A helyi védettségű természetvédelmi terület a földtörténeti középkor (a napjainktól számított 200 és 105 millió év közötti) közel 100 millió évnyi történetét őrzik a különböző kőzetváltozatok és az azokba zárt ősmaradványok szilárd vázai. Ez alatt a 100 millió év alatt a területen csupán 200 méter vastag rétegsor ülepedett le, illetve őrződött meg a lepusztulástól. Ennek ellenére a múlt század elején történt megismerése óta  szinte folyamatosan a viták kereszttüzében áll a szakemberek körében az alábbi kérdések miatt: a) mikor borította tenger, mikor volt tengeralatti és mikor szárazulati az üledékhézag, b) mikor és hogyan jöttek létre a több méteres méretű kőzettömbök, c) hogy lehetnek egymás mellett az egykor egymástól távol képződött kőzettömegek stb. 

1.ábra. Az Eperjes földtani térképe a kutatólétesítmények helyével

Ma úgy véljük, hogy történetének alapvonásait napjainkra sikerült megismerni. Az alábbiakban ezt a históriát fogjuk dióhéjban áttekinteni.

Az Eperjes hozzávetőlegesen 1 km2 területet ölel fel Zirctől alig több mint 1 km-nyire a 82 sz. főközlekedési út keleti oldalán (1. ábra). A domb nyugat, dél és észak felé szerkezeti vonalakkal határolt, keleti irányban a fő tömege kibillent, vagyis a rétegek alapvetően keleti irányba dőlnek. Ebből következően a domb nyugati lejtőjének a műút fölötti szakaszán vannak feltárva a legidősebb képződmények. Sajátossága még a területnek, hogy közvetlen szomszédságában található az északkelet–délnyugati irányban elnyúló, vályúszerű alakulatot formáló Dunántúli-középhegység tengelyvonala, amely mentén helyezkednek el a földtörténeti középkor fiatalabb (jura és kréta) képződményei. Az említett vályútól északnyugatra és délkeletre a fiatalabb (néhányszor 10 millió éves) fedő képződmények alatt a földtörténeti középkor, majd ókor egyre idősebb képződményei települnek. 

A tenger szintje fölé mindössze alig 450 méternyire emelkedő terület enyhe lejtésű, lesimuló morfológiájú, ezért kőzetei kevéssé feltártak. A jobb megismerhetőség érdekében a mellékelt térképen (1. ábrán) jelzett helyeken a talajtakarót eltávolították, illetve kutatóárkot létesítettek (Hosszú-árok, Nagy-letakarítás, Tetői-szelvény). Képződményismertetésünk is alapvetően ezeken alapszik. 

A felszínen is megtalálható legidősebb képződmény a területen a legalább 200 millió éves szürkésfehér színű, vastagpados mészkő, amit az alpi, kárpáti és dinári területen is alpi nevén, Dachsteini Mészkő névvel illetnek. Abban az időben a Tethys óceánhoz közvetlenül kapcsolódó selfterületen hatalmas térségre terjedt ki a sekély, melegtengeri (trópusi) környezet, ahol a fenti mészkő helyenként az 1000 métert is meghaladó vastagságban fejlődött ki mindössze néhány millió év alatt. Ennek a mészkőnek rendszertelenül elhelyezkedő, változatos méretű tömbjei fordulnak elő a terület nyugati felének több pontján. Ezek legkiterjedtebbike a Nagy-letakarítás területe, ahol nagyméretű szív alakú kagylók metszete és átlátszó kalcitpettyek formájában egysejtű szervezetek (foraminiferák) ismerhetők fel.

A földtörténeti középkor egyik legerőteljesebb tömeges kihalására mintegy 200 millió éve került sor. Ez az oka annak, hogy a Dachsteini Mészkő képződését a hasonló jellegű, de kissé vékonyabb pados kifejlődésű, változatlanul sekélytengeri eredetű mészkő képződése követte a jura időszak kezdetén, amelyből azonban már hiányoznak a kagylók, ugyanakkor új elem a 4–8 mm átmérőjű, esetenként kissé tarka, kerekded golyócskák (onkoidok). Ez a mészkő főként a Hosszú-árok középső szakaszán jelenik meg, az előző mészkőhöz hasonlóan szabálytalan elrendeződésű tömbökként vagyis nem eredeti, rétegszerű formájukban. 

A hettangi korszak végén (kb 195 millió év) a Tethys óceánhoz tartozó sekélytengeri környezetben nagymérvű változások következtek be. A mészkő színe vöröses rózsaszínre váltott, és kőzetalkotó mennyiségben jelentek meg benne a különböző szervezetek vázának törmelékei, mint pl. a helyhez kötött életmódot folytató, tengeri liliomnak nevezett állatcsoport szár- és karmaradványai, vagy a kagylóhoz hasonló, de hát-hasi irányban lapított brachiopoda-teknők. Ez arra utal, hogy korábbi nagykiterjedésű karbonátplatform az Atlanti-óceán középső része kinyílásának kezdetéhez kapcsolódóan a földkéreg lemezei hatalmas térségekben kezdtek el feldarabolódni. Jelentős földrengésekkel kísérten folyamatosan süllyedtek le egyes darabjai akár több száz méteres mélységekbe, ahová a tengeráramlatok szétterítették a mezőszerűen előforduló tengeri liliomok szétesett darabjait. Ilyen kőzetek az Eperjesen is előfordulnak, ugyancsak egyedi tömbök formájában, főként a Nagy-letakarítás északi végén, illetve hasadékkitöltésként a Hosszú-árok középső részén a fehér színű alsó-jura mészkőtömbökben.

Ezt követően mintegy 30 millió éves üledékképződési szünet következett a területen. Az Eperjes egy 10 km-es méretű tenger alatti hátság (Ámos-hátság) nyugati elvégződését képviseli. Ettől nyugatra, Lókút irányában, de már a műút nyugati oldalán a száz méteres nagyságrendű vetődések mentén folyamatos üledékfelhalmozódás zajlott a jura és kora-kréta idején, míg a hátságról ez idő alatt a tengeráramlatok többnyire a medencébe sodorták a szerény mértékben képződő üledéket. Az Eperjesen a Hosszú-árok alsó része átmeneti területet képezett a hátság és a Lókút felé eső medence között, ezért ennek rétegsora jelentős különbséget mutat az ettől keletre eső területrésztől. Ez abban nyilvánul meg, hogy a lejtő alsó részén lényegesen rövidebbek az üledékhézagok és vastagabbak a képződmények. Ezekből a felszínen a legidősebb a vörös színű márga és agyagos, gumós mészkőrétegek, amelyek mintegy 150 millió éve a késő-jura idején ülepedtek le a tengeralatti lejtő alsó szakaszán, mélytengeri környezetben. Gyakoriak bennük a csigaszerűen felcsavart lábasfejű szervezetek (ammoniteszek) és a lebegő életmódot folytató tengeri liliom vázelemei, továbbá egyebek mellett a radioláriák is. Ennek fedőjében mintegy 146–148 millió éves fehéres, sárgás-rózsaszínes vékony mészkőpadok települnek, amelyek nagy mennyiségben tartalmaznak ammoniteszt, nagy méretű brachiopodát és helyhez kötött életmódú tengerililiom-vázelemeket. 

A fenti kőzettípusok egycsapásra tűnnek el a nagyfeszültségű vezetékek alatt egy jelentős vízszintes eltolódási vonal mentén. A fent leírt faunájú rétegsort tartalmazó blokk északi irányból tolódott dél felé, vagyis az ettől a vonaltól keletre eső, mészkőtömbös területtel csak jóval később került közvetlen szomszédságba. Az eltolódás mértéke minimálisan több száz méterre becsülhető.

2. ábra. Középső-jurabeli ősföldrajzi metszet, amely a breccsaképződés módját szemlélteti

Az eltolódási vonaltól keletre eső mészkőtömbök képződése a már említett hosszú üledékképződési szünet idejére tehető, amikor az Atlanti-óceán középső részének kinyílása felgyorsult és Afrikával együtt a mediterrán régió, benne a Dunántúli-középhegységgel, fokozatosan keletre tolódott. Ennek hatására az alp–kárpáti térségben is felerősödtek a tértágulásos mozgások. Ez történt a Dunántúli-középhegység több pontján, így a móri nagyvető mentén és az Ámos-hátság nyugati peremét képviselő Eperjesen is. Ekkor a lépcsős vetők mentén több száz métert is elérő vető peremét alkotó meredek sziklafalról nagyméretű tömbök zuhantak a vető lábához (2. ábra). A legfelső tömböket mindenütt a késő-jura elejei vörös színű, finomszemcséjű, ammoniteszt és kevés számú plankton életmódú tengerililiom-töredéket is tartalmazó mészkőrétegek burkolják, melyek szabad szemmel is könnyen megkülönböztethetőek az eltolódási vonaltól nyugatra eső, ősmaradványban gazdag, fent leírt kőzetektől. 

3. ábra.  A Nagy-letakarításon belül létesített kutatóárok földtani metszete

Mindebből arra következtethetünk, hogy az óriási tömbök közötti tér egy részét már a középső-jura üledék töltötte ki. A felső-jura mészkő mind a Hosszú-árok keleti vége közelében, mind a Nagy-letakarítás keleti peremén (3. ábra) megszemlélhető. Ez a kőzet korban megegyezik az az eltolódási vonaltól nyugatra eső rétegsorral, de annál egységesebb kifejlődésű és makrofaunában szegényebb. A feküt alkotó mészkőtömbök egyenlőtlen eloszlásából adódóan a fedő mészkő vastagsága változó. A Hosszú-árok közepén csak ragadványként jelenik meg, az árok keleti végében elérheti a 7–8 métert is, míg a Nagyletakarításban 5 méter vastag. Az üledékképződés összességében nagyon lassú volt, nem ritkán több millió éves szünettel. Ilyen szünetet igazoltunk a Hosszú-árok keleti végében a rózsaszínes mészkőfoltok és az alatta lévő vörös mészkő között. 

A hátságot, így az Eperjes területét is, egyre sekélyedő tenger borította a kora-kréta 140–125 millió év közötti időszakában, de üledéknek nyomát csak kivételesen találjuk az 1–3 cm vastag, csővázat kiválasztó féregtelepet és korallokat tartalmazó lencse formájában a Nagy-letakarítás északi vége közelében. Folyamatosnak tűnő üledékképződés csak mintegy 120 millió éve kezdődött vörösbarna színű, tengerisün- és tengerililiom-törmelékből, valamint szétesett brachiopoda teknőkből álló lemezes mészkő formájában, amely a Nagy-letakarítás területén közvetlenül a triász mészkőtömbökre is települ. Ez a Tatai Mészkőnek nevezett, a bázisa fölött már jobbára szürke színű kőzet a Nagy-letakarítástól keletre és főként délre nagy területen bukkan a felszínre, számos egykori fejtőgödörben vagy törmelék formájában.

Az Eperjes csúcsától nyugatra és északnyugatra a szokásosnál dúsabb és változatosabb, seprűzanótot is tartalmazó vegetáció jelzi, hogy a talajtakaró alatt az eddigiektől eltérő jellegű képződmény települ. A Tatai Mészkő képződésének egy kompressziós jellegű szerkezetalakulás vetett véget, mintegy 110 millió éve. Ekkor nem csupán kiemelkedett, és a maihoz hasonló lepusztulási térszínné változott a mai Bakony térsége, hanem ekkor alakult ki a Dunántúli-középhegyégnek a már említett tengelyvonalát alkotó vályúszerű szerkezet. Rövid, 1–2 millió éves szünet után a közeli Alsóperepusztán a meleg, időszakosan csapadékos trópusi éghajlaton bauxitképződés zajlott, majd a területen folyóvízi és tavi homokos, agyagos üledékképződés indult. A lassan újra megjelenő tenger hatására előbb elegyesvízi, majd egyre inkább normális sótartalmú, agyag és márga anyagú rétegek rakódtak le. Ezek ma nem bukkannak felszínre a területen, de az Eperjes tetején, a háromszögelési pont közelében lévő, a közeli Zircről Zirci Mészkőnek nevezett képződmény  feküjében létét a fúrások igazolták.

A sajátosan torzult, gyakran szarv alakú kagylóteknők tömegét tartalmazó Zirci Mészkő megjelenése a közel 100 méter vastag agyagos rétegsor fölött azt jelzi, hogy a csapadék mennyisége csökkent, de a korábban tagolt térszín is egyre kiegyenlítettebbé vált. Ebben a meleg, sekélytengerben a kőzetalkotó mennyiségben fellépő, időnként csokorszerű telepeket alkotó kagylófélék mellett más élőlények sokasága (vörös- és zöldalga, változatos méretű és alakú egysejtűek) élt. A sziklafaltól kiindulóan a tetőig terjedően egy letisztított szelvény mutatja a képződmény változékonyságát és erősen karsztosodó voltát. A szelvény vége felé kimaradnak a szarvszerű kagylófélék, helyüket egyre nagyobb mértékben a többi felsorolt mikrofauna és flóra vette át, amelyben az Eperjes keleti részén megjelennek az 1 cm-es méretet is elérő egysejtű foraminiferák (Orbitolinák). A gyors, kb. 150 méteres, globális jellegű tengerszint-emelkedés következménye az Eperjesnek a keleti lábánál látható mészmárga és márga váltakozású képződmény.

(A terület földtanának a talajtakaróval, a növény- és állatvilággal együttes értékelését adó kötet az Olaszfalui Önkormányzatnál és a Magyar Állami Földtani Intézet könyvtárában szerezhető be. Az Eperjesen történő tájékozódásban segítséget nyújthat a kitáblázott tanösvény is, melynek nyomvonala a mellékelt térképen látható.) 

---

Természet Világa,

141. évfolyam, 9. szám, 2010. szeptember http://www.termeszetvilaga.hu/  http://www.chemonet.hu/TermVil/