FŐZY ISTVÁN

Az év ősmaradványa 2017

A Kárpátok sárkánya, a barlangi medve

Talán még emlékeznek az olvasók: 2016-ban az eocén óriás egysejtű maradványát, a Szent László pénzeként is ismert legendás kövületet, a Nummulitest választották az év ősmaradványának. Az idén a legtöbb szavazatot a jégkorszak egyik emblematikus ősállata, a barlangi medve kapta. A szoros versenyben lemaradtak a további jelöltek: a Parascutella, azaz a homoki dollárra emlékeztető miocén tengerisün, a második helyen végzett, és a tihanyi kecskeköröm rege ihletője, a pannóniai kagyló, a Congeria ungulacaprae csak a harmadik helyezést érte el.

A nyertes tehát a barlangi medve, latin nevén az Ursus spelaeus, amely a mamut és a gyapjas orrszarvú mellett a jégkorszak egyik legjellegzetesebb állata. Maradványai Eurázsia számos pontján gyakoriak – vagy legalábbis azok voltak, amíg a gyűjtők és kutatók össze nem szedegették azokat. A hatalmas állat főként növényeket fogyaszthatott, de valószínű, hogy a mai barna medvéhez (Ursus arctos) hasonlóan nem vetette meg a húst sem. A barlangi medve az ősi ember kortársa volt, és a növekvő emberi népesség kitartóan irtotta a medvéket: kellett a hús, és kellett a barlang is, amely mindkét lénynek menedékül szolgált. Nehéz megválaszolni a kérdést, hogy kihalásukhoz mennyiben járult hozzá az ember, és mennyiben az embertől függetlenül is változó éghajlat és növénytakaró átalakulása.

Élő és elpusztult sárkányok nyomában

A barlangi medvékkel küzdő őseink annak láthatták a medvéket, amik azok valójában is voltak: félelmetes vadállatnak, alkalomadtán ellenségnek, amellyel meg kellett küzdeniük, ha harcra került a sor. A középkor embere azonban már nem láthatta az élő állatot, de rábukkant hatalmas csontjaira, így a koponyákra is, amelyek akár félméteresek is lehettek – kétszer akkorák, mint a barna medve koponyája.  A koponyák tetején hátul, a rágóizmok tapadására szolgáló magas taréj és az óriási szemfogak a sárkányokat idézték. Ráadásul a csontok nagy része barlangokból került elő. Ezek az egyszerű okai annak, hogy a XV–XVII. században született útleírások és visszaemlékezések bővelkednek a hegyek között, vagy a barlangokban tanyázó sárkányokról szóló feljegyzésekben. E korai említéseket elsőként Tasnádi Kubacska András „A mondák  állatvilága”című, 1939-ben kiadott könyvében gyűjtötte színes csokorba, és a régóta ismert adatokat a közelmúltban Farkas Gábor (2013) újabb hivatkozásokkal egészítette ki.

Az említett munkákból tudjuk, hogy az egyik első sárkánykutató az eperjesi kirurgus, Johann Patersonius Hain (1615-1675) volt; Tasnádi, a korának gyakorlatához híven, csak Hain Jánosként említi az orvost. Hain a felvidéki parasztoktól összeszedegette a hatalmas csontokat, a gyűjtőket kifaggatta, és maga is – személyesen – a sárkányok nyomába eredt. Tapasztalatairól levelekben számolt be német barátainak, és a csontok egy részét – bizonyítékképpen – postán, csomagban, el is küldte nekik. Ezek a rövid feljegyzések latin nyelven, Lipcsében jelentek meg, egy természetrajzi, orvosi érdekességeket és ritkaságokat ismertető „Miscellanea curiosa …” című lapban (a teljes cím egy sorban sem férne ki). Ma már mosolygunk rajta, de ez a Kárpátok sárkányairól szóló tudósítás (De draconibus Carpathicis) fontos tudománytörténeti dokumentum: ebben található az első hazai vonatkozású őslényábrázolás. Dolgozatának végén az eperjesi kirurgus büszkén jelentette: „Azt hiszem, sikerült sok mindent megvilágítanom és a sárkányok történetét érthetőbbé tennem.”

Beszámolók persze korábbról is vannak. Petrus Ransanus (1428–1492), a hazánkban is működő itáliai szerzetes és történetíró már Hain előtt két évszázaddal részletesen beszámolt a Partium és Erdély barlangjairól, „amelyekben sok érintetlenül maradt sárkánykoponya és csont található”. Ransanus érdekesnek találta a dolgot, kiváltképp mert „azon a vidéken ilyenfajta állatok nem élnek, bár néhányan úgy tartják, hogy az özönvíz idején Afrikából vagy máshonnan, ahol sárkányok élnek, a kiáradó víz sodrával kerültek ide ezek a testek.” A leírások arról tanúskodnak, hogy a humanista történetíró maga is egy „sárkánykoponya” boldog tulajdonosa lehetett.

Voltak, akik nemcsak kutatták, nemcsak elképzelték, hanem állítólag látták is a sárkányt… Sőt! Olyan feljegyzés is akad, amely arról számol be, hogy volt, aki barlangjából előcsalta a sárkányt és messzire repült rajta. Ehhez elég nehéz bármit is hozzátenni. Egy másik leírás pedig arról szól, hogy egy oláh egyszer elégetett egy élő sárkányt, amely egy fa odvában lakott; ennek a történetnek talán egy nagyobb gyík, vagy valami más hüllő lehetett az ihletője.

A Kárpátok sárkánya, az év ősmaradványa – barlangi medve koponyájával


A titok nyitja

Persze mindig akadtak olyanok is, akik nem hittek a sárkánymesékben. Volt, aki egyszerűen „ismeretlen állatok” maradványainak tekintette a csontokat, és volt, akinek feltűnt a medvecsontokkal való erős hasonlatosság is. Johann Friedrich Esper (1732–1781) teológus és természettudós már 1774-ben jegesmedve-maradványokként értelmezte a sárkánycsontokat, és húsz évvel később, 1794-ben honfitársa, a lipcsei Johann Christian Rosenmüller (1771–1820) hivatalosan is elnevezte az Ursus spelaeust, azaz a barlangi medvét. A hazánkon átutazó angol természetbúvár, Robert Townson (1762–1827) 1796-ban kiadott útleírásában már minden kétséget kizáróan kijelenti, hogy a nevezetes felvidéki sárkánybarlangokból származó csontok vagy a jegesmedve (Ursus maritimus), vagy a barlangi medve maradványai lehetnek. Townson egyébként személyesen fel is kereste a deménfalvi „sárkánybarlangot”, amely Hain kiadott leveleinek köszönhetően amolyan kihagyhatatlan természeti látványosság lett az idők folyamán.
    A sárkány-sztorinak a Párizsban dolgozó nagy tekintélyű Georges Cuvier (1769–1832), az összehasonlító anatómia atyja adta meg a kegyelemdöfést.  Cuvier 1806-ban rámutatott, hogy az európai sárkányok legendája a barlangi medve maradványainak félreértelmezése nyomán született. Bizonyítékul éppen a Hain-féle koponyaábrázolás szolgált. Az emberiség szegényebb lett egy csodálatos mesével, de közelebb jutott a természet megismeréséhez.

Barlangi medve koponyája Johann Patersonius Hain munkájában. „A Kárpátok sárkányairól” közölt tudósításban található metszet a barlangi medve első ábrázolása, és egyúttal az első magyarországi ősmaradvány-ábrázolás is. A koponya el van rajzolva: elülső része némiképp felülről, hátulsó része oldalról látszik. A zápfogak alakjuk szerint inkább szarvas, vagy valami egyéb patás állat fogainak tűnnek. A nagyon jellegzetes és hatalmas szemfog hiányzik, illetve a rajz felső részén külön ábrázolták. A fogak egyébként könnyen kihullanak az állat pusztulása után. A szemfog helye, az alveolus, ott sötétlik a koponya elülső részén. A premoláris (kisörlő) fog helyén azonban egy oda nem illő görbe fog ül – ez talán egy másik, kisebb medve szemfoga lehet. A koponya mellett található másik két kicsi csont közül az egyik pedig nem is a medve, hanem a barlangi oroszlán utolsó ujjperce, azaz karma


Lássuk a medvét!

Hogy milyen állat lehetett a barlangi medve? Kinézetéről, habitusáról pontos képet alkothatunk az ősember végtelenül egyszerű, de mégis rendkívül kifejező barlangrajzai alapján. Találtak lapos kövekre karcolt medveábrázolásokat is. Ismerjük a barlangok agyagjába süppedt lábának nyomát, de legtöbbet mégis a csontok árulnak el. Kinézetre hasonlított az Európában ma is élő barna medvékre, de azoknál jóval testesebb volt. Tömege 300–700 kg lehetett – a hímek akár kétszer nagyobbak is voltak, mint a nőstények. A legnagyobb példányok az észak-amerikai grizzly, a Kodiak-medve, illetve a jegesmedve méreteihez hasonlíthatók.

Mellső végtagjai rövidek, mancsai hatalmas voltak – félelmetes karmainak nyomát ott hagyta a barlangok falán. Koponyája magas volt, homloka meredek. Pofájának szembetűnő elemei voltak a hatalmas szemfogak. Állkapcsában elől hiányoztak a barna medvékre jellemző premolárisok, azaz kisőrlők. Ezzel együtt a hátulsó moláris, azaz a nagyőrlő, különösen hosszú volt. Az őrlőfogak gumós rágófelülete inkább a vaddisznók mindenevő fogazatát idézi, és nem a valódi ragadozók tarajos zápfogait.

Egy jobbára vegetáriánus ragadozó

Mit evett hát a barlangi medve? Bár a medvék a ragadozók (Carnivora) rendjébe tartoznak, éppen a fenn tárgyalt fogazat arról árulkodik, hogy nem kifejezetten húsevők voltak. Sőt! Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy az Ursus spelaeus mindenevő volt. A mai barna medve is főként gyökerekkel, hajtásokkal, bogyókkal él, de elfogyasztja a kisebb állatokat, pl. csigákat is; karmaival szétszaggatja a korhadó fatörzseket és kikaparja a hangyákat, rovarokat – eszik, amit talál. Alaszkában gyakori látvány a halakra lesben álló medve. Alkalomadtán nagyobb vadakat is elejt, és zsákmányára egész addig visszajár, amíg abból csak a csont és a bőr nem marad. Minden jel arra utal, hogy a barlangi medve is hasonló étrenden élt. Ez persze nem jelenti, hogy „jámbor növényevő” lett volna. Az útjába kerülő kisebb élőlények, köztük az ősember számára félelmetes ellenség képében tűnhetett fel.


A kutatók úgy vélik, hogy a barlangi medvék több időt tölthettek barlangokban, mint a ma is élő barna medvék, amelyek leginkább csak a téli álom idejére keresik fel a sziklaodúkat. Ráadásul azokkal ellentétben nem a szűk, ember számára járhatatlan üregeket keresték, hanem a tágas, nagy barlangokat – akárcsak őseink. A barlangban könnyen megőrződik az ott felhalmozódó csont, amelyet betemethet az üregbe beke­rülő agyag, vagy beboríthat a vízből kiváló cseppkőkéreg. Az ép csontvázak ritkák – ezek megőrződéséhez különös szerencse kell. A barlangi medve gyakori állat volt, és a fosszilizálódás szempontjából nem számít, hogy a csontok ott elhullott egyedek, vagy ember által behurcolt zsákmányállat maradványai. Ez az oka annak, hogy az Ursus speleaus csontok egyes helyeken nagyon gyakoriak. A képen a Csobánka feletti Kis-kevélyi-barlang tágas bejárata látható. A félhivatalosan Mackó-barlangként is ismert sziklaüregből rengeteg medvecsont került elő

Élőhelye – lelőhelye  

Csontjait leginkább barlangokban találták, erre utal fajneve (spelaeus) is, és jó okunk van feltétezni, hogy idejének jelentős részét valóban a barlangokban is töltötte. Barlangok pedig leginkább a hegyek közt találhatók. Ezek után nem meglepő, ha Európa számos hegyvidékéről ismerjük maradványait.  Tényleges elterjedési területe Anglia déli részétől kezdődően, Nyugat-Európán át égészen a Fekete-tengerig, ill. a Kaszpi-tengerig húzódott. Híresek a Spanyolországból, Franciaországból előkerült barlangimedve-leletek. A csontok az Alpok 1500–2000 méter magasan nyíló barlangjaiban is gyakoriak. Az itt élt barlangi medvék azonban jóval kisebbek voltak, mint a máshonnan ismertek. Az erdőhatár felső széléhez közeli pásztában a növényzet meggyérül, és valószínű, hogy az elégtelen táplálkozási feltételekkel magyarázhatjuk az alpi medvék törpe termetét.

A Kárpátokból ismert előfordulás – mint láttuk – klasszikusnak tekinthető, de számos, jól dokumentált barlangimedve-előfordulást ismerünk hazánk mai területéről is, elsősorban  a Bükk, a Pilis és Aggtelek területéről. Előfordul, hogy a barlang elnevezése is utal a leletekre. Sárkánylyukból több is van az országban, a hivataloson Kis-kevélyi-barlangként ismert sziklaüreget pedig Mackó-barlang néven említik. A régóta ismert erdélyi sárkánybarlangokban mára már nem sok csont maradt, de a Peștera Urșilornak, azaz a Medvék barlangjának elkeresztelt járatot csak 1983-ban fedezték fel. A leírások szerint 140 medve maradványát tárták fel itt.

A barlangi medve azonban nem csak ott élt, ahol barlangot talált. A sík vidékről, az egykori tundra területéről is szép számmal előkerültek a maradványaik. Hazánk egyik legfontosabb barlangimedve-lelőhelye is egy lapályon, pontosabban szólva egy alacsony fennsíkon található sekély völgyben van. Budapesthez közel, Érd közvetlen határában húzódik a már nevében is különleges Fundoklia-völgy. Gáboriné Csánk Vera régész vezetésével több tízezer állatcsontot és ősemberi eszközöket, tűzhelynyomokat stb. találtak itt. A csontok halmokban hevertek, és a leggyakoribbak a barlangi medvék csontjai voltak. Egy jellegzetes „medvés” csontkupacban 970 medvecsontot azonosítottak, és a többi ott talált 94 csont tucatnyi különböző más állattól (farkastól, hiénától, oroszlántól, mamuttól, vadszamártól, szarvasféléktől) maradt fenn. A sok csontot az egykor itt élő emberek halmozták fel, és az érdi vadásztelepen feltárt hulladékhalmok vizsgálata arra világított rá, hogy a legfontosabb zsákmányállat éppen a barlangi medve volt.  Az érdi medvevadászok életéről további izgalmas adatokkal szolgál Az ősember Magyarországon című könyv. Vértes László 1957-ben megjelent könyve pedig, a Medveemberek krónikája főként a bükki ásatások tapasztalatai alapján született.


Barlangi medve metszőfogai a bükki Istállóskői-barlangból. Az ásatásokon olykor száz- és ezerszámra kerültek elő barlangi medvék maradványai. Ahogy a barlangok kiürülnek, úgy telnek meg lassan a múzeumi szekrények. Az át­fúrt medvefogakat az ősi ember akár ékszerként is viselhette – bár ilyen hol­mit nem találtak a hazai anyagban. Az Istállóskői-barlangból azonban előkerült egy olyan síp, amely a medve átfúrt ujj­percéből készült

Magyar medvék és medvetanulmányok

A barlangi medve látványos csontjai a korai természetbúvárok képzeletét is megragadták. A „sárkány-korszakot” követően az első felfedezésekről már Kovács János (1816-1906) tudósított a „Földtani Közlöny” elődjeként tekinthető „Munkálatok”-ban, 1863-ban. Később Primics György (1849–1893) 1890-ben „A barlangi medve hazánkban” című cikkében már részletesen beszámol a sok lelőhelyről és leletről.

A legtöbb maradvány a késő-pleisztocén második feléből (kb. 70–15 ezer évvel ezelőtti időszakból) ismert. A múzeumok különösen sok medvecsontot őriznek a Bihar megyei Oncsásza- és Igric-barlangokból. Az oncsászai barlangban Primics egy teljesen ép csontvázat is talált, amelyet azután ki is állítottak a Földtani Intézet Múzeumában. Az Igric-barlangból pedig mintegy 300, többé-kevésbé ép barlangimedve-koponya került elő, amelyekkel éveken keresztül foglalkozott a később vegyészként tevékenykedő földtani intézeti szakember, Majer István (1887–1953). Eredményei jórészt publikálatlanok maradtak, csak néhány, a medvék törzsfejlődését kritikailag tárgyaló cikke jelent meg.

A barlangi medvét választotta bölcsészdoktori értekezése témájául Mottl Mária is. Az „Igric-barlang medvekoponyáinak morfologiája” című kismonográfiája 1932-ben jelent meg. Az Igric-barlang csontanyaga egyébként azért is különösen gazdag, mert a hely azon barlangok egyike volt, amelyet a medvék folyamatosan, hosszú időn át laktak. Csontvázaik így úgyszólván helyben halmozódtak fel. Az elpusztult állatok tetemeit, illetve vázrészeit felhőszakadások vagy áradások vize sodorta a barlang legmélyebben fekvő részébe, a Medveörvénynek is nevezett Csontterembe.


A bihari Igric-barlangból származó barlangimedve-koponyák a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytárának mélyraktárában. A paleontológusokhoz hasonlóan őseink is gyűjtötték a medvekoponyákat. A bükki Kőlyuk-barlangban például három, egymás mellett szabályosan elrendezett koponyát találtak, más barlangokban pedig a nagy, lapos kövek alatt gondosan elhelyezett koponyák és csontok árulkodtak a hajdani medvekultuszról


 
A gyűjteményekben évtizedek alatt felgyülemlő hatalmas barlangi medve csontanyag kiváló lehetőséget kínált paleopatológiai megfigyelések végzésére is. E téren Tasnádi Kubacska András „Az ősállatok pathologiája” című, 1960-ban megjelent könyve a legátfogóbb munka. A fogak, ízületek, csigolyák és bordák különböző megbetegedései és sérülései mind jól nyomozhatók a barlangi medve csontjain. Az egyes elváltozásokat, töréseket ábrázoló fényképfelvételek között találunk olyat is, amely a medve eltörött és callusszal gyógyult péniszcsontját (baculum) ábrázolja.

Barlangi medvék arasznyi péniszcsontjai. Jobb oldalon egy eltörött, majd összeforrt péniszcsont látható. Tasnádi Kubacska András szerint „az állatok, különösen a nőstény rendkívüli türelmetlensége” okozhatja az ilyen – súlyos sérüléssel járó – baleseteket

Egyéb medvék

Hazánk területéről egyébként nem a barlangi medve a legidősebb medvelelet. Az első medveszerű állatokat a miocén második feléből, a pannóniai üledékekből ismerjük.  A miocén különben a medvék sokirányú és gyors fejlődésének fontos időszaka volt. A Kormos Tivadar (1881–1946) által Baltavárról Ursus ponticusként leírt medveszerű állat maradványait Kretzoi Miklós (1907–2005) később az Indarctos nemzetségbe sorolta. Pannóniai korúak azok a Rózsaszentmártonból és Hatvanból származó fogak is, amelyekre Kretzoi – a rá oly jellemző határozottsággal – önálló nemzetséget (Agriarctos) s azon belül két új fajt alapozott. Az Agriarctos gaali és az Agriarctos vighi egy, a medvék családján belüli olyan alcsalád kihalt képviselői, amelynek ma is élő tagja az óriáspanda.

A késő-pliocén–kora-pleisztocén időszakból is ismerünk medvéket. A még struccleleteket is tartalmazó, és több szempontból is egyedülálló Kislángról előkerült faunából ismeretes a kistermetű medve, az Ursus etruscus, amely feltehetően azonos az Ursus arvernensis néven leírt alakkal.

Az őslénytani irodalomban további medvékkel is találkozhatunk. Kretzoi Miklós írta le a középső-pleisztocén Ursus gombaszoegesist és a még idősebb az Ursus stehlinit. Utóbbi Villányból származik. A barlangi medve őse az Ursus deiningeri lehetett, és az első barlangi medvék a jégkorszak utolsó melegebb időszakában (interglaciális) jelentek meg.

Korunk barna medvéje (Ursus arctos), amely ha számban megfogyatkozott is, még mindig él a Kárpátokban, nem leszármazottja a deiningeri-speleaus fejlődési vonalnak, hanem egy azzal párhuzamos evolúciós ágat képvisel.



Az ősi ember számára félelmetes ellenség lehetett a ma is élő barna medvénél jóval termetesebb és erősebb barlangi medve

Az utolsó barlangi medvék

A barlangi medvék a jégkorszak utolsó hideg periódusában (glaciálisában) tűntek el. Az Ursus speleaus a pleisztocén végi megafaunaként ismert ősállat-együttes jellegzetes tagja volt. Együtt élt a késő-jégkori gyapjas mamuttal, a barlangi oroszlánnal, az óriásszarvassal, a sztyeppei bölénnyel és a barlangi hiénával is. Az egész menazséria fokozatosan odalett, amint az északi féltekén visszahúzódott a szárazföldi jégpáncél és nyomában gyökeresen megváltozott a növénytakaró, és végső soron az egész élővilág. Patersonius Hain felvidéki sárkányainak utolsó képviselői kb. 30 000 évvel ezelőtt tűntek el a Felvidékről; ezt a legújabb radiokarbon adatok alapján ma már elég bizton lehet állítani.  További néhány ezer év elteltével pedig egész Eurázsiából kihaltak a barlangi medvék. Kihalásukat talán a folyamatosan és gyorsan változó természeti környezet okozta, amihez nem tudtak alkalmazkodni.

A gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) és az óriásszarvas (Megaloceras giganteus) a barlangi medve kortársai voltak – Szunyoghy András ceruzarajzai

De van itt még valami, amit a különböző kutatók más-más súllyal vesznek számításba. A lassan eltűnő barlangi medvék már együtt éltek a neandervölgyi ősemberrel (Homo neanderthalensis), és a később feltűnő modern ember (Homo sapiens) korai képviselőivel is. A kőkorszak embere vadászott a medvére, amelynek húsa fontos táplálék volt, gereznája értékes prémként szolgált, és talán még fontosabb lehetett, hogy a medvéktől elfoglalt barlangokban a korai emberek is védelmet találtak. A barlangokból előbújó medvéket talán súlyos kövekkel sújtották halálra és az is lehet, hogy a téli álmot alvó medvékre rátört a kőbaltával, fa dárdákkal felszerelt ősember. Találtak olyan medvekoponyát, amelyben máig benne van a csontba fúródott dárdahegy. Könnyen elképzelhető, hogy az állat járását kiismerő ősember vermet ásott és csapdát állított a barlangi medvének. Akárhogy is volt, az emberi nem és a barlangi medvék küzdelme az emberiség alighanem leghosszabb háborúja volt, amelynek során mindkét fél komoly veszteséget szenvedhetett el.  A paleolitikum végével azonban az utolsó barlangi medvék is odalettek, és ettől kezdve az ember már csak a másik embertől vehette el a barlangot. A területért és a javakért való ember ember elleni küzdelem gyakorlata azóta sem ment ki a divatból.                                  

Irodalom

Farkas Gábor Farkas (2013) Ransanus és a sárkány – Erdélyi Múzeum, LXXV/4, 32–37.

Gáboriné Csánk Vera (1980): Az ősember Magyarországon, Budapest, Gondolat, p. 264.

Tasnádi Kubacska András (1939): A mondák állatvilága, Budapest, Magyar Királyi Természettudományi Társulat, p. 372.




Természet Világa, 148. évfolyam, 1. szám, 2017. január
http//www.termeszetvilaga.hu/