Simonyi Károly-díj, 2009

Charles Simonyi édesapja tiszteletére alapította ezt a díjat, amelyet minden évben egy-egy fizikus és mérnök vehet át. 2009-ben Tél Tamás, az ELTE elméletifizika-professzora és Gergely György, az MTA Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézetének emeritus professzora kapta az elismerést. Előző számunkban Tél Tamást mutattuk be.

Gergely György

Hogyan indult a pályája, Professzor úr? Milyen kiemelkedő személyiségekkel találkozott munkája során?

– Kérem, én már középiskolás koromban fizikus akartam lenni, de akkoriban a Pázmány Péter Tudományegyetemről kikerülve csak középiskolai tanár lehettem volna, azt pedig nem akartam. Viszont volt nálunk egy nagyon jó hírű Műegyetem, és – ne vegye szerénytelenségnek – Gábor Dénes is okleveles gépészmérnök volt. Úgyhogy a családi tanáccsal egyetértésben a Műegyetemre kerültem; 1947. februárban kaptam villamos tagozatos gépészmérnöki oklevelet. Pogány Bélánál szerettem volna megszerezni a doktorátust is, de erre már nem nyílt alkalom. A halála előtt két héttel, még hallgatóként, vett föl kisegítő – státusz nélküli – tanársegédnek, de ez csak arra volt jó, hogy megismerjem a tanszékét. Dolgozott ott egy Gerő Loránd nevezetű, ragyogó elméleti spektroszkópos, nála tanult Kovács István, Budó Ágoston, Valatin János, aki 48-ban emigrált. Gerőt a nyilasok elől megmentették a kollégái, a tanszéken bújtatták. Az ostrom után kiment az utcára, elvitték malenkij robotra, és fogolytáborban halt meg. Ez a XX. század szörnyűsége. 

Pogány Bélának hihetetlenül érdekesek voltak az előadásai, és ő írta a negyvenes évek legjobb magyar fizikakönyvét. De úgy bánt a hallgatókkal, mint egy harapós kutya. Aki csak a vizsgára magolt, annak rémálom lehetett a számonkérés. Aki viszont benne élt az anyagban, annak gyerekjáték volt a vizsga. Az elméleti villamosságtant Bay Zoltán oktatta, részben Pogány Béla egyik könyve alapján. Bay Zoltán kitűnő előadásokat tartott, de alkotó munkája mellett nem maradt ideje a könyvírásra. Nála nagyon könnyű volt a vizsgám, és még a szabadon választható atomfizika tárgyából is kollokváltam. Végül hozzá akartam menni doktorálni, és 1948 februárjában föl is vett a Tungsram-kutatóba. (Ez nagy megtiszteltetés volt, mert elődje, Pfeifer Ignác az ugyanígy jelentkező Békésy Györgyöt, a későbbi Nobel-díjast nem vette föl…) Bay Szigeti Györgyre bízott, akit azóta is végtelenül tisztelek. Közbe kell vetnem, hogy Bay Zoltánnak nemcsak az az érdeme, hogy megszervezte és végrehajtotta a világhírű kutatásokat, hanem az is, hogy nagyszerű szakembereket gyűjtött maga köré, köztük Simonyi Károlyt; Pócza Jenőt, a neves fizikust; a későbbi Kossuth-díjas Bodó Zalánt; a valószínűség-számítást végző Takács Lajost, aki Clevelandben ment nyugdíjba, mint matematikaprofesszor. Szigeti György csoportja a lumineszkálás fizikáját tanulmányozta, és már 47-ben publikált a Nature-ben. 

Még mielőtt beléptem volna a Tungsramba, a gépészmérnöki oklevél megszerezése után beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol Novobátzky Károly tanított. Kiváló ember volt – és idealista baloldali. Lenyűgözően szép előadásokat tartott, és éppen ott folytatta, ahol Pogány abbahagyta: statisztikus termodinamikát, relativitáselméletet, kvantummechanikát hallgattam Valatin Jánossal, Marx Györggyel, Bíró Gáborral – a Műegyetem későbbi rektorhelyettesével –,  Császár Ákos feleségével, aki matematikus lett.

A doktori témámat én választhattam ki, és Szigeti György mindenben meszszemenően segített. 1948 folyamán Bay emigrációba kényszerült, de a munka folytatódott. 1949-ben nyújtottam be az értekezésemet a Műegyetem Atomfizika Tanszékére. Simonyi Károly bírálta, és a fő tárgyból nála tettem doktori szigorlatot. A másik bírálómnál, Egerváry Jenő matematikusnál akkor már „díjtalan tanársegédként” voltam státuszban. Ez azt jelenti, hogy közalkalmazott voltam, de csak óradíjat kaptam. A Műegyetem esti tagozatán tanítottam meghívott előadóként. Simonyi Károlyt már korábban is ismertem, mert valahányszor Bay külföldön tartózkodott, ő tartotta helyette az előadásokat: csodálatos órái voltak. Róla jövőre fogok beszélni a Simonyi-emlékülésen. Most csak annyit említenék, hogy a szakkönyvei mellett természetesen a birtokomban van a csúcs, „A fizika kultúrtörténete”. Mégpedig a második kiadás, mert az első kiadásomat kölcsönkérte a Fizikai Társulat, hogy a tanulmányi verseny győztesének azt adja jutalmul.

A doktorátus utáni évben a Tungsram-kutatót átvette a Távközlési Kutatóintézet (TKI), és a profil teljesen megváltozott. A TKI-ban a radarképcső-csapatban kaptam feladatot. A nagy tisztaságú cink-szulfiddal működő radarképcső sikeres előállítása után áttértünk a televíziós képcsőre. Óriási küzdelmet vívtunk, mert saját fejlesztéssel kellett minden részfeladatot megoldanunk. Ennek a történetéről nemrég írtunk cikket Mészáros Sándorral és Ádám Jánossal a „Híradástechnika” folyóiratban. 

Milyen szakirodalomra támaszkodhattak?

– Az összes nyugati folyóiratot megkaptuk a Physical Review-tól a Journal of Applied Physicsig. 1948-ban már arra tanítottak a Tungsramban, hogy folyóiratokat olvassak a könyvek helyett. Szigeti György persze tudta, mit kell megrendelni, és amit ő kért, azt meg is kaptuk. 1949-ben a Tungsram-levelezéssel még ki tudtam küldeni a doktori disszertációmat, és megjelent a Journal of the Optical Society of America folyóiratban. Aztán hosszú évekig csak az Acta Physica Hungaricában publikálhattunk, de az amerikai lapok az 50-es években is jártak. A jelentős nyugati kutatóhelyek akkoriban szépen idézték az Acta Phys. Hung.-ban közölt munkáinkat.

1967-ben a legkorszerűbb külföldi fényforrásokban megjelentek a III–V félvezetők, a gallium-arzenid, a gallium-foszfid és a hasonló anyagok, mert a szilíciummal és a germániummal nem működtek a fényforrások, ma sem működnek. Mi itthon – Hangos Istvánnal – addig küszködtünk a cink-szulfidos fényforrások hatásfokának növelésével, amíg a fizikai határt el nem értük. Ekkor jeleztem, hogy le kell állítani a technológiai kutatásokat. Ezzel lezárult a cink-szulfid-korszak, és felvetettem a felületi fizikai kutatások megindítását. Javasoltam Szigeti Györgynek az első olyan korszerű felületvizsgáló berendezés megvásárlását, amelyet hajlandók is voltak eladni. 

Közben, 1962 végétől 1964 végéig, Argentínában dolgoztam UNESCO-szakértőként, tíz évvel később pedig Pakisztánban voltam tanácsadó. A pakisztáni szolgálatban Dallos András követett, aki hazatérve felajánlotta szolgálatait a Tungsramnak. Nem tartottak rá igényt. Később ő fejlesztette ki a Patriot rakéták egyik legfontosabb elektronikai elemét. Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, az igazgató közölte vele: ha nem megy nyugdíjba, duplájára emeli a fizetését. 

Miután hazatértem Argentínából, Szigeti György hívására a Műszaki Fizikai Kutatóintézetben kezdtem dolgozni, amelyet az ő javaslatára hívtak életre és sokáig az ő irányítása alatt működött. Rendkívül méltánytalannak tartom, hogy a „Fejezetek a magyar fizika elmúlt 100 esztendejéből” című kötet elismerés helyett támadja Szigeti Györgyöt. Szigeti György támogatásával indultak hazánkban a fizikai elektronmikroszkópiai (Pócza Jenő) és a felületi fizikai kutatások. A nemzetközi irodalom nagyszámú hivatkozása igazolja ezek elismerését. A Fizika Újpesten fejezet ezeket kirekesztette.

Milyen eredményeire emlékszik a legszívesebben?

– Egy 1960-as munkámnak jelentős nemzetközi visszhangja volt. A tv-képcsövek vizsgálata idején félvezetőként kezeltem a cink-szulfidot és ennek megfelelően írtam le a fizikai folyamatokat. Később a felületi fizikában Menyhárd Miklós kollégámmal és barátommal együtt vezettük be Magyarországon az Auger-spektrometriát, ami nagyon erős ipari alkalmazással járt. Anyagvizsgálatokat végeztünk, többek között, a Csepel Művek számára. 10-10 mbar nyomáson eltörtük a szerszámacélból kivágott mintát, és a friss törési felületet elemeztük. Amikor a fémfizikai intézet igazgatójának, Hegedűs Zoltánnak beszámoltunk arról, hogy a törési felületen antimont találtunk, abban a pillanatban a homlokára csapott, és azt mondta: ez a beolvasztott vietnami konzervdobozból került oda. A Felületfizikai Osztály az erőművi kazáncsövek korróziós törését is vizsgálta. Azt tapasztaltuk, hogy a hidrogén beszivárgott az acélba és „megette” a szenet. Ezek csak alkalmazási példák, de 1981-ben éppen az Auger-spektrometria továbbfejlesztésén dolgoztunk, amikor fölismertem, hogy az elektronszórási spektrumban a legnagyobb csúcs az elektronok rugalmas szórásából ered. Kidolgoztam a rugalmas elektronszórás spektrometriát (EPES), és ennek alapján 1984-ben a lengyel Jablonskival és kollégáimmal együtt kísérletileg meghatároztuk az elektronok „rugalmatlan szabad úthosszát”. Az EPES-módszer 2007-ben ISO-szabvány lett. Érdemes megjegyezni, hogy a felületkutatások terén hazánkban az első ISO-szabványt Gyulai József dolgozta ki Rutherford-visszaszórási spektrometriával, és ehhez a Simonyi-féle gyorsítót használta. 

Nagyon erős csapás volt, hogy a rugalmas elektronszórást tárgyaló munkám megjelenése után a Műszaki Fizikai Kutatóintézet akkori igazgatója 60 éves koromban nyugdíjazott. Akadémiai doktori diszszertációmat csak 1992-ben védhettem meg egy szakemberekből álló zsűri előtt – 100 százalékos eredménnyel. Még ma is dolgozom: most az foglalkoztat, hogy a félvezető felületen az elektronok energiavesztesége lényegesen nagyobb, mint az anyag belsejében. Menyhárd Miklós kollégám a szomszédos Nap-hegyen lakik, és amikor fölmegy a KFKI-ba, engem is magával visz.

Ebben a kis beszámolóban talán sikerült érzékeltetnem, hogyan éltünk a vasfüggöny mögött: a legnagyobb öröm a munka volt a család mellett. 

Ezen a képen Sóti Klárának, Gergely György feleségének egyik munkáját láthatják. Sóti Klára évtizedekig a Dörmögő Dömötör gyermeklapnak is dolgozott. Ő illusztrálta az első és másodikos olvasókönyvet, melyből nemzedékek tanultak meg olvasni

Az interjút készítette: SILBERER VERA


Természet Világa, 141. évfolyam, 3. szám, 2010. március
http://www.termeszetvilaga.hu/ 
http://www.chemonet.hu/TermVil/