Szili István
A látott hal, avagy mit írhatna ma a gardáról Herman Ottó

Jómagam közel hatvan évvel ezelőtt, a karácsonyi könyvajándékok között bukkantam a „látott hal” történetére, és azonmód egy életre belészerelmesedtem. Hogy mibe is? Bizony nem egyenesen a halba, vagyis a gardába, mert azt csak évek múlva láttam, akkor is csak a tihanyi hajóállomás közelében kialakított (és azóta feledésbe merült) ismeretterjesztő célzatú akváriumban. (És hát az ötvenes-hatvanas években pácolt vagy olajos halként a „balatoni hal” címkével ellátott üvegekben, konzervdobozokban.) Hanem sokkal inkább abba az írásba, ami róla szólt. Nem csoda, hiszen azt Herman Ottó írta. És az igazság az, hogy Őutána már nem is lenne szabad írni a „látott hal”-ról. Miért nem? Íme, olvassák csak: „A Balaton heringhala, a garda, az ezüstösök között a legragyogóbb s alak szerint a legföltünőbb – alakjáról a Tisza kardkeszege, a Bodrogköz kaszakeszege – óriási seregekbe verődik s valami titokzatos nyüzsgést, vándorlást végez; épen mint az oczeán heringje. E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg viczkándozásától burványt vet a tó színe. Természetes, hogy a merre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, a hol a halsereg van, sötét, sajátságosan biborbarnás színt öltve, kivált csöndes időben s magasabb helyről már messziről látható.” És, hogy honnan nézik, és miért, arra is sort kerít: „Minden bokor hajója mellett tanyáz; csöndes pipaszó mellett vesztegelve, várja a jó szerencse hírét, vele az indulás perczét. Aggodalma semmi sincsen, mert hiszen minden bokor kiállította őrszemét, a melynek az a föladata, hogy a hegyenjárókat lesse. A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, a mely élesebben s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megjelenését.” (Herman Ottó: A magyar halászat könyve – 3. fejezet p. 708–710 – A „látott hal”.) 

A garda leggyakrabban Közép- és Kelet-Európa vizeiben fordul elő
Forrás: http://www.ittiofauna.org/webmuseum/pesciossei/
cypriniformes/cyprinidae/pelecus/pelecus_cultratus/

Tihany címerében pontatlanul ábrázolt gardák láthatók
(Forrás: http://www.nemzetijelkepek.
hu/onkormanyzat-tihany.shtml)

És nem vitás, hogy miért lesi a vizet. Mert az egész halászbokor – és általuk Tihany, meg a környék népessége ünnepi lakomához juthat a gardacsapat magasból irányított kifogásával, és hát olyan bevételhez, amelyre évről évre számot tart. Bele is került a garda Tihany címerébe, sőt mindjárt négy példányban – csakhogy hibás ábrázolással. Mert a rajzoló aligha látott élő gardát, vagy nem hitte el, hogy ennek a halnak tényleg függőleges állású a szájnyílása. Ráadásul a mellúszót is jóval rövidebbnek ábrázolta, mint a valóságban. Pedig éppen ezek segítségével lehet a gardát egy szempillantás alatt azonosítani.

A hegyenjáró jelzései (Illusztráció H. O. művéből)

Ám nincs mit tenni, a sorok papírra vetése óta jócskán eljárt az idő, nagyjából 125 év. E hosszú idő alatt bizony történt egy és más a vizekben, illetve a látott és soha nem látott halak körében. Ezen kívül korunk nagyon is helyeselhető hagyományápoló, múltébresztő szokása is indokolttá teszi, hogy a Tihanyban Márton-nap körül megrendezett „gardafesztivál” nevezetű sokadalmat (ami azért nem ugyanaz a spontán népünnepély, amiről Herman Ottó írt) egy kicsit körüljárjuk látott halával együtt. No, nem annyira a tömeg gyarapítása, mint inkább a tisztánlátás érdekében. Mert ezen a tisztánlátáson nagyon sok múlik. Többek között magának a gardának a sorsa, és hát ebből nyilvánvaló, hogy a népünnepé is.

De mielőtt tovább mennék a gondolatok göngyölítésében, hadd említsek még egy személyes élményt. Amikor 2010-ben a Visszhang-dombon egy furgonból cinkbádog-edényben (vonakodom a vajdling szót használni) kiemelték a sütésre előkészített, beirdalt testű gardák tömegét, a kíváncsiskodóknak, így hát nekem is, eligazításképp odabökte a szállítmánnyal foglalatoskodó őstihanyi ember: „ne gardázzunk, mer’ ez itt most látott hal”. És én akkor rádöbbentem, hogy ennél szebbet nekem aznap már senki sem mondhat. Hiába telt el 125 év Herman Ottó riportja óta. A ’látott hal’ neve és hagyománya sokkal, de sokkal időállóbb. Még akkor is, ha mostanság a halradar és GPS korában a nyolc tihanyi „tekintő” (Akasztó, Nyársoshegy, Ekkó, Dalvárdomb, Pusztatemplom, Sóspartok hegye, Gurbicsatető, Csúcshegye) egyikén sem jár semmiféle „hegyenjáró”, legalábbis nem azért, hogy elirányítsa a halászokat. Ráadásul a mai térképek már csak két dombtető nevét ismerik. A garda viszont jókora halrajokba gyülekezve továbbra is Márton-nap körül „csoprozik” a Balaton mélyebb vizeiben, meszszire ellátszó „viczkándozásuk” által lehetővé téve tömeges kifogásukat.

Linné 1758-ban Cyprinus cultratus-nak nevezte el a fajt, amiből csak a cultratus maradt meg, mert a nemzetség nevét Louis Agassiz svájci-amerikai paleontológus, többek között a halak törzsfejlődésének szakértője (mellesleg Darwin ádáz ellenfele) 1835-ben Pelecus-ra változtatta. Ez a rejtélyes jelentésű „pelecus” mindmáig a gardával képviseli nemzetsége egyetlen faját.
A garda sajátos, megnyúlt és erősen lapított teste, nagy szeme, felsőállású szája, hosszú mellúszói (a hasúszók tövén is túl érnek), hátul elhelyezkedő hátúszója, mélyen bemetszett farokúszója és könnyen leváló apró pikkelyei nem is keltenek senkiben sem pontyra emlékeztető benyomást, pedig mégis csak a pontyfélékhez (Cyprinidae) tartozik. Oldalvonala mintha a hullámzó vízfelszínt utánozná, kanyargós lefutású. Bár a nagyobb példányok hossza meg is haladhatja a fél métert, súlyuk ritkán éri el az egy kilogrammot.

Németül egyébként Ziege-ként (= kecske), angolul knife-ként, sabrefish-ként (kés, szablya), oroszul csehony-ként, szablya-halként ismerik az állatot. (A magyar nyelvhasználatban még legalább húsz elnevezése ismert!) Linné a „cultratus”-szal ugyancsak a kés-alak név jogossága mellett döntött. Mert ez az Európa-szerte ismert, erősen lapított testű halfaj csakugyan egy régimódi késre (vagy rövidebb szablyára, egyélű kardra) emlékeztet. És ennek közönséges oka van: halunk főleg a vízfelszín-közeli planktonnal, halivadékkal, illetve vízbe hulló rovarokkal táplálkozik. Vagyis a testforma és a felfelé irányuló szájrés egyaránt a felszín közeli táplálékhoz igazodó alkalmazkodás. A kizárólag magyar használatú „garda” név csak véletlen egybeesés a Garda-tó nevével, ugyanis az olaszok a náluk nem nagyon ismert halra érdekes módon az orosz név változatát (il chekon) használják.

Linné tehát ismerte – és tengeri fajként írta le a gardát. Mert hát ez a faj őseredetileg sós vizekben él. Az olyan nagy kiterjedésűekben azonban, mint például a Balti-tenger, az Aral-tó és Kászpi-tó, többnyire csak a partközelben. A garda azt bizonyítaná tehát, hogy a Balaton sóját veszített, kiédesedett tenger? Bizony volt már ilyen vélekedés is, noha nyilvánvalóan tévesen. Valójában a garda egyaránt megél a sós, félsós és édes vizekben, ráadásul az állóvizeken kívül a folyókban is. Úgy is, hogy nem váltogatja a sós és édesvízi élőhelyeket. A Balaton esetében – különösen a Sió-csatorna megépítése előtt – erre nem is igen lett volna alkalma. A tapasztalt élőhelyi változatok magyarázata az, hogy a tengerekben élő garda tavasszal, az ívás idején felvándorolt a folyókba (ezt teszik a tipikus anadróm halak*), sőt a nyári időszakra is ott maradt. Csak a téli időszakot töltötte a tengerben. Egyes csoportjai azonban, valamilyen kényszerítő ok hatására, áttértek a folyamatos édesvízi életre. Ám tavasszal és ősszel ezek is tömegesen megmozdulnak, ez a magyarázata a balatoni látott hal rajokba tömörülő összejöveteleinek. 

Bár a garda „látott hal”-ként kizárólag a Balatoné, ám a Duna teljes hazai szakaszán és a Tiszában (illetve ezek egyes mellékfolyóiban: Rába, Dráva, Körösök, Maros), sőt a Fertő tóban is előfordul. Ez utóbbi azért is különös, mert a Fertő tó az idők folyamán többször is teljesen kiszáradt. Sajnos a garda napjainkra Európa ritka halai közé sorolódott, legalábbis a nyugati országokban. Egyedszáma egyesek vélekedése szerint a Balatonban is tizedére esett vissza. „Egy-egy sikerült fogás 150–200 tarisznyát is hoz, tehát száz mázsa halat is vet ki a szárazra” – ez volt a helyzet Herman Ottó idejében. A Brehm egy régebbi kiadásának gardát bemutató fejezetében is találunk 15 évre vonatkozó statisztikai adatokat, ugyancsak változó fogási eredményekkel. A mai helyzetről azonban nincs semmilyen (elérhető) összehasonlítható adat. Az MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet munkatársa szerint régebben volt ugyan túlhalászás, de manapság bárhol, bármikor végeznek próbahalászatot a Balatonban, garda szinte mindig akad. A folyókban más a helyzet, de ott régebben sem volt jobb a helyzet. Bár valószínű, hogy ez esetben is Herman Ottónak van igaza: „folyóinkban nem annyira ritka, mint sokan tartják, hanem társaságban élő hal, ami csak akkor kerül megfogásra, ha a halász véletlenül eltalálja”. Egy bizonyos: ukrán-orosz adatok szerint ma már csak a Volga-Don-Azovi-tenger közös vízrendszerében élnek jelentősebb állományai. Ezeken a vizeken a horgászok körében is népszerű halnak számít. Se szeri, se száma ugyanis a netes horgászoldalakon a „csehony” sikeres kifogásáról szóló beszámolóknak.

Íme „a Balaton heringhala, a garda, az ezüstösök között
a legragyogóbb”

Sütésre előkészített pikkelytelen, beirdalt testű gardák

A szaporodásbiológiai sajátosságokon és táplálkozási feltételeken kívül a garda elterjedését befolyásoló másik tényező az átlagos vízhőmérséklet: halunk a 10–20 Celsius-fokos, oxigénben gazdagabb vizeket kedveli leginkább. Folyóvízi ritkaságuk leginkább éppen erre vezethető vissza: az emberi beavatkozások miatt a gardaivadékok már nem a számukra ideális helyen kénytelenek kifejlődni. A nagyobb állóvizekben és nagykiterjedésű víztározókban (Volga-Káma pl.) azonban kialakulhattak a megfelelő feltételek. 

Bár a garda ívási szokásait már sokan megfigyelték, és a lerakott ikráról is vannak megfigyelések, mégis meghökkentő, hogy gardaivadékot, kicsiny gardát a Balatonban szakember még sohasem talált vagy látott. Ezért senkinek sincs fogalma arról, hol tartózkodnak, mivel foglalkoznak a gardaivadékok apró korukban. A próbafogások során ugyanis kizárólag nagyobb gardák kerülnek a hálóba. Emiatt némi misztikus tisztelet szövődik halunk égisze köré. Mondhatnánk úgy is, hogy a látott hal egy nemlátottból fejlődik ki. 

A problémáról a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet egyik beszámolója így panaszkodik: „A gyűjtések során problémánk ténylegesen csak a garda korai fejlődési stádiumaival volt. A garda a tó nyíltvizén a dévérkeszeg és a küsz mellett a legtömegesebb őshonos halfaj, ezért is különösen érthetetlen, miért is nem sikerült a négy év során egyszer sem 100 mm alatti példányait gyűjtenünk. E probléma a balatoni munkáinknál sajnos már régóta fennáll, szemben más vizekkel, például Fertő tó, ahol a garda e méretcsoportjai is jól mintázhatók.”

Gardasütés szőlővenyige parázson (A Szerző felvételei)

A gardák, amennyiben nem nyársra húzva végzik életüket, legfeljebb 9–10 évig élnek. Ivaréretté 3–5 éves korukra válnak. A hímek lassabban nőnek, mint a nőstények. Nálunk április-májusban ívnak, ilyenkor nagyobb csapatokba verődve vándorolnak. Ívóhelyként a nyugodtabb, csendesebb, könnyebben felmelegedő vizeket választják, ahol alig észrevehető az áramlás. A lerakott ikrák száma leginkább a testmérettől függ, de ezt az élőhely is befolyásolja. A balatoni átlag 30 000 ikraszem (a maximum 130 000), a Fertő tavi jóval kevesebb. A nagyjából 1,5 mm átmérőjű ikrák mindvégig a vízben lebegnek és hamarosan négyszeresre, 6 mm-re duzzadnak. A víz által sodródva 3–4 nap múlva kikelnek a mintegy 7 mm-es lárvák. A kikeléshez az ideális vízhőmérséklet 18 Celsius-fok.

A gardalárvák eleinte méretüknek megfelelően miniatűr állatokkal, kerekesférgekkel táplálkoznak. Növekedésük arányában aztán fokozatosan áttérnek a zooplankton fogyasztására. Ez elsősorban planktonikus rákokból áll, melynek vegyes összetételében a 2–3 centiméteres gardáknál már egy aprócska üvegrák – a Leptodora kindtii – aránya vezet. A 10 centinél nagyobb és kifejlett egyedek már mindent elfogyasztanak, ami a vízfelszín közelében él és mozog: vízbe hullott és vízi rovarokat (és egyéb ízeltlábúakat), halivadékokat és küszt is. Küszcsapatokat hálózva gyakran a köztük portyázó garda is a fogásba kerül.

Bár a Balaton halfaunája (különösen a parti sávban) napjainkra erősen torzult összetételű, úgy tűnik, a gardákat komoly veszély nem fenyegeti. Alapos tanulmányozásuk mégis indokolt, hiszen az utóbbi években észlelt árvaszúnyog-inváziók is azt jelzik, valami ugyancsak megváltozott a Balatonban. Nagy-nagy veszteség lenne, ha tudatlanságunk miatt éppen a látott hal válna mindörökre láthatatlanná. A Márton-napi „gardafesztivál” zajosabb, felszabadultabb, szüret utáni hangulatában erről semmiképp sem feledkezhetünk meg.

Irodalom
Tóth Balázs – Sevcsik András – Erős Tibor (Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, Budapest; Pest Környéki Madarászkör, Budapest; MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet, Tihany) - NATURA 2000-es halfajok előfordulása a Duna hazai szakaszán;
http://www.ecosystema.ru/08nature/fish/061.htm
http://volgafish.vo.uz/publ/2-1-0-17
http://animalia.simatika.ru/page/Pelecus_cultratus
http://fishretail.ru/fishbook/details?id=183
 
 
• Az Eurázsia nyugati térfelébe történő átkerüléséről egy hipotézis próbál számot adni. „Az egykori Szibéria területén kialakult faj az oligocén időszakban, az Obi-tenger Kiszáradásakor, fokozatosan nyugat felé kezdett vonulni a folyók közötti összeköttetéseken át (Balon 1967), így juthatott el mai előfordulási helyeire, az egymástól elhatárolt Balti-tenger, illetve
az Aral-tó, a Kaszpi-, az Azovi- és a Fekete-tengerek vízgyűjtőjére
(Lelek 1987). 
Terjedését nagymértékben segítheti, hogy eredetileg vándorló faj, amely a tengerben tölti a téli időszakot (Pintér, 2002).”

• Az életciklusukat a tenger- és édesvíz között megosztó, vándorló halakat két csoportba osztjuk: az anadróm halak tengerlakók, de édesvízbe járnak szaporodni. Így tehát a garda is anadróm, akárcsak a lazacok. A katadróm halak viszont édesvíziek, de a tengerben szaporodnak. Ilyenek például az angolnák. Mindkét típus képes megbirkózni az édesvíz-tengervíz váltakozása okozta élettani problémákkal. Ugyancsak mindkét típus populációi elszigetelődhetnek valamelyik élőhelyüktől, és szaporodóképességüket
megtartva, egyoldalúan tengeri vagy édesvízi életmódra térhetnek át.

• A Brehm megemlíti a garda halpikkelyének egykori jelentőségét is: „… a balatoniak megbecsülik ezt a halat, mint ételt is, de főleg azért, mert ennek pikkelyeit használják leginkább a hamis gyöngyök készítésére szolgáló „essence d’orient” előállítására. Innen van az, hogy a garda nálunk mindig lepikkelyezve kerül piacra. A balatoni halásztelepeken ugyanis a gardákat, mielőtt bejegelve csomagolnák és elszállítanák, pikkelyeiktől megfosztják a pikkelyező asszonyok, akiktől a Balatoni Halászati Rt. kiló számra, lemérlegelve veszi át ezt a nagy értékű anyagot, melyet azután külföldön, főleg Franciaországban dolgoznak fel gyöngyesszenciává.”


Természet Világa, 142. évfolyam, 10. szám, 2011. október
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/