Vekerdi László emléktáblája 
2013. június 26-án, szerdán délután 3 órakor, barátai és tisztelői gyülekeztek Vekerdi László (1924–2009) egykori lakóházánál, a XII. kerület Határőr út 27/A számmal jelzett épület előtt. A XII. kerület Hegyvidék Önkormányzata a Bethlen Gábor Alapítvánnyal közösen emléktáblát állított tiszteletére e ház falára. Vekerdi László folyóiratunknak 1964-től haláláig volt szerzője, 1983-tól negyedszázadon át szerkesztőbizottságunk tagja. A Bethlen Gábor Alapítvány ügyvivő kurátorának, Bakos Istvánnak emléktábla avató beszédével idézzük fel e kiváló tudóstanár, író, könyvtáros, szeretnivaló ember emlékét. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves vendégek, hajdani lakótársak! 

Vekerdi László régi barátai, kollégái, tanítványai, tisztelői nevében és a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma képviseletében köszöntöm az egybegyűlteket. Köszönöm, hogy eljöttek emlékjelet állító megemlékezésünkre e társasházhoz, amelyben barátunk, tanárunk 70 négyzetméternyi lakásában a fél életét leélte. 

Bakos István

Tanúja és – az MTA Könyvtárával szimbiózisban – színhelye volt e ház a korabeli közéletet meg-megmozgató férfi küzdelmekkel teli alkotó munkájának.

Fészek is volt, ahol Judit asszonnyal boldogan meghúzódhatott, ahogyan tudott.

Nehezen tudott meghúzódni, mert nyugtalan alkat volt. Igaz, hogy telefon nem zavarta, mert hiába kérelmezte, azt a „szocializmusban” nem kapott. Hajtotta azonban igazságérzettel párosuló tudásvágy. A szellem robotosaként szolgált; olvasott, jegyzetelt, recenziókat írt, vitázott, lektorált, fordított, cikket és kritikát írt, szerkesztett, tanított, s mindig arra készült, hogy majd megírja tervezett könyveit, esszéit is. Életművét a tanulással párosuló alkotás kényszere hatotta át. Ezt sajátította el miközben a teremtés titkát kutatta az európai szellemiséget meghatározó három kiváló tudós-ember; Galilei, Newton és Bolyai életében. Századokat átívelve igyekezett velük a legbensőbb kapcsolatba kerülni, s szellemi érintkezését, élményeit olvasóival is megosztani… 

Útkereső tájékozódása, életereje szinte meghatványozódott az idő tájt, amikor az egyetem bölcsészkarán tanított. (Akkor költözött ide, új lakásába, s akkoriban került a MTA Könyvtárába is.) Tanúsíthatom, hiszen ekkor lettem tanítványa – majd két évig munkatársa is a Kutatómunkások c. könyv elkészítésében –, hogy kivételes tudású, áldozatos nemzetnevelőként tisztelt minden teljesítményt és embert, de ki nem állhatta, kigúnyolta az álságot, az uraskodó gőgöt, a tekintélyelvűséget. A kor hatalmasai ezt nehezen tűrték, sokféleképpen büntették. Az értelmiség jó része és mindazok, akik ismerték, olvasták, előadásokon, vagy rádióban hallhatták, viszont úgy tisztelték őt, mint aki a tudomány igazi őre, élő lelkiismerete maradt a honi társadalomban! 

Vekerdi László nevét, az Arcok és vallomások sorozatban megjelent Németh László-portré kapcsán ismerte meg a hazai közvélemény. A másokért élő, értékteremtő, az esszéírót középpontba állító kitűnő könyv miatt óriási támadás zúdult a szerzőre. Ennek egzisztenciális következményei voltak; kirúgták a Matematikai Kutatóintézetből. Vekerdi a nemtelen támadások következtében, „félpénzért” került a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Szerzeményezési Osztályára. Ahogy tisztelői állították: közel négy évtizeden át „Michelangelóként széklábakat faragott”. A könyvtárat használó természettudósok azonban tudják, hogy a magyar tudományos élet szerencséjére történt ez így, hiszen az ő értő szakmai munkája és lebilincselő tájékozottsága, szolgálata nélkül, a Kádár-korszakban, sőt utána sem kerülhettek volna a világ élenjáró tudományos művei fontos folyóiratai hazánkba, az MTA Könyvtárába. Nem csak szerzeményezett. Sokat olvasott, írt és konzultált velünk munkahelyén. 

Sokoldalúságát jelzi, hogy megjelent írásai, munkái számtalan tudományterülethez köthetők, mint pl.: tudománytörténet, orvostörténet, matematikatörténet, fizika (és története), irodalomtörténet, természettudomány, biológia, általános nyelvészet, történettudomány, művelődéstörténet, néprajz, informatika, kibernetika, genetika, lexikonok története, mechanika, kémia, könyvkiadás, régészet, helytörténet, fotótörténet, földrajz, ökológia, szobrászat, könyvtártörténet, olvasástörténet, statisztika, filozófia s még folytathatnánk …. A latin, angol, német, francia nyelven túl, a szláv nyelveket is ismerte, tájékozódásaiban használta őket. 

A Magvető Kiadó népszerű Gyorsuló idő sorozatát – a hetvenes évek közepén 
– az ismeretterjesztő szándék jegyében indította el. Hű maradt pedagógus ősei hivatásához akkor is, amikor igazi népművelőként, a Magyar Rádió Véges végtelen című műsorának több mint kétszáz adásában – Herczeg János közreműködésével – megosztotta csillogó tudását a világról. A magyar szellemi élet legendás alakjaként, magányos ellenállóként, a hatalomnak, tekintélynek behódolni nem akaró utolsó szabad emberként méltatták 2003-ban, az Év ismeretterjesztő tudósa díj átadásakor. Jellemző rá, ahogyan fogadta a kitüntetését: „Máskor ne ilyen vén hülyének adjátok a jutalmat, aki már nem tud mit kezdeni vele” – e szavakkal vette át a díjat, az örök ellenzéki és kivételes tudású polihisztor. 

Tizenhat könyve, tizenöt könyvfordítása, több mint félezer kisebb-nagyobb tudományos és tudománynépszerűsítő dolgozata jelent meg életében, jórészük a magyar vidék folyóirataiban (Tiszatáj, Forrás, Alföld, Jelenkor, Új Forrás, Napjaink), valamint a Természet Világában. Kincsek maradtak utána, felmérhetetlen értékű az emberi-szellemi hagyaték, amit Vekerdi Lászlónak köszönhetünk. Olyan alkotó ember volt, akit a humaniórák és a reáliák, a múlt és a jelen, a haza és haladás ügye egyaránt izgatott, aki a „szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot” igézetében élt. A hivataloktól viszolygott. Közfunkciót, amivel a rendszerváltás után igyekeztek, igyekeztünk elismerni, nem vállalt. Az üldözést jobban elviselte, mint a kitüntetést. 

Vekerdi Lászlót igazságkereső szándéka, elkötelezettsége tette a hetvenes években a magyar vidék szellemi műhelyei; pl. az Ilia Mihály szerkesztette Tiszatáj védelmezőjévé. A jóra való hajlandóság, tettrekészség jellemezte. Határon túl rekesztett nemzettársainkkal vállalt szolidaritást a Bethlen Gábor Alapítvány egyik kezdeményezőjeként, kurátoraként. Ott volt Monoron, és velünk volt ama nevezetes találkozón a Lakiteleki sátorban is. 

Ő azonban sem a demokratikus, sem a nemzeti ellenzék; hanem a szabadon szolgáló értelmiség klasszikus képviselőjeként vállalt szerepet és kockázatot, akinek szellemi horizontját a világ tudományának és a magyar szellemi életnek a legkiválóbbjai alkotják. Nem ismerek rajta kívül senkit, aki a humán és természettudományos kultúra egységének oly eleven megtestesítője lett volna, mint ő, s akinek enciklopédikus tudása majd’ mindent átfogott. Jól érzékelteti ezt a Természet Világa 2004/I. különszáma, amellyel a folyóirat hűséges szerzőjét és szerkesztőbizottságának tagját, a 80. éves Vekerdi Lászlót köszöntötte, írók, költők és természettudósok őt méltató írásaival. Sok kiváló nemzedéktársammal együtt, szellemi atyánkként tisztelhettük életében, akihez bizalommal fordulhattunk, akit kizsákmányolhattunk, mert fölmérhetetlen tudása bölcsességgel, szerénységgel, odafigyeléssel és segítőkészséggel párosult.

Az emléktábla leleplezése

Hálás vagyok, hogy közel fél évszázadon át életem része volt, hogy tanítványa, munkatársa, barátja lehettem. Köszönöm ezt szeretett leányának, Juditnak is. Alapítványunk képviseletében, a XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzattal közösen létesített Vekerdi László emléktábláját, a meghívón szereplő Kosztolányi versidézettel fölavatom:

„Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.” 

Kívánom: emlékjele hozzon áldást házra-hazára; embersége, igazságérzete, sokoldalú tudása, munkaszeretete és hűsége legyen követendő példa számunkra! 

Buda, 2013. június 26.

BAKOS ISTVÁN 



Természet Világa, 144. évfolyam, 8. szám, 2013. augusztus
http//www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/