Németh Géza
A reménytelen Afrika

Nincs szerencsém a francia (nemzeti) légitársasággal. Vagy a csomagomat hagyják el, vagy el se akarunk indulni. Már vagy két órája ülünk Párizsban a Lomé felé tartó gépen, amikor megtudjuk, hogy elromlott az egyik fedélzeti mellékhelyiség füstérzékelőjének a pilótafülkében levő kijelzője. Kicsinység, mondhatnók, egy vacak kijelző miatt váratnak itt kétszáz utast, de bizony nem kicsinység. Gépről le, csarnokba be, tíz percen belül vissza ugyanahhoz a géphez, melynek átkozott kijelzőjét ugyan kicserélték, de így is csak hat órás késéssel sikerült Loméba érnünk. Hogy hol van Lomé? A kétharmad Magyarországnyi területű nyugat-afrikai állam, Togo fővárosa. Az, hogy én mit keresek itt, egy dolog, de hogy másik kétszázegynéhány európai miért jött, fogalmam sincs. Mindig is érdekelt Nyugat-Afrika sűrűje, s bár ennél akadnak „sűrűbbek” is, azért ez se kispálya.

Fétispiac Loméban

Hogy stílszerűen indítsunk, ellátogatunk a híres fétispiacra, ahol rajtunk kívül csak pár megtévedt külföldi bolyong. A fétis (talizmán) a Nyugat-Afrikában uralkodó vudu vallás fontos kelléke. Olyan tárgy, aminek természetfeletti erőt tulajdonítanak. E piacon minden hozzávaló megvásárolható: vudubabák, a legkülönfélébb állatok – majom, krokodil, gyík, kaméleon – koponyái és egyéb testrészei, antilopszarvak, teknőspáncélok stb. Ezek szerepe a helyi hit szerint a gyógyítás és a különféle ártalmak, bajok elkerülése. Állítólag sűrűn élnek velük, bár helybeli vásárlót még véletlenül se láttunk. A helyi gyógyítók pénzért – némi hókuszpókusszal kísérve – elmagyarázzák, mivel mit kell tenni.

Sokkal érdekesebb a nagy piac, igazi nyugat-afrikai nyüzsgéssel, színes, tarka cuccokban járó nőkkel. A leghíresebb helyi ruhaanyag-márka a Nana Benz. Története már-már meseszerű. A XIX. század végén több nyugat-afrikai (főként a mai Ghána területéről) szolgált Jáván, a holland hadseregben és megtetszettek nekik a helyeik által készített és viselt batikolt szövetek. Miután haza is vittek belőle, az afrikaiak is olyat akartak. Egy élelmes holland kereskedő elhatározta, ő is gyártat ilyesmit Hollandiában, aztán kiválasztott Accrában pár tucat asszonyt, hogy adják el a piacon. Ma már Lomé az üzletág központja, az asszonyok időközben átvették a kereskedelmet és megtollasodtak rajta. A Benz név is innen ered: ők voltak az elsők a régióban, akiknek futotta Mercedesre. Az anyagokat ma is Nyugat-Európában gyártják és elég drágán árulják, úgyhogy kötve hiszem, hogy az összes színes ruhás nyugat-afrikai nő Nana Benz-terméket viselne. Csak hasonlót. Lomé látnivalóit ezekkel nagyjából ki is merítettük. Gyarmati korabeli villáit az enyészet marja, s bár hosszú homokos strandja a Guineai-öböl partján akár a Copacabanával vetélkedhetne, itt semmi sincs (egy-két, a központtól távol eső jobbfajta hotel kivételével). Kinek is jutna eszébe „strandéletet” élni a helybeliek közül, külföldről meg ki vágyna pont Togóba jönni tengerparti nyaralásra. Bezzeg a határon nagy élet folyik. Lomé a világ azon kevés fővárosainak egyike, mely közvetlenül az államhatáron épült; Ghána csak pár lépés, folyik is a csencselés kicsiben, nagyban.

Nem szemétdomb! – vudu zarándokhely

A délután már Kpalimé városkában telik, ahová egy vuduszertartás végett érkezünk. Gyanítom, hogy csak a kedvünkért (a pénzünkért?) rendezték, merthogy ez állandóan szerepel a GAP itteni programjában. Ne gondoljanak zombikra, transzra vagy hasonlókra; egy árnyat adó tető alatt fiatal férfiak dobokat püföltek keményen, asszonykórus rikoltozott és zörgött hozzá, néhány nő a maga módján táncolt, a környék népe meg – velünk együtt – nézte őket. Volt, aki csecsemőjével a hátán rázta magát, hadd szokja a gyerek a ritmust. Egy fekete ruhás öregasszony időnként kifordult szemekkel, félájultan a földre vetette magát és vonaglott, de erős a gyanúm, hogy nem a vallási áhítat, hanem valami szesz tette meg a hatását.

Kpalimé cölöpvárosa

Az éjszakát egy hotelnek nevezett förmedvényben töltjük, amit egy hajdani német katonai kórházból alakítottak át. De hogyan kerültek ide a németek? Ezt a régiót a XV. század végétől, amikor megjelentek a portugálok, majd más európai hatalmak, Rabszolgapartnak nevezték. A németek 1884-ben Togoland néven protektorátusukká nyilvánították a mai Togót és Ghána egy részét. Ez hivatalosan védnökséget jelent, mondjuk, a gyarmat finomabb megfogalmazású szinonimája. Számos fejlesztést hajtottak végre, nagyüzemileg kezdték termeszteni a kakaót, a gyapotot, a kávét, hidakat, vasútvonalakat építettek, melyek egyike épp Kpalimébe vezetett. 1914-ben brit és francia csapatok „támadták meg” Togolandot, s mivel ott egy szál német katona sem állomásozott (csupán csekély számú rendőrség), el is foglalták, majd a két ország felosztotta a területet, melyből a mai Togo francia kézre került. A függetlenség 1960-ban köszöntött be, melyre a loméi parlament előtt emlékmű is emlékeztet. Azóta többnyire (fél)katonai kormányzatok uralták az országot, s egy ideig Togo büszkélkedhetett Afrika leghosszabb ideig, 38 évig uralkodó diktátorával, Eyadéma elnökkel.

Nagyjából ennyi jutott nekünk Togóból (ahová még visszatérünk) és délen átlépünk a keleti szomszéd Beninbe. Togói és burkinai vízumot könnyen szereztem itthon a francia konzulátuson, ám beninit nem adtak. Internetes kereséseim nyomán viszont kiderült, hogy Beninnek van tiszteletbeli konzulja Budapesten! A vízumdíj mellé egy fontos dolgot kértek: erkölcsi bizonyítványt! Tőlem ilyet még az életben senki sem kért (azt se tudtam, hogyan lehet hozzájutni), akkor hogy lehet az, hogy pont egy kis afrikai ország kíváncsi az erkölcsi tisztaságomra. Beszereztem. Amúgy a határon is hozzájuthattam volna vízumhoz. Töméntelen kamiont, teherautót kerülgetve húztunk kelet felé. Ezen az úton szállítanak szinte minden árut, ami Ghána és Nigéria, valamint szomszédaik között gazdát cserél. Estére elérjük az ország legnagyobb városát, Cotonou-t, mely a sötétben fejlett benyomást kelt (meglehet, világosban nem annyira), s e fejlettségét nyilván kereskedelmi központ mivoltának köszönheti. Mikrobuszaink alig moccannak a dugóban, úgyhogy programváltoztatás, irány a főváros, Porto Novo.

Nevét (új kikötő) a portugál rabszolga-kereskedőktől kapta a XVI. században. Ma kb. negyed millióan lakják, ez az ország közigazgatási központja, futurisztikus külsejű parlamenttel és a szokásos afrikai „zűrzavarral”; jórészt burkolatlan utcákat szegélyező bádogtetős viskókkal, számtalan piaccal, tarkaruhás népekkel. Néprajzi múzeuma, a faragott ajtókkal, maszkokkal, dobokkal, a mindennapi élet kellékeivel a hét évszázados történelmű egykori benini királyság fejlettségéről tanúskodik. Aztán egy meglepetés: a nagymecset. Kívülről barokkos keresztény templomra hajaz, úgyhogy azt hihetnők, eredetileg annak is készült – és tényleg. Brazil stílusban épült a XIX. század végén – repatriált felszabadult rabszolgák kezdeményezésére, aztán 1912-ben mecsetté alakították át. Beninben a kereszténység és az iszlám jórészt a nagyobb városokban hódított teret, a népesség jó része megmaradt a vudu mellett. A városközpontban áll Toffa király palotája, amit azért ne úgy képzeljenek el, mint egy európai királyi kastélyt. Toffa volt az, aki a XIX. század végén nyitott az európai kultúra felé, ami egyáltalán nem volt kárára országának.

A joruba király fogadásán

Porto Novo egy lagúnató, a Nokwe keleti partján fekszik. Motoros csónakokkal tesszük meg a másfél órás utat Ganviébe, mely egy kb. 25 ezer lakosú cölöpváros. Ősét a XVII. században hozta létre a tofinu népcsoport. Erre a mocsárvidékre menekültek a fon rabszolgavadászok elől, akiknek a vallása tiltotta, hogy a vízre merészkedjenek. Jól sejtik, a rabszolgavadászok nem európaiak voltak. Eszük ágában sem volt rabszolgák után kajtatni a vadonban, megtették helyettük a helyi királyok (emberei), akik saját népüket adták el évszázadokon át az európaiaknak, de ennél borzalmasabb dolgokat is műveltek. Ganvié lakói nagyrészt halászatból élnek; rongyos vitorlájú csónakokon járják a vízi jácinttal helyenként sűrűn benőtt tavat, a zsákmánnyal pedig a szárazföldiekkel kereskednek. Akárcsak Délkelet-Ázsiában, itt is van „úszó piac”. A lakóépületek tikfa- vagy betoncölöpökön állnak, látszólag készen arra, hogy beboruljanak a vízbe; falaik nádból vagy bádogból készültek. Mi valami jobbfajtában kapunk szállást, még tusoló is van. Vacsora után megérkezik a bokono, a jövendőmondó. Szertartásosan leül egy szőnyegre – vele szemben a jövőjére kíváncsi alany, aki elmondja, mire kíváncsi –, majd kagylókból, gyöngyökből álló füzérét mintegy véletlenszerűen a szőnyegre ejti és a mütyürök elrendeződéséből jósol. Volt a társaságunkban vagy öt-hat utastárs, aki kipróbálta.

Utolsó komfortos napunkat Bohiconban töltjük. A szállodában saját szakácsunk készíti az ebédet: egy egész barrakudát megsütött. Mivel tengeri hal, nyilván még a fővárosban szerezte be. Tizenöten se bírtunk vele, bár finom. Közben Noah eligazítást tart a következőkben ránk váró megpróbáltatásokról. Noah togói, sokat beszélgettünk máig tartjuk a kapcsolatot a Facebookon. Nyolcgyermekes, szegény falusi családból származik; úgy mehetett egyetemre, hogy egy jómódú rokona neki és egyik fivérének fizette a tanulmányait. A többi testvér azóta is kunyhólakó. Két gyereke van, rendes házban lakik Loméban, anyanyelvi szinten beszél egy-két helyi nyelven kívül franciául (ha nem is párizsi akcentussal), továbbá túránk nyelvén, angolul is folyékonyan. Kiejtését úgy tessék elképzelni, mint Fekete Pákó magyarját; néha fogalmam se volt, mit beszél. Egy alkalommal isten háta mögötti falusi iskolában magyarázott és sűrűn esett ki a száján a „csicser” szó. De így! A kontextusból kihámoztam, hogy ez csak a teacher (=tanár, ejtsd kb. tícsör) lehet. Imádott továbbá esténként minimum egyórás előadásokat tartani (és mindig vacsora előtt) a vuduról, amit idővel már mindenki rohadtul unt, de illendőségből végighallgattuk.

Találkoztunk egy „igazi” királlyal. Ketou-ban székel, ő a jorubák, e főleg Nigériában élő nagy népcsoport uralkodója, vagyis az oba. „Palotája” egyszerű, földszintes épület, előtte kissrácok rúgják a labdát a porban. Az előcsarnokban fogad bennünket, letelepszik a trónjára, mi pedig, ahogy az illem kívánja, térdre borulunk előtte. Mindenki feltehet neki egy kérdést, amire semmitmondó válaszokat kapunk, majd sorban fényképezkedhetünk vele. Annyit azért sikerül kihámozni, hogy bár népe körében nagy tiszteletnek örvend, semmiféle politikai szerepe nincs a Benini Köztársaságban. Az audiencia közben mezítlábas „miniszterei” ott ülnek körülötte, bóbiskolnak, vagy vakaróznak. A fogadásért természetesen Noah fizetett a közösből. Ilyen ma egy király Beninben.

Egun tánc

Bohiconban megnézzük az Egun maszkos táncot, amit valószínűleg ismét csak a kedvünkért mutattak be – az utca közepén. A maszkokhoz földig érő díszes ruházat is jár, mely alól viselői vagy nem láttak ki, vagy csak úgy tettek, mert ahogy a táncosok pörögtek-forogtak, egy-egy segítő terelgette őket bottal, nehogy a bámészkodókhoz érjenek. A helyiek szerint, ha egy egun hozzáér valakihez, az nyomban holtan esik össze. A maszkok és a tánc az elhunytak szellemét idézik. A város még a francia időkben épült. Jórészt burkolatlan utcáin korcsolyázni lehet az eső áztatta vörös, agyagos földön. Itt-ott zavaros üzemanyagot árulnak eredetileg márkás szeszeknek készült üvegekből, odébb egy asszony a házuk előtt jókora üstben fehér masszát kavargat. Ez a nyugat-afrikai alapélelmiszer, a fufu. Maniókából vagy hasonló gumókból készül. A gumókat lereszelik, vízben megfőzik, péppé zúzzák, fogyasztáskor kis golyóbisokat formálnak belőle és valamilyen szószba mártogatják; az egész család közös edényből. Ezt eszi sok tízmillió fekete-afrikai, nap mint nap. Húsféle legföljebb ünnepnapokon kerül az asztalra, bár asztal sincs. A manióka vésztartalék is. Ha elfogy a köles, a leggyakoribb gabona, ott vannak a jókora gumók, melyek, ha nem szedik ki a földből, sokáig elállnak.

Ismerős Önöknek a Dahomey név? Amikor még iskolába jártam, Benin ezen a néven szerepelt a térképeken, egészen 1975-ig, amikor átkeresztelték. Etnikailag semleges nevet akartak, ezért esett a választás a Guineai-öböl egyik partközeli szakaszára. Dahomey jelentős királyság volt Nyugat-Afrikában; a XVII. század közepétől vált erős, központosított hatalommá, a fon etnikum révén. A XX. század kezdetéig 12 király váltotta egymást és székvárosukban, Abomeyben hatalmas területű palotát építettek. Magas földfalai mintegy 10 kilométer hosszan fogták körbe a 12, egymás mellé épült palotát (merthogy az utód nem költözött elődei helyére) magában foglaló királyi várost, ahol egykoron nyolcezren is éltek. A megmaradt paloták falait domborművek díszítik, melyek írás híján a fon nép (hős)tetteinek dokumentációi. Ismételten hangsúlyozom, hogy lelki szemeik előtt ne reneszánsz kastélyok, vagy barokkos pompájú építmények jelenjenek meg; inkább talán barakkokra hajaznak. Az alapító király alapelve az volt, hogy a királyságnak mindig növekednie kell, és ezt utódai igyekeztek is megvalósítani. Némely király négyezres háremet is fenntartott, s részben közülük kerültek ki a nevezetes amazon hadsereg tagjai is. Morbid szokásnak számított, hogy az elhunyt királyok emlékére több száz, időnként több ezer embert is feláldoztak. Láttunk trónust, amit emberi koponyák díszítettek; mutattak épületet, amihez (rab)szolgák vére szolgáltatta a kötőanyagot. A rabszolgatartást és -vadászatot a helyiek maguk is gyakorolták, miként az örökös háborúskodást is. Nem mentség Európa számára, de afrikai testvéreink a fehérekéhez hasonló kéjjel gyilkolták egymást, csak a múltban nyíllal és dárdával tették, manapság meg géppisztollyal. 1894-ben Franciaország megtámadta és gyarmatává tette Dahomeyt, melynek utolsó királya felgyújtatta Abomeyt, saját kezűleg vágta át anyja torkát, és mivel akkoriban a 41 valamiért bűvös számnak számított, 41 szolgáját rituálisan kivégezte. Az ország 1961-ben vált függetlenné.

Szieszta egy fulani faluban

Amikor már azt hinnénk, vége a borzalmaknak, elérkezünk a vudu legszentebb nyugat-afrikai zarándokhelyéhez, a Savalou szentélyhez. Képzeljenek el egy erdei tisztást az út mentén, ahol azonnal rettenetes bűz csapja meg az orrunkat. A zarándokok kis farudacskákat döfnek a földbe, ezeken át közvetítik imáikat az isteneiknek. Ha kívánságaik valóra válnak, áldozatot mutatnak be. A tisztáson egy szalagokkal, véres gyolcsokkal díszített facsonk áll, amit egy jókora kupac vesz körbe. Közelebbről kiderül, hogy a kupac tollakból, állati csontokból, vérből, pálmaolajból cementálódott össze – innen ered a penetráns szag, meg az égő olajtól. Egy férfi éppen egy kis kecske és egy tyúk rituális feláldozásához készülődik hatalmas késével; visszamenekülök a mikrobuszba. Amúgy ne higgyék, hogy csak egyszerű emberek járnak ide. A jobbfajta kocsimárkákból azt veszem le, hogy jómódú városiak, sőt külföldiek is felkeresik. A vudu kozmológia központjai a földet uraló szellemek és egyéb isteni lények, melyek hierarchikus sorrendben kormányozzák a természetet éppúgy, mint az emberi társadalmakat, de megvannak a szellemei a folyóknak, a fáknak, a köveknek éppúgy, mint az egyes törzseknek, népeknek is. Egy teremtő istenben hisznek, akinek számtalan, szintén isteni rangú segítője, közvetítője van. Hisznek továbbá abban is, hogy a holtak szellemei az élők mellett léteznek.

Első sátras éjszakánkat egy falu környékén töltjük. Legalább van víz, úgy-ahogy megmosakodhatunk. Közben ugyanis iszonyatos meleg lett. Az volt már Loméban is, de arrafelé a tenger közelsége még enyhítette kissé. Ez viszont már tényleg a pokol, minimum 35 fok, elviselhetetlenül magas páratartalommal társulva. Errefelé két száraz és két esős évszak váltja egymást, most az utóbbi egyikének a végén tartunk. Félnapos gyalogtúrával indítunk és alig lépünk le az útról, fél évezreddel csöppenünk vissza az időben. Először piacolásról hazatérő asszonyokkal találkozunk, akik ősi afrikai szokás szerint a fejükön egyensúlyozva cipelnek iszonyatos súlyokat. Megemelni is alig tudtuk a cuccot, ők meg kilométereket gyalogolnak vele. Két falut keresünk fel, ez az első találkozásunk a legsötétebb Afrikával. Ágyékkötős „bennszülöttet” eddig még sosem láttam, itt az öregebb férfiak csak egy kecskebőr-darabot viselnek deréktájon, a nők zöme a toplesst kedveli, a fiatalabbak inkább a nyugati segélyszervezetektől származó second hand-et. Kerek, ablaktalan sárkunyhókban laknak, melyeknek kúpos szalmatetejét agyagkorsó koronázza, ugyanilyenek a terménytárolóik is. Egyetlen mezőgazdasági szerszámuk a rövid nyelű kapa, mellyel igen mélyre kell hajolni, s a nők ezt a mutatványt a hátukra kötött csecseműjükkel hajtják végre, ritmusosan, miként a faedényben, doronggal történő kölesőrlést is; csoda, hogy nem kapnak agyrázkódást a kicsik. Villany, víz, orvos, iskola – errefelé ismeretlen fogalmak. Tucatnyi hasonló falut láttunk és nyilván százával-ezrével vannak még ilyenek a régióban; vagy még ilyenebbek. Az első, ami ilyenkor az európai eszébe jut, hogy milyen szegények. Valójában nem azok. Szegénységről, szerintem, ott beszélhetünk, ahol gazdagság is van, márpedig az itt nincs. Persze, van egy nagyon szűk, kiváltságos uralkodói réteg, de a középosztály elenyésző. A falulakók alighanem ugyanilyen hétköznapokat éltek meg kétszáz éve, és aligha valószínű, hogy más lesz a soruk – vagy ha mégis, inkább rosszabb – ötven év múlva is. Sok afrikai országban jártam és mindenütt ugyanezt tapasztaltam: a fejlődés, fejlesztés legcsekélyebb jele sem látszik, ellentétben mondjuk Ázsiával. Ki akarna itt befektetni és mit? Milyen munkára lehet alkalmazni a nagyrészt írástudatlan, egyszerű embereket? Most éppen a kínaiak vannak soron az újgyarmatosításban: némi infrastruktúrát építenek, cserébe kiviszik a nyersanyagokat. Ugyanezt tették a franciák, angolok is, 150–200 éve, és Fekete-Afrika egy tapodtat sem lépett előre azóta. Benéztünk egy fulani faluba. Ez a Nyugat-Afrikában nagy számban élő népcsoport félnomád állattenyésztő; a férfiak akár napokra is elvándorolnak a marháikat legeltetni, míg a nők a kunyhók körül ezt-azt termesztenek. Nőkön és gyerekeken kívül nincs is senki a faluban, csupán néhány cövek és a tömérdek marhalepény jelzi, ott szoktak lenni az állataik. Egy asszony egy másiknak a haját kurkássza, vagy csak megpróbál valami rendet tenni a gyapjas gubancban. Egy másik nő alkalmasint szoptat, szó szerint derékig érő melleiből; alighanem a sokadikat. A gyerekek meztelenül futkosnak, csak egy kiskamasz téblábol valami segélyszállítmánnyal idekerült polárdzsekiben, miközben mi a hőségtől tébolygunk. Ha megszerezte, hát viseli. Egyébként még az életben annyit nem fogtam kezet, mint épp Nyugat-Afrikában. Ha betértünk egy-egy faluba, távozáskor illett lekezelnünk a falu véneivel. Ha tízen voltak, akkor tízzel. Mi meg tizenketten. Tessék szorozni.

Atakora dombjai között sátrazunk, a környéken erődszerű vályogházak emelkednek, bástyákra emlékeztető tornyokkal. Ablak sehol, a fölszinti helyiségekben sötétség honol, de nem is csak lakás céljára szolgálnak; a maiak ezeken osztoznak az őseikkel, vagyis a halállal, a felsőbb, nyitott szint az életet jelképezi. A bástyák tetején kis kúpos helyiségek vannak, ezekben, illetve a tetőn tárolják a terményeiket. Noah könnyű sétát ígért, ám a sár miatt a kocsik nem tudnak elénk jönni, úgyhogy irdatlan köves, bozótos, föl-le terepen még úgy három órát kellett gyalogolnunk. Nem is lett volna gond, csak közben magasra hágott a nap. Három idősebb útitársunkat Noah kimenekítette alkalmi motorokkal, és nem is tudták, mekkora szerencséjük volt. Sosem bírtam a meleget. Hiába ittam, fedtem be a fejem, közel kerültem a hőgutához. Ilyennek képzeltem a fronton a fagyhalált. Gyalogol a katona a hómezőn, nincs ereje továbbmenni, leül kicsit, aztán ott fagy meg. Életemet alighanem az mentette meg, hogy egy patakhoz értünk, és utolsó erőmmel arra kértem Noah-t, öntsön rám annyi vizet, amennyit bír. Negyedórát ücsörögtem az árnyékban és fogalmam se volt, hogyan teszem meg a hátralevő kb. 5 kilométert. Megtettem. Noah utólag bevallotta, bár ő beleszületett ebbe a klímába, már ő is a tűréshatáron volt.

Röpke egy napra-éjszakára visszatérünk Togóba – így hozták az útviszonyok. Egy falunál megkóstolhattuk a helyben, kölesből készített sört, klasszikus ivóedényből, tökhéjból készült kalabasból. Korsóból se lett volna jobb, hát még amikor utóbb, Burkinában láttam, hogyan készül. Rendre útba ejtjük a nagyobb piacokat. Fontosabb útkereszteződéseknél kisebb városok alakulnak ki, ott tankolunk, néhol még bank is akad. Egyébként szinte mindent lehet kapni, csak azt nem tudom, honnan jutnak az itteniek készpénzhez. Élvezem a nyüzsgést, a színes ruhás nők forgatagát (míg az arab iszlám országokban a kereskedés kizárólag férfidolog, itt szinte csak asszonyok árusítanak), a fényképezéshez önként modellt álló gyerekeket. Éjszakára egy iskola udvarán verünk sátrat. Reggel végignézzük a nebulók gyülekezését. Úgy negyedük-harmaduk visel kopottas-viseltes egyenruhát, műanyag szandált, legalább 80 százalékuk fiú. Két osztályterem van, a legapróbbak fatáblácskára írnak krétával, de a nagyobbak előtt se nagyon látok könyvet. Az oktatás franciául folyik, a helyi nyelvnek nincs írott változata. Voltaképp tanár sincs (miként egy nyomorult árnyékszék sem), a közeli falvakból néhány önkéntes felnőtt próbálja megismertetni velük a betűvetést. És mi van, ha megtanulnak írni-olvasni? (Togo lakosságának kb. 40 százaléka írástudatlan, a nőké 60.) Mihez kezdenek vele? Ők is a földet fogják túrni a rövid nyelű kapával, meg a sovány malackákat, kecskéket pesztrálják. Ilyen vidékekről ezerből egynek, ha van felemelkedés. Mindenesetre otthagyunk némi pénzt, munkafüzetre.

Kora délután léptük át Burkina Faso határát. Három Magyarországnyi területén kereken 16 millióan élnek. Az 1984 előtti térképeken még Felső-Volta néven szerepelt, új elnevezése kb. azt jelenti: a becsületes emberek földje. Már jócskán besötétedett, mire éjszakai szállásunk közelébe értünk, aztán persze eltévedtünk az embermagasságú fűvel borított szavanna úttalan útjain. Kivételesen „házhoz mentünk”. De hol a ház? A kocsi fénykévéjében, a semmi közepén feltűnt egy kamasz a Liverpool vörös mezében, kezében mobiltelefon, ő igazított útba bennünket. Egy jókora épület elé értünk, amit egy a gurunsi népcsoporthoz tartozó család lakott. Noah előre jelezte, hogy a házuk tetején (!) fogunk sátrazni (!), ami így látatlanban elég bizarrnak tűnt. Vaksötétben léptünk be a magas vályogfallal körbevett udvarba, ahol marhacsorda kérődzött csendben, trágyával bőséggel beterített almukon heverészve. Azt se tudtam, hova lépek, zseblámpán fényénél egy öregasszonyt láttam aludni egyik fal mellett. A házbeli ifjak segítségével felvonszoltuk motyónkat a tetőre, mely tényleg lapos volt és egy-egy helyiség fölött csakugyan alkalmas arra, hogy sátrainkat felállítsuk. A betonkeménységű vályogtető csak úgy ontotta a napközben beszívott hőt, úgyhogy kínkeservesen szenderegtem. Hat körül arra ébredtem, hogy diszkrét kolompolás közepette az udvarról kihajtják a marhákat, kecskéket legelni. Szürreális látvány tárult elém. Tarkabarka vályogépítmények, némelyiknek a tetején társaim sátra, az udvarban már szorgoskodtak a nők. A gurunsik Ghána és Burkina területén élnek, nevük jelentése: akiken nem hatol át a vas. Ez állítólag onnan ered, hogy a XIX. század végén megütköztek egy másik etnikummal, de mivel a gurunsik valamiféle gyógynövényeket fogyasztottak, nem fogta őket a vas. Erődítményszerű házakban, többnyire nagycsaládban élnek. A „mienkben” úgy húszan-huszonöten lakhatnak; a főnök, a feleségei(i), gyermekeik, azok házastársai, unokáik és haszonállataik. Legeltetéssel és földműveléssel foglalkoznak, a házat kölesföldek vették körül. Az építéshez zebutrágyával kevert agyagot használnak, a szerkezet vázát fagerendák adják, a falak kemények és szilárdak. Az építés a férfiak feladata, a díszítést a nők végzik, fekete-szürke-fehér, vagy vörös-fehér mintázatot alkalmaznak. A helyiségek parányiak, alacsonyak, koromsötétek, a nők lakrészeibe szinte csak kúszva lehet bejutni. Villany, víz nincs és egyáltalán, semmi sincs, ami a modern világra emlékeztetne, legföljebb néhány műanyag és bádogedény. Igaz, a gazdának, miként az előző este látott srácnak is, van mobilja. Alighanem valami közeli (?) településen töltik fel néhanap.

Újabb nap, újabb népcsoport, a lobik. Errefelé a férfiak még íjjal-nyíllal járnak, némely asszony a szájában fából készült ajakkorongot visel. Szinte minden kisebb gyerek anyaszült meztelen. Kétszintes vályogházaikat mindig egy-egy majomkenyérfa mellé építik. A felső szintet, ahol a terményeket tárolják, egyetlen fatörzsből kivájt gerendán lehet megközelíteni. Nekünk véget ér a szenvedés: öt nap után szerény, de légkondicionált szállodai szobák kényelmében dőlünk ágynak Banfora városában; ők ott maradnak ősi falvaikban, talán örökre.

Amikor útnak indulunk, Noah elkezdett mesélni valami nagy vulkánról, amely egyszer régen errefelé működött és annak a láváját fogjuk látni. Ebben eleve kételkedtem, hiszen itt kb. ezer kilométeres környezetben sok százmillió éve nem volt tűzhányó-tevékenység. Persze, hogy nem vulkáni kőzeteket láttunk. A rétegeket homokkő alkotta, melybe már-már vadnyugati szépségű formákat mart az erózió. Kitartó internetes keresés után is csak annyit sikerült kiderítenem róluk, hogy a földtörténeti ókor elején, a kambriumban és az ordovíciumban rakódtak le. S miután még egy pompás vízesést is láttunk, Noah elégedetten állapította meg, hogy ez volt az első nap, amikor látta rajtam, hogy nagyon élvezem az utazást. Mi az hogy! Végre valami természet.

Bobo-Dioulasso igazi nagyváros, amúgy afrikai módra. Nagymecsetje hasonlít a mali város, Djenné mecsetjéhez; mindkettő vályogból készült és falaikból a rendszeres karbantartást segítő gerendacsonkok állnak ki. Jókora mérete ellenére belül csak egészen kicsik a terek, úgy látszik, nagyobb termek áthidalására alkalmas boltozatokat még nem találtak ki, pedig az 1880-as években épült. A közelében elterülő óváros nagyjából ugyanolyan, mintha faluhelyen járnánk. Egy rettenetes büdösséget árasztó, szeméthegyekkel szegélyezett csermely partján asszonyok mosnak, a vízben félméteres harcsák úszkálnak, de szerencsére nem fogják ki őket (tabu!), annyira fertőzöttek lehetnek.

350 kilométeres, jó úton vágtatunk a főváros felé, csak egy terménybetakarítási ünnepségre állunk meg egy kis falunál. A bwa etnikum maszkos tánccal eleveníti fel ősi mítoszait, a „civil” férfiak kis furulyafélén sikonyálva járnak körbe-körbe. És ha azt hiszik, tényleg egy ünnepséget láttunk, tévednek. Ez is szerepel a GAP iroda valamennyi programjában, ám e tudattól függetlenül érdekes volt.

Ouagadougou! Amikor e nevet sok évtizeddel ezelőtt megláttam a térképen, legvadabb álmaimban sem jutott eszembe, hogy egyszer eljutok Burkina fővárosába. Azt se tudtuk, hogyan kell kiejteni a nevét. Délután érkeztünk, megettük szépen a búcsúvacsorát, a legtöbbünk gépe másnap délután indult Párizs felé. Mint megtudtam, egyikünk sem tette ki a lábát addig a szállodából. Senkit sem érdekelt már Ouagadougou.

Utóhang. Egy héttel hazaérkezésem után kitört rajtam a maláriás láz. Úgy látszik, egyszer ezen is túl kell esni. A Szent László Kórházban öt nap alatt maradandó károsodás nélkül kikezeltek. Nem is tudom, mi sokkolt jobban, a fizikai tünetek, vagy a tudat, hogy akár fel is dobhattam volna a bakancsot. Sokan, még diplomások is, kérdezték: hát nem oltattad be magad? Nem. Szedtem ugyan gyógyszert, de nem a megfelelőt, úgyhogy nem használt. Egyébként azért nem kaptam vakcinát, mert ilyen sajnos még nem létezik.

(A szerző felvételeivel)


Természet Világa, 142. évfolyam, 10. szám, 2011. október
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/