A Professzor-Maestro 
Beszélgetés Rybach László geofizikussal  

 
Rybach László 1935. április elsején született Sopronban. A helyi Széchenyi István Gimnáziumban érettségizett, majd a Soproni Műegyetemen kezdte meg felsőfokú tanulmányait 1953-ban, geofizikus mérnök szakon. Az 1956-os forradalom után Svájcba emigrált, és a Zürichi Műszaki Egyetemen (ETH) szerzett geológusmérnöki diplomát, ott kezdett dolgozni, és ott is doktorált. 1973-tól az ETH magántanára, a geofizikai intézet munkatársa, 1980-tól az ETH profeszszora, 2000 óta emeritus professzora. Fő kutatási területei a radiometria és a geotermia. 2007-től a Nemzetközi Geotermiai Szövetség elnöke. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktora. Mindemellett máig aktív muzsikus, karmester, több mint kétszáz hangversenyt dirigált az Orchesterverein Zürich élén, vendégkarmesterként sok más országban is fellépett.

Szólították már önt Maestrónak interjúkészítés során? 

– Igen, előfordult. Például egy olaszországi fesztiválon, ahol mint dirigens voltam jelen. Egy operagálaestet vezényeltem, és még a koncert előtt megkérdezték a véleményemet az ott szereplő fiatal énekművészekről. Nagyon dicsértem őket, aztán évek múlva utánanéztem, hogyan alakult a sorsuk, és hatból négyen igen szép karriert futottak be. Mellesleg ott nem is tudták, hogy mi a valódi foglalkozásom, hogy valójában miből élek.

Tényleg, miből él, ha nem vagyok indiszkrét? 

– Jelenleg a tisztességes svájci nyugdíjamból, most már tizenkét éve vagyok emeritus professzor. Megengedhetem magamnak, hogy a zenében csak azt csinálom, amihez kedvem van. Ha hivatásos vagyok, biztosan kellett volna valami olyasmit is csinálnom, ami nem feltétlenül a kedvemre való. 

Arra, hogy hol siklott félre a pályája, vagy szebben mondva, miért nem lett hivatásos zenész, még visszatérünk. Kezdjük az elején. Életrajzából tudom, hogy Sopronban látta meg a napvilágot, és ott is nevelkedett. Milyen családba született? 

– Édesapám vasúti tisztviselő volt a GYSEV-nél, és miután ő meghalt, édesanyám is a vasútnál kapott állást. Egyedüli gyerek voltam, gyerekfejjel éltem át a háborút. 1944. december elején, amikor Sopront elkezdték bombázni, elmenekültünk nagyanyám fertőszentmiklósi házába. Március elején tértünk vissza Sopronba, és az a látvány fogadott bennünket, hogy a házunkat telibe találta egy bomba. A kétemeletes épület romjai között az ebédlőnk mennyezetéről a csillár egyetlen megmaradt, rózsaszínű üveggömbje szemtelenkedett, teljes épségben. Szürreális látvány volt.

Manapság, békeidőben naponta látunk olyan képeket a tévében, hogy valamilyen csapás következtében egy család mindenét elveszíti. Ahogy mondani szokták, odalett egy élet munkája, ami tényleg tragikus. A háborúban ezzel nagyon sokan szembesültek. Egy tízéves gyerek, mint ön akkoriban, mit fogott föl ebből? Eltűntek a játékai, a kedvenc tárgyai és a többi. 

– A háború egészen más reakciókat váltott ki az emberből, még a gyerekből is. Nem az érdekelt, hogy mi veszett el, hanem az, hogy életben maradtam. Aztán 1945. március végén a fertőszentmiklósi faluszélen bombatámadás ért bennünket. Én csak egy szilánkot kaptam a lábamba, de édesapám ott, tőlem pár méterre, olyan súlyosan megsebesült, hogy meghalt. Életem legszörnyűbb pillanata volt, ne is beszéljünk róla többet. Nagyon szoros kötelék fűzött hozzá.

A tanulmányait Sopronban folytatta?

– Igen, az elemi után a bencésekhez jártam, amíg hagyták őket működni. Cserkész is voltam, ministráltam is, latinul is tanultam, aminek aztán később vettem némi hasznát. Nagyszerű tanáraim voltak… 

Milyen tárgyakat kedvelt leginkább? 

– Szinte mindent, de különösen a fizikát, már csak azért is, mert kiváló fizikatanárunk volt, és a bencéseknél nagyon jól felszerelt szertárakban tanulhattunk. Aztán a bencések oktatási tevékenységét megszüntették, úgy 1948–49 táján. A középiskolát a Széchenyiben végeztem, 1953-ban érettségiztem. 

Szintén az önéletrajzában olvastam, amit arra a kérdésre válaszolt, hogy mi szeretne lenni. Megmondom őszintén, én még nem találkoztam emberrel, aki kamaszkorában erre azt válaszolta volna, hogy geofizikus. Nyilván ön sem ezt felelte. 

– Úgy öt-hat éves lehettem, amikor a felnőttek kérdezgetni szokták a gyerekeket, hogy „mi akarsz lenni, ha nagy leszel?”. Állítólag – ezt persze már úgy mesélték, én nem emlékeztem rá – azt feleltem, hogy sok minden. És ez csakugyan így is lett. Végül azért lettem geofizikus mérnök hallgató Sopronban, mert az ottani egyetemen az ígérkezett a legérdekesebb új szaknak. Azt is hozzá kell tennem, hogy Vendel Miklós akadémikus, az ottani Műegyetem professzora, akit zenélő gyermekei révén ismertem, éppen ezt a szakot tanácsolta. Igazából zenei pályára szerettem volna menni. Elég későn, 11 évesen kezdtem zongorázni tanulni, hiszen a háború után semmi sem volt könnyű, mindent elölről kellett kezdeni. Édesanyám állást kapott, egész nap dolgozott, nagyanyám feljött faluról a háztartást vezetni. Végül is a késői kezdés nem jelentett különösebb hátrányt, jártam a helyi zeneiskolába, amit lehetett, ott megtanultam. Az igazgató beparancsolt a Soproni Szimfonikus Zenekarba ütősnek, ami nagyon tetszett, ott szerettem meg a zenekar belső életét, már komponálgattam is. Egyik művemet be is mutatta a zenekar. Zongoratanárnőm, Pongrácz Erzsébet megmutatta néhány szerzeményemet a pesti Zeneakadémián Weiner Leónak, aki tehetségesnek talált, és azt javasolta, menjek a Zeneakadémiára, zeneszerzés szakra. Ez azonban, elsősorban anyagi okok miatt, lehetetlen volt.

Így aztán 1953 őszén geofizikus mérnök szakon kezdtem Sopronban. Annak ellenére, hogy az akkoriban szokásos ideológiai tárgyakkal és az orosz nyelvvel is gyötörtek bennünket, no meg két nyáron katonai tábori kiképzésen kellett részt vennünk, szakmailag nagyon jó alapokat kaptam. Egy alkalommal, 1956 nyarán tanulmányi kirándulásra mentünk, felkerestük a budapesti Szeizmológiai Obszervatóriumot, a tihanyi Földmágneses Obszervatóriumot, és kísérőnk, Csókás János tanár úr mindegyikünkkel elbeszélgetett a jövőbeni terveinkről. Amikor megkérdezte, milyen irányban szeretnék a végzés után dolgozni, azt feleltem, hogy nagy nemzetközi programokban. Erre aligha lesz lehetősége, felelte.

Más, a földtudományok terén tevékenykedő kollégájától is hallottam, hogy az egyik legnagyobb csapást az jelentette számukra, hogy egy zárt országban nem is álmodhattak külföldi, nemzetközi munkákról, de még egyszerű utazásokról sem. Az ön sorsa azonban másként alakult. 

– Igen, rövidesen kitört a forradalom. Sopron mindig is kétnyelvű város volt, a szüleim is gyakran beszéltek németül, ha azt akarták, hogy ne értsem, de persze valamennyire így is megtanultam németül. Amikor jöttek a segélyszállítmányok, a forradalmi bizottság en- gem kért fel, hogy mint németül beszélő ezeknek a további útját egyengessem. Később megtudtam, hogy emiatt el is ítéltek, amiből persze semmi bajom nem származott, mert addigra már régen Nyugaton voltam.

Sopronból nyilván nem volt nehéz átjutni a határon, nagyon sokan elmentek arról a vidékről.

– Igen, november 10-e körül már Bécsben voltam, ahol rokonaim éltek. Mindenképpen be akartam fejezni a tanulmányaimat, hiszen akkor már negyedéves voltam. Rövidesen bekerültem egy Svájcba tartó, csak magyar diákokból álló csoportba. Azóta is ott élek. 

Sok magyar menekült az európai országokat inkább csak ugródeszkának tekintette, zömük továbbment Észak-Amerikába.

– Akkoriban úgy gondoltam, jobb, ha Európában maradok, ez csak átmeneti állapot, majd segítenek az amerikaiak, és minél előbb hazakerülhetek. Édesanyám tudta, hogy mennem kell, azt mondta, itthon nem vagy biztonságban, menj el. 1963-ig nem láttam őt. Megérkeztünk Zürichbe, ahol addigra már elterjedt a hír, hogy érkeztek fiatal magyar szabadságharcosok. Jöttek jómódú svájci családok, akik vállalták, hogy befogadnak és támogatnak bennünket. Ez történt velem is, a Hugentobler családhoz kerültem, saját szobám volt zongorával, vittek kirándulni, síelni, egyszóval családtagként kezeltek. Rögtön utánanéztem, hol és hogyan lehet továbbtanulni. A Zürichi Műszaki Egyetemre, vagyis az ETH-ra felvételi vizsga és tandíj nélkül felvettek, úgyhogy gyorsan rendbe jött az életem.

Diplomamunka közben – laboratóriumi rész,
1958-ban, a saját készítésű műszerrel 

Említette, hogy tudott valamelyest németül. Gondolom, elég nagy meglepetés érte Svájcban. 

– Az egy hónapos bécsi tartózkodásom alatt elég jól belejöttem a németbe. Amikor aztán vonatoztunk a diákcsoporttal Zürich felé, két kísérő ápolónő beszélgetett egymással. Hallgatom, hallgatom: te jó ég, milyen nyelven beszélnek, hollandul, vagy mi ez…? Aztán megtudtam, hogy ez a Swyzerdütsch, a „svájci német”, ami el- sőre elég szörnyen hangzott. Hát még amikor megtudtam, hogy szinte minden svájci – eltekintve persze a francia és olasz anyanyelvűektől – ezt használja a mindennapi életben. Szerencsére, úgy látszik, a jó zenei hallásomnak köszönhetően, felismertem bizonyos törvényszerűségeket, és gyorsan belejöttem. A legtöbb svájci persze beszéli az irodalmi németet is, de csak ha kell; számukra a német majdnem csak idegen nyelvnek számít. Olyannyira hamar megtanultam, hogy 1957 őszén már mutogattak a többi magyar egyetemistának, hogy milyen jól beszélem. Volt egy nyári munkám, egy kis geofizikai mérőcsoportot vezettem az Alpokban. A segédmunkások mind helybeliek voltak, télen síoktatóként dolgoztak, nyáron pedig alkalmi munkákat vállaltak. Ők persze a Swyzerdütschöt beszélték, úgyhogy rám ragadt még egy kis helyi akcentus is. 

Az egyetemi oktatás milyen nyelven folyt? 

– Az előadásokat német nyelven tartották, az írásbelik és a vizsgák is németül mentek, de az asszisztensek által vezetett, kisebb csoportos gyakorlatok Swyzerdütschül folytak.

Milyen volt az egyetem, amellett persze, hogy Európa egyik legnevesebb felsőoktatási intézménye? 

– Valóban, az ETH-t a kontinentális Európa legjobb egyetemének tartják. A geofizikus szakon belül már kezdő korom óta különösen érdekelt a radioaktivitás. Kaptam egy érdekes diplomamunka-feladatot. Radioaktív méréseket kellett végeznem az Alpokban, majd a laborban, az utóbbihoz egy készüléket is el kellett készítenem. Annak idején az igazi geofizikus maga épített mérőberendezést, maga mért és értékelte ki az eredményeket. Manapság erre már külön osztályok vannak. Talán az utolsó, még nem tranzisztoros (elektroncsöves) berendezést terveztem és építettem. A műszer egyébként azt a célt szolgálta, hogy a különféle kőzeteket hogyan lehet egyszerűen és gyorsan radioaktív mérések alapján megkülönböztetni. Végül is 1959-ben diplomáztam, geológus mérnökként. 

Egy pillanatra térjünk vissza a befogadó családhoz. Meddig volt náluk?

– 1956. december elején kerültem oda, aztán 1958 márciusában meghalt a családfő, és elkerültem egy rokonhoz. Nála a lakhatásom megvolt, de a megélhetésről magamnak kellett gondoskodnom. Akkor találkoztam valakivel, aki egy diákegyesület tagja volt, tőlük kaptam ösztöndíjat, ami a doktorálás végéig működött. Emellett mindig voltak kisebb-nagyobb munkáim is. 

Bartók Divertimentójának vezénylése után (Luzerner Festwochen, 1962)

És a zene? 

– A befogadó családnál, majd utána a nagybácsinál is, volt zongora, de mindig arra vágytam, hogy dirigens lehessek. Amikor az egyetemen már sínen voltam, bementem a helyi zeneakadémiára megtudakolni, hogy milyen lehetőségek vannak. Azt mondták, felvételizni kell. Vittem magammal néhány szerzeményemet, zongorán bemutattam néhány művemet, rögtön fölvettek. Végül is elvégeztem a dirigens szakot, voltam mesterkurzuson is a luzerni fesztiválon. 1961ben megkaptam egy nagyon nívós amatőr zenekar karmesteri állását, és ez még most is megvan. Ezzel a zenekarral, vagy mint vendégkarmester, több száz koncertet vezényeltem már, sok országban, Bachtól és még régebbiektől kezdve modern darabok ősbemutatóiig. Magyarországon is többször dirigáltam már, lemezeim is megjelentek. Mindez nagyon szép és kellemes mellékfoglalkozás, de nem ebből élek. Amikor vezényelek, a zenészeknek fogalmuk sincs róla, hogy mi a valódi foglalkozásom. 

De ha úgy hozza a sors, ebből is megélne, nem?

– Ezt utólag már nehéz megmondani. Jó, hogy volt egy állami professzori állásom, és ebből jól megéltem. Geofizikusként nagyon jól lehet a zenével foglalkozni, zenészként viszont nem lehetne a természettudományt művelni. Azért volt egy pillanat, amikor komolyan elgondolkodtam, hogy melyiket válasszam. 1964ben beneveztem egy nagy nemzetközi karmesterversenyre Besançonban, amit meg is nyertem. Sok lehetőség megnyílt volna, de ugyanakkor elnyertem egy posztdoktori ösztöndíjat Amerikába. Akkor úgy döntöttem, mégsem leszek hivatásos zenész, hanem folytatom a tudományos pályámat. A diploma után az első állásomat a Zürichi Műszaki Egyetemen kaptam. Mehettem volna akár egy zürichi mérnöki irodához vagy a Shellhez is. Elhívtak Hollandiába, és felajánlották, hogy ha elkötelezem magam a Shellhez és két év alatt ledoktorálok, fizetik a doktorálás alatt a jövőbeli fizetésem felét. Végül is ezt nem vállaltam el, de nem bánom, úgy volt jól, ahogyan alakult.

A World Geothermal Congress 2000 (Beppu, Japán) bevezetése 

Amerikánál tartottunk, ahova végül is kiment. Hová és milyen célból? 

– Mivel érdeklődtem a radioaktivitás iránt, és svájci uránérclelőhelyek felkutatásával is foglalkoztam, ezen az úton dolgoztam Amerikában is. Úgy hozta a sors, hogy a houstoni Rice Egyetemen éppen akkoriban folyt egy méréssorozat, geotermikus célra. Több érdekes munkán is dolgoztam, jól kitanultam a gammaspektrometriát, a számítógépek használatát, ráadásul, mivel a Rice magánegyetem, minden szempontból jól eleresztve, szépen felkerekítették a svájci ösztöndíjamat is. 1965–66-ban dolgoztam kinn, a végén egy előadói körutat is tettem, állásajánlatot is kaptam, de mindenképpen viszsza akartam térni Svájcba, megszerezni az állampolgárságot, így visszakerültem az ETH-ra. Akkor kaptam az első egyetemi oktatói megbízásomat. Miközben Amerikában voltam, Svájcban beindult az uránérckutatás, állami kezelésben. Ehhez a munkához engem is felkértek. Berendezhettem egy radiológiai laboratóriumot, nyaranta az Alpokban kutattam, télen pedig a laboratóriumban a terepi méréseredmények feldolgozását végeztem.

A privát élete hogyan alakult?

– 1962-ben megnősültem, svájci lányt vettem feleségül, kilenc év után megszületett egyetlen fiunk, Manuel, aki ezekben a napokban éppen a davosi Világgazdasági Fórumon vesz részt, egyébként a Credit Suisse-nél dolgozik, vezető beosztásban. A feleségem titkárnőként dolgozott, nagyon sokat segített nekem adminisztrációs ügyekben, de egyébként is minden téren nagy szerencsém volt és van vele. 

Annak ellenére, hogy idegen nyelvű környezetben élte le élete nagy részét, és nem sok alkalma volt az anyanyelvét használni, ma is kiválóan, akcentus nélkül beszél magyarul.

– Örülök, ha így látja. Egy alkalommal itt, Budapesten taxiztam és beszélgettem a sofőrrel. Megkérdezte: ugye, ön nem itt él? Miből jött rá, talán a kiejtésemből? Nem, felelte, csak olyan szavakat és kifejezéseket is használ, amiket mi már nem. Ez persze érthető, huszonévesen mentem el, és közben a nyelv is változik, fejlődik. 

Nagyon korán, már Amerikában bekapcsolódott a geotermikus kutatásokba, és később is ez lett a fő kutatási területe.

– Amikor 1973-ban kitört az olajválság, már foglalkoztam a Föld belső hőmérséklete eloszlásának kutatásával. A svájci kormány felállított egy bizottságot a geotermikus energia svájci alkalmazásának felderítésére, és megtettek elnöknek. Ezzel számomra rengeteg lehetőség nyílt meg, doktoranduszokat tudtam felvenni, persze nekem, magamnak is sokat kellett tanulnom ebben a témakörben. Ma már alig van olyan kutató, aki ezt ilyen korán elkezdte. Ezt onnan tudom, hogy világszövetségi elnök is lettem a geotermiában, ennek következtében minden országban ismerem az ezen a téren munkálkodókat. 

Hogy jutott eszükbe pont a svájciaknak, hogy a geotermikus energia felhasználásával foglalkozzanak? Ha erről esik szó, rendszerint olyan országra gondolunk, mint Izland, Új-Zéland, Japán, de Svájc nem kifejezetten a gazdag geotermikus kincseiről híres.

– A svájciak nagyon praktikus gondolkodásúak. Az első kérdés az volt hozzám, hogy itt van nálunk legalább egy tucat hévforrás, lehetne-e ebből valami energiát kinyerni. Az volt a feladatom, hogy járjak utána. Ezt a felmérést el is végeztük. A 70-es évek közepén a svájci televízió műsort akart készíteni a geotermiában rejlő lehetőségekről, ezért kiküldtek egy tévés embert és engem, hogy megtudjuk, milyenek a kilátások. Végigjártuk az ismert fürdőhelyeket, és miközben jókat vacsoráztunk és élveztük a termálfürdőket, megkérdezte, hallottam-e arról, hogy sekély, 50 méter mély fúrólyukból hőszivattyúval lehet fűteni. Erről a lehetőségről akkor még nem tudtam. A termálvízzel való fűtés nyilvánvalóan ismert volt, de hogy magának a földhőnek a hasznosítása… Ennek nyomán összehoztak egy ezzel foglalkozó céggel, ahol elmondták, elméletileg ugyan még nincs tisztázva a kérdés, de a gyakorlatból már tudják, hogy mennyit lehet a földhőből kihozni. A bizottságon keresztül kaptam pénzt arra, hogy készítsünk egy rendes mérő- és számítóprogramot. Erre a munkára elnyertem egy amerikai díjat is, amit azzal az indokolással kaptam, hogy én végeztem az első átfogó számításokat arra vonatkozóan, hogyan működnek ezek a földhőszivattyúk.

Végül is ez a munka hozta meg önnek a nemzetközi elismertséget?

– Részben igen, másrészt pedig a hetvenes évek végén bekerültem a párizsi székhelyű Nemzetközi Energiaügynökségbe (IEA), ahol amerikai kollégákkal kaptam egy kutatási megbízást. 1979-ben az Egyesült Államok Geológiai Szolgálatánál dolgoztam vendégkutatóként Kaliforniában, és egyik helyi munkatársammal, Patrick Mufflerrel könyvet írtunk a geotermális rendszerekről. 1981-ben jelent meg Londonban, angolul, de később kínai nyelven is kiadták, bár azért egy fillért sem fizettek. Néhány évvel később a Fülöp-szigeteken két fiatal kolléganő, amikor meghallotta a nevemet, lelkesen megjegyezte: de hiszen mi az ön könyvéből tanulunk! Az említetteken kívül számos nemzetközi programban, bizottságban vettem részt, még felsorolni is nehéz. Alapító tagja vagyok a Nemzetközi Geotermikus Szövetségnek (IGA), 2007-től évekig elnöke is voltam. Ez egy nonprofit, nemkormányzati szervezet, 65 országból több mint ötezer taggal.

1980-ban kineveztek az ETH-n profeszszornak, és egyben megbíztak a geofizikai intézet geotermiai és radiometriai kutatócsoportjának létrehozásával. Emellett több egyetemen oktattam vendégprofeszszorként, rengeteg szakcikket írtam, szakértőként dolgoztam többek között Kínában, Dél-Koreában, Új-Zélandon, Törökországban, Izlandon, Japánban, és a mai napig rengeteg konferenciára hívnak.

A World Geothermal Congress 2005 (Antalya, Törökország) díszhangversenyén

Pár napja még Abu-Dhabiban volt, onnan válaszolt az e-mailemre. Ugye, valamikor, amikor egyetemistaként azt tervezte, hogy nagy nemzetközi kutatóprogramokban szeretne dolgozni, erről nem is álmodott?

– Amit megéltem és elértem, messze meghaladja minden hajdani várakozásomat. És persze amikor elmentem Magyarországról, azt se hittem volna, hogy egyszer még a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és az ELTE díszdoktora leszek. Magyarországhoz kötődő munkáim is voltak, a „nukleáris” múltam révén. Bekerültem a svájci nukleáris biztonsági bizottságba, ahol 16 évig voltam tag. Ennek kapcsán kértek fel egyszer a paksi atomerőmű biztonságának felülvizsgálatára. Az akadémiai székfoglalóm témája pedig a radioaktív hulladékok elhelyezése volt.

Most, január 22-én az ELTE meghívására tartózkodik Magyarországon, és az egyetemen díszdoktori előadást tartott A geotermia helyzete és kilátásai a megújuló energiák mezőnyében címmel. Egykét mondatban megpróbálom összefoglalni ennek a lényegét. Bár a geotermikus energia felhasználása exponenciálisan növekszik, a globális energiamérleget tekintve messze elmarad például a napenergia vagy a szélenergia felhasználásának növekedési ütemétől. Holott növekedhetne sokkal gyorsabban is, hiszen a napenergiához az kell, hogy süssön a nap, a szélenergiához, hogy fújjon a szél, míg ellenben a földhő gyakorlatilag kimeríthetetlen. Arra is válaszolt, hogy miért nem használjuk ki mégsem a kívánatos ütemben. 

– Való igaz, óriási potenciál rejlik benne, de már a kezdeti fázisban nagyon komoly anyagi beruházást igényel, és igazából még az optimális technológia kifejlesztésétől is elég messze vagyunk.

Van annak realitása, hogy mondjuk az évszázad közepére lényegesen javulni fog a geotermia aránya? 

– Csak abban az esetben, ha lesz sikeresen működő technológia. A hőszivattyús módszer már nagyon sok országban működik, és ez ugyanígy lesz a mesterséges áramfejlesztő rendszerrel is, mihelyt minél több helyen minél több hatékony erőmű fog működni. Sajnos, ehhez nagyon sok pénz kell. Jelenleg egy vagy inkább másfél ilyen erőmű üzemel: Franciaországban gránitból nyernek ki áramot, illetve nem messze tőle a Rajna völgyében működik egy üledékes kőzetekre telepített rendszer. Amerikában és Ausztráliában is kísérleteznek, de ott még nem termelnek áramot. A gond az, hogy magánbefektetők ebbe nem szállnak be, mert a befektetés csak nagyon sokára térül meg, az állami költségvetésekből pedig ilyesmire nem futja, úgyhogy gyors fejlődést egyelőre nem várhatunk. Nem tudom, hallott-e róla, hogy Németországban vannak olyan napszakok, amikor annyi áramot termelnek a szél- és a napenergia rásegítésével, hogy a hálózat nem tudja felvenni. Egyes áramszolgáltatók időnként már azért kapnak pénzt, mert hajlandók áramot átvenni. A legnagyobb problémát ezekkel a megújuló forrásokkal az jelenti, hogy túltermeléskor nincs tárolási lehetőség. A geotermia nagy előnye viszont az, hogy a tároló maga a Föld. Ezért gondolom úgy, hogy előbbutóbb számottevő energiaforrássá válik. 

Az interjút készítette: NÉMETH GÉZA


Természet Világa, 144. évfolyam, 4 szám, 2013. áprilishttp//www.termeszetvilaga.hu/ http://www.chemonet.hu/TermVil/