Molnár V. Attila
Növényi vágyfokozók?

Az élvhajhász és évezredek óta töretlen ütemben szaporodó embe­riség – kultúrától, kortól és földrajzi helytől függetlenül – mindig is érdeklődéssel fordult a szexuális vágyat fokozó és teljesítőképessé­get növelő ásványi, növényi és állati eredetű szerek felé. Bár az afrodi­ziákumként számon tartott anyagok közül többnek hatását nem sikerült igazolni, a hozzájuk kapcsolódó hiedelem miatt egyes állatfajok, például az orrszarvúak vagy a tigrisek példányszáma végzetesen megfogyatko­zott. Összeállításunkban a szerelmi bájitalok, ajzószerek és vágyfoko­zók készítése során használt növényeket és kultúrtörténeti vonatkozá­saikat mutatjuk be.

Az ókori és középkori gyógyítók úgy hitték, hogy a növények tulaj­donságai (például alakja és színe) jelzik, hogy az adott növény mire hasz­nálható, különösen azt, hogy milyen betegség gyógyítására alkalmas. A szignatúratant (signum latinul annyit tesz: jel, jelzés) a XVI. századi okkultisták rendszerbe is igyekeztek foglalni. Cornelius Agrippa (1486–1535) német okkult író, asztrológus, alkimista 1510 körül például azt írta De occulta philosophia című munkájában, hogy „az orvosok pedig jól tudják, hogy miként segít minden dolog azon, ami hozzá hasonló”. A szignatúratan gyökerei nem elválaszthatók az európai középkor mélyen és dogmatikusan vallásos, a természet közvetlen tanulmányozását eluta­sító szemléletétől. Akkoriban szentül hitték, hogy Isten, amikor megte­remtette a növényeket, az emberek számára ruházta fel őket jelekkel. 

A legparáznább növények
Természetesen a növényi afrodiziákumok keresése is elsősorban a szig­natúratan elvei alapján történt. Európában az emberi nemi szervekre leg­inkább emlékeztető részei bizonyos ikergumós orchideáknak (kosboroknak) vannak.

A kosboroknak jellegzetes, here alakú ikergumójuk van,
amelyet számos kultúrában afrodiziákumnak tekintettek.
Az orchideák erről kapták tudományos nevüket
(az Orchis görögül herét jelent)

E növények páros, kerekded, tápanyag-raktározó szervei herére emlékeztetnek. A híres okkult alkimista, csillagász és or­vos Paracelsus (1493–1541) a következőket írta róluk: „Látva a kosborgyökeret, nem hasonló az a férfi nemi szerveihez? Ennek megfelelően… helyreállíthatja egy ember férfiasságát és szenvedélyét.” Mindez meg­magyarázza görög eredetű tudományos elnevezésüket (Orchis=here), amelynek származéka, az orchidea szó a köznyelvbe is beépült. (Orchis a görög mitológiában annak a fiatal férfinak volt a neve, aki Bacchus egyik papnőjét erőszakkal magáévá akarta tenni, de a papnő vadállatai széttépték. A szétmarcangolt férfi teste ekkor orchideává változott.) A jellegzetes kettős gumó hasonlósága a heréhez persze csak látszólagos. A kosboroknak virágzáskor egy tápanyagokkal telt tömör, „leánygumó”-nak nevezett gumójuk és egy ráncos, petyhüdt „anyagumójuk” van. Az anyagumóból a növény már felhasználta a tápanyagokat a virágzat ki­neveléséhez, a leánygumóban viszont a jövő évi virágzáshoz szükséges, az évben felhalmozott tápanyagok vannak. A két gumó különbsége nem kerülte el a régi korok orvosainak figyelmét. Veszelszki Antal 1798-ban a következőket írta ezzel kapcsolatban: „A’ gyökere kettős tökforma, egyi­ke friss, a’ másik pedig meghervadt forma. A’ kettős gyökérnek kettős a’ haszna: mert a’ frissel élünk, hogy a’ férjfiúság megerősbödjön; a’ her­vadtal pedig, hogy a’ bujaságot el-óltsuk magunkban”. 

A kosborok kultusza az ókori Hellászba nyúlik vissza, ahol csodá­latos hatású szerelmi varázsszernek tartották e növényeket (szatürion), amelyek minden férfit Priaposszá tesznek. (Priaposz a görög mitológiában a szexualitás, valamint a kertek, a növények és az állatok termékeny­ségének istene volt, aki Héra rontása miatt óriási nemi szervvel született, és emiatt anyja, a csapodár életmódú Aphrodité eltaszította magától.) 

A föld termékenységének ünneplésekor, Démétér ünnepén a görög ifjak kosborból font koszorút viseltek. A hellének által az orchideákra használt satyrion elnevezés gyökere a manapság is közismert, bár két­ségtelenül pejoratív felhanggal társult szatír szóval közös. A szatírok a görög mitológiában a férfiasságot megtestesítő, túlfűtött félistenek vol­tak, félig emberek, félig állatok (deréktól lefelé kecskabakok), akik­nek kedvelt táplálékuk a kosborok „gyökere”volt. A kosborok szárított gumóit arabul khus yatus sahlab-ként (azaz rókahereként) emlegették, ebből az elnevezésből rövidült a török salep szó. Híre messze eljutott, egész Keleten dicsérték hatását. Indiában arannyal fizettek érte, kivona­tából erősítő és frissítő italt készítettek. A perzsák és a törökök a salep-et forró tejbe tették, és gyömbérrel fűszerezték. (Törökországban még ma is évente több millió orchidea gumóját ássák ki, és a hagyományos ital, valamint jégkrém készítése során használják fel, ezáltal számos orchidea állományát megtizedelve és néhányat végveszélybe sodorva.) 

A görögök az orchideák ikergumóit borban áztatták. Az ókori római enciklopédista, idősebb Plinius (23–79) azt írta a kosborról: „már akkor is szerelmi ingert érez az ember, ha gyökerét a kezébe fogja, még inkább, ha savanykás borban megissza. Renyhébb kosoknak és bakoknak is ad­ják italukban.” Mindez magyarázat lehet a nemzetség máig használatos, de elhomályosult értelmű magyar nevére (a kosborra) is. Az elnevezés valószínűleg a szerelmi kuruzslásban igen fontos egyik állati eredetű termékre utal. Az állati eredetű afrodiziákumok köre igen széles volt: a hím veréb vérétől, az orrszarvú tülkén és a szarvas spermáján át a bika, a farkas és mindenekelőtt a kos porrá tört heréjéig terjedt. Utóbbi hasz­nálatának emléke él a XVI. századból fennmaradt kosmony nősző fű (mony=here) és a kosbor szavakban. Erdélyben még nemrégiben is kiás­ták a kosborfajok ikergumóit, majd szárítás után megtörték, mert a por­nak nemi izgató hatást tulajdonítottak, ezért Gyimesben és Csíkban ber­gőburján a kosborfajok neve. (A bereg, bërëg, berreg, bërrëg, börrög ige a székelyeknél „párosodik” jelentésű.) Ugyanez áll a népies nősző fű és embererő fű (és a talán a vitézfű) elnevezések hátterében is. (A „nőszés” kifejezés mára szinte teljesen feledésbe merült, legtöbben talán Arany János Hamlet-fordításából ismerik, amelyben Hamlet atyjának szelleme az 1. felvonás 5. színében azt mondja gyilkosára, hogy „Az a parázna, vérnősző barom”.)

A kosborfélék afrodiziákus hatását a későbbi kutatások nem igazol­ták, ennek ellenére több orchideafajt gyógynövényként tartottak számon. A Salep tuber néven ismert gumók gazdagok tápanyagokban (keményí­tőben, nyálkában és fehérjében), anyagaik könnyen és jól hasznosulnak. Régen ínségeledelként fogyasztották, de csecsemőtápszert, ragasztót és textilipari adalékot is készítettek az orchideagumókból. Fontos hangsú­lyoznunk, hogy ma már az orchideák valamennyi faja védelem alatt áll egész Európában (és így hazánkban is) és emiatt gyűjtésük nem meg­engedett. Szerencsére, manapság már minden felsorolt alkalmazásra a kosborok gumóiból nyerhető anyagoknál hatékonyabbak állnak a rendelkezésre. 

A mandragóra legendája
A mandragóra a csucsorfélék családjába tartozik, tehát a mérgező és hallucinogén beléndek, nadragulya, maszlag és a termesztett burgonya, paradicsom és paprika rokona. Az Ókorban görcsoldóként és pszichede­likus hatása miatt használták. Se szeri, se száma a hozzá fűződő alaptalan hiedelmeknek, például annak, hogy ott nő, ahol akasztott ember magja a földre folyt; puhává teszi az elefántcsontot; elűzi a szellemeket; gyökere tulajdonosának hatalmat, pénzt és szerelmet hoz; földből kihúzott ember ­ alakú gyökere fülsiketítő módon sikít. Súlyának megfelelő arannyal volt egyenértékű, csak szigorú előírások szerint, éjjel ásták ki, és tulajdo­nosa csak olcsóbban adhatta tovább, mint amennyiért ő hozzájutott. 

A középkori európai szignatúratan megfelelői más népek kultúrái­ban, például a jóval régebbi indiai ajurvédikus orvoslásban és a hagyo­mányos kínai medicinában is megtalálhatóak. Kínában a borostyánfélék családjába tartozó ginzeng (Panax ginseng) a mandragóra megfelelője. E faj gyökere is gyakran ember alakú és innen kapta kínai nevét (yen-sen, ami embergyökeret jelent). Úgy tartják róla, hogy egyaránt növeli a szellemi és a fizikai teljesítményt, több Kínában készülő potencianövelő készítmény alapanyaga. 
 

A mandragóra emberi alakra hasonlító gyökere
a termékenység jelképe volt. Alakja alapján kétféle
mandragórát különböztettek meg: „hímneműt”
(norion) és „nőneműt” (thridaciasz)

Keleten az ókortól fogva nagy becsben tartottak és afrodiziákumként, narkotikumként és festőnövényként is használták a törökpirosítót (Peganum harmala). A mediterráneumtól Közép-Ázsiáig elterjedt növény, amelynek néhány példánya nálunk a budapesti Gellért-hegyen – való­színűleg a török idők óta – tenyészett, de mára kipusztult. Sötétbarna magjaiból nyerték színanyagát, amely a perzsaszőnyegek színezésében is fontos szerepet játszott. 

Keleten az Ókortól fogva nagy becsben tartottak
és afrodiziákumként, narkotikumként és festőnövényként is
használták a törökpirosítót

Belső-Ázsiában a tatárok szerelemkeltő szere a kakasmandikó (Ery­thronium dens-canis) volt. Könnyen lehetséges, hogy ennek a hiede­lemnek közös a gyökere a növény több magyar népi elnevezésével. A kakasmandikót ugyanis, leveleinek szokatlan és egyben jellegzetes – zöldes alapon szabálytalanul vöröses-barnán foltos – mintázata alapján nemi betegségekkel és terjesztőikkel állították párhuzamba (kankósdi). 

A kakasmandikó a tatárok szerelemkeltő szere volt.
Leveleinek szokatlan – zöldes alapon szabálytalanul vörösesbarnán
foltos – mintázata alapján egyes magyar
népi nevei nemi betegségekkel és hordozóikkal állították
párhuzamba (kankósdi, kurvavirág)


Termékenységi varázslás
A magyar nép hiedelemvilágában fontos szerepet játszott a növények­kel kapcsolatos termékenységi varázslás. Manapság túlnyomó többsé­gükről már csak írásos emlékek tanúskodnak, élő hagyományként ép­pen napjainkban tűnnek el végleg – miként a korábbi „falusi” létforma több más emléke is. Egykor viszont gazdag változatosságban éltek. Tu­róc megyében azt tartották, hogy a piros földitök (Bryonia dioica) tenyér alakot formázó gyökerének érintése „szerelmet gerjeszt”. Gömörben – az egyébként nagyon súlyosan mérgező – gyöngyvirág (Convallaria majalis) teájáról vélték ugyanezt. Göcsejben az apró szulákot (Convol­vulus arvensis) ruházták fel ugyanezzel az erővel. Mátészalkán a nyír­fáról (Betula pendula) hitték, hogy vőlegényt hoz, de Hajdú megyében is szerelemre gerjesztő hatásúnak hitték. A Felvidéken a legények attól remélték meghódítani a szeretett lányt, hogy haját nyárfába vájt lyukba tették. Gömör megyében viszont azt ajánlották a lányoknak, hogy 9 kör­temagot egyenek meg a kiválasztott legény előtt és az „menthetetlenül beléjük szeret”. Göcsejben az éjféli mise előtt kölest hullajtottak el a lá­nyok, hogy sok kérőjük legyen. Bukovinai csángó magyarok szerint a lestyán (Levisticum officinale) „legényt szerez” annak a lánynak, aki ma­gán hordja. Gömör megyében a levesbe sáfrány módjára liliomot főztek, és azt tartották, hogy amelyik férfi azt megette, szerelmes lesz a levest főző asszonyba. A sárga liliom ágyba tett gyökeréről viszont azt tartot­ták, hogy lelohasztja a nemi vágyat. Azt is hitték, hogy ha a lányok sok vöröshagymát ettek, vagy mellüket vele bedörzsölték, nagy mellük lett. A borsfűvet (másnéven csombord, Satureja hortensis) szívesen ültették falusi kertekben, és a népi hiedelem szerint fogyasztása fokozza a férfi­ak potenciáját. A nyúlparéjt (Chondrilla juncea) Csapó József debreceni orvos 1775-ben megjelent könyvében „szeretetre-hajtó-fü” néven em­lítette és így jellemezte: „Némelly Aszszonyok, ezen zöld füvet, vagy a’ szárazat, timsós vízben megfözik, és ágyakat véle sárgára festik ... Ezen füvel ... a’ büvös bávos hitetlen lelkü emberek sok babonaságot visznek véghez a Hazasak (azaz: házasság) körül; ezen okból nem akarom ezt itt lefesteni.”

A növények között a nemi vágyat csökkentő hatásúakat (anafrodiziákumokat) is számon tartottak. Kultúrtörténeti szempontból talán legér­dekesebb közülük a vasfűfélék rokonságába tartozó barátcserje (Vitex agnus-castus), amely magyar nevét onnan kapta, hogy gyakran ültették kolostorokban is, mert főzete hozzásegítette a szerzeteseket ahhoz, hogy szüzességi fogadalmukat könnyebben megtarthassák.


Természet Világa, 142. évfolyam, 6. szám, 2011. június
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/