Az Év Ismeretterjesztő Tudósa: Kordos László

A Tudományos Újságírók Klubjának tagjai évek óta megválasztják és díjazzák  azt a hazai tudóst, aki szakterületén és az ismeretterjesztésben is kiemelkedőt alkotott. A kollégák 2009-ben dr. Kordos László geológust, a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatóját találták méltónak e címre. A díjátadásra 2010. február 10-én került sor a Magyar Tudományos Akadémián. A címmel  az is jár, hogy a kitüntetett nevét mostantól egy csillag viseli, ebben az esetben a Cassiopeia csillagképben. A következőkben Kordos Lászlónak a díjátadáskor elmondott beszédét közöljük. (A szerk.)  


Tisztelt Elnök Urak, Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

Azt kérdezik tőlem, hogy miért? Önök, akik itt megtisztelnek jelenlétükkel és életem legnagyobb kitüntetésével, pontosan tudják a választ. Itt mindenki szeret írni, megmutatni magát, és még abban is bízik, hogy hasznosat csinál. 
A betű szeretetét és az ismeretek terjesztésének igényét kétségtelenül apámtól kaptam, aki tanárként, miskolci könyvtárigazgatóként több mint ezer előadást tartott. Az írás, ha az nem kötelező, mindig, szellemi kínlódást és örömteli megnyugvást, alkotást jelent. De ott volt az ifjonti hiúság is. Ne tagadjuk, amikor először jelent meg nevünk egy újságban, vagy először láttuk könyvünket a kirakatban, mindenkivel tudatni szerettük volna, hogy emberek itt vagyok! Ez az érzés csak fokozódott, amikor a vonaton velem szemben könyvemet olvasva a kisdiák azt kérdezte apjától, hogy mi az a kövület. Hm, tényleg, ezt meg kellett volna magyaráznom, - de akkor jól esett inkognitóba vonulni. 

Visszatekintve „népszerűsítő” múltamra, azt mondtam magamnak, hogy Kordos, de későn kezdted el! Már volt mögötted vagy ötven szakcikk, és csak 26 éves korodban jelent meg az első ismeretterjesztő írásod! Bevallom, nem ok nélkül. Az Élet és Tudomány, a Természet Világa, vagy a Búvár elérhetetlen messzeségnek tűntek számomra. Könyvre meg gondolni sem mertem, a rádió és a televízió pedig megtalált. És büszke is vagyok, mert fiam, Kordos Szabolcs újságíró, tizenéves kora óta már sok ezer cikket írt.

Először Simonffy Gézára emlékeznem, aki  – a fene tudja, miért – felfigyelt rám. Rendszeresen hívott a rádióba, kitette a széket az ajtaja elé, hogy ne zavarják a felvételt. Beajánlott a Móra Kiadóba, ahol megjelent első könyvem, a Búvár zsebkönyvek sorozatban, az „Emberelődök”, mai szemmel nézve hihetetlenül magas, 115 ezres példányszámban, és nívódíjat is kapott. Karádi Ilonával sokat dolgoztunk, de megjegyeztem mondását: „Tudja László, maga jól ír, de nem egy Illyés Gyula”! Azután következett az Élet és Tudomány, ott a Lenin körút 5-ben, sok kedves, azóta eltávozott kollégával. Cikkeimet zöld töltőtollával Barabás Zoli tette olvashatóvá, és szinte mindig elfogadtam javaslatait. A Természet Világa szerkesztőségébe először 1977-ben kopogtattam be, ahol Keömley Gáborné, Éva szeretettel és odafigyeléssel gondozta cikkeimet. És jött Szatyi, vagyis a vörös hajú krónikás, Szathmáry Ilona. Készülni kellett rá. Tudtam, hogy a rádiós magnójából ki fog fogyni a góliát­elem, kockás füzetébe minden szót leír, és azokat addig formázza, amíg csak lehet. Eljött a Magyar Televízió is! Előbb Láng D. Istvánnal a „Perpetuum Mobile” és az „Észbontó”, ahol rá kellett jönnöm, fantáziám a forgatókönyv írásához, adottságaim pedig a műsorvezetéshez csekélyek. És ott van Juhász Árpi, akit először a Szabadság tér 17-ben úgy ismertem meg, hogy a jobb oldali szárnyat elfoglaló MTESZ lépcsőjén egy geológus bálon kézen állva, gitározva és énekelve ereszkedett le. Jó néhány Kalendáriumba, Gondolkodóba, Deltába hívott meg, és én mindig szaladtam, ha este tízkor azt mondta, „be tudnál jönni reggel hatra, van három percünk!” Mindig bementem, de lassan már három perc sincs a tudományra. Mindig felemelő és elégedett érzés, amikor valódi szenzációval szolgálhatok. Rudabányáról elküldök az MTI-nek egy néhány soros hírt, és néhány órán belül öt-hat tévé, helyi és országos rádiók, napilapok tolongva végzik munkájukat. Igen, ami megérdemli a hírt, annak meg is kell adni!! A profizmus mindig lenyűgözött.

Nem panaszkodhatom a sajtóra, sőt köszönöm mindenkinek. Megírtam 6 ismeretterjesztő könyvet, legalább 300 népszerű cikket és 400–500 előadást tartottam a nagyérdekű publikumnak. Minderre csak azért voltam képes, mert hasonló volumenű szakmai munkáim erre megteremtették a lehetőségeimet. Vannak még terveim, de gondolataimat most szeretném megosztani a legnagyobb magyar polihisztorral…

Levél Herman Ottónak,  születésének 175. évfordulóján

Kedves Jó Uram!

Engedje meg, hogy születésének 175. évfordulóján tisztelettel köszönthessem, csakúgy, mint hasonló alkalomból ezt öt évvel ezelőtt is megtettem. Miután korábbi levelemre választ nem kaptam, arra gondolok, hogy a Szinva-menti Peleházból talán átköltözött Felső-Hámor meredek domboldalára. Az egykori madárfüttytől, vízcsobogástól, esetenként vadászok, favágók és vaskohászok kurjongatásától csendes vagy zajos völgyben, ott, ahol Fazola munkába fogta Szinva és a Garadna vizét, és ahol 1892-ben létrejött az akkori földmívelésügyi miniszter, gróf Bethlen András feleségéről Vay Lilláról Lillafürednek elnevezett üdülőtelep, 1927 és 1930 között hatalmas és gyönyörű, panamáktól terhes kastélyszálló épült. De a fürdőhöz meleg víz is kell! Meg is bízták Pávai Vajna Ferencet a kút lefúrására, aki meggyőződéssel állította, hogy lesz víz. Cholnoky Jenő és Nopcsa Ferenc napilapok címlapjain támadta Pávai szakmai ismereteit. Végül is 1800 méter mélységben sem találták meg a melegvizet, de a száraz kút ma is ott van Nagy Jó Uram Peleháza közelében. Néhány éve lelkes emberek emlékművet is emeltek az elszerencsétlenedett fúrás mellé, és az avatáskor én is leróttam tiszteletemet Pávai Vajna tudása előtt. Ez a nagy szakállú, kicsit Nagy Jó Uramra is hasonlító ember az Alföld síkján odabökött a szántóföldre, hogy itt fúrjanak le, lesz gáz, olaj,… és Hajdúszoboszlón lett is melegvíz. A ma ott fürdőzők és gyógyulásra várók talán nem is tudják, hogy ki volt Pávai Vajna Ferenc, akiről utcát neveztek el, akinek szobrot állítottak, és akinek a nevét viseli a helyi ásványvíz. 

Bocsásson meg, hogy a pókokkal, a magyar halászattal, vagy éppen az északi madárhegyekkel foglalkozó munkái még mindig nem gyarapítják könyvtáramat – tudja, az árveréseken borsos árat kérnek értük. De apám miskolci könyvtárában ott volt az 1901-ben kiadott munkája a madarak hasznáról és káráról. Nem lettem madarász, és ráadásul még azt is mondom, hogy a veréb is dinoszaurusz. Ettől függetlenül élvezettel ízlelgetem madaraink népi neveit, mert ki gondolná, hogy a vakvarjú, az oláhpap, a kakcsó, a vasfejű vakkánya, vagy a kakáta név ugyanazt a madárfajt, a bakcsót jelenti. Viszont bajban vagyok Nagy Jó Uram gondolkodásmódjával! Mi az, hogy a madarakat hasznukról és kárukról különböztessük meg! De meg is adja a választ, igaz elég eldugott helyen. „Mindent egybefoglalva, mint a jó pap az okos prédikáció végén, mi is a nagy igazsághoz jutunk el…ott, ahol az anyatermészet szűzen tiszta és érintetlen, ott nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Hasznossá és károssá a madár csak ott lesz, a hol az ember megbolygatja a szűz természet rendjét és nagy tömegben termeszteni kezdi a maga javára az életet..”.  

Gyorsan elő is vettem egy száz évvel későbbi dokumentumot, a  Riói Nyilatkozatot a Környezetről és a Fejlődésről. A világszerte meghatározó, azóta már sokszor elavult mérföldkőnek tekintett dokumentum első elve kimondja, hogy „A fenntartható fejlődés érdekeinek középpontjában az emberek állnak. Ők jogosultak – a természettel összhangban – egészséges és termékeny életre”. Örökzöld dilemma? Ki, kit és miért véd? Lehetséges, hogy az ember, a Homo sapiens ugyanolyan állatfaj, mint a többi. Védi életét, vadászterületét, megszerzi táplálékát, és természetesen a többi szereplőnek ez csak ritkán hasznos. Talán még mindig van, aki arra gondol, hogy mi, a pusztító csúnya emberek a természetet védjük, miközben valójában mindezt saját érdekeink miatt  tesszük. 

De maradjunk még az élővilágnál! Nem tudom, hogy eszik-e krumplit, kukoricát vagy rizst, szereti-e muflonsültet, a fácánlevest, vagy a házinyúl gerincét. A kulináris élmények hatását természetesen nem befolyásolja, hogy ezeket a növényeket és állatokat messzi földről az ember hurcolta, telepítette be. A mai választék már sokkal szélesebb, ha nem is mindig ehető. Itt él közöttünk az észak-amerikai pézsmapocok, amelyet szőrméje miatt először 1905-ben Csehországba telepítettek be, majd az onnan kiszabadult példányok hazai utódaival már nem találkozhatott, miután azok először 1915-ben jelentek meg nálunk. Azóta már egész Eurázsiát meghódította, és az őshonos vízipocok komoly ellenfele lett. De itt van a Távol-Keletről betelepített nyestkutya, amelynek első példányát 1961-ben lőtték ki az ukrán határ mentén, és ha nem vigyázna, gyorsjáratú mai hajtányával akár a mosómedvét is elüthetné. De ez még nem minden! Kitűnő üzlet manapság a távoli kontinensekről és vizekből származó állatok árusítása és tartása. Tarthat otthon mexikói ékszerteknőst, amazonasi piranhát, s ha megunja, akkor jótevőként a budai melegforrások medencéiben is elrejtheti őket. Majd elfelejtettem, hogy evett-e már strucctojásból készült rántottát. Most ezt is megteheti, mert jó üzlet a hazai struccfarm. De nézzünk körül az európai emlősfaunában is. A jelenlegi vadon élő emlősfajok 15–18%-a idegen földrészünkön. Vannak, akik azt mondják, hogy az ember kiirtja környezete állatvilágát, és ily módon mi vagyunk a felelősek azért, hogy csökken az élővilág alkalmazkodó-képességét és gazdagságát biztosító ún. biodiverzitás. Nem tagadom, az őstulok már nem él közöttünk, és sokfelé megcsappant a fajok száma. Ugyanakkor itt van egy terjeszkedő, uralkodó faj, az ember, aki okkal, vagy véletlenül, de olymértékben kiterjeszti jó néhány faj elterjedését, amelyre nélküle nem lett volna lehetőség. Lehetséges, hogy az ember nem csökkenti, hanem növeli a biodiverzitást, és akkor még nem beszéltünk az általa háziasított élőlények tömegéről. Mi más lenne ez, ha nem a tetten ért állandó változás, az evolúció!

Tudja, Nagy Jó Uram, a 2009. év egy kicsit zsongott az evolúciótól, miután 200 éve született Darwin, és 150 éve jelentette meg „A fajok eredete” című könyvét. Én is elővettem, és logikus, olvasmányos irodalmi műnek éreztem. Azután elővettem a Bibliát is, amivel sohasem tudtam megbirkózni, pedig az is logikus. Végül mindent végiggondolva arra a következtetésre jutottam, hogy egyik könyv sem szentírás, vagy ha mégis az, fogjuk fel annak, de próbáljuk elrendezni saját magunk világképét. Nem tudom, hogy Bátyám hasonló esetben mit tett, de azt látom, hogy az evolúciót mint pofonegyszerű dolgot be sem kellett építenie gondolkodásmódjába, hiszen ott volt. Amikor a magyar halászok szokásait és szerszámait tanulmányozta, a napnál is világosabb volt, hogy ezek az emberek még mindig használják a több száz, vagy ezer évvel ezelőtti eszközöket, módszereket. Felismerte, hogy az evolúció nem egyirányú, unilineáris folyamat. Sokkal inkább a kényszerek hatására létrejött egyenlőtlen változás. Napjainkban ezt a jelenséget mozaikevolúciónak nevezik.

Sokan kérdezik, hogy a leszármazásban hol van a missing ling, a hiányzó, vagy összekötő kapocs. Bizony, az emberré válás egyre szövevényesebb törzsfáján még nehéz az egyik ágról a másikra jutni. Az eddig megismert néhány tízezer lelet, még valóban fogódzkodót ad az ember származását kétségbe vonók számára. És ne titkoljuk, azért származunk Afrikából, mert oda irányul a legtöbb kutatási pénz, és akik tudományos karrierje ettől függ, nem szívesen néznek szembe más elgondolásokkal. Fantasztikus, és cáfolhatatlan korai Homo-leleteket találtak az 1990-es évek elején Grúziában. Ott voltam Frankfurtban azon a szakmai konferencián, amikor Gabunija professzor félénken bemutatott egy emberi állkapcsot, és lévén ő a lovak szakértője, körbenézett, hogy mi lehet ez az 1,8 millió éves, és egy kolostor alól előkerült lelet. Aha, kolostor alól, hát persze, kicsit furcsa. De néhány év múlva sorban következtek a koponyák és a csontvázak. Nincs mese, ha a Homo erectus Afrikában alakult ki, akkor igencsak futnia kellett Ázsiába, vagy talán minden másként történt…?

Nagy Jó Uram! Másról is szeretnék beszámolni. Tudja, a Peleháztól félnapi kocsikázásra van Gvadányi József magyar lovas generális, a Peleskei Nótárius írójának szülővárosa, Rudabánya. Ugyan mindent megteszek, hogy eredeti könyveit megszerezzem, mégis a hegyet megbontó vasércbánya miatt vetődtem arra, immár negyven évvel ezelőtt. Azóta is oda vonzanak a 10 millió évvel ezelőtt élt ősi emberszabású majmok csontjai. A rudabányai majmot, a Rudapithecust mesterem, Kretzoi Miklós ismerte fel, és írta le. Ő még úgy gondolta, hogy itt a bizonyíték az ember eurázsiai eredetére. Mi most másképp látjuk. Már 1985-ben, az első Rudapithecus-koponya előkerülésekor nyilvánvaló volt számomra, hogy ebből a majomból levezethető az emberhez, és az afrikai emberszabású majmokhoz, a csimpánzhoz és a gorillához vezető leszármazási vonal. Az elmúlt húsz évben a lelőhelyen magyar szó már nem hangzik el, miután kanadai, amerikai kutatók pénzén, jellegzetes nemzetközi csapatot alkotva dolgozunk. Napjainkban már minden hazai tankönyvben, és az emberré válásról szóló nemzetközi kézikönyvben szerepel a Rudapithecus, aki Afrikából jöhetett, és lehet, hogy oda is tért vissza. Lehet, hogy mindez másként történt. A leletek kézzel foghatóak, a gondolatok mindig újra rendeződnek. Én ezt tekintem tudománynak, és ezért szeretem.

Levelem végéhez közeledve, hadd rójam fel Nagy Jó Uram és kortársai beláthatatlan bűneit is. Nem is sejti? Nem is tudhat róla! Talán érezte, hogy fiatal korában még hűvös és csapadékos nyarak voltak, majd mire idősebb lett, mindez megváltozott volna. Csak rakták a szenet és a fát a kályhába, a vaskohók öntötték fekete füstjüket, azután egyre több lett az automobil, és a városok lebegő sötét felhője talán még a Peleházát is elérte. Most, több mint száz év múlva, mindebből olyan világméretű skandalum alakult ki, ami Bátyámat is megszólalásra késztette volna. Azt mondják a tudósok, hogy másfél évszázada mintegy 0,6–0,8 Celsius fokkal emelkedett a légkör hőmérséklete. Úgy legyen! Mások még azt is mondják, hogy mindezért kizárólag az ember felelős, mert soha nem látott mértékben üvegházhatású gázokkal szennyezzük légkörünket. Abban biztosan igazuk van, hogy tehetünk róla. Én viszont azt tudom, hogy a Föld klímája ember nélkül is állandóan változik. Mit tegyünk? Állítsuk meg a klímaváltozást, ahogy az óriásplakát erre buzdít minket? Érdekes lenne a természeti rendszerek befagyasztása, az evolúció tagadása. Természetesen az a dolgunk, hogy a szemetünket takarítsuk el, mert káros számunkra. Ha lehet, akkor ne is termeljünk többet! A szén és a szénhidrogének kifogyóban vannak, és ők a főbűnösök. Az atomenergiától félünk, ezért talán jobb lenne, ha befognánk a szél és a Nap energiáját, a Föld hőjét, és persze eltüzelnénk a gyorsan növő fákat, energiafüveket, és -nádakat. Talán így is ki tudjuk elégíteni korlátok közé nem szorítható energiaigényünket, és akkor még nem szóltunk arról, hogy a Föld népessége emberöltőnyi látóhatáron eléri az élhetőség határát.

De térjünk vissza a klímaváltozáshoz. Mi lesz, ha valóban bekövetkezik a globális felmelegedés? Történelmünkben már az ellenkezője is többször megtörtént. Akkor bizony alkalmazkodnunk kell a tenger vízszintjének megemelkedéséhez, a szélsőségesebb időjáráshoz, az új technológiákhoz, de leginkább magunknak kell tudni, hogy van-e határ az üzlet és a tudomány között.      

Sok mindenről szeretnék még beszámolni, és véleményét kérni. Majd legközelebb ismét szembenézek a Papszer utcai egykori oskola –  ma Herman Ottó Múzeum – előtt álló szobrával és időnként leülök Peleháza padjára. 

Budapesten, 2010. február 9-én.

Hűséges híve, Kordos László

Hölgyeim és Uraim!

Továbbra is várom, hogy felhívjanak és megkérdezzék, mit szólok a legújabb hírhez, igaz-e, vagy komolytalan, tudnám-e kommentálni, további adatokkal bővíteni. Önök segítenek nekem, és erre a jövőben is számítok. Köszönöm elismerésüket, a csillaggal együtt! 
 
 
Kordos László 1974-ben szerzett földrajz-biológia szakos diplomát, rá egy évre pedig a geológia szakot is elvégezte. Az egyetemi doktori címet 1975-ben, a földtudományok doktora címet 1993-ban szerezte meg. 1997 óta a KLTE egyetemi magántanára. 1974 óta dolgozik a Magyar Állami Földtani Intézetben, melynek jelenleg az igazgatója. 1987-től ő vezeti az Intézet múzeumát is. Rendszeresen tanít a Debreceni Egyetemen, az ELTE-n, és a Szent István Egyetemen. Kutatási szakterülete a gerinces őslénytan, a harmad- és negyedidőszaki környezetváltozások, az emberré válás korai szakasza. Nemzetközi kutatói hírnevét a Rudabányán végzett kutatásai alapozták meg. E témakörben számos közleménye jelent meg külföldön és itthon egyaránt. Publikációinak száma megközelíti a 600-at, ebből 12 önálló könyv. Egyik legismertebb ismeretterjesztő könyve a Magyarország barlangjai. Rendszeresen publikál a hazai ismeretterjesztő sajtóban. Szerkesztőbizottsági tagja a Természet Világának és a National  Geographic Magyarországnak. Ugyancsak gyakori résztvevője rádiós és televíziós ismeretterjesztő műsoroknak, nagy sikerű előadást tartott például a Mindentudás Egyetemén. Azon kutatók egyike, aki mindig szívesen áll a sajtó rendelkezésére, akár a legfrissebb kutatási eredményekről kérdezik, akár ismeretterjesztő írásra, interjúra kérik fel. Komoly szerepet vállalt abban is, hogy a Föld Bolygó Nemzetközi Éve alkalmából tartott rendezvényeken, kiadványokban a közvélemény jobban megismerkedhessen a földtudományok legújabb eredményeivel, bolygónk állapotával, múltjával, jelenével.


Természet Világa, 141. évfolyam, 4. szám, 2010. április
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/