VARGA PÉTER
Az 1763. évi komáromi földrengés


„Megmagyarázni nehéz, a zavart mi okozza ilyenkor,
Mert le a földbe ki lát? Senki. Az ok titok így.
Grossinger János: 
Elegia de nuperrimo terrae motu Comaromii 1763, 1783.


A történelemtudomány a múltban történteket számtalan tárgykör síkjában szemléli. Ezek között szerényen húzódnak meg a múltbeli természeti jelenségekkel, köztük a földrengésekkel, foglalkozó kutatások. Pedig a természeti jelenségek történetének feltárása fontos eszköz lehet lényegük megértéséhez és annak megítélésére, hogy egy földrajzi régióban mire számíthatunk a jövőben. Ilyen szempontból van nagy jelentősége a negyed évezreddel ezelőtt 1763. június 28-án Komárom térségében kipattant földrengésnek. Becsült magnitúdója M=6,3 a történelmi Magyarország talán legnagyobb, de mindenesetre legismertebb szeizmológiai eseménye, mely az óta is foglalkoztatja a kutatókat, emellett számos irodalmi alkotás ihletője lett és máig élő hagyományok kötődnek hozzá. 

A természettudományi emlékek között kiemelt helyet foglalnak el a földrengések. Ez nem meglepő, hiszen a természeti katasztrófák közül ezek okozzák a legnagyobb veszteséget. A XX. században a természeti katasztrófák áldozatai között 51% halálát okozták, míg az árvizekre 29 és a viharokra 17% esett. A maradék 3% a vulkáni kitörések (2%), a nem földrengés keltette cunamik és a suvadások (0,5–0,5%) között oszlik meg. Földrengések következtében városok, sőt egész régiók semmisültek meg, sokszor örökre. A földrengések „történelmének” feltárása elsőrendű fontosságú, hiszen segítségével képet kapunk egy földtani régió jelenkori geológiai aktivitásáról, tektonikai folyamatairól. A társadalom számára azért fontos a múltbeli szeizmológiai események ismerete, mert ez eszköz a jövőben várható rengések prognosztizálásához. Különös figyelem övezi a régmúlt idők legnagyobb földrengéseit, és térségünk esetében elsősorban ilyen a 250 évvel ezelőtti komáromi, hiszen ezekről maradtak ránk elsősorban értékelhető dokumentumok. 

Amikor a szeizmikus prognózis igényéről beszélünk, másra kell gondolnunk, mint a meteorológiai esetében. A szeizmológusok legfontosabb feladata az, hogy megmondják: egy adott területen és adott időintervallumon belül milyen méretű földrengésre számíthatunk. Az ez irányú kutatások alapjául az a felismerés szolgál, hogy a földrengések egy éven belül várható számának (N) logaritmusa lineáris kapcsolatban van a földrengések méretével vagy más szóval magnitúdójával (M-mel)1: LgN = a – b M.

Látható, hogy a nagy rengések a kisebbeknél lényegesen ritkábbak. 

Ahhoz, hogy az egyenlet meghatározása minél megalapozottabb legyen, szükséges minél pontosabban ismerni a múltbeli rengések számát és méretét (magnitúdóját).

Ahhoz, hogy a komáromi térség szeizmicitásának természetét megértsük, fontos megismerkedi az ottani földtani szerkezetekkel. Magyarország és Dél-Szlovákia területe a Pannon-medencében helyezkedik el, mely a kárpáti térség belső részét képezi. A medencének egy sor anomáliás geológiai tulajdonsága van. Az egyik a földkéreg kivékonyodása. A kéregvastagság jellemzően 25 km, ami hozzávetőleg a fele a szokásos értéknek. Ugyancsak kiugró a geotermikus gradiens értéke: 50–70 °C/km közötti, szemben az átlagos 30 °C/km értékkel.

Az 1763. évi földrengés fészke egy fiatal üledékekkel kitöltött medencében található, mely a középső részeken átlagosan 5 km vastagságú, de helyenként eléri a 7–8 km-t is. A medence legfontosabb tektonikai szerkezete a Rába-Ógyalla-Diósjenő vonal, mely elválasztja a Keleti-Alpok képződményeit a Dunántúli-középhegység idősebb kőzettömegétől. A gravitációs és földmágneses mérések érdekes eredménye, hogy azok maximuma a medence legmélyebb részei felett található. A mérések maximális értékeinek tengelye első közelítésben követi a Rába-Ógyalla-Diósjenő vonalat, melynek 
helyzetét geoelektromos, ún. magnetotellurikus, geofizikai mérések jelölik ki. Ez a vonal nyugaton a Rába vonalát követi, majd a Dunától északra keletre fordul (1. ábra). 

1. ábra. A medence mélységének és a geofizikai mérések maximumainak tengelyei (1- a Rába-Ógyalla-Diósjenő vonal magnetotellurikus mérések által kijelölt helyzete; 2 – a medence legmélyebb részeinek helyzete; 3 – a gravitációs mérésekből kapott értékek maximumának tengelye; 4 – a földmágneses mérések maximumai; 5 – a mezőgazdaságból élő falusi lakosság kárainak maximuma; 6 – az 1763. évi földrengés epicentrumának feltételezett helye)

Elmondható, hogy Magyarország és Szlovákia szeizmicitása egészében véve mérsékelt. A Komárom, Kecskemét, Dunaharaszti és Paks térségében kipattant földrengések katalógusából megszerkesztett LgN = a – b M egyenesek (2. ábra) azt mutatják, hogy Paks térségének földrengés-aktivitása alacsonyabb, mint a másik három – a Pannon-medence viszonyai között – aktívnak mondható területé. Komárom térségének statisztikus alapon meghatározott szeizmicitása lényegében nem nagyobb, mint Kecskemét vagy Dunaharaszti (lényegében Budapest) térségéé. Mindhárom utóbbi esetben kb. 500 évente lehet számítani M.6 magnitúdójú földrengésre. Ilyen nagyságrendű földrengésre Földünk egészét tekintve évente néhányszáz alkalommal kerül sor. 

2. ábra. A földrengés aktivitás LgN = a – b M egyenlettel jellemezett statisztikus eloszlása Magyarországon 

A Komáromban kipattant 11 Io >= V földrengés

Grossinger János, az 1763. évi katasztrófa szemtanúja volt az első, aki 1783-ban kiadott, a Magyar Királyság földrengéseivel foglalkozó munkájában (Dissertatio de terrae motibus regni Hungariae, 1783, Győr) megkísérelte összeállítani a várost sújtó földrengések listáját. Az általa említett legkorábbi esemény 1599-ben történt, melynek következtében Komárom és Esztergom térségében épületkárok keletkeztek. Ezt követően több mint 150 évig nem tudunk helyi földrengésekről. 1754-ben, majd ez után 1757-ben, 1758-ban és 1759-ben kisebb, károkkal nem járó földrengések pattantak ki. A számos előrengéssel megelőzött nagy, 1763. június 28-i esemény Komáromban 63 áldozatot követelt, a sérültek száma jóval meghaladhatta a százat. Négy áldozatot követelt a földrengés Győrben is. Elsősorban a magas, bonyolult szerkezetű, díszített nemesi, egyházi és középületek sérültek. A köznép földszintes, egyszerű, általában fából, vályogból emelt házai ellenállóbbak bizonyultak. A városban hét templomtorony és a városháza tornya ledőlt. 1763-ban a város épületeinek száma 1169 volt. Ebből 279 (24%) teljesen elpusztult, 353 (30%) részben elpusztult, 213 (18%) szorult nagyobb javításra, 219 (19%) esetében került sor kisebb javításokra. Tehát a sérült épületek aránya 91% volt. A fenti adatok alapján Komárom területén a földrengés intenzitása IX volt az EMS-skála szerint.

3. ábra. A Győr városában keletkezett károkat bemutató festmény (Maizell, Ausztria). A képen jól láthatóak a templomtornyok sisakjainak megdőlései 

Az aktivitás 1780-tól kezdődően újra nőtt. 1783. január 4-én földrengés rázta meg Győrt, majd két és fél órával később egy erősebb Komáromot, ahol 500 épületben esett komoly kár, és összeomlott az újonnan épült erőd is. A következő jelentős esemény az 1806. évi rengés volt. Az 1822. évi esemény elsősorban Izsán pusztított, ahol csak 16 épület maradt épségben. Épületkárokat okoztak az 1841., az 1851. és az 1857. évek rengései is. 1857 után nem történt nagyobb földrengés, de kisebbek azóta is jelentkeznek a térségben. 

A Komáromban kipattant 11 Io>=V földrengés együttes energiája S=1,52·1014 joule. Ennek 83%-a az 1763. évi eseményhez köthető, melynek során körülbelül annyi energia szabadult fel, mint a Hirosimára ledobott atombomba robbanásakor. 

Az 1763. évi földrengés károkkal járt más magyarországi településeken is. A rengés Győrben négy áldozatott követelt és a károk is igen számottevőek voltak. A püspöki palota nagy részben összeomlott (ebédlője falán még ma is látható repedés a hagyomány szerint 1763-ban keletkezett). A város belső részében nem maradt sérülésmentes épület. A karmelita templom tornya közepéig széthasadt. Használhatatlanná vált több más egyházi intézmény is. A Győr városát bemutató festmény (Maizell, Ausztria) egyértelműen mutatja a templomok kárait. A leírt károk alapján az intenzitás értéke Győrben 7 és 8 EMS között volt.

A hagyomány szerint 1763. június 28. óta Zichy Ferenc püspök rendeletére a földrengésre emlékezve minden évben, a mai napig, körmenetben hordozzák körül Szent László hermáját a városban.

Budán a város tanácsa szerencsés megmenekülésükről ír a Helytartótanácshoz írt jelentésében. Kizárólag kisebb, templomokban esett károkról számolnak be. A ferencesek templomának tornyáról leesett a kereszt, a jezsuitákénak falában repedések keletkeztek. 

„…A földrengés , mely június 28-án volt, reggel fél hat után az úr 1763. esztendejében, ereje … a fölöttem álló keresztet levetette…” szöveg volt olvasható a budai 1734-ben épült Ferences templom falának egykori emléktábláján. Sopronban kisebb épületkárok keletkeztek. Ennél jelentősebb, hogy milyen részletesen és együttérzéssel írnak a soproni források, jelezve, hogy a XVIII. század közepére az ország lakosságában magas szintre emelkedett a nemzeti együttérzés és segítőkészség. Esztergom. „Isten kegyelme folytán épület sehol sem dőlt össze” – jelenti a megye. A város környékén nagyobb kár keletkezett a bajnai Sándor- és az erdődi Pálffy-palotákban. Egyes templomok „csak kellő vigyázattal használhatók”. Székesfehérvárról nem érkezett jelentés számottevő kárról. Pápán leesett a templom tornyáról a kereszt. Zsámbékon jelentős részben ös.szeomlott az 1220 körül épült premontrei prépostsági templom.

4. ábra. A zsámbéki templom romja napjainkban

Az 1763. évi földrengés okozta károkról Komáromban és más magyarországi városokban (városi károk) összefoglalóan megállapítható:

A károk eloszlása azt mutatja, hogy azok kiterjedése nyugati irányba jelentősebb, mint kelet felé. Esztergomban és Budán alig vannak károk. Kivétel a zsámbéki templomrom. Győrből viszont nagy károkról tudunk.

A Duna vonalától délre a károk mértéke sokkal kisebb, mint a folyó másik oldalán. 

A korabeli dokumentumokból megállapítható, hogy más európai kormányzatokhoz hasonlóan a földrengéssel kapcsolatos események és károk iránt nagy érdeklődést mutatott a magyar királyi kormányzat. A XVIII. század közepére az európai uralkodók felismerték felelősségüket a lakosság biztonságának védelme terén. Ezek a tragédiák nagy hatással voltak a korabeli társadalomra is, számos művészt késztettek megszólalásra és a tudósok figyelme is a földrengések felé fordult. 

Az elmondottaknak megfelelően járt el az időszak legnagyobb természeti katasztrófáját jelentő és egész Európát megdöbbentő 1755. évi lisszaboni földrengést (M=8,7–9,0) követően Portugália miniszterelnöke, Sebastiao de Melo és húsz évvel később a Nápolyi Királyság kormányzata az 1783. évi kalábriai földrengéssorozat esetében, amikor 1783. február 5. és március 28. között öt M=5,9–M=7,0 földrengés rázta meg Szicília keleti partvidékét). 

Az 1755-ös lisszaboni rengés (M=8,7–9,0) Európa negyedik legnépesebb váro-sát (Párizs, London és Nápoly után) érte, 70 ezer áldozatot követelve. Több mint 20 templom dőlt össze, maguk alá temetve a mindenszentek napjára összegyűlt embereket. A város épületeinek közel 90%-a vált rommá. Elpusztultak a történelmi műemlékek, leégett a csak pár hónappal korábban megnyitott operaház, megsemmisült a királyi palota, benne a 70 ezer kötetes könyvtárral, a képtárral, benne többek között Tiziano-, Rubens- és Correggio-festményekkel és a királyi levéltárral, ahol a korábbi évszázadok hírneves portugál utazóinak feljegyzéseit, térképeit őrizték. A király államminiszterét bízta meg a károk felmérésével, az újjáépítés szervezésével, aki Lisszabont alig több mint egy év alatt szinte teljesen újjáépíttette. Munkatársa, Carlos Mardel, eredeti magyar nevén Martell Károly, kidolgozza a földrengésálló építkezés alapelveit (Mardel-féle ház), eljárása kísérleti igazolására rázópadot épít és nagyrészt tervei szerint épül fel újra a portugál főváros központja.

5. ábra. Carlos Mardel, Martell Károly (1696–1763)

Az európai történelem addigi legsúlyosabb természeti katasztrófája nagy hatással volt a kontinens kulturális életére. Rousseau megerősítve látta a természethez való visszatérés szükségességét hirdető filozófiáját, Voltaire a lisszaboni földrengésről versben és regényében a Candide-ban is megemlékezik. Goethe önéletrajzi művében ír a lisszaboni katasztrófáról mint gyerekkori élményéről. Georg Philipp Telemann „A földrengés” címmel, az 1755. évi földrengés hatására komponált kórusművét gyakran játszották Németországban a XVIII. század ötvenes éveinek második felétől a század végéig.

A lisszaboni földrengés jelentős hatással volt a tudományos életre is. Kant három szeizmológiai témájú tanulmányt írt 1756-ban a lisszaboni tragédia hatása alatt. E földrengés következményeként született meg a modern szeizmológia. Ekkor íródik az angol John Michellben (1724–1793) „Feltételezések a földrengés jelenség okáról és megfigyeléséről: különös tekintettel az 1755. november 1-i földrengésre, mely oly nagy hatással volt Lisszabon városára, és melynek hatását oly jól érezték Afrikában és kevésbé Európában” című dolgozata. Ebben először található meg az a feltételezés, hogy a rengések a Föld belsejében egy bizonyos helyen ható erők következtében keletkeznek, ahonnan, mint egy központból, az általuk keltett vibrációs mozgás tovaterjednek. 

A Kalábriát sújtó földrengésekről szólva is megállapítható a kormányzati felelősségtudatból eredő érdeklődés. A királyság akadémiája szakértőket küldött a helyszínre, így ez volt az első részletesen, szakemberek által dokumentált szeizmológiai esemény. Katalógust készítettek az utórengésekről is (összesen 1186-ról). Mint Kövesligethy írja, Filagosa városában a földrengés után egyetlen épület maradt épen: az a palota, melyet portugál módra építettek. Ezt látva a nápolyi királyi kormány elrendelte a Mardel-féle elveken nyugvó építkezési eljárás általános bevezetését. A földrengések következményeit két külföldi tudós híresség is megvizsgálta. Az egyik a nápolyi brit nagykövet, William Hamilton (1731–1803) volt, aki felismerte, hogy a károk mértéke függ a földtani szerkezettől. A másik, egy francia geológus, Déodat Gratet de Dolomieu (1750–1801) megállapította a fészkek méreteit és foglalkozik a földrengés keltette elmozdulások meghatározásával.

Az 1763. évi komáromi földrengés után lépéseket tett a város önkormányzata és a magyar királyi kormány is. Az intézkedések között említhető Komárom tanácsának az a döntése, mely megtiltja két- vagy háromemeletes házak építését. II. József 1783-ban meglátogatta Komáromot és a város az évi földrengés okozta „pusztulását nagy szívbeli fájdalommal nézé, s unszolta a városi tanácsot, hogy a lakosokkal egyetértően változtassa meg jelenlegi lakhelyét…s költözzön át a Duna túlsó partjára” (Szinnyei József, Vasárnapi Ujság, 1863). A király ezen, az 1763-as tragédiára is gondoló javaslatát, Komárom városa gazdasági okok miatt nem fogadta meg. 

A legfontosabb lépés az volt, hogy a falusi népesség kárainak megállapítására (és kárának enyhítésére) a királynő utasítására a falvakat a megyék három tagból álló bizottságai (egy megyei tisztviselő, egy ács és egy kőműves) járták be, melyek a károkat egységes árjegyzék alapján határozták meg, külön a középületek, külön az egyházi építmények, a nemesi kúriák és a mezőgazdasági és iparűző népesség házai esetében. A bizottságok által készített jegyzőkönyvek a Magyar Országos Levéltárban megtalálhatóak (Acta Terrae motus anni 1763, OL N-98. Ladula CCCFascisculus A-E). Ez a nagy adattömeg lehetővé teszi az 1763. évi földrengés hatásának részletes vizsgálatát és, a városi károkat is felhasználva, egy megalapozott izoszeiszta térkép elkészítését. A falvak mezőgazdaságból és iparűzésből élő lakosainak egy portára eső kárának forintban kifejezett értékei azt mutatják, hogy a legnagyobb, 5 forintot meghaladó, egy portára eső károk Megyercs (Čalovec) térségében fordultak elő. A Duna folyásához közel eső területek nagy kárértékei az ottani, a földrengéshatást növelő magas talajvízszinttel kapcsolatosak, a Dunától délre pedig, Ács és Bábolna estében, a népesség jobb anyagi körülményeivel hozhatók kapcsolatba. Guta-Kolárovó esetében a kiugró kárérték az igen kedvezőtlen műszaki földtani viszonyokkal magyarázható. 

A fenti adatbázis és a városi károk értékelése alapján elkészítettük az 1763. évi földrengés izoszeiszta térképét. Ehhez fontos szempont volt Szeidovitz Győző azon felismerése, hogy a falusi népesség ebben az időben, földrengés-állékonysági szempontból egyforma épületekben lakott (Szeidovitz Gy., 1994, Acta Geod. Geoph. Hung., 29, 197-208), ami lehetővé teszi a keletkezett károk egységes értékelését. A XVIII. század elején a Nyugat-Dunántúlon a fa még kizárólagos építőanyag volt. (Bíró F. 1975: 31–33). Később elterjedt a fonott, tapasztott fal. A tetőszerkezet ágasfás-szelemenes volt jellemző az egész időszakban. A szelemenes tetőszerkezetben a tetőzet súlyát a tető gerincén végig húzódó alátámasztott erős gerenda, a szelemen, viseli.

Hogy egy XVIII. századi földrengés esetében megalapozott izoszeiszta térkép legyen készíthető, az kivételes lehetőség, ami annak köszönhető, hogy a jól dokumentált városi károk mellett a vidéki veszteségekről is egységes és részletes dokumentáció készült. Első lépésként az epicentrum helyének becslésére került sor a komáromi és a győri épületkárok alapján. Összehasonlítva a Győr és Komárom esetére kapott intenzitás értékeket (a Pannon-medencére tipikus 10 km fészekmélységet feltételezve), megállapítható, hogy a földrengés epicentrumának a két várostól 25, ill. 10 km távolságban kellett lennie. Ezt a feltételezést támasztja alá, hogy az utórengéseket is a két város között lévő falvakban figyelték meg elsősorban. 

Arra a következtetésre jutottunk, hogy a földrengés nagyobb volt a korábban feltételezettnél. Mérete meghaladta az I=9 és a M=6,2 értéket (10 km fészekmélységet feltételezve), sőt akár a M=6,5 értéket is elérhette, és fészke a Rába-Ógyalla szerkezeti vonallal hozható kapcsolatba. A Rába-Ógyalla vonal Győrtől délre lévő részének ismert földrengés-aktivitása eltér a Komárom felé eső részétől. A jelenség oka ismeretlen. A térségben lévő nagyobb mérnöki létesítmények földrengés-veszélyeztetettségét a korábban feltételezett kisebb magnitúdó értéket feltételezve határozták meg. 

A korszellemnek megfelelően alakult a magyar tudósok és írók földrengések iránt megnövekedő érdeklődése az 1763. évi földrengést követően. Bár az első magyarországi földrengésfelsorolás Istvánffy Miklós grandiózus munkájában már megtalálható („Pannonii Historum de rebus ungaricis” Libri XXXIV, 1622, Köln) hat XVI–XVII. századi magyarországi eseményt felsorolásával, továbbá az első földrengéssel foglalkozó írás (Schnitzler Jakab, 1681: „Jelentés Isten szaváról és a földrengések természetéről, Eredetük és Jelentőségük annak a nagy földrengésnek alapján, amely néhány nappal ezelőtt, az 1681. év augusztus 19-ének hajnala előtt, negyedórával egy óra után következett be”) is már korábban napvilágot látott, a magyar természettudósok érdeklődése a földrengések iránt igazán az 1763. évi tragédia után jelentkezett. Az első reakció, melynek szerzője valószínűleg Grossinger János, már 1763-ban napvilágot látott (Az 1763. július 28-án a Magyar Királyság Különböző Helységeiben Észlelt Ijesztő Földrengés Leírása, amelyet Komárom szabad királyi városban tizennégy napon keresztül éreztek/ mellette egy ének, Buda, Nyomtatva Leopold Frantz Landerernél, a Vizivárosban, 1763). Kaprinai István jezsuita történész adatai, egy a komáromi 1763. évi földrengésről írt tanulmánnyal együtt, napjainkig sem láttak napvilágot, kézirata a budapesti egyetem könyvtárában található. Ugyanitt van, és ugyancsak kéziratban, Kolinovics Gábriel történetíró és királyi táblai hites jegyző hazai földrengésekkel foglalkozó 1767-ben írt terjedelmes műve is. A magyar földrengéskutatás büszkesége Grossinger Jánosnak a komáromi Ó-vár lelkészének 1783-ban Győrben megjelent könyve a „Dissertatio de terrae motibus regni Hungariae” („Értekezés a magyarországi földrengésekről”). A könyv első része részletesen foglalkozik a rengések keletkezésének Grossinger által elképzelt magyarázatával. A rengések okozója „a szűk helyre szorított, és nagy hő hatására kitágult levegő”. A mű legfontosabb értékét az a 24 magyarországi földrengésre vonatkozó információ jelenti melyeket „régi évkönyveket” átnézve sikerült összegyűjtenie. Grossinger munkája a maga korában az egyik legkorszerűbb földrengés-katalógusa volt. Sikerére jellemző, hogy azt egy a könyv megjelenésének idején Komáromban állomásozó katonatiszt, gróf Johann Sternberg, három évvel később saját neve alatt megjelentette (Sternberg J.: „Versuch einer Geschichte der Ungarischen Erdbeben” , Prag - Dresden,1786). 

Részletesen foglalkozik a földrengésekkel Mitterpacher Lajos (1734–1814), a természettörténet, fizikai földleírás rendes tanára a Magyar Egyetemen, két könyve („A Földgolyó, rövid természeti története”, 1774 és „Fizikai Földleírás”, 1789), valamint Varga Márton főleg csillagászati tárgyú munkája is ( „A tsillagos égnek és a föld golyóbissának az ő tüneményeinek együtt való természeti előadása s’ megesmértetése”, Nagyvárad, 1809). Már a XIX. század elején, 1824-ben, jelent meg a komáromi kötődésű Holéczy Mihály (1795-1838) dolgozata a „Tudományos Gyűjtemény”-ben („A komáromi földindulások”, Tudományos Gyűjtemény, I, 56-61). Ugyancsak ebben az évben látott napvilágot Katona Mihály „Közönséges természeti-földleírás” című könyve (Pest, 1824). Matematikai, fizikai megalapozottságú elméletet dolgoz ki a földrengések okáról és a hatásterjedés mechanizmusáról Nyíry István 1835-ben „A földrengések tudományos feldolgozása” című munkájában (Tudománytár, VIII, 97-136). 
 
A komáromi földrengés utáni hazai tudományos közlemények közül a legnagyobb jelentőségű Kitaibel Pál és Tomcsányi Ádám professzorok latinul megjelent és részletes ásványtani, földmérési, hidrológiai és mágneses méréseken alapuló könyve az 1810. évi komáromi földrengésről: „Értekezés általában a földrengésről s különösképpen az 1810. január 14-i Mór-i földrengésről”, Budán, a Királyi Egyetemi Nyomda betűivel 1814, mely a világ első izoszeiszta térképét is tartalmazza. 

Az irodalom részéről jelentkező első reakció még 1763-ban megjelent a már említett – és Grossingernek tulajdonítható –, Budán kinyomtatott röplaphoz csatolt költemény formájában. Grossinger híres „Dissertatio de terrae motibus regni Hungariae” című könyve végén egy szép latin nyelvű elégia található, melyet 2006-ban Nagyillés János fordított magyarra. Baróthi Szabó Dávid epikus költeménye „A komáromi földindulásról” Kassán látott napvilágot „Költeményes munkái”-nak első kötetében, 1789-ben. Irodalmi érdekessége mellett a komáromi rengéssel kapcsolatos adatok miatt is fontos Fábián Julianna és Gvadányi József verses levelezése („Verses levelezés, a melyet folytatott gróf Gvadányi József magyar lovas generális nemes Fábián Juliannával, nemes Bédi János élete párjával, melybe több nyájas dolgok mellett, királyi Komárom városába történt siralmas földindulás is leirttatott és a versekbe gyönyörködők kedvéért kiadattatott”, Pozsony, 1798). Érdemes megemlíteni, hogy Fábián Julianna házában megfordult Csokonai Vitéz Mihály is és a hagyomány szerint ott ismerkedett meg 1797 tavaszán Lillával (Vajda Juliannával). Az 1783. évi földrengéssel foglalkozik a bicskei református prédikátor, Csokonai Vitéz Mihály debreceni iskolatársának és barátjának, Kovács Sámuelnek verse (Mindenes Gyűjtemény 1880), mely Kecskés Sándor könyvében a „Komárom az erődök városá”-ban is megtalálható (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984). A komáromi protestánsok és katolikusok közti viszállyal foglalkozik Jókai „Elátkozott család” című regénye, mely folyóiratban 1857-ben, könyv alakban 1858-ban jelent meg és bevezető részében részletes leírást tartalmaz az 1763. június 28-án bekövetkezett tragikus földrengésről. A komáromi születésű Szinyei József grandiózus műve a „Magyar írók élete és munkái I–XIV.” (Budapest: Hornyánszky. 1891–1914) sok adatot tartalmaz a magyarországi földrengésekkel kapcsolatosan. Külön említendő a Vasárnapi Ujságban (1863) megjelent érdekes és sok máshol nem található adatot tartalmazó írása „A rév-komáromi földrengésekről”. 

------------------

1. A földrengések mérete (magnitúdója) (Richter-skála) a rengést egyetlen számértékkel jellemzi és ez a fészekben felszabaduló energiával hozható kapcsolatba. A rengés által keltett megrázottság területi eloszlását a föld-rengés intenzitás segítségével jellemezhetjük (intenzitás skálák felhasználásával; jelenleg az EU országokban az Europai Makroszeizmikus
Skálát –EMS– van használatban). A földrengésfészek felett a felszínen megfigyelt érték az epicentrális intenzitás. A földrengés magnitúdója közvetlenül csak műszeres megfigyelések alapján határozható meg. A régmúlt rengései esetében az epicentrális intenzitás étékéből becsülhető a méret egy tapasztalati képlet segítségével. 


Természet Világa, 145. évfolyam, 2. szám, 2014. február
http//www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/