Berényi Dénes
Hogy állunk a klímaváltozással?


A téma napjainkban annyira aktuális, hogy akár divatosnak is mondhatjuk. Semmiképpen sem lehet csupán tudományos kérdésnek tekinteti, hiszen egész földi társadalmunkat és annak jövőjét is érinti. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ne engedjünk az „utca nyomásának”, hanem a természettudományhoz illő objektivitással vizsgáljuk meg, hogyan is állunk tudományos szempontból ezzel a kérdéssel, mi az, amiről biztosan állíthatjuk, hogy tudjuk, és mi az, amit még nem tudunk. Ez a célja az itt következő írásnak, amelyet a szerző nem mint klimatológus, hanem mint fizikus alakított ki, éveken át követve a kérdéssel kapcsolatos információkat.

Változik-e a klíma?
A Föld 4,5 milliárd éves történetéből mintegy 3–3,5 milliárd évre vonatkozóan vannak adataink a hőmérsékletre. A legtávolabbi múltat illetően csak becslésszerű információink vannak, de a jelenhez közeledve az utolsó mintegy 500 millió évről, illetve a további néhány millió évről, majd a legutolsó százezer és tízezer évekről, illetve a történelmi időkről viszonylag egyre pontosabb adatokkal rendelkezünk.

Itt nem térhetünk ki a különböző hőmérséklet-meghatározási módszerek teljes körű és részletes ismertetésére, csak egy-két mondatban említjük meg a legfontosabbakat. Kétségtelenül az egyik legmegbízhatóbb az oxigénizotópos módszer. Magasabb hőmérséklet esetén az oxigén könnyebb izotópja (16O) nagyobb arányban szerepel a nehezebb izotóphoz (18O) képest az elpárolgott vízben, ami azután ilyen arányban épül be a sarki jégtakaróba. A tengeri üledékekben (a szilárd vázú szervezetek maradványaiban) fordított a helyzet. Így mind az üledékekben, mind a jég furataiban a hőmérsékletre vonatkozó adatokat kapunk. Tegyük hozzá, hogy a jégfuratok gázzárványaiban az egyes korok légkörének összetételét szinte közvetlenül tanulmányozhatjuk. A történelmi korok hőmérsékletére és időjárási viszonyaira a krónikák és más írott emlékek igen pontos információkat tartalmaznak, pl. a gabona- és szőlőtermesztés határa a szélességi fokok függvényében, az erdőhatár elhelyezkedése a hegyvidékeken, de a gabonatermés mennyisége és hasonlók is igen megbízhatóan jellemzik az adott kor időjárási helyzetét.

Ezeken alapulva két hőmérsékleti adatsort mutatunk be a klíma múltbeli változásának illusztrálására. Az egyik az utolsó 3 millió év globálisnak tekinthető hőmérséklet-változása a mélytengeri üledékekben, 18O/16O arány mérése alapján (1. ábra). Az ábrán kétségtelenül megfigyelhető bizonyos periodicitás, és ez – mint a számításokból kiderült – nagy valószínűséggel a Föld pályaelemei periodicitásának (excentricitás, ferdeség, precesszió) tulajdonítható. Ugyancsak észrevehető egy hosszabb távú trend is (csökkenés), amelynek oka viszont éppúgy nem ismert, mint a periodikus változásnál a csúcsok intenzitásának növekedése esetében sem.

1. ábra. A földi légkör hőmérsékletét jellemző mennyiség változása a legutóbbi 3 millió évben. (M. E. Rayno és P. Huybers cikkében közölt ábra alapján – Nature 451 (2008) 284–285)

A 2. ábra a jégfuratokban (Grönland) az oxigénizotóp-arányból az utolsó 100 ezer év hőmérséklet-változásaira ad információt. Világosan kivehető a legutóbbi glaciális korszak (mintegy 90 ezer év) és az azt követő kb. 10 ezer éves interglaciális, amelyben most is élünk. 

2. ábra. A földi légkör hőmérsékletét jellemző mennyiség
változása a legutóbbi százezer évben Észak-Nyugat Grönlandban
mérve (W. Kutschera cikkében közölt ábra alapján Nucl. Instr. Meth.
Phys. Res B268 (2010) 693–700)

Ami az előbbi két ábrából, de az összes többi ismert adatból is következik, az, hogy az éghajlat a Földön története folyamán állandóan változott. Ez a változás hol lassabb, hol gyorsabb. E változásokat elsősorban kozmikus okok (a Föld pályaelem-változásai, a Nap sugárzásában bekövetkezett változás, a Naprendszer helyzete stb.) idézik elő, amelyeket részben ismerünk, de nagyobb részben valószínűleg ismeretlenek (különösen konkrét mértéküket tekintve).

A változások gyorsaságával és lassúságával kapcsolatban azt lehet megállapítani, hogy akár százmillió éves periódusok is előfordulnak, de nem ritka, hogy évtizednyi idő alatt következik be klímaváltozás, sőt egyik évről a másikra is jelentős változások történhetnek. Ezek oka lehet pl. rendkívüli nagy vulkánkitörés vagy kozmikus égitest becsapódása. Sokszor azonban nem tudjuk a hirtelen változás okát. Így senki sem számított pl. a múlt században a negyvenes évek közepétől a hetvenes évek közepéig terjedő hideg periódusra (3. ábra).

3. ábra. A globális hőmérséklet alakulása az elmúlt mintegy
másfél évszázadban (World Meteorological Organization,
WMO – No. 838, 1995)

Az eddigiekből világos, hogy a klíma bármiféle módszerrel történő stabilizálása képtelen és eleve kudarcra ítélt vállalkozás.

A következő kérdés, hogy milyen irányú a változás: emelkedik-e vagy csökken a hőmérséklet? Ha ránézünk az előző ábrákra, nyilvánvaló, hogy annak megfelelően, hogy hol és milyen hosszú tartományt választunk különböző, sőt minden további nélkül ellentmondó értékeket hozhatunk ki. Például van, aki a legutóbbi száz évről beszél (Reményi – Gróf) és 1,0 oC hőmérsékletemelkedéssel számol, Lomborg viszont 1970 óta 0,36 oC emelkedést állapít meg, de ezzel kapcsolatban az utóbbi egy-két évszázadra vonatkozóan a legkülönbözőbb időtartamok és hőmérsékleti értékek szerepelnek. Vannak,  akik az 1995 és 2004 közötti hőmérsékletet az 1940 és 1980 közötti átlaghoz viszonyítják. (Ez utóbbi periódus volt az, amikor újabb jégkorszak beköszöntét prognosztizálták. – Lásd a 3. ábrát.)

Miért változik?
A klímát alakító okokra és magyarázatokra már az előzőekben is utaltunk, rámutatva arra is, hogy az okok ismerete és magyarázataink mennyire hiányosak még napjainkban. Bármi legyen is egyébként az álláspontja, lényegében azzal minden szerző egyetért, hogy az éghajlat kialakulása számos tényező bonyolult kölcsönhatásának az eredménye. Hadd idézzünk erre vonatkozóan mutatóban egy hazai és egy külföldi szakértői véleményt. „Az éghajlat a Földre ható rendkívül összetett, gyakran ellentétes irányú külső és belső hatások eredőjeként alakul ki.” (Császár Géza és mtsi) „Lehetetlennek látszik az éghajlatváltozást első elvekből leírni, mivel egyszerűen nem értjük eléggé az éghajlati rendszert, mint egészet.” (W. Kutschera, Nucl. Instr. Meth. Phys. Res. B268 2010 pp. 693-700)

Mindennek ellenére napjainkban a tudományban, de különösen a médiában és a politikában határozottan előtérbe került, hogy jelenleg a Föld klímája melegszik, továbbá, hogy ezt a CO2 felszaporodása okozza a légkörben. Az alapot erre az adja, hogy a hőmérséklet változása és a szén-dioxid mennyisége a légkörben a földtörténet folyamán nagyjából együtt mozog (4. ábra). Látható, hogy csak körülbelüli egyező viselkedésről beszélhetünk, még inkább megállapítható ez pl. a negyvenes évek közepe és a hetvenes évek közepe közötti időszakot tanulmányozva, amikor a szén-dioxid-szint határozottan növekedett, míg a hőmérséklet csökkenést mutatott. Hogy a légkör szén-dioxid-tartalma és a földi átlaghőmérséklet összefüggése nem egyértelmű, azt kétség kívül mutatja, hogy „…a nem kiugróan meleg kambrium elején a szén-dioxid-tartalom a mai érték tizennyolcszorosa volt, míg a jóval melegebb kréta időszakban csupán hatszorosa.” (Császár és mtsi)

4. ábra. A hőmérsékleti és a légkör CO2-tartalomra vonatkozó
adatok a „Vosztok” kutatóállomáson végzett jégmag vizsgálatok
alapján (Császár és mtsi. közlése alapján)

Az „ok-okozati” kapcsolat különben azért is problematikus, mivel pontos jégfurat mérések szerint az Antarktiszon a hőmérséklet-emelkedés mintegy ezer évvel megelőzi a CO2 növekedését. Lehetséges, hogy a felmelegedés szabadítja fel a szén-dioxidot és nem fordítva. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a szén-dioxidnak, más üvegházhatású gázokkal együtt, (mindenekelőtt a vízgőz) jelentős szerepe volt és van a globális hőmérsékleti viszonyok kialakításában. Lehet azonban, hogy ez a jelenség inkább másodlagos jellegű.
A szén-dioxid légköri felszaporodásának és a Föld feltételezett felmelegedésének eredete heves viták tárgya. A közkeletű álláspont szerint az antropogén okokra vezethető vissza és végeredményben az ipari fejlődés a fő bűnös. Olyan megállapításokat lehet olvasni, hogy az éghajlatot most már mi, emberek magunk alakítjuk, vagy „…az emberi beavatkozás mellett kis mértékben* természetes okok is hozzájárulnak a klímaváltozáshoz”. Az ilyen fajta állítások emlékeztetnek a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek „nagy természetátalakító programjaira”, bár most negatív értelemben.

5. ábra. A hőmérséklet alakulása az első ezredfordulótól
a második évezred elejéig a tekintélyes IPCC (Intergovernmental
Panel of Climate Change 2001-es jelentése alapján

Ami a napjainkban sokat emlegetett globális felmelegedést illeti, azzal kapcsolatban érdemes megfontolni a következőket. A sokat emlegetett „hokiütő-elmélet” azon a görbén alapul (hokiütő alakú), amely az 5. ábrán látható. A hőmérséklet tényleges alakulását a 6. ábra mutatja, amely nem látszik olyan pontosnak, hibahatárokat nem tüntet fel, mégis a valósághoz közelebb állónak tűnik, mivel a történelemtudományból származó adatokat is figyelembe veszi. Minden bizonnyal itt is érvényes Einstein tanácsa: „Fontosabb durva közelítésben helyesen kiszámolni valamit, mint precízen rosszul.” A történelmi adatokból jól ismert, az 1000. év körüli évszázadokban relatíve meleg éghajlat jól látható – amelyet ma már senki sem von kétségbe –, majd ezt a meleg periódust követte a néhány századig tartó ún. „kis jégkorszak”. A lényeg az, hogy a középkori meleg periódusban a hőmérséklet minden bizonnyal magasabb volt, mint napjainkban, pedig akkor a modern ipar által kibocsátott CO2-nek még híre-hava se volt. 

6. ábra. A globális hőmérséklet alakulása az utóbbi kétezer évben
W. Behringer (2010) nyomán

Az 5. ábra szerint a hőmérsékleti görbe a végén emelkedik (ott a legmagasabb), de ezer éven keresztül az ingadozások ellenére a hőmérséklet végig az utóbbi évek értéke alatt marad. 

A dolog két szempontból is problematikus. Először is a középkori meleg periódus (kb. 800-tól 1200-ig) idején Grönlandon gabonát arattak, de egyéb adatokból is világos, hogy akkor a globális hőmérséklet magasabb volt, mint napjainkban. Másrészt a közkeletű álláspont szerint az ipari forradalom előtt a légkör CO2-tartalma 280 ppm körül mozgott és a feltételezés szerint antropogén hatásokra érte el a mai 380 ppm értéket. Ha szoros az összefüggés a CO2-tartalom és a hőmérséklet között, akkor mivel magyarázható a középkori meleg periódus?

Megjegyezzük, hogy a „hokiütő” elmélet kapcsán kirobbant vita felszínre hozott bizonyos gyanút adathamisítások vagy legalább is az adatok célzatos csoportosítása ügyében, mindenesetre ennek következtében tekintélyes tudósok mondtak le posztjukról, mások az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) munkájában (amelyik részletes előrejelzéseket adott meg a felmelegedésre a harmadik évezredben különböző modellek alapján) nem kívántak a továbbiakban részt venni.

Már az eddigiek is kétségessé teszik a CO2 és a feltételezett globális felmelegedés antropogén eredetét. Kételyeinket növelheti, hogy becslések szerint a légkör CO2-tartalmában az antropogén eredetű a természeteshez képest mindössze csak legfeljebb néhány százalék (Kutschera). Másrészt ismeretesen a CO2 koncentrációjának növekedésével hővisszatartó hatása egyre jobban csökken (Reményi). 

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a globális hőmérséklet változása természeti jelenség, és ha most emelkedést mutat, azt a „kis jégkorszak” utáni „visszaemelkedésnek” is tekinthetjük. Az okokat nem ismerjük igazán (a középkori maximumét se tudjuk), hogy a CO2 lenne az ok, az legalább is kétséges és még kétségesebb, hogy ez az ok, antropogén eredetű.

Féljünk a klímaváltozástól vagy örüljünk neki?
A CO2-feldúsulás okozta globális felmelegedés hívei nem fukarkodnak az apokaliptikus képekkel Földünk jövőjéről. Elég bemutatni néhány leszakadó jéghegyet vagy az állatok pusztulását bemutató filmet, hogy az emberek érzelmeit felkorbácsolják (lásd pl. Al Gore Oscar-díjas filmjét). Ijesztő képeket festenek a hő okozta halálesetekről, szárazságról és terméskiesésekről, fajok pusztulásáról, a hósapkák és gleccserek elolvadásáról, a tengerszint emelkedéséről, árvizekről és időjárási rendkívüliségekről és a tengeráramlatok veszélyeztetettségről. 

A mai közkeletű felfogás szerint a melegedéstől kell félni, pedig alig néhány évtizede még az új jégkorszak rémítette az embereket. 1974 áprilisában az ENSZ-ben bizottságot hoztak létre ennek a kérdésnek a vizsgálatára és ez arra az eredményre jutott, hogy a globális hőmérséklet évenként 0,15 oC-kal csökken és 2015-re a végeredmény 0 oC lesz. Ez a botrányos tévedés önmagában is óvatosságra kellene, hogy intse a mai „vészjóslókat”.

A melegedésről szólva viszont nem hallgathatjuk el, hogy a neves kultúrtörténész, Wolfgang Behringer megállapítása szerint a Földön minden „nagy” kultúra a melegebb periódusokban jött létre.

A továbbiakban visszatérve a globális melegedés következtében bekövetkező előre jelzett kedvezőtlen folyamatokra, ezeket – ha nem is teljességre törekedve – igyekszünk röviden, kritikus szemmel megvizsgálni.

Egy-egy nyári hőhullám esetén pontosan számon tartják az áldozatokat, de elfeledkeznek arról, hogy a hideg következtében ma többen halnak meg, mint a melegtől. Például számítások szerint Nagy-Britanniában a feltételezett 2 oC-os hőmérséklet-emelkedés esetén kétezerrel többen halnak meg a forróság következtében, viszont 20 ezerrel kevesebben azok közül, akik a hideg miatt haltak volna meg (Lomborg). 

A hőmérséklet-emelkedés, a szárazságok terméskiesést okoznak egyes területeken és bizonyos növényfajtáknál, más esetekben viszont nagyobb termést eredményezhetnek (kétszeri aratás egy évben). Az MTA nyilatkozata is megállapítja: „Az éghajlatváltozás hatásai általában károsak, de esetenként hasznosak is lehetnek.” Egyébként a legnagyobb veszély a monokultúrás területeket fenyegeti.

A Föld hósapkáinak és a gleccserek olvadása kétségtelenül aggodalomra adhatna okot. Ez a jelenség viszont a földtörténet során nem egyszer előfordult már, akár a földtörténeti közelmúltban is. A legújabb adatok szerint azonban legutóbb „hízott” az Északi-sarkvidék jege és Alaszkában a vártnál lassabban olvadnak a gleccserek. Egyébként az Antarktiszon az utóbbi években kifejezetten csökkent a hőmérséklet.

Sokan féltik a felmelegedéstől a biodiverzitást és nagyarányú fajpusztulást prognosztizálnak. Ez egyrészről igaz, másrészről azonban a paleontológusok véleménye szerint a klimatikus viszonyok változásával nemcsak fajok tűnnek el, hanem újak is megjelennek. Ezt bizonyítja a Föld múltja. Napjainkban is a legújabb megfigyelések szerint gyarapodik az állatvilág a sarkvidéken és növekedett az Atlanti-óceánban a növényi és állati plankton biodiverzitása, viszont a jegesmedvék pusztulásáról szóló híradás álhírnek bizonyult.

Egyes előrejelzések a tengeráramok intenzitásának csökkenésére, sőt megszűnésére utaltak. Ezzel szemben műholdas adatok szerint, pl. a Golf-áramlás 1993-ig visszamenőleg mintegy 20%-kal erősödött.

A Föld egyre nagyobb területeinek elsivatagodásáról is sok szó esett. 1970 és a 80-as évek eleje között drámai híradásokat olvashattunk és képeket láthattunk a Szahel-övezetről. Ténylegesen a Szahara területe ebben az időszakban 16%-kal nőtt. Arról azonban már keveset hallhattunk, hogy a későbbiekben viszont a szóban forgó sivatagi terület 9%-kal csökkent.

Az egyik legfélelmetesebbnek tartott következménye a globális felmelegedésnek a tengerszint emelkedése. Ismeretes, hogy a földtörténet folyamán több száz méteres vízszintemelkedések, ill. csökkenések is előfordultak, mintegy 15 ezer évvel ezelőtt pl. a japán szigetek összefüggtek az ázsiai szárazfölddel (mintegy másfél méteres vízszintcsökkenés). A mai előrejelzések a XXI. század végére meglehetősen bizonytalanok: néhányszor tíz centiméter és néhány méter között mozognak. 

Végül: az időjárási rendkívüliségek. Kétségtelenül vannak. Mindig is voltak. Íme egy korabeli beszámoló a múltból: „1342 nyara az utolsó ezer év legsúlyosabb környezeti katasztrófáját hozta magával. Az intenzív esőzések következtében a folyók júliusban kiléptek a medrükből, és az árhullámok Regensburgban (Duna), Bambergben, Würzburgan és Frankfurtban (Majna), Drezdában (Elba) és Erfurtban tönkretették a nagy hidakat. Az árvíz mély árkokat vájt és hosszú távra megváltoztatta a táj felszínét. Nagy területeken megsemmisült a gabona, drágulás és éhínség lépett fel. 1343 nyári hónapjaiban, júliusban, augusztusban és szeptemberben megismétlődtek a hosszú esős időszakok. A Boden-tó háromszor lépett ki medréből és öntötte el Lindau és Konstanz városát. A Rajna számos hidat és épületet tett tönkre Basel és Strasbourg között. Az esőzések és az áradások miatt a termés szűkös lett.” (Wolfgang Behringer könyvéből.) Tegyük hozzá, hogy a rendkívüli időjárás – különösen, ha tartós, több éven át tart – lehet egy jelentős klímaváltozás jele, másrészt viszont meleg klímaszakaszokban is előfordulnak hideg és viharos évek és fordítva. Pl. 2008 volt eddig a XXI. század eddig leghidegebb éve.

Az eddigiek alapján el lehet gondolkozni arról, hogy a manapság olyan sokat hangoztatott előjelek és a klímaváltozás, főleg a melegebb klímára váltás „bizonyítékai” mennyire egyértelműek és meghatározók. 

Mit tegyünk – ha egyáltalán tehetünk valamit?
Az eddigiekben láttuk a tényeket. Kérdés, hogy mi következik ezekből, és konkrétabban milyen teendők következnek.

Lássunk mindenekelőtt egy geológus és egy meteorológus véleményét. „…a számszerű értékeket tartalmazó előrejelzésekhez szükséges lenne ismerni a kiváltó okok hatásmechanizmusát, a változások mértékét és sebességét is.” (Császár és mtsi). „Jelenlegi tudásunk maximumát tartalmazzák a modellek. Verifikálásuk egy éghajlatilag eseménytelennek minősíthető időszakon történt, mert csak ekkor volt méréseken alapuló, megbízható hőmérsékleti adatsor. Az utóbbi 10 ezer év nagy változásokat tartalmazó hőmérsékleti menetét ezek a modellek nem tudják visszaadni. A számos rekonstrukcióból származó ’megfigyelési’ valamint elméleti (dinamikai) részismeretből átfogó éghajlat-elmélet kialakítására volna szükség.” (Major György) 

A 16 ezer fős 2009. évi geofizikai konferenciáról szóló beszámolójában írja Szarka László: „…ha nem értjük a jelenlegi folyamatokat, honnan vesszük a bátorságot a beavatkozáshoz?”

A lehetőségekről és a teendőkről gondolkozva önként adódik mint legfontosabb feladat a további kiterjedt és intenzív kutatásra, a klimatológiai folyamatok felderítésére, mert enélkül csak sötétben, jó esetben homályban tapogatódzunk a klímaváltozást illetően. Jobban kell ismernünk a naptevékenységet, a kozmikus sugárzás hatását, a felhők és az aeroszolok szerepét, az óceánok és a változó földfelület abszorpcióját és visszaverő képességét, valamint mindezek kölcsönhatását. Ehhez kapcsolódik a mérések és mérési módszerek tökéletesítése, hiszen jelenleg a műholdakkal ugyanakkor és ugyanazon a helyen mért értékek között Celsius-foknyi eltérést is tapasztaltak. Vagy pl. a Napból érkező sugárzásra folyamatos és megbízható mérési adataink csak 1978 óta vannak. Hasonló a helyzet, csak még bizonytalanabb a visszavert sugárzásra vonatkozóan.

Amint a klímával kapcsolatos problémák nem egyszerűsíthetők le egyetlen tényező, a CO2 légköri koncentrációjának az alakulására, úgy a Föld és az emberiség égető kérdései és jövője nem csak a klímaváltozást jelentik. A legutóbbi Geofizikai évben az egyik végkövetkeztetés éppen ez volt, hangsúlyozva hogy a legnagyobb veszélyt bolygónk erőforrásainak meggondolatlan kiaknázása jelenti. Mindezeket hangsúlyozza a mintegy 200 ezer tagot számláló Európai és Amerikai Fizikai Társaságok nyilatkozata is 2009-ben. Egy a Nobel-díjasoknál az aktuális világproblémákra történt felmérés szerint, a CO2 légköri felszaporodása és a globális felmelegedés meglehetősen hátra került.

Ebben a cikkben kifejtetteket és az ábrákat tanulmányozva őszintén szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy igazából nem tudjuk, hogy milyen klímaváltozások várnak ránk az elkövetkezendő évtizedekben vagy évszázadokban. Lehet, hogy tényleg melegedés következik be, de lehet, hogy lehűlés. És itt nem csak a senki által nem várt és máig sem megmagyarázott 1940 és 1970 közepe közötti hideg periódusra vagy a középkor derekán bekövetkezett meleg időszakra gondolunk, hanem pl. a kb. 10 ezer évvel ezelőtt évtizedek alatt történt mintegy 8 oC-os hőmérsékletemelkedésre, amely kisebb-nagyobb ingadozásokkal azóta is tartja magát (7. ábra). Egyébként se ennek a meglehetősen hirtelen bekövetkezett változásnak az okát nem ismerjük, se az utóbbi mintegy tízezer év – kis változásoktól eltekintve – viszonylag meglepően stabil hőmérsékletét (lásd a 2. és 7. ábrát). Másrészt a globális melegedés hívei mindig a legutóbbi egy-másfél évszázadból veszik az adataikat. A 7. ábrán viszont jól észrevehető az utóbbi 10 ezer évben egy enyhe lehűlési tendencia. 

7. ábra. Izotóparány (18O/16O) mérések a grönlandi Century kutatóállomáson, amelyek megfelelően tükrözik a hőmérsékletváltozást a
legutóbbi 20 ezer évben Major (2010) alapján

Ne feledjük azt sem, hogy intenzív vulkáni tevékenység is hirtelen és váratlanul évekre módosíthatja a földi éghajlatot. Meg kell jegyeznünk, hogy az utóbbi években a globális hőmérséklet kifejezett csökkenést mutat, még ötéves átlagokat figyelembe véve is (Szarka László). Ennek az eddigiek fényében nincs különösebb jelentősége.

A jövőre vonatkozóan a legfontosabb teendőnek látszik az – ami az élővilág és az emberiség fennállása óta mindig is gyakorolt és eredményes magatartása volt – az alkalmazkodás meleghez, hideghez és általában az aktuális körülményekhez. A fokozott és intenzív kutatás eredményeivel felfegyverkezve, a legutóbbi 3 millió év és az elmúlt évezredek, évszázadok hőmérséklet-, pontosabban klímaváltozásait figyelembe véve át kell gondolnunk a lehetséges különböző, sőt lehetséges ellentétes jövőbeli változásokat és meg kell tennünk a megfelelő szükséges intézkedéseket – amit tudunk – ,arra való tekintettel, hogy a következő évtizedekben, ill. évszázadban akár meleg, akár hideg periódus is bekövetkezhet. Nem szabad abba a helyzetbe kerülnünk, hogy pl. csak a meleg periódusra számítunk és éppen az ellenkezőjével találjuk majd szemben magunkat. 

Úgy tűnik egyébként, hogy a meteorológus is hasonló véleményre jut: „A sokszor bemutatott, nagymértékű globális felmelegedés az egyik lehetséges jövője Földünknek (ez az, amit ki tudunk számolni). De nem ez az egyedüli lehetőség, a további lehetőségeket ma még nem tudjuk modellezni. Jelenleg egyik lehetőségről sem tudjuk megbecsülni, hogy mekkora valószínűséggel következhet be.” (Major György)
 

Irodalom
Behringer, Wolfgang: A klíma kultúrtörténete. Corvina Kiadó, Budapest, 2010
Császár Géza, Haas János, Nádor Annamária: A földtörténet klímaváltozásai és azok tanulságai. Magyar Tudomány, 169 (2008) 663-687.
Czelnai Rudolf: Válasz Reményi Károly észrevételeire. Magyar Tudomány, 170 (2009) 237-239.
IPCC Report, Forth Assessment Report, 2007.
Láng István, Csete László, Jolánkai Márton: A globális klímaváltozás: hazai hatások és válaszok. A VAHAVA jelentés. Szaktudás Kiadó Ház. Budapest, 2007.
Leggett, Jeremy: A fele elfogyott. Typotex Kiadó, Budapest, 2008
Lomborg, Bjorn: Cool it – Hidegvér, Typotex Kiadó, Budapest, 2008
Major György: A környezeti előrejelzésről. A „Természeti energiák használata és szolgáltatása a társadalomnak” című könyvben. Szerk. Jávor András, Fürjéné Rádi Katalin, DE Agrártudományi Centrum, Debrecen, 2007. p. 35-43.
Major György: A Föld éghajlatának vázlatos története. Debreceni Szemle 18 (2010) 
p. 221-231.
Maklári Tamás: Klímahisztéria és más gyógyítható betegségek. Studium Bt., 2008.
Reményi Károly és Gróf Gyula: Megjegyzések a globális felmelegedéshez. Magyar Tudomány, 169 (2008) 458-461.
Reményi Károly: A konszenzus és evidencia nem tudományos érv. Magyar Tudomány 171, (2010) 44.
Szarka László: „Globális felmelegedés” és kritikai gondolkodás. Természet Világa 140 (2009) 214-215. o. 
Szarka László: Mozaikok az éghajlatkutatáshoz. Magyar Tudomány 171 (2010) 609.
Végh László, Szám Dorottya, Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2009


Természet Világa, 142. évfolyam, 3. szám, 2011. március
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/