Radnai Gyula
Eötvös Loránd és a Természettudományi Közlöny

A „heidelbergiek”
Szily Kálmán (1838–1924) 1869-ben indította meg a Természettudományi Közlönyt. A nála tíz évvel fiatalabb Eötvös Loránd (1848–1919) ebben az évben Heidelbergben és Königsbergben volt egyetemi hallgató. Heidelbergben Hermann Helmholtz (1821–1894) és Robert Kichhoff (1824–1887), Königsbergben Franz Neumann (1798–1895) fizikai előadásait hallgatta, laboratóriumaikat látogatta. Helmholtz körül akkoriban már szabályos egyetemi tudósközösség szerveződött, ez is mintául szolgálhatott Eötvös Lorándnak ahhoz, hogy „fizikai egyesületet” alakítson ottani magyar barátaival. 

Kik fordultak meg akkoriban Heidelbergben az egyetemen?
Heller Ágost (1843–1902) az 1868/69-es tanévet töltötte itt. Ő már 1866-ban mérnöki oklevelet szerzett a budai Joseph Polytechnikumon, a Műegyetem elődjében. Itt ismerkedett meg Szily Kálmánnal, aki Sztoczek József (1819–1890) mellett kezdte fizikusi pályafutását. Heller Ágost Szily tanársegédje lett a kísérleti természettan tanszéken, majd az 1868-ban elnyert tanári oklevél birtokában jutott ki – a Sztoczek által a legjobb mérnöktanárok számára kiharcolt állami ösztöndíjjal – Heidelbergbe. Hazajövetele után a budai főreál tanára, mellette 1875-től a Természettudományi Társulat főkönyvtárosa lett.

Schuller Alajos (1845–1920) Heller Ágostot váltotta Kirchhoff laboratóriumában. Előzőleg ő is a Műegyetem elődjében volt tanársegéd és megszerezte a tanári képesítést is természettanból (fizikából). Heidelbergben  Robert Bunsen (1811–1899) volt rá nagy hatással, hazatérve új típusú légszivattyút szerkesztett (Bunsen 1868-as találmánya a vízlégszivattyú), és nemcsak fizikai, hanem kémiai kutatásokat is végzett: többek között az arzént vizsgálta, ismeretlen arzén-szulfidokat állított elő. Igazi kísérletező természettudós volt.

Wartha Vince (1844–1919) Bunsen mellett doktorált 1865-ben Heidelbergben, miután nemcsak a budai Joseph Politechnikumon, hanem Zürichben az ETH-n is diplomát szerzett. Schullerrel közös találmányuk volt az új rendszerű jégkaloriméter – Bunsen 1870-ben alkotta meg saját jégkaloriméterét. Wartha Vince hazajövetele után több mint negyven évig volt a műegyetemi kémiai technológiai tanszék professzora, közel három évtizeden át vezette a Műegyetem könyvtárát és hasonlóan hosszú ideig vállalt szerepet a Természettudományi Társulat választmányában, a Természettudományi Közlöny szerkesztőbizottságában.

Lengyel Béla (1844–1913) is Bunsen mellett doktorált Heidelbergben, 1869-ben. Előzőleg ő is mérnöki tanulmányokba kezdett Budán, de annyira érdekelte a kémia, hogy átiratkozott a tudományegyetemre és Than Károly (1834–1908) mellett diplomázott, majd tanársegédeskedett. 1868-ban került ki Heidelbergbe állami ösztöndíjjal, akárcsak Heller Ágost, de ő két tanévet tölthetett kint. Than Károly és Lengyel Béla állandó levelezésben állt Bunsennel a füvészkerti első hazai modern kémiai intézet megtervezésekor, építésekor és berendezésekor. Nem véletlen, hogy olyan sok kémiai eszköz nevében fordul elő ma is Bunsen neve…

Szily Kálmán felfedezi Eötvös Lorándot
Szily Kálmán is járt Heidelbergben: 1865-ben Kirchhoff előadásait hallgatta egy féléven át. Előtte két félévet töltött Zürichben az ETH-n, ahol akkor Rudolf Clausius (1822–1888) a termodinamika második főtételének minél pontosabb matematikai megfogalmazásán dolgozott, majd egy félévet töltött Berlinben, ahol Gustav Magnus (1802–1870) éppen azt kutatta, vajon polarizálható-e a hősugárzás. Nem csoda, hogy Szilynek is a termodinamika lett kedvenc kutatási területe a fizikában. 

Emellett Szily nagyszerű szervező volt. Már Zürichben megszervezte az ott továbbképződő magyar mérnökhallgatók körét – többek között Wartha Vince is ide kért és kapott állami ösztöndíjat akkor –,  hazatérte után, 1867-ben pedig ő lett a Magyar Mérnök Egyesület első titkára. 1868-ban a Természettudományi Társulat újjászervezésébe fogott, ennek is első titkárává választották. Az elnök Sztoczek József lett.

Így indíthatta meg Szily1869. januárban a Természettudományi Közlönyt.

Ezzel párhuzamosan ívelt felfelé karrierje a Politechnikumon. Még 1869-ben nyilvános rendes tanár lett a kísérleti természettan tanszéken, ezzel azonban nem elégedett meg: alapvetően elméleti beállítottságú kutató lévén kiküzdött magának egy „mathematikai természettani és analytikai mechanikai” tanszéket, melyet 1870 szeptemberében nyert el. Akkor már négy éve tartott heti háromórás speciális előadást a mérnökhallgatók számára a Clausius-féle mechanikai hőelméletről. A polytechnikumi kísérleti természettan tanszéket előbb Müller József (1844–1931), majd Schuller Alajos vette át.

 Saját karrierjének építése mellett Szily élénk figyelemmel kísérte azokat a tehetséges természettudósokat is, akiknek aktív közreműködésére számíthatott a Természettudományi Közlöny szerkesztésében. Fizikából és kémiából mindenekelőtt a „heidelbergieket”, közülük is első sorban Eötvös József (1813–1871) kultuszminiszter fiát.

Eötvös Loránd 1867 őszén kezdte meg heidelbergi egyetemi tanulmányait. Ebben az évben, a kiegyezés évében lett édesapja magyar kultuszminiszter az Osztrák–Magyar Monarchiában. Egy év múlva Eötvös Loránd kémiáról fizikára váltott, minthogy addig is legszívesebben Kirchhoff laboratóriumában dolgozott. Kirchhoff csak 12 hallgatót vett fel maga mellé. Hetenként egyszer előadást tartott a megoldandó problémákról, majd minden hallgató egyedül állította össze és valósította meg saját mérését. Ez a munkamódszer nagyon megfelelt Eötvös Lorándnak. Kettőjük személyes kapcsolatára is következtethetünk a Plósz Katalin által megtalált egyik, 1868 júliusában született levélből, melyet Eötvös Loránd édesapjához írt. „…Megbocsáss, ha levelemet végzem, Kirchhoffnak még ma egy kis feladatot kell írnom – miből eddigelé még semmit sem értek – hanem azért meglesz, éspedig jól meglesz! Igazság! Kirchhoffnak egy kis leánya született – én már gratuláltam is – de képzelheted, mily roppant ügyetlenül…” A következő év Kirchhoff egyéni tragédiáját hozta: meghalt 35 éves felesége, öt gyermekének édesanyja. Ekkor Eötvös Kirchhoff tanácsára egy félévet Königsbergben töltött, majd visszatérve Heidelbergbe még intenzívebben és eredményesebben dolgozott Kirchhoff laboratóriumában.

1870-ben azután summa cum laude fokozattal doktorált Heidelbergben. Doktori szigorlatának főtárgya fizika (Kirchhoff), egyik melléktárgya kémia (Bunsen), másik melléktárgya matematika volt, melyből Leo Königsberger (1837–1921), a tudománytörténész matematikus vizsgáztatta. Königsberger Kirchhoff-fal közösen tartott matematikai-fizikai szemináriumot Heidelbergben. Tanítványai között említhető az Eötvös Loránddal egy időben, ugyancsak summa cum laude doktorált Kőnig Gyula (1849–1913), a szintén magyar Réthy Mór (1848–1925), de Arthur Schuster (1851–1934) és Zofia Kovalevszkaja (1850–1891) is. Königsberger forrásértékű műve Helmholtz biográfiájának 1902-ben és 1903-ban megjelent három kötete.

1870 nyarán már itthon volt Eötvös Loránd, Szily Kálmán pedig azonnal „lecsapott rá”. Beválasztatta a Természettudományi Társulat választmányába, és Heller Ágosttal együtt megbízta a Természettudományi Közlöny természettani (fizikai) rovatának szerkesztésével. A folyóirat megindulásakor Szily saját magának tartotta fenn ezt a tisztet, de már egy év múlva átadta Heller Ágostnak, majd Eötvös Lorándnak. 

Jót, s jól – hozott anyagból
1871. januárban jelent meg Eötvös Loránd első publikációja a Természettudományi Közlönyben: 1870. decemberi előadása nyomán írta meg „Doppler elve és alkalmazása a hang- és fénytanban” c. cikkét. Valószínűleg optikai témájú  doktori disszertációja állt ennek hátterében. 

Sajnos, édesapja már nem lehetett ott fia karrierjének indulásánál, 1871. február 2-án elhunyt. A haláleset megrendítette a fiút. Plósz Katalin, Eötvös Loránd személyiségének avatott kutatója szerint ekkor ért a fiú igazán férfivá. Fájdalmát csillapítandó a munkába menekült. A legérdekesebb optikai jelenségekről írt cikkeket a mind nagyobb példányszámban megjelenő Természettudományi Közlönybe: Az északi fény színképéről, A fluorescentia tanának egy törvényéről, A víz színéről, A fény kettős töréséről. Látszik, hogy ekkor még az optika állt érdeklődésének középpontjában.

Ugyanakkor aktívan bekapcsolódott a Társulat életébe is. 1872. januárban indítványt terjesztett a választmány elé arról, hogyan lehetne a Társulat számára az országgyűlés által még Eötvös József minisztersége idején megszavazott évi 4000 forintos államsegélynek legalább a felét eredményesen felhasználni „országos érdekű kutatásokra”. Eötvös javaslata az volt, hogy ne témákat írjanak ki pályázatra, illetve ne kiírt témák kutatására adjanak megbízást, hanem csupán tárgyköröket, tudományterületeket jelöljenek meg és bízzák a tudósokra a témaválasztást. Hatféle tudományterületet határozott meg, hatéves ciklusokat javasolt. A javaslat nagy feltűnést keltett, mivel Eötvös ezzel az Akadémia kompetenciájába eső területre tévedt. Jól látszott, hogy az ő fejében az önálló kutatás és az igényes ismeretterjesztés szorosan összefügg egymással. Javaslatát még 1871 végén publikálta a Természettudományi Közlönyben, a Társulat közgyűlése pedig 1872. januárban elfogadta!

1872 tavaszán – 24 éves korában – Eötvös Loránd megkapta rendes egyetemi tanári kinevezését a tudományegyetem nemrég alapított elméleti, vagyis felsőbb természettani tanszékére. Most jöhettek jól Kirchhoff problémafelvető és Neumann elméleti jellegű előadásai, ezek alapján állíthatta össze saját előadásait. Ugyanakkor demonstrációs kísérletekkel kísért speciális előadást is hirdetett a fény diffrakciójáról. Akárcsak Heidelbergben, itthon is olvasta a fontosabb folyóiratokat, s eleget téve rovatszerkesztői feladatának, a Természettudományi Közlönyben reagált néhány érdekesebb hírre, vizsgálatra.

„Van-e a Holdnak befolyása az időjárásra?” – tette fel az izgalmas kérdést az Apróbb közlemények Természettan rovatában. Válaszát felütéssel indította: „…a megrögzött balhitet még a tudomány se győzheti le”, majd fokozatosan jutott el a lényeges állításokhoz: „…Több évtizede már, hogy az időjárás pontos észleleteknek van alávetve, melyeknek feladata nemcsak azt feljegyezni, szép vagy csúnya-e az időjárás, hanem feljegyezni a hőmérsékletet, a szelek irányát és erélyét, az esőzések tartamát s az esett vízmennyiséget s í. t. A greenwichi csillagdában húsz év alatt, éspedig 1848-tól 1867-ig eszközölt ily észleleteket legújabban Sreintz H. (Poggendorff Annalen, V.) azon czélból használta fel, hogy az időjárás és a holdnegyedek közötti összefüggést vizsgálat alá vesse. A greenwichi észleletek naponként 12-szer tétettek, s így Streintz 12 x 365 x 20 = 87 600 észlelettel rendelkezett. A tapasztalati adatoknak e roppant számából azután azon eredményhez jutott, hogy a Hold időjárásunkra nem gyakorol oly befolyást, minőt észleleti módszereinkkel ez ideig kimutathatnánk, s így, ha e befolyás valóban fenn is áll, úgy az érzékeinkre nézve elenyésző kicsiny.” Érdemes felfigyelni a tényekből levont következtetés mértéktartó, pontos megfogalmazására. 

1872. februárban egy társulati szakülésen értekezett „a víz színéről”, melyet „a vízi növények életéből” vett példával egészített ki és ebben a klorofill fotoszintéziséig jutott el. Előbbiben Bunsenre, utóbbiban Johann Jakob Müllerre (1846–1875) hivatkozott, akit még Heidelbergből ismert. Eötvösnek a fényről vallott felfogása valószínűleg megegyezett Kirchhofféval: „A fény az azt terjesztő közegnek az úgynevezett aethernek a rezgőmozgásában áll, s hogy csakugyan munkára képes, azt tapasztaljuk annak mindennemű, majd élettani, majd vegyi és meleg hatásaiban.” A társulati előadásokat most is a Természettan rovatban közölte. Annyira együtt élt Heidelberggel, hogy amikor egy olvasói levélre válaszolva Bunsen új galvánelemét mutatta be, válaszát így fejezte be: „Ez elemek czélszerű és kényelmes alakban Desaga C. heidelbergi műhelyéből szerezhetők meg.”

Avatott ismeretterjesztő
1872. júliusban a Természettudományi Közlöny vezércikke lett Eötvösnek a március 20-i szakülésen tartott előadása: „A Nap physikai alkatáról”. Ezt a tanulmányt 1964-ben Környei Elek is bevette Eötvös Loránd, a tudós és művelődéspolitikus írásaiból című, a Gondolat Kiadónál megjelent tanulmánykötetébe (a lektor Marx György volt), hogy mint írta, „bemutassuk, milyen fontosnak tartotta Eötvös a tudományok terjesztését, és hogyan oldotta meg ezt a feladatot”. Érdemes hát magát Eötvöst idéznünk, hogyan vezette be az olvasót a természettudományos megismerés módszerébe. 

„Ha a Napnak alkatát ismerni akarjuk, úgy ugyanazon szempontból kell azt vizsgálnunk, mint egyéb észleletünk alá eső testeket. Valamely test alkatának meghatározásánál: azt először megnézzük, másodszor tömegét mérjük meg, harmadszor vegyelemzésnek vetjük alá, s végre negyedszer szorosabb értelemben vett alkatát vizsgáljuk, azaz megismerni törekszünk, mely részekből és mi módon van összetéve.” 

Kijelölte Eötvös az utat, már csak végig kell mennünk rajta a szerző kalauzolásával. Sötétített üvegen át nézve a Napra, annak méretéről, a Napon látható napfoltokról, s ezek segítségével a Nap tengely körüli forgásáról szerezhetünk tudomást. A Nap tömegét csillagászati, fizikai törvények felhasználásával, dinamikai úton határozhatjuk meg. A Nap vegyelemzéséhez a Fraunhofer-féle vonalak nyújtanak segítséget, bár mint Eötvös írja, „azoknak értelmezése csak hosszú idővel első észleletök után, Kirchhoff fáradozásainak sikerült”. A hálás tanítvány ezután rátér a színképelemzés Bunsen és Kirchhoff által kidolgozott módszerének bemutatására, megértetésére. A negyedik cél a Nap belső összetételének meghatározása lenne. Viszont „mindaz, mit tehetünk, a külső részeknek észleletéből és oly következtetésekből áll, melyeket abból a belső részek alkatára vonhatunk. E következtetések az észleletek értékével többé nem bírnak s a tudomány mai állásában csak feltétes értékűek”. A napfogyatkozáskor megfigyelhető protuberanciák is vizsgálhatók színképelemzéssel, de ezekre a tapasztalatokra még sok hipotézis építhető. Néhány akkori hipotézis bemutatásával zárja Eötvös a tanulmányt, nyitva hagyva az utat a további felfedezések előtt. Mindenki láthatja, hogyan működik a természettudomány.

1873. májusban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották Eötvös Lorándot. Bunsen már 1858 óta külső tag volt, Helmholtz és Kirchhoff pedig egy évvel ezelőtt lettek azok, Szily kedvenc tudósával, Clausiusszal együtt. Eötvös számára Kirchhoff volt a No.1 tudós, Helmholtz pedig mint a tudomány népszerűsítője lett Eötvös példaképe. Ezért vállalta el, hogy segít lefordítani Helmholtz Népszerű előadásait a Természettudományi Társulat akkor alakult könyvkiadója számára. A könyv másik fordítója Jendrássik Jenő (1824–1891) fiziológus egyetemi tanár, az orvosi fizika első hazai művelője volt. A magyar kiadáshoz Eötvös külön előszót írt. Ebben úgy dicsérte meg Helmholtz művét, hogy közben kifejthette az ismeretterjesztésről vallott saját felfogását. Helmholtz előadásai „ahelyett, hogy könnyű modorban s fényes szavakkal csupán arra tanítanának, mit talált a tudomány, egyszersmind azzal is foglalkoznak: miként találta azt. Míg más ily nemű munkák nagyrészt csak a természettudományok eredményeinek népszerűsítésére terjeszkednek ki, addig nézetem szerint ez előadások vannak leginkább hivatva arra, hogy e tudományág módszerének titkaiba a nem természettudóst is beavassák” – fogalmazott Eötvös.

1873. októberben az Akadémia heti üléstermében tartott szakülésen Eötvös Loránd Az égitestek látszólagos alakjáról” értekezett. Előadásáról így számolt be a Természettudományi Közlöny: „A légkör sugártörése következtében a gömb alakú égitestek látszólagos kerületei a körtől elütőknek látszanak… A Napnál és a Holdnál, a horizonthoz közeli helyzetekben a látszólagos alak már első pillantásra kerüléknek (ellipszisnek) tűnik. Fröhlich Izidor egyetemi harmadéves bölcsész-hallgató kimutatta, hogy annak a légköri sugártörés elméletének alapján csakugyan kerüléknek kell lennie. Előadó ismertette Fröhlich Izidornak e kérdésre vonatkozó dolgozatát, melynek fentemlített eredménye természetesen csak azon esetekben helyes, ha az égitest emelkedése a horizont felett 5 foknál nem kisebb.” Fröhlich Izidor (1853–1931) öt évvel volt fiatalabb Eötvösnél, később ő vette át Eötvöstől az elméleti fizika előadásokat az egyetemen. A huszadik század második felében elterjedt szokás volt Fröhlich konzervativizmusát emlegetni, egyben megkérdőjelezni Fröhlich szakmai alkalmasságát, tehetségét. Próbaképpen a 2009. évi Ortvay-versenyen kitűztük a fenti állítás bizonyítását a mai – hazai és külföldi – egyetemisták számára. A közelítés pontosságát, az 5 foknál nem kisebb kitétel érvényességét is ellenőrizniük kellett. Összesen két jó megoldás érkezett, az egyiket egy magyar, a másikat egy német egyetemista küldte be. Eötvös és Fröhlich szelleme, ott a felhők felett, elégedett lehetett.

Pályázatok bírálója
1880-tól Szily Kálmán lett a Természettudományi Társulat elnöke, Eötvös Loránd pedig a Társulat alelnöke. Eötvösnek a Természettudományi Közlöny által közvetített legfontosabb társulati tevékenysége ekkor a Bugát alapítványi pályázatra jeligésen beérkezett művek zsűrizése volt, melyet Schuller Alajossal közösen végzett. A Társulat által az 1878. januári közgyűlésen kitűzött pályázat szövege a következő volt: 

„Kívántatik kiváló physikusok életrajzainak gyűjteménye oly módon összeállítva, hogy az a legfontosabb physikai tanok fejlődésének történetét magában foglalja.” Határidő 1880. október 31. Csaknem három év állt tehát rendelkezésre a mű megírásához. Eredményhirdetésre az 1881. januári közgyűlésen került sor. 

Három pályázat érkezett, közülük az egyiket elvetették, a másik kettőt azonban megdicsérték, és azt javasolták, hogy a Társulat duplázza meg a kitűzött jutalmat, és egyenlő arányban ossza el kettőjük között. A javaslatot elfogadták, majd nyilvánosan felbontották a jeligét tartalmazó borítékokat. Ekkor derült ki, hogy az egyik mű szerzője Heller Ágost volt, a másiké egy szegedi főreáliskolai tanár, Czógler Alajos (1853–1893), aki főleg az 1879-es nagy szegedi árvíz idején készítette el terjedelmes munkáját. A harmadik mű szerzőjének neve titokban maradt, ezt a jeligés borítékot nyilvánosan elégették… Mind Heller, mind Czógler művét kiadta azután a Természettudományi Társulat. Czógler Alajos A fizika története életrajzokban c. munkája csak két kötetben fért el, de ez volt az olvasmányosabb, ennek lett nagyobb sikere a könyvpiacon. Később Heller egyetemes fizikatörténete is kétkötetesre nőtt.

Még egy alkalommal kérték fel Eötvös Lorándot és Schuller Alajost hasonló zsűrizésre, éspedig 1890-ben. Ekkor Eötvös Loránd már az Akadémia elnöke volt, Szily Kálmán pedig az Akadémia főtitkára. Az 1888. januári közgyűlésen a Társulat a következő pályázatot tűzte ki:

„Kívántatik mentől több olyanféle tanulságos fizikai kísérletnek vagy kísérletmódosításnak vázlatos rajzokkal megvilágosított részletes leírása, a források megnevezésével, melyek, noha könnyűszerrel végrehajthatók s a középiskolai oktatásban is értékesíthetők, mindekkoráig vagy sehol, vagy legfeljebb a fizikai folyóiratokban tétettek közzé, de a tan- és kézikönyvekbe még nem vétettek fel.” Határidő 1889. október 31. volt, vagyis egy évvel rövidebb idő állt rendelkezésre, mint az előbbi pályázatra. A kitűzött pályadíj viszont ugyanannyi maradt, 300 frt. 

Csupán egyetlen pályázat érkezett. Eredményhirdetésre az 1890. januári közgyűlésen került sor. Eötvösék bírálata szigorú, némely helyen lesújtó volt, mégis javasolták a pályadíj kiadását. Amikor nyilvánosan felbontották a je-ligét rejtő borítékot, kiderült, hogy a pályázat írója egy aradi gimnáziumi tanár, Antolik Károly (1843–1905). „A nyertes szerző nevének kihirdetését a közgyűlés éljenzéssel üdvözli” – tudósított a közgyűlésen történtekről a Természettudományi Közlöny.

A kapillaritás és a gravitáció kutatója
Végül válaszoljunk arra a kérdésre, hogyan jelentek meg Eötvös Loránd legfontosabb kutatási témái a Természettudományi Közlönyben. Fellelhetjük-e a felületi feszültség, illetve a gravitáció kutatásának kezdeti lépéseit az itt megjelent tudósításokban vagy publikációkban? A válasz: igen. 1999-ben, a Természet Világában megjelent „Hogyan választott Eötvös Loránd kutatási témát?” című tanulmányomban már részletesen írtam erről. Most csak kiegészítem az ott leírtakat néhány aprósággal.

A felületi feszültséggel először 1869-ben, Königsbergben, Neumann professzor laboratóriumában találkozott és foglalkozott Eötvös Loránd. A szükséges elvi alapokat Neumann előadásából sajátíthatta el, a kapillaritás mérésére pedig önállóan dolgozott ki egy új, hatásos módszert. Hazajövetele után is foglalkoztatta ez a téma, és a Társulatban tartott előadást a capillaritás elméletéről. Ebben egy, a Poggendorff Annalenben 1871-ben megjelent tanulmányt ismertetve dicsérőleg állapította meg, hogy a szerző „rövid úton, s mégis ugyanazon szigorral jut el” a felületi feszültség alaptörvényeihez, mint Laplace, Poisson és Gauss. Láthatóan foglalkoztatta a kérdés, 1876-ban a rövid életű Műegyetemi Lapokban részletesen ismertette saját mérési eljárását: „Új módszer a capillaritási tünemények tanulmányozására” címmel. 1881-ben a Természettudományi Közlöny adott hírt Eötvösnek egy társulati estélyen a cseppekről, tanulságos mutatványok kíséretében tartott előadásáról.  1884–85-ben viszont már a Magyar Tudományos Akadémia III. osztályának új tudományos folyóiratában, a Kőnig Gyula szerkesztette Mathematikai és Természettudományi Értesítőben közölte Eötvös az általa elért új tudományos eredményt, a ma már róla elnevezett összefüggést, ami a folyadék felületi feszültsége és a kritikus hőmérséklet, valamint a folyadék felületi feszültsége és chemiai alkata között áll fenn. 1886-ban németül publikálta eredményeit a Poggendorff-féle Annalen der Physik und Chemie c. folyóiratban és az itthon kiadott Mathematische und naturwissenschaftliche Berichte aus Ungarn c. periodikában.

Gravitációs kutatásairól is a Természettudományi Közlönyben jelent meg az első hír, 1888-ban: Vizsgálatok a gravitatio jelenségeinek körében. 1889-ben jött a következő: A Szt.Gellért hegy vonzó erejére vonatkozó vizsgálatok. Ebben az évben választották meg Eötvöst az Akadémia elnökének, úgy illett hát, hogy további tudományos eredményeit ne a Természettudományi Közlönyben, hanem az Akadémiai Értesítőben publikálja. Ettől kezdve a Természettudományi Közlöny leginkább másodközlésben, néha csak kivonatban jelentette meg Eötvös legfontosabb beszédeit, cikkeit. 1890-ben az Apró közlemények rovatban számolt be a Közlöny Eötvösnek az akadémiai osztályüléseken tartott előadásairól: a Föld vonzásáról különböző testekre, vagy a nagy lengési idők méréséről. 

Az 1891/92-es tanévben Eötvös Loránd volt a tudományegyetem rektora. Rektori székfoglaló beszédét, amelyben az egyetemen folyó fizikatanításról szólt, teljes egészében közölte a Természettudományi Közlöny. Az 1891-ben megalakult Mathematikai és Physikai Társulatnak is Eötvös Loránd lett az elnöke. A Természettudományi Közlöny tudósított a ennek a közgyűléséről is, ahol „Eötvös kísérleteket mutatott be a földi tárgyak tömegvonzásának kimutatására. Ezután általánosságban ismertette a tömegvonzás mérésére készített eszközeit, különösen pedig a gravitácziós erő sokszorozásának elvét; az egyetem fizikai intézetének gyűjteményében bemutatott több, részint a tudományos búvárlatra, részint az oktatás czéljaira fontos eszközt”.

A Föld alakjának kérdése lett a kifejező címe annak a beszédnek, amellyel megnyitotta Eötvös Loránd a Magyar Tudományos Akadémia 1901. évi ünnepi közgyűlését. Három évtizeddel ezelőtt a Napról, annak fizikai alkatáról írta mintaszerű cikkét a Természettudományi Közlönybe. Akkor 24 éves volt, most 53. Akkor a tudományért lángoló ifjú egyetemi tanár volt, most az egész ország tudományos testületének, az Akadémiának elnöke. A tudomány iránti hév és elhivatottság változatlanul élt benne, a kitűzött cél azonban szerényebb lett, három évtizedes élettapasztalat állt mögötte. Már nem a Napra és más, „elérhetetlen” dolgokra irányult figyelme, hanem – leszállt a Földre. Előadását, melyben támogatást kért az Eötvös-ingával folyó mérésekhez, így fejezte be:

„Itt, lábaink alatt terül el, hegyek koszorújával övezve, az Alföld rónasága. A nehézség lesimítván, kedve szerint formálta felületét. Vajjon milyen alakot adott neki? Micsoda hegyeket temetett el és mélységeket töltött ki lazább anyaggal, amíg létrejött ez az aranykalásztermő, a magyar nemzetet éltető róna?

A míg rajta járok, a míg kenyerét eszem: erre szeretnék még megfelelni, erre kérek támogatást.”

A májusban elhangzott szavakat Magyarország érdeklődő és kulturált közvéleménye már júniusban (!) olvashatta a Természettudományi Közlönyben. E folyóiratot a Társulat tagjai az évi tagdíj fejében kapták, nem tagok részére a folyóirat előfizetési ára pótfüzetekkel együtt 1901-ben 12 korona (= 6 frt), három évtizeddel előtte, 1872-ben pedig 5 frt volt… Békebeli idők voltak.


Természet Világa, 141. évfolyam, 9. szám, 2010. szeptember
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/