Medzihradszky Kálmán 
Kémia a Trefort-kertben 1945 után

Második rész


Az írás első részében a Trefort-kertben az 1950-es évek körül és az utána lezajló korszakalkotó nagy átalakulásokról olvashattak az érdeklődők. Arról az időszakról, amikor megalakult az önálló Természettudományi Kar, és az egyetem Eötvös Loránd nevét vette fel. Elkezdtük áttekinteni a háborút követő fél évszázad kémiájának történetét a tanszékalakító professzorok személyén át, melyet többek között Schulek Elemér, Szabó Zoltán Gábor, Winkler Lajos, Széki Tibor, Müller Sándor és Bruckner Győző neve fémjelez. 
A cikk második részében a TTK Kémiai Intézeteinek történetét követjük tovább egészen az 1989-ben történt Lágymányosra való átköltözésükig. 
 

Buchböck Gusztáv halálával (1935) megüresedett a Kísérleti és Fizikai Kémiai Intézet. Vezetését rövid időre Erdey-Grúz Tibor, Buchböck korábbi tanársegédje vette át, majd az intézet élére 1937-ben Gróh Gyula kapott megbízást, aki akkortájt a Műegyetemen Ilosvay Lajos Általános Kémiai Tanszékének volt a vezetője.

Gróh 1886-ban született Esztergomban, szegény sorsú tisztviselőcsaládban. Otthoni támogatás hiányában saját erejéből jutott előre, és a budapesti egyetem Bölcsészettudományi Karán fejezte be tanulmányait. 1908-ban szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Hat évre rá, 28 éves korában az akkori Állatorvosi Főiskolán lett előadó tanár, ugyanott 1917-ben a kémia professzora, onnan helyezték át 1935-ben a Műegyetemre.

A Kísérleti és Fizikai Kémiai Intézet 1939-ben egyesült a Bugarszky István nyugdíjazásával megürült Kísérleti és Gyakorlati Kémiai Intézettel, Általános Kémiai Intézet néven. Az egyesített intézetet Gróh Gyula vezette tovább 1950-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig. Itt hozta létre 1944-ben a Kémiai Technológiai és Kolloidkémiai Osztályt Buzágh Aladár irányításával, és 1949-ben a Fizikai Kémiai és Radiológiai Osztályt Erdey-Grúz Tibor vezetésével. Ezek az egységek később önálló tanszéki rangot is kaptak. Ember legyen a talpán, aki a Pázmány Péter (1950 után Eötvös Loránd) Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar (később Természettudományi Kar) kémiai szervezeti egységeinek létrejöttét és átszervezését nyomon tudja követni.

Gróh Gyula tudományos munkásságát mintegy 100 közleményben foglalta össze. Igazán jelentősek azok a kutatások, melyekkel Hevesy Györggyel együttműködve bevezette a radioaktív nyomjelzési technikát az ólom öndiffúziós sebességének mérése példáján. Ennek a kutatásnak kiterjesztésével nyerte el később a külföldre távozott Hevesy a Nobel-díjat. Ugyancsak számottevőek Gróh fizikai-kémiai tanulmányai a reakciókinetika területén, vagy a természetes aminosavak racemizációjának mechanizmusára vonatkozó vizsgálatai. Kevésbé sikeresnek bizonyultak azok a nagy kutatási segédlettel végzett kísérletek, melyekben spektroszkópiai módszerekkel szeretett volna közelebbi információkhoz jutni a fehérjék kémiai szerkezetének megismeréséhez. Tudományos eredményeit az Akadémia a levelező tagság (1925) és a rendes tagság (1935) odaítélésével ismerte el.

Gróh Gyula emléktáblája
(Fekete Tamás munkája)

Gróh Gyula munkásságát azonban nem tudományos teljesítménye teszi igazán értékessé. Sokkal inkább megérdemlik az elismerést azok a törekvések, melyeket a tudományegyetemi vegyészképzés érdekében fejtett ki. Mint ahogy későbbi utóda, Lengyel Béla professzor egy megemlékezésben írja: Gróh következetesen törekedett a vegyészképzés korszerűsítésére, Széki Tiborral együtt sürgette a kollégiumok és gyakorlatok kötelező előírását, valamint a kötelező vizsgarendszer bevezetését. Noha a reformtörekvések akkoriban nehezen jutottak előre, annál nagyobb örömmel láthatta, hogy a háború befejezése után az általa fontosnak ítélt reform hivatalos programmá vált és szélesebb körben valósult meg, mint azt valaha remélni lehetett.
Jelentőségének megfelelően külön meg kell említeni tankönyvírói munkásságát, 1940-ben ő kezdeményezte, és Erdey-Grúz Tibor, Schay Géza és Náray-Szabó István társszerzőkkel írta Fizikai kémia című könyvét, mely alapműként szolgált a vegyészképzésben. S talán még ennél is jelentősebb volt a három „kis-Gróh” (Általános Kémia, Szervetlen Kémia, Szerves Kémia), melyeket a húszas évek elején kezdett írni, de még a század közepe felé is újabb kiadásokban láttak napvilágot. Nemcsak az egyetemistáknak, hanem a kémia iránt érdeklődő középiskolás fiatalságnak is hasznos ismereteket nyújtottak.

Gróh hosszú főiskolai és egyetemi működése alatt a hallgatók generációit nevelte fel. Diákjai élvezettel és lelkesen hallgatták előadásait, sokszor tapssal kísérve a bemutatott látványos kísérleteket. A zsúfolásig megtöltött előadóteremben az elsőéves vegyészek és orvostanhallgatók a hajlott hátú, nyakában hatalmas mikrofont hordozó Gróh Gyula személyén át ismerkedtek meg a középiskolás tanítástól merőben eltérő egyetemi oktatásformával. A professzor 1950-ben vonult nyugdíjba, s rövid idő múlva, 1952-ben meghalt. Emléktáblája az Állatorvosi Egyetemen található.

Az Általános Kémiai Intézeten belül 1944-ben megalakult Kémiai Technológiai és Kolloidkémiai Osztály vezetésére Buzágh Aladár, az intézet magántanára kapott megbízást. Az osztály rövidesen önálló intézetté alakult, Kolloidkémiai és Kolloidtechnológiai Intézet néven.

Buzágh 1895-ben született a Gömör megyei Derencsényben. Tanulmányait a Műegyetemen fejezte be 1918-ban, majd a budapesti tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori diplomát. A II. sz. Kémiai Intézetben Bugarszky tanársegédjeként dolgozott, majd Németországba utazott, ahol Lipcsében Ostwald mellett, Berlinben pedig Freundlich vezetésével ismerkedett a kolloidkémia elemeivel. Ezek a tanulmányok meghatározónak bizonyultak további tudományos életútjában. Az Ostwald-féle kolloidkémiai iskola hazai továbbfejlesztőjének, s ami kevesekről mondható el, a fizikai kémia e speciális ága megteremtőjének nevezhetjük.

Buzágh Aladár síremléke, Pátzay Pál
alkotása (dr. Varga József, Wikipédia)

Vizsgálatokat folytatott a peptizáció, a gélek kolloid oldódása területén, ennek eredményeként alkotta meg az Ostwald–Buzágh-féle üledékszabályt. Nem voltak kisebb fontosságúak azok a kutatások sem, melyek az elektromos kettős réteg szerkezetvizsgálatára, valamint az adhézió mérésére szolgáló kvantitatív módszerek kidolgozására irányultak. Kutatómunkája elismeréseként az Akadémia 1938-ban levelező taggá, 1954-ben rendes taggá választotta. Ő volt az ELTE 1949-ben megalakuló Természettudományi Karának első dékánja. Számos könyve közül az egyetemi oktatás szempontjából legjelentősebbnek az 1946–1952 közt írt Kolloidika című mű tekinthető. Az Európa-szerte, így hazánkban is új kémiai tudományterület ösztönözhette Buzágh Aladárt olyan megfogalmazásokra, mint amilyen a fenti mű előszavában is szerepel: „A kolloidok csodálatos világában van »kő«, de nem minden kő esik a földre, van »víz«, de az nem ömlik mindig a hegyről lefelé. Ez egy pazarul színes, sokszor bizarrul tarka romantikus tájék.”
Buzágh Aladár 1962-ben halt meg, síremléke, Pátzai Pál alkotása, a Farkasréti temetőben található.

A Kolloidkémiai és Kolloidtechnológiai Tanszék vezetését Buzágh halála után Wolfram Ervin vette át, aki 1967-től egyetemi tanárként irányította a tanszék oktató- és kutatómunkáját. Wolfram 1923-ban született, a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1945-ben kezdte meg tanulmányait, és már 1947-ben Buzágh laboratóriumában dolgozott, témaköre a gél-szol átalakulás (peptizáció) vizsgálata volt. 1958-tól hosszabb ideig a Drezdai Műszaki Egyetem Kolloidkémiai Intézetének volt vendégtanára.

Fő témája a tanszéken a határfelületi jelenségek vizsgálata volt. Sokat tett a kolloidika tudományának hazai és nemzetközi elismertetéséért. 1966-ban ő hozta létre az MTA Kolloidkémiai Munkabizottságát. 1982-ben az Akadémia levelező taggá választotta. A hetvenes évek elején a Természettudományi Kar szervezeti átalakítása során ő kapott elsőnek megbízást a Vegyész Szakbizottság, a későbbi tanszékcsoport előfutárának vezetésére, 1983-ban pedig az ELTE tudományos rektorhelyettesévé választották. Súlyos műtét után 1985-ben hunyt el.

A Gróh Intézetből 1949-ben újabb tudományterület önállósodott: a megalakuló Fizikai Kémiai és Radiológiai Osztály hamarosan intézetté vált. Vezetésére Erdey-Grúz Tibor, Gróh intézeti tanára kapott megbízást.

Erdey-Grúz Tibor 1902-ben született Budapesten, itt végezte egyetemi tanulmányait, 1924-ben avatták bölcsészdoktorrá. Attól kezdve Lengyel Bélával együtt Buchböck munkatársa volt a III. számú Kémiai Intézetben, majd hároméves németországi tanulmányútja után, megint csak Lengyel Bélával egy időben, 1934-ben magántanárrá habilitálták. A Fizikai Kémiai és Radiológiai Intézet – 1950 után már tanszék – vezetőjeként még abban az évben a Természettudományi Kar dékánjává választották. A következő évek az egyetemi oktatás reformjában kifejtett tevékenysége elismeréséről tanúskodnak, 1952-ben felsőoktatási, 1953-ban pedig oktatási miniszteri megbízást kapott.

Erdey-Grúz Tibor

Az Akadémiának 1943-ban lett levelező, 1948-ban pedig rendes tagja. Akadémiai karrierje még a közszolgálatban eltöltött időknél is csillogóbb lett, két alkalommal is volt osztálytitkár, mely a mai nomenklatúrában az osztályelnöki pozíciónak felelt meg, háromszor volt az Akadémia főtitkára, 1970-ben pedig az Akadémia elnökévé választották. Megérdemelten kapta meg 1966-ban az Akadémiai Aranyérmet.

Kutatási eredményeit az elektrokémia területén érte el, ehhez a kezdeti indíttatást a németországi tanulmányút biztosította. Alapvetőek az elektródfolyamatok elméletére vonatkozó eredményei, melyek közül a hidrogén-túlfeszültség értelmezése, az elektrolitikus fémleválasztás, a fémes kristályok elektrolitikus növesztése, a higanyelektródokkal kapcsolatos kutatások és az ionvándorlás jelenségeinek tanulmányozása emelhetők ki. Kiterjedt tankönyvírói tevékenységének két példája a Fizikai kémiai praktikum (1934) és a Gróh Gyulával együtt írt Fizikai kémia (1940).

Magánéletére, kollégáival, beosztottjaival való kapcsolatára hatalmas munkabírása és puritán életszemlélete volt jellemző. Egyszerűen berendezett szobájában kék munkaköpenyben dolgozott, a laboratóriumi digerálásra azonban frissen vasalt fehér köpenye felső zsebéből húzta elő a kis cédulát, melyre asszisztensei írták fel az aznap feleltetendő hallgatók nevét, miközben a kiszemelt alanyok hátán a hideg futkározott. Nem sok barátságos szava volt a vizsgázókhoz sem, a szigorlatozó a biztató tanári pillantások hiányában egyre bizonytalanabbul folytatta monológját, mígnem megszületett a verdikt: Kollega úr termodinamikai tévtanokat hirdet. 1976 augusztusában halt meg.

A kor kívánalmainak megfelelően a Buzágh által vezetett Kolloidkémiai és Kolloidtechnológiai Intézet kibővített állományából 1955-ben megalakult a kolloidkémiától független Kémiai Technológiai Tanszék, melynek vezetésére Gerecs Árpád szegedi egyetemi tanár kapott megbízást.

Gerecs Árpád 1903-ban született Zsámbékon. 1927-ben szerzett a budapesti Műegyetemen vegyészmérnöki diplomát. Kutatómunkáját Zemplén Géza mellett kezdte meg, a tanszék profiljának megfelelően a glikozidok kémiája témakörben. Egy évtizedes műegyetemi kutatás után az iparban helyezkedett el, ahol jelentős technológiai ismeretekre tett szert. Tizenhét éves mozgalmas gyógyszeripari kutatói, műszaki és vezetői tevékenység után tért vissza az egyetemre.

Az ELTE tanszékvezetőjeként új koncepció alapján korszerű alapokra helyezte a kémiai technológia oktatását, mintaszerű előadásai élményt nyújtottak hallgatói számára. Az Akadémia 1951-ben levelező, 1958-ban rendes tagjává választotta, az egyetem 1981-ben díszdoktorává avatta. 1982-ben váratlanul meghalt. Emlékét zsámbéki szülőházán dombormű őrzi.
Gróh Gyula nyugdíjazása (1950) után az Általános Kémiai Intézet igazgatójává Lengyel Bélát, az intézet egyetemi tanárát nevezték ki.

Lengyel Béla 1903-ban született Budapesten. Nagyapja, az idősebb Lengyel Béla (1844–1913) Than Károlynak volt tanársegédje. Heidelbergben doktorált, s már 1875-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Az ifjabb Lengyel Béla 1927-ben szerzett műszaki doktori oklevelet Bécsben. A budapesti tudományegyetemen Buchböck Gusztáv tanársegédjeként kapott állást a III. számú Kémiai Intézetben, ahol 1928-ban bölcsészdoktori diplomát szerzett. 1934-ben a kémiai termodinamika tanárjává habilitálták. Egzisztenciális okokból 1936-ban megvált egyetemi állásától, az iparjogvédelmi pályán találta meg megélhetési lehetőségeit. Az oktatással azonban nem hagyott fel, és 1949-ben, egy évtizednyi távollét után elfogadta az Általános Kémiai Intézetbe szóló intézeti tanári állást. 

Oktatási és kutatási tevékenysége mellett igen jelentősek az egyetemi közösség érdekében végzett, tanszékén túli szolgálatai. Rektorhelyettesi megbízást vállalt, megindította az Egyetemi Értesítő kiadását, szorgalmazta az akkortájt felfüggesztett egyetemi doktorátus újraindítását.
A Magyar Tudományos Akadémiának 1961-ben levelező, 1967-ben rendes tagjává választották. Ellátta a Kémiai Osztály osztályelnöki feladatkörét is. A két székfoglaló előadás –„az elektromosság transzportja szervetlen üvegekben”, illetve „a szervetlen polimerek kémiája” – jellemzi akkori tudományos tevékenységét. Számos kitüntetése közül különösen sokra tartotta Kossuth-díját, az Akadémia Aranyérmét és az ELTE díszdoktori oklevelét, melyet 1981-ben Gerecs Árpáddal együtt vehetett át.
Nagy idők nagy tanúja volt.

A Trefort-kerti kémia háború utáni történetének elbeszélése itt véget ér. De csak az elbeszélésé, mert a történet folytatódik a tudományterület fejlődésével, újabb iskolák létrejöttével, ma is élő vezetők alkotó oktatási és kutatási tevékenységével, ha nem is az évszázados Trefort-kerti közösségben.
Befejezésül álljon itt Lengyel Béla egy öregkori visszaemlékezésének néhány záró mondata: „És most itt állok tanszéki szobám ablakában. Átnézek a szemben levő sárga házra, ahol egykoron nagyapám lakott és apám született. Búcsúzom. A helytől, a Trefort-kerttől, amelynek épületeit mind ismertem, amelyben pályámat befutottam, mert a TTK költözés előtt áll. A kar lágymányosi új telepére elsőként a kémiai részleg átköltözése már hónapok múlva megtörténik. A Trefort-kertben több mint 100 éve felépült első kémiai intézet állítólag lebontásra kerül, a többi épületnek más rendeltetése lesz, és ezzel megszűnik az a korszak, melyet az egyetemi természettudomány-történész Trefort-kert néven fog nyilvántartani.”

Hát nem egészen így történt. A TTK Kémiai Intézetei 1989-ben valóban átköltöztek Lágymányosra, a Than Károly által épített intézetet azonban nem bontották le, s bár a Trefort-kert néven nyilvántartott korszak valóban véget ért, szellemisége az új kampuszon is tovább él. De ez már egészen új történet.

Források
A kémia története Magyarországon (Szabadváry Ferenc, Szőkefalvi Nagy Zoltán), Akadémiai Kiadó (1972)
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Története 1635–2002 (szerk. Szögi László), VII. fejezet (Borsodi Csaba), Eötvös Kiadó (2003)
Akadémiai Album I–IV (2008)
70 éves az ELTE Szerves Kémiai Tanszéke (1934–2003) (Kucsman Árpád), Eötvös Kiadó (2004)
Emlékbeszédek, megemlékezések, életrajzok


Természet Világa, 143. évfolyam, 11. szám, 2012. november
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/