Madách vívódva megvallott világlátása
Székfoglaló a betegágyból

Szili István 


„A természet mindeneknél erősebb. A természetet Isten oltá keblünkbe, s Isten parancsa örök. Gyarló ember csinálta  törvény elporlik hatalma  alatt.” (Ecce Homo)
 

Madách Imre negyvenegy rövidke életévében alighanem több (élet)tapasztalatra tett szert, mint más dupla annyiban. Korán érő, kortársai szerint koravén ember volt: tizennégy éves korában iratkozott be a pesti egyetemre, 18 éves korában már „patvarista” – vagyis joggyakornok volt, húsz évesen pedig ügyvéd, sőt táblabíró! Első (és egyetlen kiadott) verseskötetét, a „Lant-virágok”-at tizenhét évesen vehette a kezébe. A sikereken (és örömökön) kívül a megpróbáltatások is az életéhez tartoztak. Elég, ha édesapja, öccse, nővére, kisgyermeke elvesztésére, betegségére, vagy a szabadságharc utáni meghurcoltatására gondolunk. A nőkkel sem volt túlzottan szerencsés, talán éppen azért, mert írásaiból kisejlik: semmit sem áhított jobban, mint egy életre szóló testi-szellemi, érzelmekben bővelkedő kapcsolatot. Ám a sorstól ezt csak ideig-óráig kapta meg. Gyenge fizikumú lévén, a sorscsapások és szívbetegsége korán, nagyon korán a halál karjába taszította. De amíg élt, nem élt hiába. Ezért rá is vonatkoztathatók a késői jóakaró és barát, Arany János örökérvényű sorai: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincseit”. 

„…ki azzal be nem éri, hogy a rózsatő
ingó ága illatos virágot terem…”
(Borsos József festménye)

Madách testét már rég befogadta az alsósztregovai föld (mily különös, hogy ugyanez a matéria bocsátotta a világra!), szellemi gyermekét azonban, vagyis a Tragédiát immár 150 éve az egész világ szem előtt tartja. Akkor is így van ez, így igaz, ha akad lenéző, lekicsinylő megítélés is. Erről (és az ilyenfélékről) Madáchnak már a maga korában megvolt a véleménye: „A blazírtság cinizmussal egyesülve, mint mérges kelés a megromlott szervezeten, csak oly időben tenyész, melynek társas viszonyai legmélyében valami rohad.”

Igen, Madách társadalmi problémák iránti fogékonysága kezdetektől fogva átlagon felülinek bizonyult. Mondják, a megöröklötteken kívül ez korai özvegységre jutott szigorú, szűklátókörű, ugyanakkor a gondoskodó szeretet kettősségében élő édesanyja eleinte pozitív, majd később taszító ráhatásának tudható be. Na, meg annak a hatalmas, az egész világ dolgai iránt megnyilvánuló érdeklődésnek, ami ifjú korában a házi könyvtáron kívül a házához járatott hazai és külföldi lapok változatosságában nyilvánult meg (Allgemeine Zeitung, Atheneum és Figyelmező, Honművész, Élet és Literatura, Hébe, Auróra, Játékszíni Koszorú, Emlény, Jelenkor és Regélő). Mindennek értékelésénél ne feledjük el: bár Madách hét nyelven értett és beszélt, mégis egész életében aligha jutott messzebb Vácnál, Pestnél, Szegednél, Pozsonynál. Rövid életének legnagyobb részét szűkebb palócföldi pátriájában élte. És természetesen ott voltak barátai, ismerősei és szerelmei is, akikkel személyes vagy levelezői kapcsolatban állott. Nem volt tehát remete, nem vonult el az élettől, hanem az élet múlott el idejekorán belőle.

Kora ifjúságától túlfűtött közlési vágy ambicionálta, noha rohamléptekkel megszerzett képzettsége e téren (is) bőven hagyott még tanulni- és csiszolnivalót. Ám túlzott érzékenysége mintha már a saját jövőjét is tudatosította volna benne: nem halogatta, inkább hajszolta az időt életműve megírásában. A fejlődéshez azonban hiányzott a megfelelő terep: elsősorban a színház, mint a kellő mértékű és minőségű visszajelzés gyakorlati lehetősége. Olykor talán még az ambíciót szító ihlet is hiányzott, legalábbis annak múzsai (és egyúttal testi) kifejeződése. Ujjgyakorlatai mégsem mentek veszendőbe: vitán felüli bizonyíték erre a Tragédia megszületése.

„…ő az, aki egész életében egyebet
nem tett, mint szeretett; majd mint
gyermek, majd mint nő, majd mint
anya…” (Borsos József festménye)

Arany János (és más segítői) jótékony erőfeszítései nyomán a műveltebb környezet az első kiadást követően hamar megismerhette a Tragédiát, méghozzá a Kisfaludy Társaságban. (A szerző azonban művét színházban sohasem látta, mert csak 1883-ban mutatta be a Nemzeti Színház.) A bemutatkozás következményeként kerülhetett sor az akadémiai levelező tagság elnyerésére, majd a székfoglalóra – csaknem fél évvel a már nem is settenkedve közeledő halál előtt.

A székfoglalót, vagyis A nőről, különösen aestheticai szempontból című esszét Bérczy Károly olvasta fel az Akadémia közönsége előtt, és bízvást állítható, hogy egyes részletei még ma is vitát kavarnának. Ebben az írásban – csakúgy, mint az összes többiben – előkerülnek a Tragédia egyes gondolatai, az élettapasztalathoz vezető (burkolt vagy nyíltan megvallott) életrajzi adatok, de a világ dolgairól, a természet törvényeiről frissen megszerzett ismeretek is, vagyis a költő világlátásának minden tartozéka. E Madách által vallott nézetek közül (de nem a Tragédia gyakran idézett soraiból) ragadunk ki néhány gondolatot, tisztelgő megemlékezésül, olyat, ami meglátásunk szerint (egyetértő vagy ellenkező) aktualitását a mai napig sem veszítette el.

A korai (és érettebb kori) szerelmi verselés mellett sok minden foglalkoztatta képzeletét. A már említett szigorú és következetes anyai nevelés hasznos passzusai elméjében végtére is univerzálisabb értelmezést nyertek, és összefonódtak saját erkölcsi felfogásával. (Ezek szépen rímelnek Kölcsey Parainesis-ével.) Ezt olvashatjuk ki a H. I-nek címzett verséből, amit annak külföldi tanulmányútra való indulásakor fogalmazott meg:


S miként mézét a méh
Kasába hordja el,
Hazád legyen a kas,
Melyért munkálni kell.
S amint együttesen
Munkál az úti társ,
Ne dicsvágy, csak közügy
Vezessen, merre jársz.
Ha gyűlölsz, abban is
Kis méhedet kövesd,
Gyűlöljed a herét,
Mely munkálkodni rest…
(H. I-nek)

Egyetemi évei során átitatódott a liberális romantika eszméivel. Olyannyira, hogy merőben szokatlan módon még egy kolduscsaládról szóló karácsonyi versében is megszólal ez a naiv éleslátásban fogant mélyzengésű hang:

Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

Majd ugyanitt, később:

Óh hatalmas Isten, hát miért, miért
Ontatál fiaddal értünk drága vért?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
S a nép rab maradjon véges-végtelen?
Cél után fáradni, küzdeni dicső,
Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
Ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
Csak hogy életemet nyomorogjam át,
S amelyet kiküzdök, életem minek,
Hogy legyen igámat hordani kinek?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
Egy kétségbeejtő örökös bilincs. 
(Karácsonykor)

A társadalom igazságosságáért folyó harcban nemcsak az irodalom, hanem a politika területén is kiállt. Ez irányú nézetei mégis leginkább a Tragédiában összegződnek. Legtöbbet mégis a nő – a női nem, a nőiség, a női életszerep foglalkoztatta. A társadalom összetartó erőiről szóló elmélkedései középpontjába a nőt helyezte, azt a lényt, aki „nem egyszerűen csak ember, ki egyszer­smind esetlegesen nőnemű is, mint azt a rideg logika diktálja, de utolsó ízéig egy sajátságos valami – specifice nő.” A nő az, „aki egész életében egyebet nem tett, mint szeretett; majd mint gyermek, majd mint nő, majd mint anya…” Érvelésében megcsillantja olvasottságát, a tudományos igazságokba vetett hitét, meggyőződését: „Ismét nem valami konvencionális megállapodás, de nemi viszonyai okozzák, hogy a nő a család alkotója, a házi kör összetartója. A természet nagy céljainak utolérése oly eszközöket használ, melyek erősebbek minden okoskodásnál. Ki elmélkedik azon, hogy a táplálék testünk fenntartására szükséges? Megéhezünk, az eledelt megragadjuk, s eszünk. A véroxidációról évezredek után nyertünk fogalmat, mikor már az üde léget évezredeken át kéjérzettel szíttuk volt tüdőnkbe. Ki elmélkedik a jövendő nemzedékről, midőn szerelme tárgyáért eseng? S midőn a természet az embert társas fejlődésre szánta, a nőt helyezte a család központjává, s reá bízta a házi oltár őrzését, s mindezekhez sokkal erősebb kötelékkel csatolta, mintsem azokat akármi fényes dialektika vagy philosophico-morális okoskodás pótolhatná.”

Magyarország egyetlen Madáchemlékhelye
a csesztvei kúria, ma Madách Imre Emlékmúzeum
A szerző felvételei

Minden lehetséges tévedése, túlzása ellenére Madách nőideálja toronymagasan fölötte áll kora nőkről alkotott általános felfogásának, legyenek azok az övénél rajongóbbak, vagy esetenként mélységesen lealázók. Érvei alátámasztására segítségül hívja mindazt, amit kora tudománya (jól vagy rosszul) hisz és tud: „S míg az analízis azt mutatja, az egész élő természetben, hogy annak fokonkénti tökéletesbülésével az ivar mindinkább háttérbe szorul, mert pl. míg a növénynél mint virág főszerepet játszik, a lét koronáját adva reá, addig a madárnak csak hangicsálásában s tollazata ragyogásában nyilatkozik; a legfejlettebb állapotokban pedig a két nem szinte egyenlővé lesz, s az okos vizslában, acélizmú lóban, vérengző tigrisben az erőkülönbségben némi árnyalatán kívül alig nyilatkozik egyébben: addig az ember, ki a sorozatban következik, mindjárt azon következetes következetlenségét mutatja fel a nagy természetnek, mely minden rideg rendszerbe szorítás minden lajstromozás ellen olyan hathatósan tiltakozik, s a két nem közti különbsége erősebben lép fel, hogysem meg ne lepne.” Még a frenológiát (koponyatant), kedvenc „tudományát” is segítségül hívja: „A kaukázusi faj férfiagyának átlagos kerülete majdnem két hüvelykkel nagyobb, mint a nő agyáé. Nevezetes, hogy e különbséget, melyet csak az újabb tudomány állapított meg, már a régi művészet is sejté”… Továbbidéznünk nem érdemes, annál is inkább, mert további következtetései eklektikusak ugyan, ám a végkövetkeztetés mindig a nők mellett szól, a nők társadalommegtartó elsődlegességét hirdeti: „A szülői viszony gyermekével oly végtelen erősebb az apáénál, s az anyatej, anyanyelv s anyai oktatás szentháromsága által nemcsak a család alapjait rakja le, de az öntudatra ébredező ember lelkébe mindazon kegyelet, gyöngéd viszony s szent eszme csíráját ülteti, melynek természetes őre a nő.” Úgye mindannyian tudjuk, hogy ahol nincs így, ott nemcsak az egyén, a család, hanem a társadalom egésze is valamilyen súlyos fogyatékosságtól szenved.

Madách nem volt az emancipáció híve, de ha az idézetek forrását (vagy akár a Tragédiát) olvassuk, rájövünk, hogy a nőt mindig is egyenlőnek tartotta a férfival. A túlkapások, az elvtelen egyenlőség hirdetésének volt az ellenzője: „…azon bölcsész, ki az ember absztrakt fogalmából indulva, s a nemi különbséget csak igen alárendelt valaminek tekintve, a társadalomban a férfi és nő egyenlő állását – úgynevezett nőemancipációt – hirdeti: nagyon tévesen cselekszik, s aligha tesz jó szolgálatot azoknak, kiknek kedvezni akar. Ki azzal be nem éri, hogy a rózsatő ingó ága illatos virágot terem, de azt akarja, hogy egyúttal hatalmas gerendákat is szolgáltasson – ki a büszke csertől követeli, hogy egyszersmind árjadozó virágillattal töltsön el: az nem ismeri a természetet.” 

Mit is tehetnénk a következőkhöz? „Ha pedig olykor fellobban egy meteor, s oly nő születik, ki magas szellemtől ihletve túlemelkedik neme korlátain, az minden okoskodásunk dacára is egyenlővé teszi magát a férfiúval; és tegye is, elég drágán megvásárolta e helyet, mert érte minden bizonnyal neme mindazon előnyéről lemondott, melyek ezen irányban tették volna ragyogóvá s boldoggá.”

Védelmébe veszi az árpádkor joggyakorlatának állásfoglalását is: „A magyar faj általi felfogásról a nő állásának, ha egyebet nem tudnánk, büszkén hozhatnónk fel ez egy elnevezést: feleség. A férj neje felett sohasem gyakorolt gyámi hatalmat, sőt, a lány éppen férjhezmenetele által lett önjogúvá; férje pedig csak természetes meghatalmazottjának tekintetett.” (A közelmúltban egy hiányos műveltségű nyugati politikus hölgy elszörnyedve hallott egy fals magyarázatot erről a szóról, mint a nem létező egyenjogúság és diszkrimináció feudális-ízű megtestesüléséről. A jelek szerint sem ő, sem informátora nem olvasta Madáchot, aki éppen a nyugati feudalizmus honi megjelené­sében látta a nők alávetettségének érvényre jutását.)

A téma lezárásaként Madách még ezt is leírta: „De jól van ez így, jogban legyen a nő egyenlő a férfival, tiszteletben álljon felette. Ki is kívánná, hogy erőszakos korlátok tartsák természetes körében? Ez a rabság érzetét szülné – de tartóztassa őt vissza azon névtelen valami, mi éppen joga érzetében fogamzva szüntelen súgja fülébe: nem illenék jogaiddal a végletekig élned, e végletek feladása csak kedves viszonzása azon hódolatnak, mellyel a férfi maga fölébe emelt.” Vajon a celeb világ hallott-e már erről?
És, hogy megállapításának fokozata és következménye legyen, ezt írja még: „A legdemokratikusabb államok férfiai legkevésbé gyakorolják szabadságukat a végletekig mások irányában. Visszatartja őket az illem s kegyelet – a nő e két kiváló érzése. A legtiszteltebb emberek a legszerényebben igyekeznek a tömjénezést magoktól elhárítani – s a szerénység ismét különös női erény.”

Akadt férfiú, nem egy (például Ambrózy-Migazzi István), aki Madách elfogult nőtiszteletét gyakorolta a nők iránt. Elavult, elfeledni való gondolkodó lenne hát Madách? A választ ezúttal ne az Úrtól várjuk.
 

Felhasznált irodalom
1. Madách Imre: A nőről, különösen esztétikai szempontból (Székfoglaló értekezés az Akadémián) – Válogatott művek ; Szépirodalmi Kiadó 1958
2. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/madach/osszes/html
3. http://hu.wikipedia.org/wiki/Mad%C3%A1ch_Imre


Természet Világa, 143. évfolyam, 9. szám, 2012. szeptember
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/