztő kérdéseiket a szakmailag és etikailag erősen besározódott "szakembereknek". Úgy tűnik, a szerkesztők fantáziája nem terjed olyan messzire, hogy netán tudományos újságírót kérjenek fel a riportok elkészítésére –  mindezt most, amikor júliusban a Tudomány Világkonferenciáját követően a Tudományos Újságírók Világkonferenciájának is Budapest adott otthont! Joggal merül fel tehát a kérdés, számíthat-e valami jóra a tudomány az elektronikus médiától, különösen a nagyhatalmú televíziótól?

 Ray Hyman, az Oregon Egyetem pszichológiaprofesszora, az amerikai kormány tudományos szakértője, az amerikai szkeptikus mozgalom alapítótagja mondta egy, a 70. születésnapja alkalmából vele készült interjúban (lásd a Természet Világa 1999. februári számában):

 "Már igen korán észrevettem, hogy a tudós a médiában vesztésre van ítélve. Mint tudósnak nagyon meg kell fontolnom a válaszaimat, és ez sem nem hangzik jól, sem nem népszerű a nyilvánosság előtt. Például amikor napvilágra kerültek a CIA távolba látási kísérletei és a Nightline c. tévéműsor foglalkozott vele, nekem is jelen kellett volna lennem. Mivel Ed May [az egyik érintett kutató] tiltakozott jelenlétem ellen, végül a CIA főnökét hívták meg, aki semmit sem tudott a kísérletek részleteiről vagy a statisztikai adatokról. Később, amikor Larry King műsorában szerepeltem, akkor sem a kutatás részletei, az eredmények körül forgott a beszélgetés, hanem arról, hogy mindez mennyi pénzébe került az adófizetőknek!"

 Hyman professzor szavait számos hazai példa is alátámasztja. A lényeget azonban a tudomány és az áltudomány, vagy horribile dictu  a rosszhiszemű sarlatánizmus közötti különbséggel lehet megvilágítani.

 A tudományos kutatás alapállása a szkepticizmus, a kijelentések kritikai vizsgálata és bizonyítása, amely nélkül érdemi vitát nem lehet folytatni. A tudományos folyóiratok cikkeiben az állításokat vagy részletes érvekkel, vagy a szakirodalomra történő pontos hivatkozásokkal kötelező alátámasztani. Olyan kitételeknek, mint "külföldön már régen tudják" vagy "több szakember pozitív véleményt nyilvánított erről" tudományos cikkben helye nincs. És erről tesznek is a beküldött cikkek szigorú bírálói! Ezzel szemben a "természetgyógyászati lószérum-vitában" az érintettek hasonló érvelésével a nézők milliói ismerkedhettek meg.

 Nemrég a közszolgálati televízió vitát rendezett a – sok egyéb mellett –  gyógyíthatatlan daganatos betegségeket  (a szeretet sugárzásával) gyógyító egyházfő gyógyász és az orvostudomány illetékes szakemberei között. Az ötlet maga eleve halálra volt ítélve, hiszen élő tévéműsorban tudományos kérdésekről komoly szándékkal lehetetlen vitatkozni. A jelenlévő orvosprofesszorokat kötötte tudományos lelkiismeretük, a szakma etikája, és állításaikat csak hosszabb szakmai indokolással tudták volna megfelelően alátámasztani. A csodagyógyász, akit hyppokrateszi eskü és egyéb burzsoá ostobaság nem kötött, ezzel szemben felvonultathatott felvágott nyelvű menyecskéket – meggyógyított betegei szövetségének vezetőit  –, akik ékesszólóan tanúsították, hogy daganatuk néhány szeretetátsugárzás után visszafejlődött, eltűnt, leszáradt, "tessék nézni ehun ni, nincs semmi nyoma!". Hát tud ilyen érvekkel élő műsorban tudós vitatkozni? (A halottak már nem beszélnek!)

 A televízió nézői elsősorban szórakozást várnak kedvenc csatornájuktól. Na persze néhány perc erejéig hajlandók "tudományos" szenzációkról is hallani, de hosszabb ideig figyelni már mentális erőfeszítést igényel, és nem erről szól a dolog! Az ilyen és hasonló "érdemi" tévévitákban a néző személyes szimpátiája alapján formál véleményt, az érvelés csak fárasztja. A televíziós szereplés eme fortélyait különösen a politikusoknak kell igazán ismerni, akiket erre stábjuk tudatosan fel is készít. Ki törődik azonban a szegény tudósokkal?

 Érdekes módon egy, a (természet)tudományt nem túlságosan kedvelő filozófus hasonló következtetésre jut (bár nála a tudomány szót az áltudománnyal kellene helyettesíteni): "A tudományos ismeretterjesztés ma a manipulatív tömegkultúra része, s kevés kivételtől eltekintve a korrektségre való törekvésnél erősebb motivációja  a szenzációkeltés igénye s a tudomány fetisizálása. Ez pedig kedvez az ilyen bombasztikus, jól hangzó kijelentéseknek, amelyek ugyanakkor sejtelmesebbé és hatásosabbá válhatnak, ha tulajdonképpeni értelmük homályban marad. A manipulatív tömegkultúrában nevelkedett olvasó [néző] pedig éppen erre vágyik: gyorsan fogyasztható «szellemi hamburgerre», amely megragadja fantáziáját, de különösebb szellemi erőfeszítést nem kíván tőle." (Székely László: Az emberarcú kozmosz. Áron Kiadó, Budapest, 1997.)

 Érdemes kicsit elgondolkodni a szellemi erőfeszítés szerepéről mai világunkban. A régi római mondás szerint: "Ha ragyogni akarsz, tudásoddal csillogjál!"  Ezzel szemben ma a tetoválás és a testékszerek legegzotikusabb változatai a figyelem felkeltésének, a csillogás legegyszerűbb eszközei a fiataloknál. Miért nem divat inkább a nyelvtanulás, vagy bármilyen szellemi értéket termelő tevékenység? A válasz nem igényel hosszadalmas töprengést: a tetoválás, a fül kifúratása szellemi erőfeszítés nélkül, igencsak demokratikus módon, akár 50 alatti intelligenciahányadossal is megtehető, míg ismeretet, tudást felhalmozni vagy akár csak néhány hétig emlékezetben tartani, megfelelő szellemi energia befektetése nélkül nem lehet.

 A napjainkban tapasztalható szellemi elsekélyesedést a fizikus kissé profán módon hajlamos szükségszerű jelenségként a termodinamika második főtételével magyarázni. Az ismeretek, a tudás megszerzése és rendszerezése az agyban rendet teremt, amely irreverzibilis, azaz megfordíthatatlan folyamatként az entrópia növekedéséhez vezet. (A régi rómaiak szerint: "Amit tudok, attól semmiféle lator nem foszthat meg!" ) Ehhez azonban energiát kell befektetni. Ezzel szemben a rendezetlenség, a káosz ingyen van. Kinek kell akkor az entrópia?

 Az alapkérdéshez visszatérve: hogyan szerepeljen akkor a tudomány, a tudományos ismeretterjesztés a televízióban? Nos, semmiképpen nem élő vitaműsorokban, hiszen már a bölcs Cato is megmondta:

"Szószátyár ellen ne akarj soha küzdeni szóval:
Mindnyájunk adománya a szó, keveseké az okosság."

 Szinte mindenki egyetért abban, hogy színvonalas ismeretterjesztésre szükség van, és ezt a tudomány képviselőinek a tudományos újságírókkal, az alaptudományokban képzett médiaszakemberekkel kell megvalósítani. Ez mindenképpen a közszolgálati csatornák feladata kell(ene) legyen. A hogyan már nehezebb kérdés. Mindenképpen feltétel azonban egy olyan értékrend a társadalomban, amely tiszteli az igazi tudást. Érdemes konkrét tapasztalatot felidézni.

 A Tudományos Újságírók Világkonferenciáján részt vett a kínai Vuhan város tévétársaságának két munkatársa. Elmondásuk szerint az ő "kis" társaságuk csak öt(!) csatornát működtet, ebből az egyik teljes mértékben a tudományos ismeretterjesztésnek, az áltudományok leleplezésének szenteli tevékenységét. Bár műsoraik csak egy "kis" tízmilliós(!) közösséget látnak el elsősorban, filmjeik és műsoraik eljutnak a hatalmas ország valamennyi csatornájához. A társaság tudományos szerkesztőségében 350 körüli a munkatársak száma!

 Arra a kérdésre, miért csinálják mindezt, a fiatalabb lelkesen mondta el, hogy kormányuk tudatában van annak, hogy csak akkor zárkózhatnak fel igazi nagyhatalomként az Egyesült Államok mellé, ha a tudományban behozzák lemaradásukat, ehhez pedig nélkülözhetetlen közszolgálati feladat a színvonalas ismeretterjesztés és a társadalmi haladást akadályozó irracionális nézetek leleplezése.

Hát így is lehet! Tényleg, mi lenne, ha kis tízmilliós közösségünket a tévécsatornák a tonnaszámra vásárolt silány szappanoperák helyett élvezetes tudományos műsorokkal látnák el? Talán Ázsia lenne belőlünk – és ez baj lenne?

Nem tudom, Kína jó példakép-e előttünk, mindenesetre mellettük szól az a vitathatatlan tény, hogy (tudomásom szerint) Kínában nem működik tradicionális magyar gyógyászati központ!