Látogatás Prokugyin-Gorszkij fényíró 
százéves látleletei között
A világ modernkori csodáinak egyike, hogy a neten szörföző kíváncsi ember véletlenül belébotlik egy kétségbeejtően drámai hatású csoportképbe, ami első látásra valamiféle filmjelenet részeként friss, élénk színekben pompázik. A képen látható alakok – fekvők, ülők és állók – megfoghatatlan ismerősséget sugároznak, ezért alaposabb megszemlélésre, tanulmányozásra szorulnak. Ezek az emberek fogságba esett katonák, bajuszos-csizmás magyar huszárok és talán más monarchia-beli katonák is, akik néhány őrzőjük társaságában pihenőjüket töltik kjappeszelgai barakkjuk előtt. Nem filmjelenetről van szó, mégis olyan friss a felvétel, mintha tegnap készült volna! Pedig a kép egyidős az ábrázolt eseménnyel. És nem utólag kiszínezett, hanem a szó szoros értelmében eredeti színes felvétel! Ilyen jó minőségű színes kép 1915-ből? Lehetséges ez? 

Igen, lehetséges. Még akkor is, ha a kép „élővé tételéhez” alaposan hozzájárult a mai tudás is, a digitális színreprodukálás.

Aki  egyszer saját szemével látta az orosz tájat, de nem rabvonat rácsa, huzatos deszkarepedése mögül, hanem szabadon, napokon át száguldva rajta, elcsattogva zászlós őrházak, elsuhanva nyírfaligetek, rozsvetések, harmattól lucskos tűlevelű pagonyok mellett, elmondhatja, látott már valamit. Vagy aki tejszínhab felhőpamacsok pöttyenései közül szemlélhette a magasból a mélyzöld erdőket, folyók ezüstszalagját, érésnek indult gabonatáblák okkerét, szertefutó utak fonalait; vagy egy pöfögő kishajó fedélzetéről megcsodálhatta lassú folyású vizei nyugodt sodrását, magas omladékos partjait; vagy aki sztyeppei tábortűznél éjszakázott milliárd tücsök mélabús szavától elszótlanodva – nos az is elmondhatja, hogy látott már valamit.

Látott, és ezt a látványt emlékezete soha nem bocsátja el, nem hullatja a semmibe, hanem őrzi, dédelgeti évtizedeken át, egészen a nemlétezés titkos határáig. Azt pedig, hogy ezek a képek még e rejtőzködő határon túlról is, száz év múltával is újra előbukkanhatnak, nos ezt soha, senki nem gondolta volna. Legkevésbé az, aki látleletként megragadta és Csipkerózsika álomba ringatta őket.

Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij üveglapon rögzített különleges ősfényképeiről van most szó. Ő volt az a varázsló – orosz szóval kolduny –, aki e különleges látványteremtésnek szentelte az életét. Ha sejtette volna a jövőt, sem tehette volna nagyobb hangyaszorgalommal, hogy olyan világot őrizzen meg a huszadik század elejéről, amelynek elpusztítására már javában acsarogtak a legádázabb erők. De – úgy tűnik – nem sejtette a jövőt, legalábbis nyugalmat sugalló, szorgalmas ténykedést ábrázoló felvételein mindez a végítélet-állapot nem látszik. Mindössze néhány akad közöttük, amelyik a lángba borult világ zátonyáról készült: mint például a már említett kjappeszelgai csoportkép.

Mindenütt másutt szentségek látszanak: templomok, kegytárgyak, krumplit ültető szerzetesek, megpihenő aratók, szénagyűjtő asszonyok, dorongfa-tutajok, uráli vasércet rakodó szekeresek, búzavirágos rozsvetések, kiskertes faluvégek, szamóca-arcú, vadszeder-hamvú parasztlányok. És nem csak Tolsztoj világa, figurái, a borogyinói mezők, hanem maga Tolsztoj is. Felbukkannak Prisvin (méltatlanul elfelejtett orosz író, mellesleg tudós mezőgazdász) meseszerű alakjai: Kot például, aki már negyven éve egy toldott-foldott kéregkunyhóban él az erdőben, meg csatorna- híd- és vasútépítő mérnökök és óhitű segítőik, alkotásaikkal egyetemben, egy elaggott, ám aktív gátőr, néhai erdőirtók és erdőültetők. Főleg Baskíriából, az Ural vidékéről. Meg aztán – ez fontos mozzanat az életében – megjelenik Verescsagin szelleme, akitől eltanulva? Ráérezve? Prokugyin-Gorszkij magába itta Közép-Ázsia egyszerre barbár és finomlelkű titkait: a szamarkandi dinnyeárust, a filozófikus nyugalmú szőnyegkereskedőt, a sülő kebabot legyezgető utcai szakácsot, a mecset előtt kéregető koldust, a bőrtömlős vízárust, de a láncra vert, halálraítélt szánalmas gonosztevőket, megszeppent, gazosban lapuló kirgiz nomádokat, tevehajcsár türkmént, férjhez kényszerített üzbég gyereklányt, és a dúvad élveteg-tekintetű bokharai emírt is. Borzsom életvíz-forrásai közelében vad kaukázusi férfiarcok bukkannak elő: a csecsen-lét már önmagában is puszta fenyegetés, akárcsak a végtelenül büszke, mégis folytonos szenvedésre ítélt dagesztáni és örmény nők mosolytalan, dacos arca. És az a kínai is a szemünkbe néz, aki a teaültetvényeket Grúziába telepítette és cári kitüntetést kapott érte. Igen, a cári Oroszország utolsó felvonásából az utolsó jelenet képei ezek. Mindenütt hatalmas a lendület, a közelgő háborúról mit sem sejtető, békés, építő élet. És még a háború idején is inkább ugyanez, de már szívbe markolóbban: a szénakaszálók és gyűjtők népes csapata úgyszólván csak asszonyokból és lányokból áll.
 

Dagesztáni férfi

Ez az a világ, amit Prokugyin-Gorszkij legalább tizenöt éven át szenvedélyesen tanulmányozott és maga alkotta képíró eszközével az utókornak feljegyzett. Ez a világ tárul elénk olyan élénk színekben, olyan hajnali frissességben, mintha az eltelt száz év soha nem is létezett volna. 

Ki ez, ki volt ez a varázsló, ez az orosz, akiről hajdanán soha nem hallottunk? Pedig ál-felfedező, ál-tudós akkoriban (is) volt éppen elég, akinek nevét meg kellett jegyeznünk, de ő, a színes fényképezés egyik úttörője nem érdemelte ki a megemlékező megtiszteltetést. Hogyisne, hiszen a „forradalom ellensége” volt, aki külföldre menekült! Ezért nem eléggé ismert a neve továbbra sem, és mert orosz, nálunk már az elhangzásakor lejáratódott: az emberek csak legyintenek rá. (Ez hát egy elmúlt világ gonosz hagyatéka, amire egykor senki sem számított, amelyik mégis, máig hatóan megrontotta önmagát.)

Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij 1863. augusztus 31-én született a legoroszabb vidékek egyikén, a vlagyimiri kormányzóságban, a gőzmozdony-gyártó, finnugor nevű Muromban. (Kutatói szerint lehet, hogy a közeli családi birtokon, Funikova Gorában született, ahol a gyermekkorát is töltötte.) Hosszú életútja Párizsig vitte innen, ahol 81 éves korában, 1944. szeptember 27-én hunyt el. (A gőzmozdonyt azért említem, mert ténylegesen és képletesen is fontos szerepet játszott az életében: igen sokat utazott, és gyakran megörökítette a vasútvonalakat, állomásokat, szerelvényeket és mozdonyokat.) A családi hagyomány szerint oroszországi tanulmányait a Néva partján fekvő Cárszkoje szeloban, a nevezetes Alekszandrov-líceumban kezdte meg  (Puskin is itt tanult), és 1889-ben a szentpétervári Műszaki Egyetemen fejezte be, ahol többek között Mengyelejev előadásait hallgatta. Eközben még festészetet is tanult a Cári Művészeti Akadémián. Ezután egyéves francia-német tanulmányút következett, ahol Berlinben megismerkedett Adolf Miethe-vel, akit a magnézium-villanófény alkalmazása tett híressé. Akkoriban azonban Miethe már a színes (trichrom) fényképezés lehetőségeit kutatta, később pedig a csillagászati fényképezés terén vált neve még ismertebbé. Szorossá váló kapcsolatuk a további időkre is fennmaradt: Prokugyin-Gorszkij 1902-ben Miethe charlottenburgi fotólaboratóriumában képezte magát, miközben megalkotta saját háromobjektíves felvevőkameráját és diavetítőjét. (Ugyancsak Miethe hatására a meteorfényképezés metodikáját is kidolgozta.) Egyáltalán nem véletlen, hogy eközben odahaza megbízták a fényképezés műszaki ismereteinek terjesztésével, ami még a fényképek nyomtatási technikájára is kiterjedt. A Miethe-féle izokromatikus diafényképezésről és színes vetítésről először 1902-ben tudósított, 1903-ban pedig egy bővebb ismertetőt írt róla. 1904-ben kezdte el „fotós” ország-világ járását: Dagesztánban, Finnországban és Szentpétervár környékén készített színes felvételeket. 1905-ben szabadalmaztatta az általa kifejlesztett nagy fényérzékenységű brómezüst emulziót, ami jobbnak bizonyult az addig használt változatoknál. Ugyanebben az évben újabb fotós országjárás következett a Kaukázusban és Ukrajnában. Az itt készült felvételekből postai képes levelezőlapokat kívánt készíteni, de a terv pénzszűke miatt meghiúsult. 1906 az európai bemutatkozás éve volt: Róma, Milánó, Párizs és Berlin után Antwerpenben és Nizzában még kitüntetést, illetve díjat is kapott. 1907. január 14-én megkísérelte a turkesztáni napfogyatkozás lefényképezését, ám tervét az időjárás meghiúsította. Az utazás során viszont sok felvételt készített Szamarkandról és Buharáról. 1908 májusában Tolsztojt látogatta meg Jasznaja Poljanában. A nagy író élénken érdeklődött a színes fénykép készítéséről. Ugyanebben az évben Saljapint és a cárt is megörökítette, ez utóbbi felvételek azonban még nem kerültek elő. Legnagyobb megbízatása 1909-ben vette kezdetét: cári utasításra egy számára átalakított vasúti vagonban (amihez az Uralban egy Ford személyautó, és esetenként külön hajó is tartozott) megkezdte oroszországi utazását, hogy az orosz élet mindennapjait megörökítse. A hathatós segítség ellenére olykor roppant nehézségekbe ütközött: legtöbbször a hideg hátráltatta a laborálásban. Precizitására jellemző, hogy a rossz felvételeket megismételte, és, hogy minden negatívjáról azonnal katalogizált másolatot készített. Ez az utazgatás 1916-ig tartott, de már 1910-ben, és attól fogva rendszeresen bemutatta elkészült felvételeit. Mivel a cári anyagi támogatás 1912-ben megszűnt, a továbbiakban vállalkozásként folytatta tevékenységét. Utolsó (és ismét a cár által támogatott) expedíciója éppen ahhoz a murmanszki vasútépítéshez vezette, amelyben a Monarchia-beli hadifoglyok is dolgoztak. A háború évei alatt kísérletezett még a színes mozgófilm készítésével, illetve a légi fényképezéssel is.

Parasztcsalád

Az októberi forradalom győzelme után 1918-ban elhagyta Oroszországot: először Norvégiában, majd Nagy-Britanniában, később pedig Franciaországban telepedett le. Oroszországban maradt 2300 negatívjára csodával határos módon 1923-ban megkapta a kiviteli engedélyt. Bár továbbra is foglalkoztatta a színes fényképezés, még a Lumiere-testvérekkel is dolgozott, az általa kifejlesztett nehézkes eljárás felett gyorsan eljárt az idő. Párizs felszabadulását követő hetekben hunyt el, a szövetségesek a Sainte-Genevieve-des-Bois-ban lévő orosz temetőben helyezték örök nyugalomra. A még meglevő képeket 1948-ban a washingtoni Library of Congress vásárolta meg az örökösöktől, ahol 1980-ig rejtve maradtak a világ szeme elől. Nagyon sok felvétele veszendőbe ment, vagy továbbra is rejtőzködik valahol.

Szili István

Források
http://www.abmt.unibas.ch/skripten/ScriptColor/color_photography_history.pdf
http://www.loc.gov/exhibits/empire/
http://www.loc.gov/exhibits/empire/gorskii-ru.html
http://www.photosight.ru/users/39284/
http://www.calend.ru/person/2667/
http://www.temples.ru/pg/postcards.php
http://www.liveinternet.ru/community/2281209/post133636127/
 
 

Ha kimondom e szót: Kjappeszelga, netán latin betűkkel így írom át a cirillről, hogy Kyappeselga, vagy finnül Käppäselkä, valószínűleg akkor sem tudja senki, miről van szó. Egy erdőségek közé mélyen elrejtett karéliai zug neve ez, az Onyega-tó északra kinyúló karja közelében, ahol egykor a monarchia hadifoglyai irtották az erdőt és a vasútépítéshez törték a követ. 

Ez a név immár 95 esztendeje, hogy belecsöppent a világ és bizonyos magyarok tudatába, és alighanem néhány keserves év múlva sietve ki is hullott onnan. Amiként a sebtében össze-állított deszka- és farönkbarakkok is már régen belékorhadtak az enyészet ölébe. Ami mégis megmaradt, sőt tovább növekedett belőle, az a Murmanszkba tartó vasútvonal. De az 1915-ben ide telepített, sokezernyi lakó által felduzzasztott hadifogoly-tábor – mert hát Kjappeszelga az volt – régesrég megszűnt. Manapság talán 1700-an élnek e laza szerkezetű településen és környékén, szinte kizárólag oroszok. A hivatalos verdikt szerint „zúzott követ állítanak elő”.

Történt persze azóta egy és más e csaknem 100 év alatt is! Többek között egy finn gyalogezred 1941 októberében éppen itt lépte át az akkori orosz-finn határt. Így Käppäselkä 1944-ig újra Finnországhoz tartozott. Finn vagy orosz fennhatóság alatt, de a kis település mindig Karjala-Karélia része volt.


 


Természet Világa, 142. évfolyam, 2. szám, 2011. február
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/